Álomirodalom

Egy kancsó víz

Álmomban egy hegyvidéki üdülőben. Vacsora után hallom suttogni a társalgóban, hogy a közelben lakik Németh László. Elhatározom, hogy meglátogatom. Keskeny ösvény vezet a házhoz. Alkonyodik. Becsengetek a kapun; meg kell rángatni egy díszes bojtot, mire odabenn megszólal éles hangon egy csengettyű. Idős hölgy nyit ajtót, bizalmatlanul méreget.

– Ismeri az író urat?

– Csak a műveit.

– Várjon.

Visszavonul. Amikor kisvártatva újra megjelenik, már nyájas.

– Tessék befáradni!

Németh László sápadt, törékeny; aranykeretes szemüveget visel, aggodalmasan tekint rám a lencsék mögül. – Dolgozom, mint mindig!

– Tudom – felelem zavartan. – De csak néhány percre jöttem.

Az ebédlőben telepszünk le. Nagy csillár alatt nyolcszemélyes, széles asztal, támlás, kárpitozott székekkel. Nehezen indul a beszélgetés, voltaképpen nem is tudom, miért háborgatom az írót munkája közben. Túlzottan is udvarias vagyok, megilletődött. Említem sorra a műveit, s azt is, hogy bele-beleolvasok a regényeibe.

Bólint. – Úgy is kell!

Valahogy az emigráció kerül szóba. Ellene van. Befelé kell emigrálni, azt mondja. Nem csak a rendszer elől, az élet elől is. Az élet tele van veszélyekkel, szenvedélyekkel, vigyázni kell. Mondom, hogy olvastam is erről valamit tőle. Megélénkül, beszólít egy alacsony, kopaszodó emberkét, utasítja, hogy keresse ki a házi könyvtárból az idevágó idézetet. Az illető vonakodik. – Majd, majd! – Németh felfortyan: – Mindig ez a majd, majd! Örökké ezt hallom! A hagyatékomat is így kezelik! Elodázva! Hogy majd, majd!… – Egészen belelovalja magát, hátralöki a székét, indulatosan elhagyja a szobát.

A kopasz férfiú csak erre vár, mellém kucorodik, egészen közel, és bizalmasan közli, hogy az író úr zsarnok. De ő nem fogja tűrni, hogy ugráltassa!

Kínos. Vendégek jönnek, ismeretlenek, illene távoznom. De Németh László visszatér, s tartóztat. A felesége tortát hoz be, kínálja, csipegetünk belőle, csak módjával, mert a házigazda megvetően nézi torkoskodásunkat. Komolytalan dolog tortát enni, amikor irodalmi kérdésekről beszélhetnénk. De senki sem meri kifejteni előtte a nézeteit, hát hallgatunk. Tálalják a vacsorát. Németh ebből sem eszik, ül, magába roskadva; csak akkor derül fel, amikor a felesége behoz egy kancsó vizet. Áhítattal veszi át az asszonytól, a magasba tartja, és elemezni kezdi az üvegkancsó különös formájának szépségét.

Az asszony szabadkozik, hogy csak vízzel kínálhat, de Németh László leinti; itt bor soha nem kerülhet az asztalra; nincs egészségesebb ital a víznél. Feszengve ízlelgetjük, mert dicsérni kell; errefelé különösen értékes ásványi anyagokat tartalmaz.

Szeretnék Németh Lászlóval az írásművészetéről beszélni, de gátlásokkal küzdök, attól tartok, nem emlékszem mindenre pontosan, márpedig ő megköveteli a legaprólékosabb részletezést. Dadogva idézek egyet és mást; figyelem, bólint-e, vagy összeráncolja a homlokát? De észreveszem, hogy nem hallgat rám, magába zárkózik, a pulzusát tapintja finom mozdulattal, és gondterhelten lesi, mi zajlik körülötte.

Mennék, de nem merek mozdulni. Töltök a kancsóból; más is; illedelmesen ülünk az asztal körül, hallgatunk, és kortyolgatjuk a vizet.

Órák

Kávéházban üldögélek Illés Endrével. Illés elegáns; sötét öltönyben van, haja ezüstös. A márványasztalon fehér kávéscsészék; réz hamutartóban cigaretta ég otthagyottan, száll, kering felfelé a kékes füstje. A kávéház ablakán túl a pesti utca, de nem a mai, hanem a régi metszeteken látható, széles, nyugalmas körút.

Egy verset elemezgetünk. Nem tudom, kinek a költeménye, de órákról szól; zseb- és faliórákról, díszesekről és egyszerűekről, templomok tornyain találhatókról és szobák mélyén bongókról. A vers több nyelven fekszik előttünk; angolul, franciául, németül és portugálul. Ez utóbbit Illés különösen értékeli. Felolvassa a strófákat mindegyik nyelven; elsőrendű a kiejtése. Az óra, mint szó, minden fordításban szépen zengőn bukkan fel. Bravúros variációk. Illés halkan, de felhevülve szaval, magyaráz, lehunyja a szemét, hogy még tökéletesebben átérezze a rímeket és a sorokat.

– Óra, óra, óra… – ismételgeti átszellemülten. Majd hirtelen: – Emlékszel Kosztolányinak az Ilona című versére? Hát nem olyanok ezek a variációk is? A formai tökéletesség! A finom stílus! Az elegancia…

Megragadja a kezemet.

– Ezek ezt nem tudják! Neked elárulhatom! A könnyed, finom eleganciát nem ismerik!…

Többen odanéznek; zavar, hogy Illés Endre ennyire bizalmas hozzám. Sápadt arcán két könnycsepp gördül végig.

– Én itt idegen vagyok, nagyon kell óvakodnom…

Ezt mondja suttogva. Körültekint; aztán kihúzza magát ültében.

– Most figyelj!

És zsebeiben – kabátja, mellénye, nadrágja minden egyes zsebében különböző hangon, különféle dallamokkal szólalnak meg az órák. Fedelesek, zenélő masinába épített miniatűr órák, aranyba foglaltak, karra csatolhatók.

Gyönyörű zenebona. Cseng, bong, muzsikál az egész kávéház.

Aztán egy villanás; a hatalmas fali tükörben fellobbanó fény. És Illés közeli arca. – Ezek ezt nem tudják! Soha nem tudják…

Pogácsa, hamuban sülve

Álmomban a cenki major; még épségben áll, mint gyerekkoromban, nincsenek földig rombolva a műhelyek, még nem égett ki a magtár. Nagy békesség, a kovács lovat patkol, izzik a szén, mert rángatom a fújtatót. Az udvaron fekete gőzgépek, a kőfallal kerített gyümölcsös mellett a nádtetős jégverem, meg a régi kocsiszín a rozzant, szakadozott bőrülésű hintókkal.

A lakatosműhelyben egykor élt emberek között Illyés Gyula. Nyájasan beszélget az iparosokkal, végigsimít az esztergapadon.

– Mindig gépész szerettem volna lenni – mondja erős dunántúli tájszólással. – Embérék, maguk sohasem depressziósak?

Elmegy mellettem, szeretném megszólítani, de almát eszik, és közben jegyez valamit.

Már az egyik rozzant hintóban ülök mellette. Trappban visznek minket a lovak a répaföldek között. Nem néz rám, a parádéskocsisnak magyaráz valamit, aztán franciára vált: – Au pays parfumé que le soleil caresse, j’ai connu, sous un dais d’arbres tout empourprés… Vers, de inkább énekli, mint mondja.

– Tudom – bólint a kocsis. – Baudelaire. Tóth Árpád fordította le. – Hátrafordul. – Ma nálatok vacsorázunk, Gyula! Meg kell beszélnünk, hogyan korlátozzunk téged, te meg hogyan bújj ki alóla!

Meglep ez a tegeződés, de útitársam természetesen fogadja. Már tudom, miért. Megismerem az illetőt, a bőre szürkés-kreol, bajsza magyaros, sötét haja kissé széthull a halántéka felé. Szilvakék öltönyben van; félrerántott fejjel rákönyököl, szinte ráfekszik az ülés támlájára. De hogyan képes így a lovakat hajtani?

– Flóra majd összeüt valami maradékot – mondja a hintó mélyén Illyés; ismét franciára fordítja a szót, a borokról beszél, a francia vörösborokról.

– Én mindig azokból az olcsóbbakból vettem Párizsban – kotyogok közbe, noha tudomást sem vesznek rólam. – De még azok is jobbak voltak, mint az itthoni legdrágábbak!

– Ez súlyos vád a magyar föld termését illetően – néz felém Illyés. Aczél összecsippenti a szemét, s monoton hangon azt mondja: – Nem mindenkinek a kritikájára figyelünk oda. Az ellenzéket is mi nevezzük ki! – Azzal máris egyenes derékkal ül a bakon, pörge kalapban, zsinóros mentében, bojtos ostorral.

Ismét a majorban. Azt hiszem, a nagynéném az az asszony, aki kékfestő ruhában kötényt kötve maga elé, patentharisnyás lábát magasszárú cipőbe bújtatva serénykedik a konyhában. De látom, hogy ez másvalaki. Még nem tudom, kicsoda. Pogácsatésztát gyúr, kiszaggatja a formákat. Tepsit készítek a keze ügyébe, közben nézem az ablaknál álló, moccanatlan alakot. Rövid törzsű, busa fejű, tömött bajszú, szigorú ember, konok tekintetű.

– Már a főiskolán kellene lennem, várnak a hallgatóim – mondja a pogácsákat szaggató asszony. – Hol ez a Gyula?

– Ne menjen el, Flóra! – Ezt hallom, s látom mozdulni az ablaknál azt az alakot. József Attila. Flóra felkapja a fejét, de Attila máris belesimul a falba, olyan lesz, mint egy kopott fénykép. A kép töredezett szélét is látom.

Ott ülünk az asztalnál. Gyúródeszkán a pogácsatészta sületlenül.

– Maga vegyen először – biztatja Flóra a vendéget.

– Nem, nem, be vagyok fizetve a Pozsonyi úton egy kifőzdében – szabadkozik, de vesz mégis. A tészta nyúlik, a kezére ragad, akárhogyan is próbálkozik, nem tudja levakarni az ujjáról. Ám úgy tesz, mintha ez lenne rendjén. Én is veszek, az asszony is. Végül Illyés. Neki is a kezére ragad, mint mindannyiunknak. Gyúrjuk, maszatoljuk a tésztát, megpróbáljuk enni, összeragad tőle a szánk, a vendég bajsza merő kulimász. De udvariasan próbálkozunk.

És akkor odalép hozzánk József Attila. Kitesz mindenikünk elé egy-egy szem hamuban sült pogácsát.

Csakhogy nem tudjuk megenni, mert csupa ragacs a kezünk.

A nagy vízen

Nagy folyót látok, nagyobbat, mint a Duna. Idegen táj, csaknem túlvilági. A parton tüskés bokrok, de a fű magas és selymes.

Melegítőnadrágban, atlétatrikóban Karinthy Cini evez felfelé a folyón. Csónakja könyvekkel van tele. Magasan rakva imbolyognak minden hullámveréskor.

Meglát, boldogan integet, siet kikötni. Futok feléje, de mire a fövényre érek, már nincs a csónakban. Lehajolok, belelapozok a könyvekbe. Vaskos munkák, de nem látom jól a betűket, összemosódnak a szemem előtt.

– Itt vagyok! – szólal meg Cini a hátam mögött. Szilvát eszik, köpködi a magját. – Mi van, mi újság, írtok még? Ti írtok még?

Mire válaszolhatnék, leguggol mellém. – Ezek a legújabb munkáim. Azt hittétek, az utolsó időkben nem dolgoztam. Pedig dolgoztam. Egész életemben dolgoztam. – A könyvekre mutat. – Ez a regényfolyamom. Mindig erre készültem.

Büszkén, derűsen vár, hogy mit szólok ehhez a rengeteg könyvhöz.

– Ennyi? De hiszen ez fantasztikus!

– Igen, az! Neked megmutatom, mert rendes haver vagy, kinn voltál a temetésemen. Nem voltatok valami sokan! Mi a fene volt a többiekkel? Nem értek rá? Na, gyere! Ha érdekel a regényfolyamom.

Beszállunk a csónakba. Cini a középre kormányoz, aztán felemeli az egyik kötetet, és a vízbe dobja. Majd a másikat. A harmadikat. A többit. És közben mindig azt mondja: – Regény. Folyam. Regény. Folyam. Regény. Folyam… – Így úszunk el a nagy vízen.

Sanzon

Kisváros kocsmája. Kockás abroszok, olajozott padló, kokszkályha a terem közepén. Alacsony emberke ül a sarokban, harmonikázik. Franciás dallamokat játszik, vékony hangján énekli a pajzán sanzonokat.

Eleinte nem is tudom, kivel ülök az asztalnál. Öltönyös férfi, gondterhelt, csendes. De amint újra és újra tölt a poharamba az előttünk álló palackból, megismerem. Darvas József. Csodálkozom; soha nem tartoztam a köréhez. Barátságosan gondoskodik rólam, bár nem tudom követni az ivásban, mert örökösen fenékig üríti a poharát.

– Tudod, ki ez a muzsikus? – kérdi az asztalra könyökölve.

– Egy vén zenész.

– Na, na! Nézd meg jobban!

Nézem, de nem tudom, kire gondolhat. Darvas egyre keserűbben hallgatja a pikáns sanzonokat, vadul iszik, aztán ráteszi kezét a karomra.

– Szóval semmi sem volt jó, amit tettem? Semmi?

Zavartan elhúzódom. Könnyeket látok a szemében, a düh könnyeit.

– Ez meg csak muzsikál, muzsikál! Mindig is csak muzsikált.

A harmonikás fején most lapos szalmakalap. Ujjai futnak a billentyűkön, nyomkodja a basszust és szteppel. Cigánylányok perdülnek elő, körülzsongják.

– Micsoda bohóc! – morog Darvas.

A főnök kijön a pult mögül, bejelenti a varietéműsort.

Egyszerre megtelik a kocsma. Szivarfüst, hangzavar, vidám kiáltozások. A harmonikás körül szétrebbennek a cigánylányok; ő pedig megpördül, s máris cigánylány lesz maga is. Ováció. Buja dalt énekel a szeretkezésről. Majd újra pördül, tunikában áll előttünk, kezében lant, fején babérkoszorú. Taps, hangorkán. Erre félszemű kalózzá változik, aztán bőrkötényes kováccsá, kínai császárrá. Víg hahota kíséri mutatványait.

Darvas a karomat rázza kétségbeesetten:

– Ne őt figyeld! Arra felelj, amit kérdeztem! Rosszul csináltam?! Mit mondanak rólam?! Hogy rosszul?! – Aztán a kis emberke felé vágva a fejével. – És ő? Őt szeretik?! De hát hogyan kellett volna?! Ahogy ő?!

