A nagy vízen

Nagy folyót látok, nagyobbat, mint a Duna. Idegen táj, csaknem túlvilági. A parton tüskés bokrok, de a fű magas és selymes.

Melegítőnadrágban, atlétatrikóban Karinthy Cini evez felfelé a folyón. Csónakja könyvekkel van tele. Magasan rakva imbolyognak minden hullámveréskor.

Meglát, boldogan integet, siet kikötni. Futok feléje, de mire a fövényre érek, már nincs a csónakban. Lehajolok, belelapozok a könyvekbe. Vaskos munkák, de nem látom jól a betűket, összemosódnak a szemem előtt.

– Itt vagyok! – szólal meg Cini a hátam mögött. Szilvát eszik, köpködi a magját. – Mi van, mi újság, írtok még? Ti írtok még?

Mire válaszolhatnék, leguggol mellém. – Ezek a legújabb munkáim. Azt hittétek, az utolsó időkben nem dolgoztam. Pedig dolgoztam. Egész életemben dolgoztam. – A könyvekre mutat. – Ez a regényfolyamom. Mindig erre készültem.

Büszkén, derűsen vár, hogy mit szólok ehhez a rengeteg könyvhöz.

– Ennyi? De hiszen ez fantasztikus!

– Igen, az! Neked megmutatom, mert rendes haver vagy, kinn voltál a temetésemen. Nem voltatok valami sokan! Mi a fene volt a többiekkel? Nem értek rá? Na, gyere! Ha érdekel a regényfolyamom.

Beszállunk a csónakba. Cini a középre kormányoz, aztán felemeli az egyik kötetet, és a vízbe dobja. Majd a másikat. A harmadikat. A többit. És közben mindig azt mondja: – Regény. Folyam. Regény. Folyam. Regény. Folyam… – Így úszunk el a nagy vízen.