Pogácsa, hamuban sülve

Álmomban a cenki major; még épségben áll, mint gyerekkoromban, nincsenek földig rombolva a műhelyek, még nem égett ki a magtár. Nagy békesség, a kovács lovat patkol, izzik a szén, mert rángatom a fújtatót. Az udvaron fekete gőzgépek, a kőfallal kerített gyümölcsös mellett a nádtetős jégverem, meg a régi kocsiszín a rozzant, szakadozott bőrülésű hintókkal.

A lakatosműhelyben egykor élt emberek között Illyés Gyula. Nyájasan beszélget az iparosokkal, végigsimít az esztergapadon.

– Mindig gépész szerettem volna lenni – mondja erős dunántúli tájszólással. – Embérék, maguk sohasem depressziósak?

Elmegy mellettem, szeretném megszólítani, de almát eszik, és közben jegyez valamit.

Már az egyik rozzant hintóban ülök mellette. Trappban visznek minket a lovak a répaföldek között. Nem néz rám, a parádéskocsisnak magyaráz valamit, aztán franciára vált: – Au pays parfumé que le soleil caresse, j’ai connu, sous un dais d’arbres tout empourprés… Vers, de inkább énekli, mint mondja.

– Tudom – bólint a kocsis. – Baudelaire. Tóth Árpád fordította le. – Hátrafordul. – Ma nálatok vacsorázunk, Gyula! Meg kell beszélnünk, hogyan korlátozzunk téged, te meg hogyan bújj ki alóla!

Meglep ez a tegeződés, de útitársam természetesen fogadja. Már tudom, miért. Megismerem az illetőt, a bőre szürkés-kreol, bajsza magyaros, sötét haja kissé széthull a halántéka felé. Szilvakék öltönyben van; félrerántott fejjel rákönyököl, szinte ráfekszik az ülés támlájára. De hogyan képes így a lovakat hajtani?

– Flóra majd összeüt valami maradékot – mondja a hintó mélyén Illyés; ismét franciára fordítja a szót, a borokról beszél, a francia vörösborokról.

– Én mindig azokból az olcsóbbakból vettem Párizsban – kotyogok közbe, noha tudomást sem vesznek rólam. – De még azok is jobbak voltak, mint az itthoni legdrágábbak!

– Ez súlyos vád a magyar föld termését illetően – néz felém Illyés. Aczél összecsippenti a szemét, s monoton hangon azt mondja: – Nem mindenkinek a kritikájára figyelünk oda. Az ellenzéket is mi nevezzük ki! – Azzal máris egyenes derékkal ül a bakon, pörge kalapban, zsinóros mentében, bojtos ostorral.

Ismét a majorban. Azt hiszem, a nagynéném az az asszony, aki kékfestő ruhában kötényt kötve maga elé, patentharisnyás lábát magasszárú cipőbe bújtatva serénykedik a konyhában. De látom, hogy ez másvalaki. Még nem tudom, kicsoda. Pogácsatésztát gyúr, kiszaggatja a formákat. Tepsit készítek a keze ügyébe, közben nézem az ablaknál álló, moccanatlan alakot. Rövid törzsű, busa fejű, tömött bajszú, szigorú ember, konok tekintetű.

– Már a főiskolán kellene lennem, várnak a hallgatóim – mondja a pogácsákat szaggató asszony. – Hol ez a Gyula?

– Ne menjen el, Flóra! – Ezt hallom, s látom mozdulni az ablaknál azt az alakot. József Attila. Flóra felkapja a fejét, de Attila máris belesimul a falba, olyan lesz, mint egy kopott fénykép. A kép töredezett szélét is látom.

Ott ülünk az asztalnál. Gyúródeszkán a pogácsatészta sületlenül.

– Maga vegyen először – biztatja Flóra a vendéget.

– Nem, nem, be vagyok fizetve a Pozsonyi úton egy kifőzdében – szabadkozik, de vesz mégis. A tészta nyúlik, a kezére ragad, akárhogyan is próbálkozik, nem tudja levakarni az ujjáról. Ám úgy tesz, mintha ez lenne rendjén. Én is veszek, az asszony is. Végül Illyés. Neki is a kezére ragad, mint mindannyiunknak. Gyúrjuk, maszatoljuk a tésztát, megpróbáljuk enni, összeragad tőle a szánk, a vendég bajsza merő kulimász. De udvariasan próbálkozunk.

És akkor odalép hozzánk József Attila. Kitesz mindenikünk elé egy-egy szem hamuban sült pogácsát.

Csakhogy nem tudjuk megenni, mert csupa ragacs a kezünk.