Nem felelek; nézem szürke, sovány arcát.

Léggömb röppen az asztalunkhoz. Ugrál vörösen, szálldos, a meztelen villanykörtéhez ér, szétpukkan.

A mutatványos emberke pezsgővel koccint felénk. – Szervusz, Jóska!

– Szervusz – dünnyögi kelletlenül Darvas. Szél söpör végig a termen.

– Ki ez az emberke? – kérdem a kocsmárost.

– Odaátról jött, ahogy ez az úr is itt, maga mellett. Weöresnek hívják, de mi csak azt mondjuk neki, Sanyika. Idehívjam?

– Ha megtenné.

De már a tengerparton állok. Mint egy hatalmas barlang szája, úgy íveli át a horizont a roppant vizet. Némán futnak a partra a hullámok.

Pentaton

Elébb csak a bokrok, a nagy lombú fák, az ágyásokban a virágok. De szürke minden. És mintha sáros lenne az út a kaputól a házig; fénylik és csúszik, alig tudok rajta maradni, minduntalan kapaszkodnom kell valamibe.

A verandán lampionok világítanak. Sokaság. Arcok, alakok. Aranykeretes szemüvegét igazgatva Zoltán jön elém. Fábián. Gyors, fürge, szalad. Ingben van, otthoni, viseltes nadrágban. Haja a homlokába lóg, nevet, ölelésre tárja a karját.

Tűz lobog a bogrács alatt.

Már ott ülünk mind, barátok és egy keleti ember. Talán kirgiz. Marika, Zoli felesége nagy tálakba meri a gulyást. Esteledik. Zoli nem eszik, sürög-forog körülöttünk, kezében vékony karmesteri pálca, türelmetlenül kopogtat vele, le kell tennünk a tányérokat a fűbe. Vezényel. Rákezdünk egy Kodály-dalra.

Kánon. Szépen zengjük. A keleti férfi elámul, aztán felkapja Zoltánt, a magasba emeli; erős ember, pörög vele, hogy testvér, testvér! Fábián boldog. Mutogatja a hibiszkuszokat, leándereket, busafejű dáliákat, a szegfűcsomókat, a Hollandiából származó tulipánokat. Nincs színük, de szépek. Fehérek. Közelebbről nézem, s látom, kéziratlapok. Üres kéziratlapok, amiket ő szórt szét a kertben. – A novelláim – mondja restelkedve, összekapkodja sebtiben valamennyit.

Akkor vesszük észre, hogy katonai teherautók dübörögnek át lassan, szinte úszva a kőkerítésen, hörögnek, csúszkálnak a fényes, sárosnak tetsző talajon.

A kirgiz sírva fakad, öklözi a földet, zokog. – Pentaton! Pentaton! – üvölti fájdalmasan; megpróbál vezényelni a pálcával, de senki sem énekel vele. Zoli pálinkával itatja, átölelik egymást, a konvoj eltűnik a szürke bokrok mögött. Marika azt magyarázza, hogy Zoli most tért haza Észak-Európából, írni szeretne, de hivatalba kell járnia, ahol lojalitást követelnek tőle. Zoltán hangvillát tart a füléhez, csendre int bennünket, újra megüti a fémszerszámot, próbálgatja a hangját a rezgés szerint. – Mutatok nektek valamit! – És újra: – Mutatok nektek valamit! – A kirgizre tekint: – Neked is, pajtás!

Felvezet a szobájába. Sok lépcsőn megyünk fel egy kis toronyba. A falat függöny fedi. Széthúzza. Magyarország térképe tűnik elő.

– Ha megtudják, hogy őrizgetem, lecsuknak! – mondja izgatottan. A polcról levesz egy furulyát: játszik. Székely népdal. De már az úton áll. Egyedül. Egymagában a széles betonúton. Féltjük, mert védtelen. A magasból látjuk, ott áll az út közepén, ujjai finoman billegnek az instrumentumon. Aztán egy csattanás. A furulya kalimpál a levegőben, s fennmarad, megakadva a zuhanásban. De Zoli nincs sehol.

Öt láda Cinzano

Száguldás az országúton. Fehér, széles út, vakító beton. Kétfelől pineák. Aztán a tenger.

Pálmák az Adria partján. A nyitott sportkocsival megállunk egy elegáns szálloda előtt. Teraszán vászonöltönyös, szalmakalapos urak és selyemruhás hölgyek. Süt a nap. Barátom, a Balbo-szakállú, éles arcélű férfiú a hotelra mutat.

– Hát ez az! Ez volt az apámé!

Londiner szalad ki elénk. – Signore Telegdi!

T. P. I. leereszkedően int, felnyitja a csomagtartót. Zsákokban rengeteg sárgarépa.

– Vigyék a konyhára. Ebből minden étkezéshez kérek, reszelve, citrommal és oliva olajjal meglocsolva, egy nagy tányérral! Aztán felém fordul: – Szükségem van vitaminokra, strapás az életem!

A londiner nyög a csomagok terhe alatt. Telegdi Polgár István a zsebében kotorász aprópénzért, de meggondolja magát, és csak megveregeti a fiú vállát.

Santarcangeli vár ránk a hallban. Elegáns öltöny, csokornyakkendő. – Amice! – Átölelik egymást. Santarcangeli, a költő négy vadonatúj Pirelli autógumit nyújt át, színes szalaggal átkötve.

– És a Cinzano? – kérdi megütközve Pista. – Öt láda Cinzanóról volt szó! Meg whiskyről! Baccardi rumról! Elsinkófáltátok?

Santarcangeli sápadtan dadog: – De hiszen még le sem fordítottad a verseimet!

– Hát aztán! Calvinót fordítok meg Buzzatit! Mégpedig remekül! Inkább azt mondd meg, rendben vannak-e az Opel papírjai! Mert én nem fizetek vámot! Intézkedj, holnap utazom haza, beutalóm van Szigligetre!

Már a szigligeti kastély. Dénes Zsófia jön velünk szemben a folyosón. T. P. I. feljajdul, de Szepi, Zsuka férje karon ragadja.

– Tudod, Pistám, mit mondott Ady temetésén Csinszka az Édesnek? Zsuka elmeséli! Mert az fantasztikus, kérlek, hogy milyen kapzsi volt az az asszony!

– Bocsáss meg – hárítja el magától T. P. I. –, most képtelen vagyok ezt meghallgatni. – Megszédül, a homlokához kap. – Nincs valami nyugtatód?

– Rosszul vagy?

– Szerelmes vagyok.

– Á, úgy! És kibe?

– Fogalmam sincs róla. Csak szenvedek. Rettenetesen szenvedek! – Felcsattan. – Miért nincs itt csend?! Mi ez az írógépkattogás?! Ez a lárma?! Minek lármáz itt ez a sok dilettáns?!

Zsuka nagy kalapban áll előttünk, mosolyog. Vállán színes kendő, arca, ajka pirosítva. – A szerelem – mondja ellágyulva –, nagy gyönyörűség! Elég egy csók, és könyvek garmadája születhet belőle! Én még mindig imádom!

– Szepit?

– Bandit!

– Nem, én itt nem bírom ki! – T. P. I. hisztérikusan toporzékol. – És hol vannak a gyógyszereim? Azt hiszem, beteg vagyok, lázam is van!

Kirohan. A kertben érem utol. Beül az Opelba, a volánra hajtja a fejét. Némán gubbasztok mellette, de nem merem zavarni fájdalmában.

Besötétedik. T. P. I. lassan feltekint. Könnyes a szeme.

– Meg fogok házasodni!

– Megint?

– Mi az, hogy megint?! Eddig csak hétszer voltam nős!

Felélénkül, az útra mutat. Az esti sötétből férfiak tűnnek fel a kavicsos ösvényen; ládákat cipelnek. Előttük Santarcangeli. Pista kiszáll a kocsiból, int, felnyitja a csomagtartót. A férfiak csendben elhelyezik a ládákat.

T. P. I. elégedetten visszaül a volánhoz. Szúrós tekintetet vet rám. – Ha bárki kérdezné, az ott hátul csupa kézirat. Moravia, Calvino, Buzzati, Natalia Ginzburg… Kell egy kis tőke. Lakásom sincs, ebben az autóban élek!

Kapcsol, gázt ad.

– És a verseim?! – kiált utánunk kétségbeesve Santarcangeli.

Elhúzunk az éjszakába.

Aknamező

Szürke felhők lógnak a fenyves felett. Kietlen táj. Szögesdrótok a felszántott talajon. Gáll Pista sátorlapba burkolódzva vezetget. – Itt mindent aláaknáztunk. De csak gyere!

Kunyhóba visz, petróleumlámpa ég a durván ácsolt asztalon. Rajta villanyírógép.

– Pihenj le, nekem írnom kell.

– Ezen a gépen? Hiszen itt nincs áram!

Nem szól, aggregátort kapcsol be. Remeg a dübörgéstől a kunyhó.

Hideg van, dideregve dolgozik. – Tudod, jelentéseket kellene készítenem, de novellákat írok. – Szivarra gyújt, nyugodtan, tempósan gépel.

Kinn géppisztolysorozatok.

– Hallod ezt? – kérdem riadtan.

– Hallom. Ide is lőhetnek. Be vagyunk mérve. De ha félsz, elmehetünk.

A Trabantjában ülünk máris. Rükvercel, nekitolat egy oszlopnak. – Miért nem nézel hátra?! – kérdem szemrehányóan.

– Nem tudok hátranézni. A gerincem. Tönkre akarták tenni, most aztán merev. Képtelen vagyok hátranézni. De nem is akarok.

Recseg-ropog a Trabant.

Hómezőben

Havas mezőben megszenesedett gerendák, ledőlt házfalak. Hegy magasodik előttünk, a felhőkig ér, fekete és fehér minden. Valaki betuszkol egy hosszú, elegáns, de régimódi autóba. Talán egy állami rendszámú ZIM. A sofőr mozdulatlan, akár egy bábu.

– Gyerünk! – adja ki az utasítást egy rekedtes hangú férfi. Az autó kerekei megpördülnek, jég van a hó alatt.

– A keservit!… – szitkozódik a férfi. Odébb taszítja a sofőrt, megragadja a volánt, kapcsol, gázt ad finoman; máris száguldunk. Szerpentin út, meredek szakadékok balról, jobbkézről meg a fekete szikla. – Így kell ezt, kispajtás! – nevet a férfi. Most ismerem meg. Dobozi. Erős, vidám. Markolja a volánt; száguldunk a keskeny peremen.

– Nem felfelé akartunk menni? – kérdem tőle aggodalmasan.

– Felfelé nem lehet! Csak lefelé! De legalább megyünk!

Robog, ringatózik a kocsi. Dobozi Imre fél kézzel a belső zsebébe nyúl, papírlapokat, gyűrött nemzeti színű zászlót, vörös lobogót, vasból kovácsolt ötágú csillagot, koronás címert, apró fakeresztet rak ki az ülésre. – Nem találom a dokumentet – mondja idegesen. – Pedig adott a patrul!

– Ez lesz az! – mutatok az egyik papírra.

– Azonnal dugd el! – kiált rám. – Az egy régi versem! A Zászlónkban jelent meg, diákkoromban! Ha megtalálják nálam, végem! Felrendelnek Moszkvába!

Titkon beleolvasok a kéziratba. Isten, haza, Csonkamagyarország… Észreveszi, rámnevet. – Azért tudtam én valamikor, kispajtás! Fakadó rügyek! Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi az isten?!

A sofőr mogorván szűri a foga között: – Ezt jelenteni fogom!

– Barom! – nevet fel harsányan Dobozi. Fékez, kiugrik a kocsiból. Kiégett, ledőlt tornyú templom előtt állunk, parasztok jajonganak, szovjet tábornok terelgeti őket. – Tovaris! Daragoj tovaris! – fut eléje Imre. Átölelik egymást. Veregeti a katona vállát, keze óvatosan a pisztolytáska körül matat, ügyesen elcseni a tábornok revolverét. Búcsúcsók háromszor, szlávosan.

– Nyicsevó, nyicsevó! – harsogja Dobozi, s titokban int a parasztoknak, hogy gyorsan oszoljanak.

– Itt van! – dobja be az ülésre a hosszú csövű fegyvert. Beszáll, indít, menet vigyorogva bólogat a tábornoknak. – Kharasó!…

– Mindent jelentek! – dünnyögi a sofőr.

– Inkább igyál, testvér! – Vodkásüveget nyújt feléje; nevet. – Így kell ezt! Ölelni kell őket, s közben kilopni a fegyverüket!

Robogunk a hómezőn. Üszkös gerendák; egy motorbicikli ég; kóbor mén szaglássza a rögöket. Palota előtt állunk meg. Odabenn csillárok égnek, fehér abroszú asztalon kaviár, pezsgő. Sötét ruhás férfiak, estélyi ruhás nők. Poharat nyomnak a kezünkbe. – Vigyorogj te is! – bök oldalba Imre. Anekdotákat mesél, oroszul, harsányan röhög mindenki.

Aztán hirtelen csend. Üres a terem. Oltogatják a csillárokat. Egy öreg színész Firsz jelmezében behajtogatja az ablaktáblákat. Deszkákat szögelnek, egyre kevesebb a fény. Dobozi egy kárpitozott székre rogy, sápadt, homloka verejtékes.

– Rosszul vagy, Imre?

Int, hogy semmi, semmi. De riadtan tekint rám, tenyerét a mellére szorítja. A kezemért nyúlna, de Firsz behajtja az utolsó ablaktáblát is, sötét lesz, nem látok semmit.

Horogütés

Egy kisfiú néz be az ablakon. Reggel van, süt a nap a kertben, vakító fény és derűs színek. Ritkán adódó színes álom. A kisfiú szőke, vidám; futástól pihegve zörög az ablakon, eltűnik, de máris benn van a verandán.

Mintha nyár lenne. Vagy tavasz?

– Bokszoljunk! – veti oda csillogó szemmel, kihívóan.

De nem bújtatja bőrkesztyűbe az öklét, hanem leül velem szemben, és türelmetlenül kérdi: – Mi a szabadság? Mi a szerelem? Mi a barátság? Mi a hűség?…

Nevet, kedves. – Na, nem tudod?! Ápám! Máris kiütöttelek! Máris! De legközelebb tégy fogvédőt a szádba, mert nem akarom kiverni a fogadat! Csak sportszerűen, ápám, csak sportszerűen!

Ditke jön, leül mellé, átfogja a vállát. – Hát itt vagy, Bandika?

Gerelyes bólint, de arca már nem kisfiús. Inkább fáradt, meggyötört. A kézirataimat nézi, emelgeti a lapokat, méricskéli az eredményt.

