Sanzon

Kisváros kocsmája. Kockás abroszok, olajozott padló, kokszkályha a terem közepén. Alacsony emberke ül a sarokban, harmonikázik. Franciás dallamokat játszik, vékony hangján énekli a pajzán sanzonokat.

Eleinte nem is tudom, kivel ülök az asztalnál. Öltönyös férfi, gondterhelt, csendes. De amint újra és újra tölt a poharamba az előttünk álló palackból, megismerem. Darvas József. Csodálkozom; soha nem tartoztam a köréhez. Barátságosan gondoskodik rólam, bár nem tudom követni az ivásban, mert örökösen fenékig üríti a poharát.

– Tudod, ki ez a muzsikus? – kérdi az asztalra könyökölve.

– Egy vén zenész.

– Na, na! Nézd meg jobban!

Nézem, de nem tudom, kire gondolhat. Darvas egyre keserűbben hallgatja a pikáns sanzonokat, vadul iszik, aztán ráteszi kezét a karomra.

– Szóval semmi sem volt jó, amit tettem? Semmi?

Zavartan elhúzódom. Könnyeket látok a szemében, a düh könnyeit.

– Ez meg csak muzsikál, muzsikál! Mindig is csak muzsikált.

A harmonikás fején most lapos szalmakalap. Ujjai futnak a billentyűkön, nyomkodja a basszust és szteppel. Cigánylányok perdülnek elő, körülzsongják.

– Micsoda bohóc! – morog Darvas.

A főnök kijön a pult mögül, bejelenti a varietéműsort.

Egyszerre megtelik a kocsma. Szivarfüst, hangzavar, vidám kiáltozások. A harmonikás körül szétrebbennek a cigánylányok; ő pedig megpördül, s máris cigánylány lesz maga is. Ováció. Buja dalt énekel a szeretkezésről. Majd újra pördül, tunikában áll előttünk, kezében lant, fején babérkoszorú. Taps, hangorkán. Erre félszemű kalózzá változik, aztán bőrkötényes kováccsá, kínai császárrá. Víg hahota kíséri mutatványait.

Darvas a karomat rázza kétségbeesetten:

– Ne őt figyeld! Arra felelj, amit kérdeztem! Rosszul csináltam?! Mit mondanak rólam?! Hogy rosszul?! – Aztán a kis emberke felé vágva a fejével. – És ő? Őt szeretik?! De hát hogyan kellett volna?! Ahogy ő?!

Nem felelek; nézem szürke, sovány arcát.

Léggömb röppen az asztalunkhoz. Ugrál vörösen, szálldos, a meztelen villanykörtéhez ér, szétpukkan.

A mutatványos emberke pezsgővel koccint felénk. – Szervusz, Jóska!

– Szervusz – dünnyögi kelletlenül Darvas. Szél söpör végig a termen.

– Ki ez az emberke? – kérdem a kocsmárost.

– Odaátról jött, ahogy ez az úr is itt, maga mellett. Weöresnek hívják, de mi csak azt mondjuk neki, Sanyika. Idehívjam?

– Ha megtenné.

De már a tengerparton állok. Mint egy hatalmas barlang szája, úgy íveli át a horizont a roppant vizet. Némán futnak a partra a hullámok.