ÓrákKávéházban üldögélek Illés Endrével. Illés elegáns; sötét öltönyben van, haja ezüstös. A márványasztalon fehér kávéscsészék; réz hamutartóban cigaretta ég otthagyottan, száll, kering felfelé a kékes füstje. A kávéház ablakán túl a pesti utca, de nem a mai, hanem a régi metszeteken látható, széles, nyugalmas körút. Egy verset elemezgetünk. Nem tudom, kinek a költeménye, de órákról szól; zseb- és faliórákról, díszesekről és egyszerűekről, templomok tornyain találhatókról és szobák mélyén bongókról. A vers több nyelven fekszik előttünk; angolul, franciául, németül és portugálul. Ez utóbbit Illés különösen értékeli. Felolvassa a strófákat mindegyik nyelven; elsőrendű a kiejtése. Az óra, mint szó, minden fordításban szépen zengőn bukkan fel. Bravúros variációk. Illés halkan, de felhevülve szaval, magyaráz, lehunyja a szemét, hogy még tökéletesebben átérezze a rímeket és a sorokat. – Óra, óra, óra… – ismételgeti átszellemülten. Majd hirtelen: – Emlékszel Kosztolányinak az Ilona című versére? Hát nem olyanok ezek a variációk is? A formai tökéletesség! A finom stílus! Az elegancia… Megragadja a kezemet. – Ezek ezt nem tudják! Neked elárulhatom! A könnyed, finom eleganciát nem ismerik!… Többen odanéznek; zavar, hogy Illés Endre ennyire bizalmas hozzám. Sápadt arcán két könnycsepp gördül végig. – Én itt idegen vagyok, nagyon kell óvakodnom… Ezt mondja suttogva. Körültekint; aztán kihúzza magát ültében. – Most figyelj! És zsebeiben – kabátja, mellénye, nadrágja minden egyes zsebében különböző hangon, különféle dallamokkal szólalnak meg az órák. Fedelesek, zenélő masinába épített miniatűr órák, aranyba foglaltak, karra csatolhatók. Gyönyörű zenebona. Cseng, bong, muzsikál az egész kávéház. Aztán egy villanás; a hatalmas fali tükörben fellobbanó fény. És Illés közeli arca. – Ezek ezt nem tudják! Soha nem tudják… |