– Te bírod még? – kérdi. – Érdemes lett volna nekem is maradni?

Nem válaszolok, mert Ditke, a felesége int, hogy ne kezdjek vitát. De Bandit ez sérti. Ingerült lesz, támad: – Felelj! Erre felelj! Érdemes lett volna maradnom?

– Szeretlek, Bandika! – suttogja megrendülten Ditke.

Már egy régi szobában vagyunk; cigarettafüst száll az állólámpa körül. Sokan kuporgunk a fotelokban, a szőnyegen, barátok, ismerősök, idegenek. Mind Gerelyest figyeljük. Ingujja felgyűrve, pléhlapú asztal fölé görnyedve boncol. Testeket nyit fel, koponyát lékel. – Meg kell tudnom! – hajtogatja. – Meg kell tudnom!… – Döbbenetes látvány: kihúzza kezét a tetem mellüregéből, s öklén ott egy bokszkesztyű. Meglepődik; alig hihet a szemének, mert próbaképpen horogütést mér a semmire, a levegőben. Torz nevetésre fakad. – Tehát ez az igazság?! Bokszkesztyű a szív helyén?! – Felém fordul. – Ápám! Te tudtad ezt?! Hát te tudtad ezt?!

Vízisellő

Vad vihar tombol, a tó hullámai magasra csapnak a kőgáton. Omlik a part. Faházak dőlnek össze, deszkák, gerendák között bóklászunk. Sötét, ólmos az ég.

A kocsmaajtót alig bírjuk kinyitni, de odabenn nyugalom van. Szakállas arcok fordulnak felénk, biccentenek, aztán tovább merengenek a poharuk fölött a durván ácsolt asztaloknál.

Kamondy Lászlót ismeri a csapos. Elénk lök két féldeci konyakot. Fázunk, felhajtjuk.

– Iszunk még? – kérdi Laci. – De nálam most nincs pénz. Mindenem odaveszett…

Akkor látom, milyen gyűrött a felöltője. És a lábán tornacipő. Pedig máskor milyen elegáns!

Mohón hajtja fel a második pohárkával. Még le se nyeli, már mondja panaszosan, apró köhécselések közben:

– Tudod, szörnyű, ha egy katolikus fiút a bigott szülők eltiltanak a menyasszonyától csak azért, mert a lány református. És a református szülők ugyanúgy gyűlölik a katolikus legényt. A világ meg van őrülve! Ha tudnád, hogy forr emiatt bennem a méreg! Tehetetlen vagyok a bigottsággal szemben. Én ezek között nem bírok élni!

Kimutat az ablakon.

– Inkább szálljunk vízre.

– Vihar van – mondom. Félek tőle, olyan elszánt, a szája keskeny, szeme összeszűkül.

– Ott a csónakom – mondja. – Majd lecsendesül a tó. Gyere!

Kinn járunk a fövényen, bokáig süppedünk a talajba. Mire a cölöpökhöz érünk, valóban csitul a szél, ragyog a nap, a víz sima, mint a tükör.

Hatalmas csónakban evezünk. Lacin atlétatrikó és rövidnadrág. Derűsen meríti a lapátokat a víztükörbe. Aztán behúzza az evezőket, szelíden ringunk a tó közepén.

– Látod? – kérdi suttogva. – Hát nem gyönyörű?

A csónak orrába tekintek, amerre Laci fiús izgalommal int a fejével, alig észrevehetően.

Meztelen nő fekszik ott; karcsú, barna testét kitakarva a napnak. Haja a tóba ér, hullámzik a lassan tovaúszó csónak után a vízbarázdában. Fejét hátraveti, nem látni az arcát, csak melle halmát csodálhatjuk, a has simaságát meg a bódító ágyékot.

Kamondyn diáksapka. Bajsza éppen csak pelyhedzik.

– Mindennap beszáll hozzám – mondja elbűvölve.

De mire a csónakorrba nézek, már nincs ott senki.

Kikötünk. Sokáig bajlódunk a lánccal a cölöpnél. A fövényen csigák, puhatestűek, mint apálykor a tenger partján. Laci hallgatag, már felöltőben van, fején baszk sapka; és borostás. Ráncok barázdálják sápadt arcát. Végre bekattintja a lakatot a láncon.

– Ez most már itt marad – mondja.

De hirtelen újratámadnak a hullámok, táncol a habokon a csónak, recseg-ropog a cölöp, csikordul a lánc. Aztán egy óriási vízözön elragadja a csónakot. Laci utánakap, belegázol a vízbe, kiáltok neki, hogy vigyázzon, de nem hallja; én sem hallom a saját hangomat, de tudom, hogy kiáltok… Átcsap felette egy hullám.

A meztelen nő áll mellettem, a háborgó tavat nézi mozdulatlanul.

– Szegény fiú! – mondja szenvtelenül.

Nő a szalmakazalban

Cipőtlen megyünk a tarlón. Bök, sziszegek, kapkodom a lábam.

– Nem bírod, ugye? – néz rám kajánul Galambos Lajos. Újságot szorongat a hóna alatt, fekete öltönyben van, és mezítláb. Hőség van, veri a déli nap. De ő csak megy, megy, sebezhetetlen a talpa.

– Itt kell lennie valahol – néz körül türelmetlenül, amint sorra magunk mögött hagyjuk az aratás utáni kereszteket. – Ezek még nem csépelnek? Hát akkor hogyan találom meg?

Szekerek zörögnek el a dűlőn. Lajos felkapja fejét a zajra.

– Amott, ni! – kurjant. – Azon a fogaton az ura!

– Kicsoda? – kérdem.

– Az ura! A menyecske férje! Siessünk!

Szaporáznám lépteimet, de erősen szurkál a tarló. Lajos rohan, útközben felhajt egy üveg sört, talán zakója zsebéből kaphatta elő. Tanyához érünk. Masinálnak. Csattog a hajtószíj a gépen, száll a pelyva. De ember sehol, csak a vakító fény.

– Fogd ezeket! – nyomja kezembe az újságot meg az üres palackot. – Mindjárt jövök!

A kazalhoz fut. Menyecske perdül elébe; Lajos hadonászva magyaráz neki, amaz incselkedik egy darabig, aztán kézenfogva a kazal mögé kerülnek.

Nem kell sokáig várnom, jön Galambos, leveri magáról a töreket; kikapja kezemből a holmiját. – Mehetünk!

– Hová?

– Tovább! – Ceruzával jegyezget az újság szélire.

– Novella? – kérdem.

– Vagy regény! – Megáll, széttekint. – Amott, ni! – S megint eltűnik egy kazal mögött.

Frissen érkezik vissza, fáradhatatlan. A kazal mögül asszonykéz integet, kendőt lobogtatva; nem törődik vele, sorokat ró a gyűrött napilap margójára.

Aztán egyszercsak egy olcsó bécsi hotelszobában. Hubertust iszunk. Utálatosan émelyítő.

– De felviszi a vércukrot – mondja Lajos. Cigarettázik, köhög, harákol. Az ablaknál áll, nézi a hóesést. – Azt hitték, mindent csak kitaláltam… – Köhögés fojtogatja. – A fene megeszi, csak nem lesz akkora hó, hogy útközben elakadjunk?!

Mire kinézek az utcára, mindent elfed a rengeteg fehérség.

Lány, nejlonszárnnyal

Hatalmas szerelőcsarnokban állok, vastraverzek, láncos csigák alatt. Az üvegtetőn át szórt fény hullik a műhelyre. Vasreszelék borítja a betonpadlót, néhol forgácshalmokon kell átvergődni. Bőrkötényes munkások rézlemezeket szállítanak targoncákon.

Madártestű lány vezet, karcsú vállán áttetsző nejlonszárnyak. Halk, furcsa teremtés; sápadt arc, szomorú, riadt tekintet. Csaknem úszik előttem a levegőben.

Vészi Endrét keresem, a diszpécser irodában azt mondták, a csarnokban munkálkodik.

– Ott van – mutat a messzibe a szárnyas lány. De mielőtt továbbmennénk, felém fordul. – Én hittem! Én mindig is hittem! A külvárosban nőttem fel. De csalódtam. Rettenetesen csalódtam.

– Jöjjön – fogom meg a kezét gyengéden.

– Nem, nem, taggyűlés lesz, ott kell lennem. Megszégyenítenek. De maga csak menjen, már várja a mester. – Hirtelen kigombolja a zubbonyát; agyonégett szélű, még az öntés nyomát viselő medált látok a nyakában. Feketét, csillag alakút.

Aztán felszáll, ügyesen repdes a traverzek között.

Megyek Vészi felé. Most látom, hogy a csarnok hátsó fala hiányzik, sík mező terül el odakinn, egybeolvad a horizonttal. És ebben a sík mezőben csonka korinthoszi oszlopok, romos kupolák, ledőlt árkádok állnak, hosszú, végtelen árnyékot vetve az alacsonyan úszó nap fényében.

Vészi nem vesz észre. Magam is nehezen ismerem fel, csak puha, ősz haja, mely lágy hullámban tapad a koponyájára, meg a szürke öltönye és keskeny kézfeje igazít el. Zöld kertészkötényt kötött maga elé, egy széles rézlemez fölé hajol, hegyes tűvel betűket vés a fémlapra.

– Nézd! – egyenesedik fel váratlanul. Kissé megemeli a lemezt, de nem látok rajta semmit. Megmondom neki. – Talán a fénytörés miatt – mondja; s billent valamelyest a fémlap állásán. – És most?

– Vers? – kérdem zavartan.

– Versek, novellák, drámák. Lemezbe vésem a műveimet, hogy örökre megmaradjanak.

– És a rozsda?

– Ez króm-nikkel-acél. Rozsdamentes. Az ágyúcső is ebből készül. De én pacifikálom a fémet. Ne gyilkos fegyverré váljon, hanem elmém termékeinek őrizőjévé! Mielőtt továbbítom, érintsd meg!

– Hideg – mondom bizonytalanul, amint hozzáérek.

– Hát persze! – néz rám kissé ingerülten. – Hiszen fém!

Int, két munkás rákapcsolja a lemezt a darura, kiszállítják a műhely mögötti térbe, a csonka oszlopok, bedőlt kupolák közé.

Fekete nénék

Homok pereg egy likas kőkorsóból. Rengeteg homok. Beborít mindent; udvart, kertet, parasztszobát, nyírfaligetet.

Fekete madarak gubbasztanak a kórókerítésen. Szürke csőrük előremered, halkan duruzsolnak, mint cserfesszájú nénék.

– Ott jön, ott jön, ott jön! – csapdosnak egyszercsak szárnyukkal; felrebbennek, visszaszállnak a kórókra.

A térdig érő homokban Váci Mihály törtet feléjük. Nehezen jár, akárha hóban tiporná magának az utat. Homokszínű kabátja szára hosszan úszik utána. Feltartott kezében lapok. Versek.

– Itt vagyok, aranyoskáim!

A fekete madarak könnyezve röpdösik körül a költőt.

De Váci csendet int.

Nádtetős parasztház udvarán, a diófa alatt harmónium. Miska hátrasimítja lobogó haját, ujjai végigfutnak a klaviatúrán. Játszik és átszellemülten énekli a zsoltárokat.

Papírlapok hullanak a magasból, keringenek, emelkednek, süllyednek; apró, mezítlábas gyerekek kapkodnak értük. Meghemperednek, viaskodnak a zsákmányért.

Váci szeméből patakzik a könny, amikor látja, hogyan veszekszenek, tülekednek a verseiért.

Az aprószentek körülállják, kinek-kinek mennyi jutott a verslapokból, azt majszolják önfeledten. Éhségük csillapíthatatlan; falják a költeményeket. Miska fél kézzel végigsimít egyikük-másikuk fejebúbján.

Hirtelen felugrik. A mozdulattól megriadt fekete madarak elhessennek, szárnycsapkodásuk felkavarja a homokot.

Kontyos, feszes keblű, kurta szoknyás, szigorú aktivista nő száll ki egy Warszawából. Hóna alatt aktatáska; közeledik fenyegetőn.

Váci Mihály a kölykök fölött sápadtan felém fordul.

– Ez most feljelent a központi bizottságnál!

Hirtelen ötlettel hatalmas, hegyes töltőtollat ránt elő, azt tartja maga elé dárdaként. A kontyos nő megtorpan, hátrál, kicsi ponttá zsugorodik; akkor látom, hogy csak egy tintacsepp a toll hegyéről. Szétmaszatolódik.

A fekete madarak visszatérnek; egyikük öreganyóvá változik; Miska a tenyerébe veszi, óvatosan behelyezi egy tanyasi szobát formázó babaházba.

– A nép! – mondja megrendülten Mihály. – A népem!

Pereg a homok a likas kőkorsóból, halomba gyűlik, a költőnek már a válláig ér, de csak ismételgeti egyre, meghatottan: – A népem!… A népem!…

Mellékvágányon

Ócska szárnyvonalon utazunk. Döcög a vonat, a régimódi kocsiban öntöttvas csomagtartók, fapadok. Ólmos eső veri a vagon ablakát, de azért felsejlik a táj; kis házak, sufnik a kertek végében, baromfiudvarok, akácfák.

Jön a kalauz, kéri a jegyet. Nem találom. Türelmesen vár. Magas, sovány alak. Arca kreolos, homorú. Finom ujjú kezében a lyukasztó. Zavartan felpillantok, meglep, hogy barátságosan kacsint.

– Nem baj, majd úgy teszek, mintha kezelném! – mondja.

Felismerem. Garai Gábor. – Te itt?!

– Csssss! – teszi vékony ujját a szája elé. – Nem kell tudni róla senkinek. Meghúzom magam a vasútnál. De már nem sokáig!

Jegyblokkot vesz elő, titkon megpergeti. A lapok hátán kézírásos sorok. – A verseim! Vájtfülűeknek!

Hirtelen fékez a szerelvény. Csörömpölés, ahogy az ütközők összekoccannak. Garai kiszalad a peronra, riadtan tér vissza.

– Mellékvágányra futottunk, ki kell szállni.

A vonat nem megy tovább. Gyalogolunk a mezőn, néma tömeg bandukol utánunk csomagokkal. Egy zöldre mázolt gerendaháznál szétoszlik a népség; letanyáznak, bőröndjeikre kuporodnak, várnak.

Garaival a házban ebédelünk egy négyszögletű asztalnál. Már civilben van, sötét öltönyben; agyonmosott nejlon ingének gallérja alatt göbre kötött nyakkendő. Velünk szemben alacsony, kopaszodó, hegyes szakállú alak kanalazza a levesét; nem látom az arcát, annyira belehajol a tányérjába.

– Ki lehet ez? – kérdem Garait.

