Egy kancsó víz

Álmomban egy hegyvidéki üdülőben. Vacsora után hallom suttogni a társalgóban, hogy a közelben lakik Németh László. Elhatározom, hogy meglátogatom. Keskeny ösvény vezet a házhoz. Alkonyodik. Becsengetek a kapun; meg kell rángatni egy díszes bojtot, mire odabenn megszólal éles hangon egy csengettyű. Idős hölgy nyit ajtót, bizalmatlanul méreget.

– Ismeri az író urat?

– Csak a műveit.

– Várjon.

Visszavonul. Amikor kisvártatva újra megjelenik, már nyájas.

– Tessék befáradni!

Németh László sápadt, törékeny; aranykeretes szemüveget visel, aggodalmasan tekint rám a lencsék mögül. – Dolgozom, mint mindig!

– Tudom – felelem zavartan. – De csak néhány percre jöttem.

Az ebédlőben telepszünk le. Nagy csillár alatt nyolcszemélyes, széles asztal, támlás, kárpitozott székekkel. Nehezen indul a beszélgetés, voltaképpen nem is tudom, miért háborgatom az írót munkája közben. Túlzottan is udvarias vagyok, megilletődött. Említem sorra a műveit, s azt is, hogy bele-beleolvasok a regényeibe.

Bólint. – Úgy is kell!

Valahogy az emigráció kerül szóba. Ellene van. Befelé kell emigrálni, azt mondja. Nem csak a rendszer elől, az élet elől is. Az élet tele van veszélyekkel, szenvedélyekkel, vigyázni kell. Mondom, hogy olvastam is erről valamit tőle. Megélénkül, beszólít egy alacsony, kopaszodó emberkét, utasítja, hogy keresse ki a házi könyvtárból az idevágó idézetet. Az illető vonakodik. – Majd, majd! – Németh felfortyan: – Mindig ez a majd, majd! Örökké ezt hallom! A hagyatékomat is így kezelik! Elodázva! Hogy majd, majd!… – Egészen belelovalja magát, hátralöki a székét, indulatosan elhagyja a szobát.

A kopasz férfiú csak erre vár, mellém kucorodik, egészen közel, és bizalmasan közli, hogy az író úr zsarnok. De ő nem fogja tűrni, hogy ugráltassa!

Kínos. Vendégek jönnek, ismeretlenek, illene távoznom. De Németh László visszatér, s tartóztat. A felesége tortát hoz be, kínálja, csipegetünk belőle, csak módjával, mert a házigazda megvetően nézi torkoskodásunkat. Komolytalan dolog tortát enni, amikor irodalmi kérdésekről beszélhetnénk. De senki sem meri kifejteni előtte a nézeteit, hát hallgatunk. Tálalják a vacsorát. Németh ebből sem eszik, ül, magába roskadva; csak akkor derül fel, amikor a felesége behoz egy kancsó vizet. Áhítattal veszi át az asszonytól, a magasba tartja, és elemezni kezdi az üvegkancsó különös formájának szépségét.

Az asszony szabadkozik, hogy csak vízzel kínálhat, de Németh László leinti; itt bor soha nem kerülhet az asztalra; nincs egészségesebb ital a víznél. Feszengve ízlelgetjük, mert dicsérni kell; errefelé különösen értékes ásványi anyagokat tartalmaz.

Szeretnék Németh Lászlóval az írásművészetéről beszélni, de gátlásokkal küzdök, attól tartok, nem emlékszem mindenre pontosan, márpedig ő megköveteli a legaprólékosabb részletezést. Dadogva idézek egyet és mást; figyelem, bólint-e, vagy összeráncolja a homlokát? De észreveszem, hogy nem hallgat rám, magába zárkózik, a pulzusát tapintja finom mozdulattal, és gondterhelten lesi, mi zajlik körülötte.

Mennék, de nem merek mozdulni. Töltök a kancsóból; más is; illedelmesen ülünk az asztal körül, hallgatunk, és kortyolgatjuk a vizet.