Végre élünk!…

Ezt nem én jelentem ki, hanem egy Franciaországban feladott levélben olvasom. (Kelt Roquebrune, Cap Martin, 1989. január.) Ott adták fel, az olasz határ csücskénél, Monaco szomszédságában a tengernél, a csodálatos víz partján, amit Itáliából a San Remó-i, a francia Riviéráról pedig a cannes-i, st.-tropez-i vagy nizzai milliomosok is bámulhatnak a déli napban vagy hajnalok hajnalán, amikor a kártyabarlangokból győztesen-vesztesen előtámolyognak, és dohányfüsttől áthatott estélyi öltözékeikben csillogó és biztonságos autóikhoz botorkálnak. „Végre élünk!” – olvasom a lelkendező mondatot barátaim, a festőházaspár levelében, ami ugyan alaposan megkésett a postások örökös sztrájkja miatt, de végül is elért hozzánk Budapestre, a szmogos fővárosba, ahol azonban csak a makacs, január végi ég szürke, mert az élet nagyon is tarka, sőt tarkabarka manapság. „Végre élünk!” – írják a tengerparti meg hegyi sétáikról szállásukra megtérve, noha gyorsan arról is számot adnak, hogy ezt – mármint az élést – napi negyven frankból teszik. Hirtelenében nem tudom átszámítani a mi nívónkra ezt az összeget, de anélkül is tudom, hogy nem tartoznak a pénzesek közé. Nem rulettezni vagy egyéb szerencsejátékot űzni mentek a déli világba, csak… Csak? Miért is? Pihenni? Hiszen istenigazában nem pihenhetnek, lévén festők, művészek, akik bárhol legyenek is, szüntelenül dolgoznak, ha másként nem, hát úgy, hogy szemük begyűjti a látnivalót, szívük megőrzi az idegen táj lüktetését, egész lényük magába fogadja azt a miliőt, amit – ahogy más élményeiket is mindig – majd visszaadnak műalkotásaikban.

Nem pihenni – élni mentek a tengerhez.

Szerencsére van ott Roquebrune-ben barátaim barátnőjének egy garzonlakása, azt kapták meg a téli, három-négy hónapra. Csupán a kosztjukról kell gondoskodniuk, de ahogy ismerem őket, ezen a téren igénytelenek. Igényük egészen másmilyen. Igényük a csend és a béke, a magány – az elmélyülésre alkalmat adó, háborítatlan nyugalom. Ezt keresik ott, itthonról menekülve. Megbízások és munkateljesítések, egzisztenciális harcok, pénzügyi gondok, kapkodás, információs zűrzavar, indulatok kereszttüzében telő napok, feleslegesen és okkal támadt izgalmak, hirtelen pálfordulások megtapasztalása, áremelések és adóügyek – mind, mind a hátuk mögött maradtak, amikor átlépték a határt.

„Végre élünk!”

Már nem fiatalok. Végigélték az elmúlt négy-öt évtized minden rendű és rangú szezonját. Ifjan lázadoztak a polgári mentalitás ellen, támadták a konzervativizmust a gondolkodásban és a művészetben, lázadtak a háború pokla ellen, küzdöttek a festészet szabadságáért, a jobb és igazságosabb életért, aztán a stupiditás, az elnyomás korszakaiban visszavonultak a magánélet védőbástyái mögé, a szegénységbe, a nélkülözésbe, majd hittek az olvadásban, de nem hittek az üzletiesedő kor álmoráljában. Az ideák világában akartak élni mindig is, hűen – egymáshoz és a független gondolkodáshoz hűen, a művészet tisztaságához hűen; szárnyalni akartak, de szárnyalni nem tudtak, csupán útjaikon.

Mert amióta csak lehet utazni, utaznak. Mint klausztrofóbiások, ha kimenekülhetnek a zártságból, fellélegeznek a messzi városokban, a délszaki tájakon, a hegyek közé ékelt falvakban, folyók, tengerek partján.

Most onnan írtak, a Földközi-tenger mellől, s mintha először látnák, először csodálhatnák, holott régi szerelmük. Régi, hűséges szerelmesei habjainak.