Felszisszen. – Hát nem ismered?! Én rögtön láttam! Ő Lenin!

– És képes vagy vele együtt ebédelni?!

– Ne légy tapintatlan! Csak semmi csodálkozás. Mondtam már, hogy vájtfülűeknek írok. Valahogy csak meg kell óvnom a költészetemet! Különben mehetek vissza a vasúthoz!

Lenin fanyalog: – Hideg ez a leves! Utálatos a hideg leves!

– Megyek, és megmelegíttetem a konyhán! – pattan fel Gábor.

Kisiet a tányérral.

Lenin kedvtelve néz utána. – Tehetséges ember. Csak tudnám, mitől retteg örökösen. Majd telefonálok Pestre, hogy válasszák be valamilyen pártbizottságba. Akkor talán megnyugszik.

A konyhából hangoskodás. Nevetés, női sikongatás. Kinézek. Garai incselkedik a konyhalánnyal meg a szakácsnővel. Öblös pohárból issza a konyakot, vidám, szertelen. Szerelmet vall a nőknek.

Lenin áll mögöttem, döbbenten nézi a konyhai jelenetet.

– És a levesem?! – Azonnal csend támad. – Szóval konyakozunk? Attól vagyunk ilyen bátrak? Ejnye, ejnye, ez helytelen! Konyak, nők, és azután még ki tudja, mi következik? A levesemre meg hiába várok!

Garai megretten, kihúzza magát. – Írtam önhöz egy verset. Elmondhatom?

– A levesem! – toppant ingerülten Lenin. – Hol a levesem?! Azt mondta, megmelegítteti! És ahelyett a konyak, a nők meg a költészet?!

Sarkon fordul dühösen. Garai sápadtan kapaszkodik a konyhalány meg a szakácsnő karjába. Hangtalan jár a szája; csak sokára hallható, mit ismételget riadtan, de dacosan: – De hiszen költő vagyok! Költő!… Költő!… Költő!…

Akrobat, óh!…

Cirkuszban vagyunk a város szélén. A ponyva alatt termetes artista gyakorol a kötélen. Abody Béla. A kifeszített sodronyon egyensúlyban tartott asztal és szék. Amikor Abody elér odáig, letelepszik, s nekilát falatozni. Rengeteget eszik, miközben ide-oda ring vele a kötél.

Néhány ismétlés után lekúszik a porondra. Lehuppan. Teste merő veríték, fürdőlepedővel törölgeti magát. Trikójából kibodorodik mellkasi szőrzete.

– Újra! – kiáltanak rá valahonnan. – Ne lazsáljon! Újra!

Int, fáradtan, hogy mindjárt. Felém fordul. – Baromi nehéz. De a koszt megéri!

És tovább próbál. Nézem, ahogy az a hatalmas test billeg ott a magasban. Mellettem áll az igazgató. Ő is nézi Béla mutatványát.

– Ezzel sikerünk lesz! Ilyen alakkal mindig biztosra lehet menni!

– Mennyit ad esténként? – kiált le odaföntről Abody.

Alkusznak. Béla egy vendéglőben panaszkodik nekem, hogy kizsákmányolják a tehetségét. Halászlét, rántott pontyot, túróscsuszát rendel.

– Ha ennyit eszel, majd nem tudsz fellépni – figyelmeztetem.

– Fellépni?! – röhinti el magát.

És már a fények. A zenekar a bevonulási indulót játssza. Tele a cirkusz.

– Hol az az alak? – kérdi idegesen a direktor. Végre meglátja a sápadt, verejtékező Bélát. – Mi van magával? Rosszul van?

– Ki nincs rosszul? – néz rá szelíden Abody.

Peregnek a számok. Béla következne, de nem találják a felszerelését. Nincs meg a kötél, nincsenek meg az állványok.

– Kereshetik! – dörzsöli a kezét Béla, s hozzám hajol. – Eladtam. Jó pénzért!

Óriási botrány. Zajong a közönség. Menekülni kellene. Az igazgató őrjöng. – Ember! Hiszen abból élt!

– Sajnálom – von vállat Béla. – Éhezett a családom. Apropó! Nem adna kölcsön egy százast?

– Takarodjon! – üvölt a direktor.

– Ha nem, hát nem! Pedig lett volna itt letétnek néhány remekmű! – Trikója alól kéziratokat húz elő. – A dolgozataim! De nem erőszak a disznótor! – Nyerítős röhögéssel vonul ki a cirkuszból.

– Remekművek? – néz rám döbbenten az igazgató. – Azt hittem, ez csak egy mutatványos?!…

Költő a város felett

Zötykölődő fiákeren utazunk a macskaköves, szűk utcákon. Magas házak állnak kétfelől, egyszerű, zsalugáteres ablakokkal. Száradó fehérneműk lógnak a sikátor fölött kifeszített kötélen; műhelyajtókban iparosok ülnek mozdulatlanul.

Valami ismeretlen, mégis ismerős város.

A bérkocsiban Vas István. Fehér vászonöltönye kissé gyűrött, gomblyukában vörös rózsa. Ki-kihajol a fiákerből, rózsaszirmokat szór az útra.

Viháncolás.

– Nézd! – ragadja meg karomat boldogan. – A nők!

Termetes, meztelen asszonyok fürdenek hatalmas dézsákban. Csapkodják magukra a vizet nevetve, visítozva. Amint meglátnak minket, csókot dobnak, mutatják keblük és ölük, tapsikolnak, aztán elfutnak a bokrok közé.

Ez már a folyópart.

Jég van a folyón. Különös, hogy egyszeriben tél lett. De vékony a jég, beszakadhat. Mi mégis ráhajtunk, recseg-ropog a kerekek alatt.

Felöltős, sápadt alak ugrik elénk, megfogja a lovak zablaszárát, s visszafordít minket az útra.

– Pista! – kiáltja, de máris hallom, beszakadt alatta a jég. Eltűnik a dermesztő folyóban.

– Megmentett – mondja sápadtan Vas István. – Megmentett, és maga pusztult el!… Isten szeret engem! Istennek terve van velem! Isten szeret, és ezért megpróbál!

Kiszállunk a kocsiból. Uzsonnára terítettek egy árnyas verandán. Művészkalapban, morcosan ül az asztalfőn Kassák. Undorral nézi a haboskávét meg a kuglófot, s ugyancsak megvetően figyeli, hogyan rajongják körül Vas Istvánt a nők.

– Na, kérem! – fakad ki végül, kilöki maga alól a széket, távozik. De Vas nem zavartatja magát, verseket olvas fennhangon, kissé énekelve, belemerülve a ritmusba.

Aztán egyszer csak széttárja karját, s emelkedik. Lomha, nagy teste könnyedén száll a város fölé. Bámuljuk mind, ahogy átúszik a kert fölött, a tornyok fölött, ahogy kering, kering a magasban.

Kassák is ott áll köztünk. Ő is nézi, majd ajkbiggyesztve legyint, hogy ez is valami?

Nagy kanyar a Fő tér felett; mulatságos Vas lebegő, széles nyakkendője a légben. Zakója szárnya árnyékot vet a Duna szalagjára. Már nem is látjuk őt, csak a hangja ér el hozzánk, verset skandáló hangja egyre erősebben és erősebben.

Narancsligetben

A Sixtusi Kápolna freskói alatt, a félhomályban kávéházi asztalok. Feketét főznek a sarokban, formás fenekű pincérlányok szolgálják ki a vendégeket.

– Itt tilos cigarettázni! – szól rá a vagyonőr egy szikár, sötét öltönyös úrra.

– De kérem! – tekint fel döbbenten az illető. – Nekem még itt is szabad!

Megismerem: Pilinszky. Ül a márványasztalnál, néha felnéz a mennyezeti freskóra, az Úrra, ahogy Ádám felé nyújtja a kezét. És verset ír, ezüst haja a homlokába hull.

S már egy pályaudvar. Marhavagonok zakatolnak át az állomáson. Szögesdrót a vagonok ablakain. Csontváz kezek merednek ki a drótok közül.

Pilinszky lohol be az állomás peronjára. Csaknem fellöki a resti pincérét.

– Nem látta Simone Weilt? – kérdi tőle kapkodva.

– Nem, Monsieur!

– Hozzon egy erős feketekávét! És tüzet, ha kérhetnék…

Cigarettára gyújt, elővesz egy füzetlapot, felfirkant néhány sort, odalöki a pincérnek.

– Ha erre járna az Úr, adja át ezt neki!

– Miféle úr, Monsieur?

– Barátom! Hát természetesen Ő! – Az ég felé mutat, s máris fut az induló szerelvényhez.

– János! – kiált utána a sínek mellől egy csinos színésznő.

Pilinszky megfordul, bánatosan int, hogy nem tehet mást, fel kell kapaszkodnia valamelyik vagonba. Amúgy is betuszkolják, egy őr puskatussal hátba veri.

– Ó, istenem! – sopánkodik a színésznő. – Miért nem hozzánk jön vakációra? Ott a szép, vidéki házunk! Elmélkedhetne!…

János fájdalmas mosollyal rázza a fejét.

Csattog a szerelvény.

S már egy végtelen répaföldön vagyunk. Mellette ballagok, nem merem megtörni a hallgatását. Ködös a táj, szürke, riasztó. Bukdácsolunk a rögökön. Emberek hevernek a mezsgyékben, nem lehet tudni: élők-e, holtak-e?

Fehér lepelben fénylő alak tűnik fel a távolban. Pilinszky arca felderül.

– Gyere! – mondja. – Várnak a narancsligetben!

Az Aventinusra érünk. Alant Róma. A Szent Sabina templom falára színes virágok futnak fel. A lombok között sárgáll az érő narancs. Az egyik fa tövében ott vár a fénylő alak.

– Ne félj! – öleli át vállam Pilinszky. – Ez Ő! Hozzá megyünk!

És vonszol a narancsligetben magával…

Téli délután

Hóban taposok, megyek a csonka lombú, kopasz eperfák alatt, de mintha helyben járnék. Szürke a délutáni ég. Feltűnik a major; átlépek egy keskeny árkot, trágyalé folyik benne habosan az istálló betoncsatornájából. Düledező épületek közé érek; rozzant szekerek sora állja utamat a szecskázó pajta előtt; rúdjaik vége a földre eresztve, s mindegyiknek nekitámasztva ott a járom; nemrég foghatták ki előlük a barmokat.

Szabó István jön csizmában, bekecsben, hajadonfőtt. Lusta, kaszáló járású ökröket vezet. – Hííík!… Heeejsssz!… – Pattintgatja szarvuk mellett az ostort, a jószágok minden csördítéskor pislognak. – Hííík!… Heeejsz!… – Befaroltatja őket az egyik szekér rúdja mellé, nyakukba akasztja az igát, helyére ejti a hosszú járomszöget.

– Gyere! – szólít kedvetlenül. Bizalmatlanul méreget. – Félcipőben vagy? Ez nem a flaszter! – Meg sem várja, hogy felkapaszkodjam a döcögve induló szekérre, hajtja a fogatot. – Hííík!… Heeejsssz! – rikkantja, s cserdít.

Az ide-oda csusszanó ülésdeszkán kuporgok, kapaszkodom a szekéroldalba. – Hová megyünk? – kérdem, de Pista nem válaszol, félszemmel azonban lesi, hogyan kínlódom, arcán kaján mosoly, így ballagdál az ökrök mellett. Már nincs hó; fekete, fagyott földek vesznek körül.

A pusztaságon át a Hungária Kávéházhoz érünk. Meg kell várni, míg elzörög a villamos a körúton, csak akkor fordulhatunk be a Dohány utcába.

– Hoóóóóó! – áll az ökrök elé Pista.

A kávéházban füst, lárma. Ismerős arcok, de olyan gyengén égnek a csillárok, hogy képtelen vagyok felfedezni, kik integetnek felénk. Már Szabó Pisti is öltönyt visel és fényes lábbelit, nyakkendősen, büszkén vonul végig a termen. A kirakat melletti asztalhoz ülünk. Szamárfüles füzetet tesz elém.

Amint kinyitom, falusi udvart látok, vesszőkosarat cipelő paraszt bukdácsol a fagyott rögökön. Alkonyodik.

– Az apám – mondja keserűen Pista. – Vénember. Vén volt már akkor is, amikor megszülettem. De még mindig veszkődik. Makacs… Mit mondtam?!

A cipekedő alak megbotlik, valamit elejt. Tyúktojások gurulnak szét, folyik a föld feketéjén a sárga, kocsonyás anyag. Pista elkapja előlem a füzetet. – Micsoda hideg, téli délután! Fázom. Igyunk egy fröccsöt a kocsmában!

A községi Nagyvendéglőben a kármentő elé telepszünk. Petrólámpa ég. Pista kifújja cigarettája füstjét, előrehajol, az arcomba néz. – Mindent megírtam ezekben a füzetekben. Mindent. Kár, mert jó érzés volt írni. Menedéket találni. De minden dolgommal végeztem, s már nem merülhetek el a szavakba többé…

Dombos vidéken vezet, falusi utcákon, s megint a major. A kovácsműhely előtt lovat patkolnak a színben. Bőrkötényben, maszatosan jön elénk a kovács. Mögötte lángol a tűz, amint szítják a fújtatóval.

– Vigyázz! – kiáltok Szabó Pistire hirtelen. – Megégsz!

Mint egy filmkocka széle, lángot fog a kép. Pirul, szürkül, hamvad. Pista keze a magasba lendül, kiált, de nem értem szavát; pernyék hullanak a szürke, téli égből.

Teátrum

A ház, a soha fel nem épülő ház, a félbehagyott falak, a beroskadt tető. A kert gyomos. Körül mindenkinek rendben a portája, csak az enyém befejezetlen. Restellem, de azért benn lakunk a házban, bútorokat tologatunk jobbra, balra, elfedni a réseket, a padlás repedésein becsorgó esőlé tócsáit.

Vendégek érkeznek. Zavarban vagyok: hol fogadjam őket? A betört ablaküvegen lesek ki; puha gördülésű autóból Örkény István és Várkonyi Zoltán száll ki. Mindketten kockás zakóban, elegánsan. Vitázva, lassan érnek a házhoz. Kitárom az ajtót, elmennek mellettem, hevesen gesztikulálva ülnek konyhaasztalomhoz. Invitálnám őket a szobába, de eszembe jut, hogy beszakadt a mennyezet, tátong, fellátni a pókhálós gerendázatra. Szeretnék bekapcsolódni a beszélgetésükbe; nem lehet, valamilyen, az angolhoz hasonló nyelven diskurálnak.

– Azért csak próbáld meg! – szól végre Örkényhez magyarul Várkonyi.

– Komplikált – szabadkozik Örkény. – Komplikált és veszélyes.

