Pentaton

Elébb csak a bokrok, a nagy lombú fák, az ágyásokban a virágok. De szürke minden. És mintha sáros lenne az út a kaputól a házig; fénylik és csúszik, alig tudok rajta maradni, minduntalan kapaszkodnom kell valamibe.

A verandán lampionok világítanak. Sokaság. Arcok, alakok. Aranykeretes szemüvegét igazgatva Zoltán jön elém. Fábián. Gyors, fürge, szalad. Ingben van, otthoni, viseltes nadrágban. Haja a homlokába lóg, nevet, ölelésre tárja a karját.

Tűz lobog a bogrács alatt.

Már ott ülünk mind, barátok és egy keleti ember. Talán kirgiz. Marika, Zoli felesége nagy tálakba meri a gulyást. Esteledik. Zoli nem eszik, sürög-forog körülöttünk, kezében vékony karmesteri pálca, türelmetlenül kopogtat vele, le kell tennünk a tányérokat a fűbe. Vezényel. Rákezdünk egy Kodály-dalra.

Kánon. Szépen zengjük. A keleti férfi elámul, aztán felkapja Zoltánt, a magasba emeli; erős ember, pörög vele, hogy testvér, testvér! Fábián boldog. Mutogatja a hibiszkuszokat, leándereket, busafejű dáliákat, a szegfűcsomókat, a Hollandiából származó tulipánokat. Nincs színük, de szépek. Fehérek. Közelebbről nézem, s látom, kéziratlapok. Üres kéziratlapok, amiket ő szórt szét a kertben. – A novelláim – mondja restelkedve, összekapkodja sebtiben valamennyit.

Akkor vesszük észre, hogy katonai teherautók dübörögnek át lassan, szinte úszva a kőkerítésen, hörögnek, csúszkálnak a fényes, sárosnak tetsző talajon.

A kirgiz sírva fakad, öklözi a földet, zokog. – Pentaton! Pentaton! – üvölti fájdalmasan; megpróbál vezényelni a pálcával, de senki sem énekel vele. Zoli pálinkával itatja, átölelik egymást, a konvoj eltűnik a szürke bokrok mögött. Marika azt magyarázza, hogy Zoli most tért haza Észak-Európából, írni szeretne, de hivatalba kell járnia, ahol lojalitást követelnek tőle. Zoltán hangvillát tart a füléhez, csendre int bennünket, újra megüti a fémszerszámot, próbálgatja a hangját a rezgés szerint. – Mutatok nektek valamit! – És újra: – Mutatok nektek valamit! – A kirgizre tekint: – Neked is, pajtás!

Felvezet a szobájába. Sok lépcsőn megyünk fel egy kis toronyba. A falat függöny fedi. Széthúzza. Magyarország térképe tűnik elő.

– Ha megtudják, hogy őrizgetem, lecsuknak! – mondja izgatottan. A polcról levesz egy furulyát: játszik. Székely népdal. De már az úton áll. Egyedül. Egymagában a széles betonúton. Féltjük, mert védtelen. A magasból látjuk, ott áll az út közepén, ujjai finoman billegnek az instrumentumon. Aztán egy csattanás. A furulya kalimpál a levegőben, s fennmarad, megakadva a zuhanásban. De Zoli nincs sehol.