„Mindennap a közelében vagyunk, együtt lélegzünk vele, csodáljuk kékségét, ragyogását, szívjuk az illatát, a talpunkon érezzük sós hidegét, és etetjük a hullámain hintázó sirályokat… Rójuk a sziklás parti sétányt, de a legvadabbat; kocsival oda el sem lehet jutni – hála istennek!”…

Aztán egy váratlan fordulat a levélben: „Hagyjatok ott mindent, csapot-papot, szövetséget és politikát, házat, megbízást, munkát, és gyertek, gyertek utánunk legalább két hétre! Csak két hétre legalább, csodás ez a hely, gyönyörű januárban, szebb, mint nyáron… Azt már nem is mondom, hogy a város a citrom ünnepére készül… És a mimózák! Nyílnak a mimózák, pompáznak a sárga virágok, mimóza, mimóza mindenütt… a kertekben a streliziák…”

„Hagyjatok ott mindent!…”

Hát igen! A napról napra támadó szenzációkat, az újságok híreit, a rádió, a televízió adásaiból áradó információkat, a döbbenetesnél döbbenetesebb leleplezéseket, kijelentéseket, politikai fordulatokat, amelyek meglepetést meglepetésre halmoznak; hagyjuk itt – hacsak két hétre is! – a jószerével követhetetlenné váló gazdasági, társadalmi helyzetet, és utazzunk a tengerhez mi is, járjuk a sziklás ösvényeket a nyíló mimózákkal teli kertek között, meditáljunk az estében, hallgatva a köveket nyaldosó hullámok neszét. „Végre élünk!” – mondhatnánk mi is a barátainkkal, s milyen szívesen tennénk, csodálva inkább a déli vidék szépségét, mintsem hogy az itteni gondokkal kelljen szembenézni. Költészetről, festészetről beszélnénk, nem pedig a sok köpönyegforgatóról, a hajdani politikai szereplésüket oly ügyesen más színben feltüntetőkről, a közelmúltban is még homlokegyenest másként vélekedőkről, akik kényszerhelyzetükben fordulnak ravaszul szél iránt. A tengert hallgatva megfeledkezhetnénk róla, hogy nálunk, lám, rezsimről rezsimre mindig pontosan ugyanaz játszódik le; amikor a leleplezésekre kerül sor, akkor gyorsan azok is beállnak a leleplezők sorába, akiknek régi tetteit az új helyzet elítéli. Különös heteket, hónapokat élünk, írhatnánk válaszlevelünkben barátainknak; különösnek találnák ők is, ha most hirtelen hazajönnének. El sem hinnék, mi minden esett meg mostanság. Valóban, az ember hamarjában el sem hiheti, hogy félhivatalosan vagy hivatalosan mekkora fordulatok állnak be például elmúlt évtizedeink eseményeinek megítélésében. Hiszen mi, sokan a lelkünk mélyén mindig is úgy vélekedtünk a hazugságokkal elfedett történelmi igazságok felől, ahogy most már hangosan is lehetséges. Csupán az a zavarba ejtő, hogy a végre kimondott tényeket némely olyan közéleti férfiú is helyesli bólogatva, aki tán még fél éve is tűzzel-vassal hadakozott ellenük.

„Végre élünk!” – írják a Riviéráról a barátaink, s irigylem tőlük a nyugalmas napokat, a fényt, a virágok illatát, a citrom ünnepére készülő város békéjét, derűjét. A part, a táj mint egy könnyed kézzel festett, úsztatott akvarell pompáz köröttük. Jó lenne ott lenni, de most mégsem mehetünk utánuk, nem tudunk itthagyni semmit, itt kell maradnunk ebben a szmogban, a főváros szürke ege alatt, itt, ahová csak késve érkeznek meg a tenger mellől a mimózák. Ha nem is olyan bőséggel virítanak majd, mint Roquebrune-ben, Cap Martinen, de valamiféléket csak láthatunk mi is, remélem.

„Végre élünk!” – azért mostanában már itt is megkockáztathatjuk ezt a kijelentést, habár nem a csend és a békesség derűjétől lelkendezve; de élünk végre, csak élhessünk is, csak élhessünk…