– Na, azért csak mutasd meg neki, hadd tanuljon.

És ezzel rám néz. Whiskyt tölt magának, jeget dobál a poharába, elégedett. Örkény megadja magát, feláll, tapogatja a konyha falát, hümmögve vizsgálja. Mállik a vályog. De azért szöget, kalapácsot kér. Sietve szedem elő a szerszámokat az asztalfiából. – Jól figyeld meg a mestert! – figyelmeztet Várkonyi.

– Hokedlit! – intézkedik Örkény.

Hozom. Felkapaszkodik rá, megbillen, elkapom. De elhárítja a segítséget. – Semmi izgalom! Biztosan állok!

Kampókat ver a falba, meghúzgálja, tartanak-e. Spárgát kotor elő a zsebéből, két kampó közé feszíti a madzagot. Ráteríti a zsebkendőjét, az egyszeriben olyan lesz, mint egy színházi kortina.

– Lássuk! – dől hátra a székén Várkonyi. – Hadd tanuljon a fiú!

Örkény felvonja a kortinát. Színészek perdülnek be, tréfákat mondanak, táncolnak. Az egyiknek megakad a lába a függöny zsinórjában, belegabalyodik, megrántja, leszakad az egész. És dől a fal is, száll a mészpor.

– Általános konsternáció! – kiáltja Örkény, mint egy instrukciót. Malterdarabokat söpör le magáról. Szemrehányóan fordul felém:

– Vacak házad van, hallod-e?!

Várkonyi ingerülten távozik, Örkény sajnálkozva követi. Elhajtanak a hangtalan suhanó autón. A színészek nyögve másznak ki a romok alól.

– Nem történt bajuk? – kérdem aggódva.

A fejüket rázzák, porolgatják magukról a törmeléket: – Megmondta a mester, hogy komplikált és veszélyes. Így is van. Elment? Na, de úgyis vissza fog térni. Ni, már jön is.

Valóban. Hatalmas tó terül el a ház mellett. Örkény a vízen át közeledik, kissé imbolyogva ugyan, de magabiztosan jár a tó tükrén. Egyszercsak megemelkedik kissé, mert a jobb talpa alól Karinthy Frigyes, a bal talpa alól Franz Kafka emeli prüszkölve a vízszint fölé a fejét. Épp csak annyi időre, hogy levegőt vehessenek, aztán Örkény lába alatt máris visszamerülnek. Ő pedig jön, jön tovább, alig sodorva lépteivel a felszín habjait.

Hegedűszó

Vénséges, roskatag házban boltíves szobák. Keskeny folyosón jutok be az egyikbe; oly szűkös a járás, hogy vállamat súrolják a falak, fuldoklom, tapogatódzom a sötétben.

Aztán a szoba. Alacsony, s tele ósdi bútorokkal. Csipkék a karosszékeken; a mosdótál porcelánból, mellette hasas kancsóban víz. Tükör lóg a lavór fölött, belenézek, de annyira kopott a foncsor, hogy csak foltokat látok.

Valaki rekedten felnevet; keresem, ki az és hol rejtőzik.

– Erre, erre, kedvesem! – Zelk Zoltán egy fotel mélyén kuporog, cigarettázik, ő füstöli be ködössé a szobát.

Képeslapokat, újságokat nézeget; ölében, körötte a földön mindenütt azok hevernek.

– Egyik versemet keresem – mondja. – A legszebb, és senki sem ismeri. Valamelyik lap hozta, de nem találom…

Egészen belevész a nagy fotelba, csak golyószeme világít.

– Hogy élsz, kedvesem? – néz rám nyájasan. – Én rettenetesen szenvedek. Hiányoznak a kávéházak, a szerkesztőségek, a lovi meg a barátok. És itt erős feketét sem kapok, senki sem szolgál ki, magamra hagytak… – S megint kutat a lapokban. – De az a vers! Hol lehet?

Reccsennek a bútorok; az egyik szekrény, különösen hatalmas, meginog, csaknem ránk dől; ajtaja nyikordulva tárul. Ruhák hullanak, ömlenek ki belőle; kabátok, nadrágok, szoknyák, blúzok és ingek; cipők; tűsarkú női cipőcskék meg ormótlan bakancsok, hegyes orrú, lakk lábbelik. Mintha emberek zuhannának a földre.

– Látod! – mutat rájuk Zelk. – Ezek is mind éltek valaha. De a sors végzett velük!…

Aztán titokzatosan:

– Ezt figyeld meg!

Gyufát lobbant. Fényénél látom, a szekrénynek nincs háta, a végtelenségbe nyílik, onnan dől elő az a sok holmi.

Szatócsbolt tűnik fel a fényben. Parányi üzletecske; az almákkal, körtékkel, szőlőfürtökkel, zöldségekkel teli rekeszek, a színes kávésdobozok és celofánba csomagolt datolyák között egy kaftános férfi hegedül. Üres a bolt; és a bársonykalapos öreg hunyt szemmel játszik.

Göndör haját copfba fonogató lányka ül a bolt lépcsőjén, s minket figyel.

– Megvan! – hallom Zelk diadalmas hangját. – Megvan, megvan!…

Kezében lobogtat egy kitépett újságlapot.

– Itt van, itt van! A legszebb versem! Végre, végre! Mennyit kerestem! Hallgasd meg, kedvesem, ezt meg kell hallgatnod!…

Olvasni kezdi a lapról a verset, de nem értem a szavait, mert felzeng a hegedű; a szaggatott, furcsa ritmusú dallam felülkerekedik Zelk rekedtes hangján.

A szekrényből dőlnek a ruhák; széttárt karú kabátok, roggyant térdű nadrágok, foltos, gyűrött ingek, kombinék. Már térdig gázolok bennük, lábam elakad. Pedig Zelkhez meg a hegedülő öreghez szeretnék eljutni, de képtelen vagyok rá, belesüppedek a rongyhalmazba.

Vasút

Téli erdőn, havas ösvényen megyünk B. Nagy Lászlóval. Nincs nagykabátja, fázik, összefogja mellén a gombos szvetterét; sovány, erőtlen. Nem tudom, hová megyünk, miért is kísérem; kérlelem, hogy zörgessünk be egy menedékházba, fogadjunk fuvarost, vagy térjünk le az ösvényről, kerüljünk a falunak, akadhat a közelben egy állomás, ahol vonatra szállhatunk. De Laci tiltakozik; nem, nem, azt mondja, gyalogolni kell.

Didereg, a cipője is átázott a hóban, de hajthatatlan.

Megtorpanunk; farkasok üvöltenek a fák között. Nincs idő menekülésre, ránk törnek, vicsorognak, hörögnek vad indulattal. B. Nagy nem is akar menekülni. Csapkod, füzetlapokkal hadonász, összesodort kéziratokkal ütlegeli a támadó férgek fejét. Rettenetesen iszonyodom, kiáltani akarok, de nem jön ki hang a torkomon; Laci elém áll, megvéd.

– A teremtésit! Tűnés innen, gonosz dögök! – ordít rájuk.

A farkasok lesunyt fejjel, behúzott farokkal iszkolnak.

– Na, gyerünk tovább! – biztat a győzelemtől megittasulva László. És tapodja szorgosan, szétmálló cipőben, a havat. Fejét felveti, derűs. – Ennek erejében kell hinnünk, kérlek, az írás erejében! – És kisimítgatja a lapokat.

De surranva, alattomban újra támadnak, s most már hátulról a farkasok. Laci megrémül, erre nem számított, csak a karját tudja maga elé emelni védekezésül, belemarnak, tépik, cibálják. Furcsa mód csak reá fenekednek, így aztán el tudom vonszolni onnan; vonszolom, cipelem az erdő havas fái között, míg csak ki nem érünk egy faluszélre.

Szürke, dermesztő minden. Laci szótlanul nézi vérző karját, havat rak a sebre, bánatos, szótlan.

– Szálljunk vonatra – mondom. – Jobb lesz talán, mint gyalog.

Engedelmeskedik. Megtaláljuk az állomást. Lámpással jön elénk a vasutas. B. Nagy Laci arcába világít, hátrahőköl. – Nem, nem!… – azt mondja –, maga ne!…

Laci mosolyogva félretolja. A sínek közé lép, kémleli a távolt. Feltűnik a mozdony sötét pontja. Laci áll mozdulatlanul.

A szertartás

Nehéz kárpitok, vastag terítők egy gazdagon berendezett teremben. Faragott tölgyfa bútorok, terebélyes baldachinos ágy, csipkék és bársonyok és gyertyafény. Az olvadt viasz szétfolyik a kőpadlón; kristálypoharakban bíborszínű ital, mint a vér.

Fekete bársonyba öltözött szolgák ifjú nőt vezetnek be; gyönyörű a selyemköntösére omló hajzuhataga; ő maga sápadt, félénk. Ráfektetik a baldachinos ágyra.

Könyörgőn néz rám, de nem segíthetek, talán azt sem tudják a szolgák, hogy ott vagyok a teremben. Mintha kívülről látnám az egészet. Messziről, akár a színházban.

Feltárul az ajtó; öregember száguld be vad nevetéssel. Rémes alak; hatalmas metszőfogai elővillannak keskeny ajkai közül, orra horgas, szemöldöke bozontos; vállán vörös lepel, fején püspöksüveg. Széttárt karral, kimeresztett karmokkal hajol kéjesen a reszkető lány fölé.

Lobbannak a gyertyák, füstcsíkot eregetnek a kanócok a mennyezet felé. A vénember egyetlen rántással szétszakítja a nő selyemköntösét, körme belehasít a has simaságába, aztán felkapja a testet, és imát mormolva az égnek emeli.

A nő elalél.

– Ki ez? – kérdem hideglelősen egy fotóstól. Ott csettegteti a masináját mellettem.

– Maga nem tudja?! Maga nem tudja, hogy ez maga Szentkuthy Miklós?!

A hangra Szentkuthy felénk fordul. Arca félelmetes, szeme villog, szája körül torz mosoly.

– A világmindenség ura vagyok! – harsogja önelégülten. Pattint az ujjával; lila, kék, sárga lángok csapnak fel a padozatból, füst terjeng; Szentkuthy eltűnik a gomolygásban. Csak a nevetése hallatszik, s valahonnan távolból a harangzúgás.

Mire eloszlik a füst, hatalmas, terített asztal mellett látom; előtte óriási ezüsttálon a selyemköntösű nő fekszik gyümölcs- és zöldséghalmokkal körítve. Szentkuthy késsel és villával közelít feléje, de eszébe jut, hogy nem mondta el az asztali áldást, elhadarja gyorsan, s közben éhes, mohó tekintettel nézi a feltálalt testet.

Észak felé

Csigalépcsőn kell felmenni a romos toronyba. Szédítő keringés. Hideg, csupasz falú helyiségbe érek; egy alak körvonalait látom az ablaknál; a mélységet bámulja. Kitekintek a válla fölött. Öreg, belvárosi utcákra látok, háztetőkre, magas, szélkakasos kéményekre. A szürke fellegek csaknem a tetők gerincén hasalnak.

Az alak megfordul; fekete keretes szemüvege mögül szigorúan vizslat. Thurzó Gábor. Szomorú, sápatag. Hóna alatt egy vekni kenyér; de hiszen pékségben vagyunk; köröttünk tüzes kemencék; szájuknál, a lépcsős aknákban félmeztelen, erős izomzatú péklegények vetik szorgosan a parázs elé a lapátra szakajtott, megkelt tésztát.

Közöttük egy vékony fiatalember. Szelíd arcú. Szinte kölyök még.

– Gyere! – int neki Thurzó.

A fiú leteszi a lapátot, elénk áll. Thurzó szeretettel beszél hozzá:

– Menj, Pista, öltözz fel, mára már megszenvedted a magadét.

A péklegények erre dühösen felénk fordulnak. Megdermedek: szarvuk és patájuk van, karjukon bongyor szőrzet.

– Hess! – legyint Thurzó. – Hess, hess!

Védőn átfogja a fiatalember vállát, elindul vele. Néhány lépés után visszanéz, hív engem is. – Most fogják avatni. Nézd meg te is.

Kápolnába érünk. Félhomály. A fiatalember levetkezik, teste csupa fekély, de mosolyogva tűri a fájdalmat. Öreg apátúr lép be, fekete reverendát ad a fiúra.

– Kaszap István! Ismered? – súgja nekem Thurzó megilletődötten. Bátorítón int a fiúnak. – Az égbe kerülsz!

Nagy termetű, fedetlen keblű nő lép elénk. Meztelen vállán szőrme, afféle boa; széles csípőjét verdesi a vége. Követjük, fel kell szállnunk egy hálókocsiba. Nézem az ablakból a tájat: hófödte, sziklás hegycsúcsok, idegen városok. A nő hosszú combjáról felcsúszik a szoknya; Thurzó odapillant, fellöki orrnyergéről a szemüvegét, aztán csenget. Kopasz, alacsony kalauz nyit be a kupénkba; egyenruha helyett kimonót visel. Alázatosan vár szolgálattételre. De Thurzó csak unottan végigméri, aztán a nőt is ugyanúgy; majd kinyit egy könyvet, és olvasásba mélyed.

Fény üti meg a szemem: Kaszap Istvánt látom a kupé sarkában. Sovány testén a reverenda. Homloka körül sárga fénykoszorú.

Szólok Thurzónak, hogy velünk van ő is.

De csak bólint. Mintha semmi sem érdekelné, egykedvű.

Hangtalan suhan velünk az expressz észak felé.

Szeparé

Piros sportkocsiban száguldunk, szél cibálja üstökünket; Kolozsvári Grandpierre Emil tarka selyemsálját kibontja, elrepíti.

– Sebaj – mondja Emil –, úgyis repülővel utazunk tovább.

S már fenn is vagyunk a gépen. Tágas terem, repülő szalon bárpulttal, öblös fotelokkal. Csinos stewardessek hozzák a whiskyt. Emil a feneküket fogdossa; szép combjaik ott villognak előttünk.

De baj támad; elfogy a gép felhajtó ereje, landolni kell. Egy horhosban érünk földet. Alig férnek el a szárnyak, de megússzuk némi súrlódással. Ki kell szállni, hogy a gép fel tudjon kapaszkodni a műútra. A pilóta hátramenetben próbálkozik; meredek parton ér fel a betonra. Jeges, csúszós minden. A lányok fáznak a miniszoknyában, Emil tweed zakóját teríti rájuk; vihognak, viháncolnak, míg mi megtoljuk a repülőt, hogy újra felszállhasson.

Mégis ők kerülnek a fedélzetre.

– Hát nem jössz? – kiált vissza Emil a stewardessek karjaiból a jégvirágos ablakon át.

De a gép elrugaszkodik, s már csak azt látom, hogy Emil boldogan integet; török mintás selyemsálja lobog a kék égen, s nevet, nevet.

Egy kis hotelban találkozunk újra.

– Mi a fenének maradtál le? – kérdi. – Félsz a nőktől? Olyan jól elszórakoztattak!

Nagy levelű pálmák alatt ül a hallban, kávézik. Aztán sétára indulunk. Párizs utcáit járjuk, a Montmartre dombjait, aztán a Pigalle környékét. Utcalányok karolnak belénk, zavarban vagyok, Emil bátorít. Megbeszéljük, hogy szobára megyünk velük, de majd csak később, még dolgunk van, Emil mindent látni akar.

Betérünk egy kávéházba, tonettszékek és márványasztalok között eljutunk egy bordó bársonyfüggönnyel fedett szeparéba. Emil pezsgőt rendel, de hátrahőköl, s int, hogy hagyjam magára. Elküldi a frakkos, fehér kötényes pincért is.

Nézem, mi történik.

Emil áhítattal lép be a szeparéba. A kanapén egy szolid, kedves asszony várja. Kitárt karral fogadja Emilt.

– Hát eljöttél?

– Hát itt vagy? – tűnik el Emil arcáról minden kópéság, és szétárad rajta a kedves derű. Virágcsokrot varázsol elő a háta mögül, átnyújtja az asszonynak, fél térdre ereszkedik előtte. Az asszony szeretettel, megbocsátón fogja két tenyerébe Emil arcát, homlokon csókolja.

– Mondd, hogy nem megyek többé sehová! – kiált ki nekem Emil. – Menj egyedül a lányokhoz! És a stewardessek se várjanak!

Aztán az asszony ölébe hajtja csendesen a fejét.

Külváros

Aládúcolt gangok, penészes falak, hámló vakolat. Szűk pincefolyosón át jutok fel az udvarra. A téglafal előtt maszatos kölykök ácsorognak, pléhtányérokkal zörömbölnek, pedig zene szól. Nagy télikabátban, ami majdnem elfedi az egész termetét, Benjámin László ócska, fekete verklit nyekeregtet az udvar közepén. A szerkentyű kerekei piroslanak, de amint jobban megnézem, nem azért, mert befestették a küllőket, hanem a rájuk száradt vértől.

Benjámin felfordított kalapja a kövezeten. Aprópénz hull belé, néhány fillér.

Hirtelen sikoltás, csattanás, rongycsomónak tetsző test hull az emeleti gangról az udvar kövére. Nem mozdul; talán nem is ember. Benjámin abbahagyja a verklizést, lassan odaballag hozzá, két ujjal megfogja, s megemeli a gubancot. Egy szoknya. Fiatal, sápadt lány kél ki belőle meztelenül, és táncolni kezd lassan, széles mozdulatokkal.

Emberek gyűlnek köréje; vásott öltözékű asszonyok, kenyér sarkát rágcsáló gyerekek, sildes sapkájú, cigarettázó férfiak. Mind többen és többen; s valami érthetetlen verset skandálnak, mormolnak. Zsongó, riasztó kórus. Ott vagyok magam is; kiszorítanak a gyűrűből, már nem láthatom a lányt, csak a tűzfalra szerelt porolót, s fölötte, az eresz alatt egy színtelen zászlót.

Szól a monoton kórus, s közben cafatokká szaggatja a szél a fakult lobogót.

Aztán már egy kapu alatt. Sivár, hosszú kapualj, a végén, mint egy alagút kijáratánál, némi szürke fény. Árnyak surrannak ki és be; pusmognak, hadonásznak, de mintha nagyon távol volnának, hangjuk nem hallatszik. És azt sem hallom, mit üvölt nekik a szónok, egy hokedlin ágáló, sapkájával csapkodó, vad tekintetű férfi. Megéljenzik.

Benjámin mellettem áll, a falhoz szorít minket a tömeg. Egykedvűen tűri, s csak nézi, nézi a forrongókat.

Meglátjuk az imént még táncoló lányt. Mintha keresne valakit, rongyaiba burkolózva ténfereg, ide-oda lökdösik, nem törődnek vele.

Szirénázó mentőkocsi érkezik, behajt a szűk kapu alá. Ketten-hárman megragadják a lányt, befektetik az autóba. A kapualj kiürül. Csak ketten maradunk: Benjámin és én. Kong minden az ürességtől. Nézem a költőt. Hangtalan mozognak ajkai. Vagy verset mond, vagy imádkozik.

Arc a tükörben

Köröttünk lecsupaszított, megnyesett koronájú fűzfák. Kietlen, rideg táj. A fák alatt mocsár, csak zsombékról zsombékra lépve lehet haladni.

Galgóczi Erzsébet megy elöl, óvatosan, minden lépést megfontolva, de látszik, hogy ismeri a vidéket. Egyszercsak felemelt kézzel megálljt és csendet int. Beérem. Kis sásszigetre mutat; egy tetem fekszik ott, nem tudni, nő-e vagy férfi. A kést, amivel megölték, a hátába döfve hagyták. Galgóczi cigarettára gyújt, jegyzettömböt vesz elő, felfirkant néhány mondatot. Nem látszik különösebben meglepettnek.

– Mi történhetett? – kérdem tőle, a látványtól irtózva.

– A szokásos – feleli. – Ölik egymást. De gyere, mutatok mást is!

Zsúfolt teremben állunk, a drapériával borított asztalon csizmás férfi ágál. Erzsi körbemutat. – Nézd őket!

Leszegett fejű embereket látok.

Az alak az asztal tetején észrevesz minket. Leugrik, hozzánk szalad, taszigálni kezdi Galgóczit, de az elkapja a karját.

– Hát nem ismersz meg?! – üvölt rá.

Már az országúton megyünk. Erzsi siet, alig tudom követni. Teherautók, vontatók húznak el mellettünk; aztán egy lovasszekér. Fejkendős asszony fordul vissza az elrobogó szekér deszkájáról, kiált valamit, nem hallani a hangját, csak a hívó mozdulatát látjuk, de elporoznak vele a lovak.

Galgóczi hirtelen megragadja a karomat, az árokba ránt.

Tányérsapkás csapat közeledik, szőke, meztelen lányt kísérnek közrefogva. Felzaklató a kép: az egyenruhás férfiak között a lány pőre teste. Erzsi vadul, de visszafogott hangon káromkodik, dühösen elnyomja a cigarettáját; csodálkozom, hogy bakelit hamutartót talál a fűben; de mire felnézek, már egy füstös presszóban ülünk. Erzsi sovány, meggyötört. Kávéspoharat szorongat a markában. Tekintete elszánt, nem is merem a kérdéseimmel zavarni.

– Nézd! – mutat a hátam mögé.

Kopottas tükör függ a presszó falán, szemközt Erzsivel. Homálylik benne az arca.

– Rettenetes – hallom a hangját –, rettenetes, hogy nem látszódhat élesebben az arc. Rettenetes.

Fejem mellett repül kávéspohara a tükörnek. Egy pillanatra eltűnik Galgóczi arca, de aztán ahogy megállapodnak a széthullott szilánkok, mindenikben felhomálylik újra.

Furnír katonák

Téren megyek át, sötét van, a bokrok között a padokon mozdulatlan párok. Különös, hogy nem veszik észre a katonákat, akik ott gyakorlatoznak körülöttünk. Alacsony, vékony tisztes vezényli őket, de amikor meglát, odafut hozzám örömmel. Lóg rajta az egyenruha. Nem értem, mit akar, mert csak néz, néz; végre elneveti magát, fejcsóválva cigarettát sodor, komótosan rágyújt.

Köhögés rázza a testét, fuldokolva köhög, arca elkomorodik; sietve az egyik padhoz vezetem, leülök mellé, mozdulatával kérlel, hogy maradjak.

– Nem ismersz meg? – kérdi végre, a rohamtól könnyes szemmel rám tekintve.

– Nem, ne haragudj. Pedig ismerős vagy. A rangod…

– Őrmester. De ez csak álca. – Közelebb hajol, bizalmasan súgja: – Valójában költő vagyok. Egyszerű költő!

– Ottó! – kiáltom örömmel. – Demény Ottó! De rég nem láttalak!

– Hát… csak elvagyok magamnak.

– És mit keresel itt?

– Gyakorlatozunk. De azok is megvannak nélkülem. Egyébként nem tudnak rólam semmit. Akárcsak ti. – Hátradől a padon, elmereng.

– Mátészalka messze van…

– Mit mondasz?

– Mátészalka gyászban van. Ezt daloltam mindig, ha ittunk. Hát erre sem emlékszel? De Mátészalka messze van… – Megretten, felugrik, mögém akar bújni. Nézem, mitől félhet, s látom, fehér köpenyes férfiak közelednek, mogorván megállnak előttünk.

– Maga velünk jön! – mutatnak Deményre.

– De miért?! – kérdi riadtan Ottó.

– Tébécé. Gyomorbaj. Na, siessen!

– De hová siessek?! És miért siessek?! – üvölti.

Aztán felderül. A szomszédos padon kék ruhás, cigányosan fekete nő ül mosolyogva. – Látod? – kérdi tőlem Demény. – Látod őt? Rám vár. – Aztán a fehér köpenyeseknek. – Oszoljanak! Én egy kimenős baka vagyok!

Azok vállat vonnak, sarkon fordulnak:

– Maga tudja!…

Demény a nőhöz siet, átfogja a derekát, boldogan magához húzza. Még átint nekem: – Csak kérdezz meg akárkit! Én költő vagyok!

– Hát persze, hogy az vagy!

Nem elég ez neki. Ölelgeti a nőt, és bizonygatja: – Költő! Kérdezz csak meg akárkit! Költő!…

A katonák, mint festett furnír-figurák, ott állnak elszórtan a tér bokrai között.

Bolgáros

Hatalmas, hegyes tornyú, kőlépcsőkkel teli épületben botorkálok. Érdeklődnék valakitől Nagy László felől, mert őt keresem. Poros, fellocsolt padlójú, füstös irodában igazítottak útba a palotához. De sehol senki.

Márványoszlopok között mélybe vezető csigalépcsőhöz érek. Leereszkedem; alant szerteágazó folyosók. Koporsókat visznek barna asszonyok. Barna köntöst viselnek, csuklyát, sarut. Fél kézzel rózsafüzért morzsolnak. Segíteni akarok nekik, mert jajongva roskadoznak a cipekedésben.

Kinyújtott bot térít el, s egy ismerős hang: – Ne háborgasd őket! Anyáink!

Tudom, hogy Nagy László szólt hozzám, de hiába fordulok a hang irányába, nem látom.

– Örökké temetnek… – mondja, de távolodva.

Futok, hogy megtaláljam. Tapogatódzva jutok előbbre az asszonyok között. Ki sem térnek, mégsem akadok beléjük.

A Nagykörútra érek. Sötétedik, hirtelen teljes sötétség borul a házakra, a New York palotára, ahonnan kijutottam. Még az ablakszemek sem világítanak. Rettenetesen kihalt minden. Egymagam vagyok az egész városban, borzongat a félelem.

Megállít egy hangszóró bömbölése:

„Figyelem, figyelem, gép indul a kettes terminálról Iszkázra! Kérjük, kezdjék el a beszállást!”

Bukdácsolva rohanok, hogy elérjem a járatot.

Mintha repítenének. Érzem a lebegést a légben.

És egyszercsak egy füves udvar.

A bot megint az oldalamat érinti.

– Vacsorázzunk! – mondja Nagy László. Leengedi a botját, arcán enyhe mosoly. – Hol keresel te engem? – Bekísér a falusi házba, terítős asztalhoz ültet, szalonnát, kenyeret tesz elém.

– Láss neki!

Ő nem nyúl az ételhez, csak figyel, kedves tekintettel. Nézi, hogyan eszem. Nehezen nyeldeklem, zavar a figyelése. Restellem magam, úgy vélem, helytelenül viselkedem, s éppen őelőtte. Talán el is ítél mohóságomért. De nem szól semmit, csak várakozik mosolyogva. Aztán azt mondja: – Gyerünk!

Bolgár faházban vagyunk, valahol a hegyekben. A falak mentén körben padka párnákkal, szőttesekkel, a padlót vastag szőnyegek fedik, a szoba közepén vasrostélyban parázs vöröslik.

Gyönyörű, fonott hajú lány táncol mezítláb, röpköd a szoknyája, kivillan formás lába. Nagy Laci citerázik, imádattal kíséri tekintete a táncos minden mozdulatát.

Dobbant, pörög a lány, kitárt karral forog, mintha elszállni vágyna. De egy gyors szárnyalás után hirtelen Nagy Laci elé borul, gyűrűkkel ékes kezével a költő szívéhez kap és elalél.

Nagy László szeméből peregnek a könnyek.

Vendégfogadóban

Szamaras kordé fordul be a falusi fogadó udvarára. Színes rongybugyrokon cseréppipát szívó cigányasszony ücsörög, rikkantva nógatja a csacsit. A kapubolt alatt gyerekek hancúroznak a porban, köztük egy sovány, magas, nevetős alak nádsípot fújva ugrabugrál.

– Jenőkém! – ugrik a nyakába a bugyrok hegyiből a cigányasszony.

Tersánszky, a nádsíppal bolondozó, megöleli a vénségében is kívánatos nénét.

– Siessünk! – fogja kézen, s vonszolja magával az udvaron felvert sátrak felé. – Mindjárt kezdődik a mulatság!

Ott ülünk néhányan a fogadó ámbitusán, ebédelünk. Dél lehet, mert fehéren izzik a nap.

– Már megint, már megint! – hallom a mellettem falatozó Veres Pétert. – Már megint az asszonynépséggel bolondozik ez a Józsi Jenő! Hogy nem jön meg az esze! Mert ugye, szociológiai szempontból helyes, hogy a néppel tart, de nem elég dialektikus.

Tersánszky meghallja, odafut az asztalunkhoz, megemeli a boros palackot, jót húz belőle. – Egészségedre, Péter! Te úgysem iszol! – Aztán kacsintva. – Nem kérsz a menyecskéből?

Veres Péternek ráng a bajsza mérgében, Tersánszky hahotázva, bakugrásokkal fut vissza a sátrakhoz. Muzsikusok fogadják, ő is velük tart, szájharmonikán játszik, aztán egyszercsak csendet int, felpattan egy kecskelábú asztal tetejére, és kijelenti, hogy állathangokat fog utánozni. Nyávog, kukorékol, hápog, kotkodácsol, nyerít.

Taps és éljenzés kíséri.

– Így nem lehet megváltani a népet! – dohog Veres Péter. – Ez komédia! Ez nem irodalom! Ez, hogy úgy mondjam, nem népben-nemzetben való gondolkodás!

– Ne bomolj, Péter! – kiált át hozzá Józsi Jenő. – Hiszen avar sípom van! Avar sípom van nekem is!

De Veres Péter engesztelhetetlen. Begombolja kicsiny gallérú ingét, fejébe nyomja kalapját, és csizmásan, szűk, fekete kabátjában kivonul a fogadóból.

Tersánszky bukfencet vet; nyalka hadnaggyá változik. Szép szál rózsával a kezében kiválaszt a tömegből egy szőke, sápadt leányt, összevágja előtte a bokáját, és átnyújtja a virágot.

Ismét dörgő taps. A cigányasszony jósolni akar, de Jenő fáradtan int, noha arcán még ott a derű. Felkapaszkodik egy rossz létrán a padlásra, az ajtóból törek hull alá. Tersánszky a poros gerendák alatt szalmazsákra heveredik, hanyatt fekve nézi a cserepek rései közt behulló fényt. Így szenderedik el lassan, álmában is széles mosollyal meggyötört arcán.

Egy úr esernyővel

Eleinte mintha a televízió képernyőjén látnám: az angol parlament. Aztán már ott ülök a miniszterelnök közelében. Suttogva mutatnak be néhány képviselőnek. Híresztelik, hogy különös látogatót várnak.

Ahogy jobban körülnézek, shakespeare-i színpadnak tetszik az egész. Hímzett lobogók, bársony és brokát öltözékek; ezüstláncon királyi medalionok az urak nyakában. Harsonások lépnek elő, a zengésben megérkezik a vendég. Derülök, amikor felismerem benne Gyárfás Miklóst. Szürke öltönyt visel, cipője fényes, gondosan kötött nyakkendőjében gyémánttű. Keménykalapja a kezében, ernyőjét a karján tartja. Ruhatáros néni fut utána.

– Kérem! Kérem! Botot, esernyőt tilos bevinni a nézőtérre!

Gyárfás felmutatja a villamosbérletét. – Szakmabeli vagyok! Különben is nekem tiszteletjegy jár minden előadásra! – Kedélyesen biccentget jobbra és balra; helyet foglal az első sorban, lábát keresztbe veti, és végignéz az elcsöndesült Alsóházon.

– Ne zavartassák magukat!

A walesi herceg ugrik eléje kezet nyújtva, de Gyárfás csak az ernyője végével kocogtat bele a tenyerébe. A herceg ezt is kegynek veszi. Hosszú üdvözlőbeszédbe fog, Miklós cicceg, a fejét rázza.

– Nem, nem, uram! A határozott névelőt nem így kell ejteni! Figyeljenek csak rám! – Foga közé dugja nyelve hegyét, úgy ejti a th hangzót. – Tdsző! Tdsző!… Hadd halljam!

Megszeppenve engedelmeskedik a herceg. Gyárfás nincs megelégedve, tovább tanítja. Aztán az Alsóházhoz: – És most mind, egyszerre!

Vele mondják valamennyien. Csakhamar felbolydul a terem, a képviselők a kanapékon ugrándozva körülfogják.

– Mit szól a színházunkhoz?

– Megnyerő – mondja Gyárfás. – Nem tudom, itt van-e véletlenül Shakespeare kolléga?

– Sajnos, most ő éppen a magyar színházakat tanulmányozza. Ösztöndíjat szavaztunk meg neki, hadd tanuljon egy kicsit a fiú. De ha ön itt van nálunk, akkor kinek az óráját látogatja?

– Pedig épp itt akartam vele átvenni a dramaturgiát – sajnálkozik Gyárfás. – Sebaj, azért hallgassanak meg.

Észreveszem, hogy Erzsébet lép be, lábujjhegyen közeledik, még a koronáját is a retiküljébe rejti sebtiben, nehogy megzavarja az előadót. Amúgy csak házi slafrokban van, de fején fátylas kalapka. Csendben lekucorodik egy szék szélére. Odasúgja az egyik munkáspártinak: – Én voltam Magyarországon! Bizony!

Csengő berreg; Gyárfás feláll.

– A legközelebbi óráig tessék átvenni az anyagot Bornemiszától Hubay Miklósig!

És a lábdobogással, füttykoncerttel kimutatott tetszésnyilvánítás közepette kisétál az Alsóházból.

Gödör

Fel kell kapaszkodnunk egy szűk sikátorban a város dombjára. Sivár, szögletes épületekre látni, meg a városszéli, messzire nyúló erdőségre.

Fagyos szélben didergünk. Sokan. Katonák őriznek, senki sem hagyhatja el a dombot, se asszony, se gyerek. Nem tudjuk, miért tartanak itt bennünket, már sötétedik, reflektorokból fénynyalábokkal pásztázzák végig a környéket.

Páncélautó fut be a térre. Alacsony, vézna emberkét taszigálnak ki belőle. Bekerül a fénybe, megismerem. Lengyel József. Riasztóan sovány, meggyötört; gallértalan inge szakadozott. Lökdösik, taszigálják a tér közepére.

Észrevesz, integet. Nem merek visszainteni, figyelnek az őrök. Restellem gyávaságomat, de félek.

– Ismeri?! – kérdi mégis egy katona. Elém áll, hogy takarjon. – Ismeri?!

Csak dadogni tudok. Közben hallom a térről Lengyel kétségbeesett hangját: – Telefonálj a szerkesztőségbe! Telefonálj, hogy magyarázzák meg ezeknek, ki vagyok! A folyóirat szerkesztőségébe! Telefonálj!…

Puskák szegeződnek rá. De ekkor az inge alól kéziratlapokat kapdos elő, szétereszti őket a szélben. A lapok rászállnak a katonák arcára, rátapadnak; vaksin hadonásznak; Lengyelnek sikerül megszöknie.

Teázóban várok rá. Már öltönyben van, csendben kortyolja a fémtartós pohárból a csáját. Szabadkozom, amiért nem siettem a segítségére. Legyint. A tócsás asztallapra ötágú csillagot rajzol szórakozottan az ujjával. Nézi, aztán tenyerével szétmaszatolja.

Kucsmás alakok térnek be. Lengyel összerezzen, elfordul, cirill betűs újsággal fedi el arcát. Int, hogy kövessem.

Falusias utcán, földes utakon megyünk az erdő felé. A fákon túl tisztás. Bokros, füves rét. Kutya fut elénk örvendezve, felugrál a gazdájára, a kezét nyaldossa.

– A társam – mondja meghatottan Lengyel. Játszanak.

Lövés dörren, a kutya vinnyogva kinyúl.

Sápadtan hajol le a tetemhez, megsimogatja; a kutya mellől néz fel rám.

– Most azt mondd meg, hová menekülhetne az ember az ember elől?

Gödröt ásunk az ebnek. Esősre fordul az idő, csupa sár lesz minden, ásónkra tapad az agyag. Szögesdrót kerül elő a földből. Szerszámaink beleakadnak, abba akarom hagyni a munkát, de Lengyel nem engedi.

– Csak hadd kerüljön elő minden! – mondja konok elszántsággal.

Csontot, koponyát, szétmállott zubbonyt, bakancsot, penészes iratokat kotor ki a gödörből. Mindent sorba kirak az esőáztatta földre.

A költő és kora

Ez talán a régi Vörösvári út Óbudán, a villamos remiz meg a Bécsi út környéke a kis, roskadt tetejű viskókkal, szűk sikátorokkal, macskaköves, oleanderes udvarokkal. Kertvendéglőben ülünk, szódáskocsisok, sildes sapkájú munkások, kalapos urak között. Áhítattal nézünk egy nagy attrakciót: Galsai Pongrác előtt hatalmas tálon disznócsülök, remegősre főtt, s akkora, mint egy borjúcomb. Mustárba, tormába mártogatja a falatokat, hagymás krumplit tűz villája hegyére; nekigyürkőzve eszik. Verejték csorog a halántékáról; időnként fényes, sima hajába túr, de eszik, eszik; hanem a csülök mintha egyáltalán nem fogyna.

Egy keserves nyeldeklés után Galsai felnéz, végigpásztáz rajtunk ijedt tekintete, s nyögve, kétségbeesve azt mondja:

– Nem megy! Nem bírom megenni!

Döbbent csend fogadja a tragikus bejelentést. Galsai maga sem akarja elhinni, hogy kudarcot vallott; megpróbálkozik még egy falattal, de csak ímmel-ámmal rágja. Szeme elkerekül, kezéből kiesik a kés meg a villa. Inge csupa lucsok az izzadtságtól.

– Nem! – kiáltja. – Nem! Képtelenség! Sajnálom!…

Óriási hangzavar támad; a vendéglős is ott terem, utat tör magának a felbolydult tömegben.

– Valami baj van az étellel, szerkesztő úr?!

– Nem, dehogy, semmi baj! Kitűnő! Ízletes, de… láthatja, kifog rajtam!

– Ennie kell! – szűri foga közt a vendéglős. – Ezek azért vannak itt! Hogy csodálják! Ezek azt várják…

– Vissza a pénzt! – rikoltja valaki. Egy másik meg: – Csalás! Mindig csak becsapják az embert!…

– Nem teheti meg velük, hogy félbehagyja! – mondja a vendéglős. Galsai rémülten bámulja a hatalmas csülköt. Többen odarohannak hozzá, sörös korsót, fröccsös poharat, vodkás üveget nyújtanak felé. – Talán ha inna egy kortyot, szerkesztő úr!

Gráci gépiesen engedelmeskedik, felhajt néhány pohárral, s újra nekiveselkedik. Zúg a kerthelyiség, mint egy aréna. A vendéglős kéztördelve figyeli a hangulatot. Már rendőrkordon szorítja vissza a türelmetlen tömeget. – Hajráááá! Hajráááá! – üvölt száz torok.

Pongrác észrevesz a tömegben, magához int, megragadja a karomat, a fülembe súgja: – Nem bírom! Nem és nem! De ezek ezt sohasem fogják elhinni. Ezek követelik!… Ezek azt hiszik, hogy én…

A rendőrkordon csaknem szétszakad, úgy meglódul a tömeg:

– Nem segíthet neki! Csak egyedül! Arra fizettünk be!…

Már lányok is vannak ott; kurta szoknyás, festett ajkú, retiküljüket meztelen combjukhoz csapkodó lányok. Vihognak, integetnek:

– Gráci! Imádunk! Egyél! Mindent bele!

– Ha lehetne, inkább elmesélnék egy érdekes, sőt pikáns történetet, vagy esetleg az Istenről beszélnék, aki…

De lehurrogják. – En-ni! En-ni! – Ezt kiáltják ütemesen.

Gráci az égre néz; fohászkodik, vagy káromkodik talán. Hallom, ahogy felsóhajt: – A költő és kora! – Aztán sápadtan, verejtékezve int, s mosolyog fáradtan, hogy rendben, nyugalom, meglesz, amire várnak.

És levág egy óriási falatot a csülökből. Amint kitátja a száját, hogy bekapja, felzeng az éljen.

Sasfészek

A hegyi vezető alacsony, fürge emberke, nem látom a fejére húzott kámzsától az arcát. Egyre magasabbra hágunk valamiféle keskeny sziklaösvényen. A hegyoldalban furcsa madarak fészkei, zajongva, hangos szárnysuhogással reppennek fel lakóik, amint a közelükbe érünk.

Félúton öblös vesszőkosárba szállunk. A kámzsás alak megránt egy zsineget, mire a kötélzet működésbe lép, s egy csigarendszer segítségével a csúcsra érünk.

Kicsiny cellába nyitunk be, de mégis mintha egy budai ház gangját látnám az ablakból. Pedig felettünk már csak a fellegek birodalma, s a légben a megzavart madárrajok.

Vezetőm meghajlással köszön, én azonban csak lassan fedezem fel a sűrű cigarettafüstbe és a zöldes lámpafénybe vesző alakokat. Fűszínű posztóval fedett kártyaasztal körül fiatal, szemüveges, bölcs tekintetű fiatalemberek ülnek. Az alacsonyra eresztett lámpa ernyője árnyékban tartja homlokukat.

Csak Ottlik Gézát ismerem föl.

– Bridzs? – kérdi udvariasan, de kurtán.

Dadogva vallom be, hogy nem értek a kártyához.

– Akkor hát mihez?

A fiatalemberek kíváncsian, gyanakodva pillantanak rám.

Ottlik végigmér. Szemöldöke bozontos, arca sovány, tweedzakója lazán lóg a testén.

Nem merem bevallani, hogy írással foglalkozom, látom, itt senki sem ismer, még azt hihetnék, lódítok.

– Csak befizettem odalenn a látogatás díját – mondom szabadkozva. – A hegyi vezető felkísért…

Amazok ott, az asztalnál halkan összesúgnak, nevetgélnek, aztán legyintve visszafordulnak a kártyalapok fölé, s nagy szakértelemmel folytatják a játékot.

Feszengek. Nem kellett volna feltolakodnom ide. De amint szemem megszokja a sötétet, az antik bútorok között fölfedezek egy könyvespolcot is.

Egyetlen kötet díszeleg rajta.

– Megnézhetem? – kérdem, hogy valami jelét adjam jövetelem céljának. – Ez talán a…

Ottlik bólint. Mielőtt azonban a könyvet megérinthetném, az egyik fiatalember rám szól: – Az tudniillik a mű! Ha megkérhetnénk, ne nyúljon hozzá!

Ottliknak mintha nem tetszene ez a figyelmeztetés. Félrevon, kávéval kínál; törökösen főzte, a csésze alján sűrű zacc, de kikanalazom, mert nem tudom, nem bántom-e meg vele, ha otthagyom.

– Nagyon tisztelnek ezek engem – fogja suttogóra Ottlik. – Én magam sem nyúlhatok a saját könyvemhez. Azt mondják, az már az övék. Nem vitatkozom velük, mert jól bridzseznek, pedig kissé terhes, hogy örökösen nálam lebzselnek. De hová meneküljek? Ennél följebb már nem költözhetem. Tényleg nem tud bridzsezni?

– Sajnos.

– Akkor hát el kell búcsúznunk. Tisztelnek, de korlátoznak is. Talán nem érti félre, de nem szeretik, ha olyannal is szóba állok, aki nem ért a bridzshez…

Pogány tánc

Égbe nyúló hegyek között kanyarog az ösvény. Fenyőerdők sötétlenek, aztán feljebb már csak a sziklák tömbjét látom. Este van, késő alkonyat. Régimódi pesti taxin utazunk Tamási Áronnal. Irodalmi estre igyekszünk. De mintha nem lenne sofőr a volánnál. Az automobil mégis könnyedén kapaszkodik fel a kövekkel, bozótokkal teli úton.

Tamási hallgatag. Sötét, csíkos öltönyt visel és babos csokornyakkendőt. Magas homlokát tenyerébe hajtva töpreng mellettem.

Elfog a kétség, jó helyen járunk-e, hiszen egy kisvárosba hívtak, s nem a havasokba. Sehol senki, néma a táj.

Egyszercsak megáll a taxi egy fényes kávéház előtt. Tamási kiszáll, nem törődik velem, magamra hagy, de besietek utána a hajlongó pincérek között a terembe. Figyelmeztetni akarom, elkésünk az estről, ahol várják, hogy felolvassa egyik novelláját. De ő meg se áll egy víg, zajos társaságig. A márványasztal körül cimborák s nők; balerinák, testes, fekete loboncú meg szőke kontyos férjes asszonyok, csitri lányok; tárt karral fogadják, nyakába csimpaszkodnak, ölébe ülnek, csókolják. Áron olvadozik a gyönyörűségtől, vacsorát rendel, bort. Ott szoronkodom köztük, bár sürgetném, mennünk kellene, de leint.

Az asztal végén kucsmás, ködmönös fiúcska, sovány, csak a szeme hatalmas és csillogó; meghúzódva ül; megismerem, Ábel ő, a rengetegből. Puliszkát eszik, míg mi franciás étkeket; maga Tamási is; sőt pezsgőt bontat, cigány is kerül, de akkor elsírja magát.

Újra a taxiban utazunk. Távolban tűz lobog, arra tartunk. Hegyi emberek kuporognak a füstölgő, lángoló farakás körül.

– Megjöttünk! – állítja meg Tamási a kocsit.

– De nem ide várnak! – akadékoskodom.

Meg se hallgat. Kituszkol az ülésről; az emberek közé telepszünk.

Felénk fordulnak várakozva mind.

– Na, látod! – mondja Áron. És imádkozni kezd. Legalábbis imának vélem szavait. Szép, litániás mondatok. Beleborzongok. Nemigen értem, de a tűzkörüliek igen; vele mormolják, eleinte csak halkan, majd mind hangosabban, míg végre felpattannak, és vad, ősi táncba kezdenek. Áron abban a csíkos, angol szabású öltönyében velük ropja, míg csak lövések nem dördülnek a völgyből.

Valamennyien mozdulatlanságba dermednek.

Alakok surrannak át a sötétség mélyén, körbe-körbe, egyre többen és többen. Bezárul köröttünk a gyűrű.

A hamvadó parázs gyengülő fénye megvilágítja az imént még táncolók képét. Fából faragott arcokat látok, rajtuk a véső nyoma. Tamási int, hogy nézzem: testüket is szekercével faragták.

– Elhagytak minket pogány isteneink! – kiáltja emelt karral elébük állva, akár egy sámán. Visszhangot ver kiáltása.

Elindul, s én utána. Megyünk le a hegyről. Az úton mindenütt azok a faragott, mozdulatlan alakok.

– Kopjafák – mondja csendesen Tamási.

Odalenn vár a taxi. – Budapestre! – adja ki az utasítást, amint beszállunk. Zötyög velünk a kocsi. Hallom, amint Tamási mondja:

– Ti ezt nem értitek. Nem érthetitek…

Mire ránéznék s kérdezhetném, kikre gondol, már nincs mellettem. A taxis, aki idáig láthatatlan volt, hátraszól: – Az író úr visszatért a hegybéliekhez. Nem jön velünk.

Egyedül utazom a taxiban.

Kossuth a kertben

Vidéki házának kertjében ebédelünk Cseres Tiborral. A malomkerék asztalon kolbász, hagyma, kenyér, cserépkorsóban hideg fehér bor; ott az egész társaság a Dunakanyarból. Jegenyék magasodnak fölénk, árnyékokat vetve ránk a meleg nyárban. Cseres anekdotázik, aztán meg csak ül, kissé behunyt szemmel, mintha szunyókálna, de figyeli a társaságot, bort tölt, koccintunk.

Valaki matat a kertkapunál, Cseres felneszel, egyszeriben friss lesz, felugrik az asztal mellől.

– Nézzétek csak! Kossuth Lajos!

Valóban ő az, a körszakállas, elegáns férfiú. Felénk tart.

– Üdvözölnöm kell! – tüsténkedik Cseres. Elébe megy. Kezelnek.

– Ön Cseres Tibor, az író? – kérdi a volt kormányzó.

– Szolgálatjára! – És az asztalhoz ülteti. Kossuth kissé feszeng, nincs is ínyére, hogy ennyien vagyunk, ő csak a mesterrel akar beszélni.

– Hallottam irodalmi munkásságáról és a terveiről… – mondja körülményesen Kossuth. – Szívesen venném, ha beavatna műhelyének titkaiba. Azt mondják, óriási dokumentációja van… Láthatnám?

Cseres kéri, hogy kövesse. Hatalmas könyvet formázó épülethez vezeti. Kitárja a kétszárnyú tölgyfaajtót. A kertből beáradó fényben alakokat látunk, hunyorogva néznek felénk. Legtöbbje egyenruhát visel, régi dolmányt, forgós csákót, vitézkötéses mentét vagy világháborús komiszt; csizmásak, bakancsosak; nyűtt gúnyájú frontkatonák. Egy százados vigyázz-t vezényel, de Cseres int, hogy ereszkedjenek csak pihenj állásba.

Kossuth körbejár. Némán szemléli a magyarok vert seregeit. Hátrább sebesülteket is talál, némelyiket éppen most kötözi be gyolccsal egy-egy fehérnép. Még hátrább jutva felkoncolt férfiakat, nőket, gyermekeket is láthat. Iszonyodva elfordul. Cseres támogatja ki a levegőre.

– Ezeket mind megírja?

– Mind. Nem győzök a szörnyűségekkel. Ön jól tette, hogy elmenekült innen.

– Tudom. Menekülés, emigráció, száműzetés… Hiszen magyarok vagyunk. De maga hogyhogy kibírja itt?

– Góbé vagyok, nem fognak ki egykönnyen rajtam.

Kossuth kissé félrevonja: – Úgy tudom, rólam is ír…

– Jól tudja. De ihatnánk még egy pohárral!

A malomkerék asztalnál Kossuth éppen csak belenyalint a borába.

– Igaz, hogy ön szereti a pikáns históriákat, az intimitásokat?

Cseres hamiskásan mosolyog.

– Hát, igaz, ami igaz! Az például ismeretes-e ön előtt, hogy Ferenc Jóska anyja, a gonosz lelkű Zsófia miért haragudott annyira a magyarokra?

– A trónfosztás miatt! – húzza ki magát Kossuth.

– Részben azért! De másrészt asszonyi hiúságból. A férje ugyanis tehetetlen volt, hát a testőreit parancsolta be az ágyába. Köztük néhány magyart is. Jeles férfiút. De nem mind volt hajlandó! Így aztán kapóra jött negyvenkilencben Zsófiának a megtorlás! Személyes bosszú a visszautasítás miatt! Ilyen a politika!

Kossuth elkomorodik. – Remélem, a rólam szóló könyvben kerül minden effélét!

Cseres nem válaszol. Koccint. És mosolyog. Titokzatosan.

A poeta doctus

Csigalépcsőn megyünk fel egy fényes palotában. Vörös bársony mindenütt, a grádicsokat is ez a puha kelme fedi, elnyeli lépteink neszét. Kinézek egy lőrésszerű ablakon, a Vatikán vastag falát látom, meg a pineákkal, virágágyásokkal teli gyepes kertet.

Nagy az izgalom, mert Nemes Nagy Ágnes is köztünk van, papok jönnek elénk hajladozva, a pápa elé kísérnek. Csodálkozom az egyszerű cellán, sehol semmi dísz, a pápa egy festetlen széken ül fehér reverendában.

– Bocsásson meg, hogy csak így fogadom – szabadkozik Ágnes előtt.

A költőnő kezében hosszú szipkába dugott cigaretta füstölög.

– Tessék eloltani – súgja neki szelíden egy kámzsás püspök. Ágnes nem érti mindjárt. – A cigarettát! Itt tilos a dohányzás!

A pápa mosolyogva bólint, hogy bizony így van. Türelmesen várja, hogy Ágnes elnyomja a csikket. Aztán int. Díszes dobozt hoznak elő, a pápa kinyitja, arany koronával ékes hófehér érmet emel ki belőle, feltűzi a költőnő kosztümkabátjára.

– Az ellenállásáért! – mondja; aztán csevegő hangra vált: – És a folyóirat? Az Új Hold? Nincs szükségük versekre?

Ágnes tartózkodó. – Csak kiemelkedő egyéniségektől…

– Ó, persze, igen… – jön zavarba a pápa.

Boldizsár Iván ott áll mögöttünk. Óvatosan Ágnes mögé lép, a fülébe súgja: – A pápa költő is!

– Akkor sem mondhatok mást! – szűri a foga között Nemes Nagy.

Vége az audienciának, a Campo de’ Fiorin vagyunk, nyüzsög a tömeg a piaci árusok sátrainál. Boldizsár a halárusokhoz kalauzol, jégtörmelékek között tengeri szörnyecskék, csigák, kagylók, tátott szájú harcsák, feldarabolt haltetemek hevernek. Ágnes válogat az áruban.

– Úgy vásároljon, hogy Őszentségét meghívtam magához vacsorára – mondja Boldizsár.

– Mindent maga intéz? – néz rá megütközve Ágnes.

– Jól megértjük egymást Őszentségével. – Most látom, Boldizsáron a ballonkabát alatt régi honvédtiszti egyenruha feszül. – Együtt harcoltunk a megszállók ellen Varsóban. Én javasoltam a Szentszéknek a megválasztását…

Nincs idő a csodálkozásra, mert aranyozott Mercedes törtet át a piaci csődületen, Giordano Bruno szobra alatt fékez, svájci testőrtiszt ugrik ki a sofőr mellől, Ágneshez siet.

– Asszonyom, ezt a pápa küldi! – És egy paksamétát akar átnyújtani.

Boldizsár kuncog: – Na, most benne van a pácban!

Ágnes idegenkedve tekint a kézirat-paksamétára. – Halas a kezem, nem tudom átvenni…

Látom, a pápa izgatottan várja az eredményt. Megsajnálom.

– Én ismerem a verseit – mondom. – Jók!

– Hogy milyenek, azt majd én mondom meg! – torkol le. A pápa felé tekint, kényszeredetten beletörli kezét a szoknyájába, átveszi a verseket, átfut néhány sort. – Hm… Szívesen eldiskurálnék Őszentségével néhány prozódiai kérdésről!

A svájci testőrt ez nem éri váratlanul: – Őszentsége kérni akarta erre! Nagyon bízik az ön ítéletében! És ha az Új Holdban megjelenhetne…

– Majd visszatérünk rá a vacsoránál – mondja Ágnes. – Menjen, és mondja meg Őszentségének, hogy talán közölhetünk belőlük egyet-kettőt… Kivételesen!

A bárka

Bazaltoszlopok tartják a templom kupoláját. A padokban falusi asszonyok, férfiak hallgatják Tatay Sándort. Fekete talárban áll előttük, kezében s körötte az Úrasztalán felvágatlan könyvek sokasága. Polcok sorakoznak a meszelt fal előtt, friss kiadványokkal telezsúfolva. Tatay olykor fellép egy nyeles zsámolyra, kiszolgálja a templomba betévedő vevőket, pénztárkönyvbe jegyzi a bevételt, közben biztatón int a zsoltárt éneklő gyülekezetnek.

Magam is veszek Tataytól egy kötetet, nézem, milyen szépen berendezte a boltját ebben a falusi templomban. Biztat, hogy majd átballagunk hűs pincéjébe egy pohárka borra. De odalenn, a szőlősorokon túl, ahol szürkén-ezüstösen csillog a Balaton, bárka köt ki a mólónál. Tarka tömeg özönlik elő a viking formájú hajó gyomrából.

– A vendégek! – derül fel Tatay arca.

S már ott látom a jegenyék alatt, a terített asztaloknál. Kondérból gulyást mer a turisták elé tett tányérokba, aztán meg a vállára billentett hébérrel jár körbe, bort ereget belőle a vendégek poharaiba.

– Mindjárt, mindjárt! – int felém. – Csak ellátom őket, és máris átmegyünk a Wartburggal Szigligetre. Ott várnak a többiek!

Csakhogy ismét a templomban vagyunk. Tatay a szószékről prédikál; furcsállom, hogy kihajtott gallérú nyári ingben van, s a fején szalmakalap. Nyesőollóval hadonászik, nyakában rafiaköteg.

– Aki hűséget esküdött Isten színe előtt, de megszegi azt, vétkes!… – Ezt dörgi haragosan. Hívei áhitatos csendben figyelik.

Riadalom támad, vörös szőrű róka iszkol át a lábak alatt. Púpos asszony kergeti husánggal. Tatay rákiált feddőn, de a nyomorék mit sem törődik vele, rikácsolva lohol a róka után. Pedig odakinn szélvihar támad, a tó hullámait a szószékig veri az orkán. Sándor a fejéhez kap, mert a fergeteg lecibálná róla a kertészkalapot.

– Imádkozzunk! – kiáltja; a gyülekezet belekezd egy könyörgő zsoltárba. Sándor a szószékbe kapaszkodik, velük énekel. Ám elhallgat hirtelen, mert a kintről bevetülő fényben s a vízpermetet hullajtó szélben a templom ajtajánál florentin kalapos, napernyős asszonyság tűnik fel.

– Sándor! – harsogja versenyben a viharral. – Hát maga még itt van? Hiszen várják!

Alakok tetszenek elő a különös derengésből. – Zsuka! – lepődik meg Tatay. – És te is, Lőrinc!… – Most már felismerhető az arcuk. Dénes Zsófia mosolyog a nagy karimájú kalap alól, mellette búsan, szemüvegesen, kissé hajlott háttal Szabó Lőrinc. De Sinka István is ott van vállára vetett subában. És fájdalmas arccal Kodolányi János. Meg Szabó Pál, izgágán, hadonászva.

– Gyere, gyere! – integetnek mind Tataynak. – Vár a bárka!

– De a gyülekezetem! A könyveim! A könyvesboltom! Nem hagyhatom itt! – szabadkozik Sándor. – Meg a szőlőm! Kacsolnom kell és kötöznöm!

Dénes Zsuka szelíden a kijárat felé mutat. Elül a szél, a templom üres, a bejáratnál feltűnik a bárka.

– Jöjjön, Sándor! – És a többiek is: – Gyere, gyere!

Tatay vonakodva, mégis engedelmesen követi őket. Egyenként billegnek át a keskeny pallón. Tatay visszanéz, intek neki.

– A hébért! A hébért! – akarna visszafutni, de imbolyogva megindul a bárka, és úszik velük a szőlősorok fölött.