Az ember háza

Mint egy szicíliai falu tekergős utcája: kétfelől durva terméskő kerítések, felettük vékony levelű mandulafák lombja, fügebokrok tenyérnyi levelei és kövek, kövek, kövek; kövek görögnek alá az emelkedőn a lábam alól a vízmosás árkában, belevesznek a dudvák bokraiba. Gyenge szél fújdogál a tó felől, mégis rekkenő a hőség a kora déli órán; ha emitt-amott nem látnám a nádtetőket – régi parasztporták megfeketedett tetőit meg az újkori villák friss nádazásait –, valóban azt hihetném, hogy a délvidéken vagyok.

Feljebb, a domb teteje felé az utca kitágul, véget ér a kertek birodalma, mediterrán liget, szelídke vadon borítja a tájat, s öleli körül barátomék házát, ahol ebben az idei nyárban, ebben a forró évadban lakhatunk. Vén parasztviskóból alakították át; alacsony szobák, barna gerendák, százesztendős padozat, rücskös, egyenetlen falak, mély ablakok őrzik az egykori gazdák emlékezetét, és sugallanak végtelen nyugalmat. Fenn áll a hegyen, a Balaton fölött, kertjéből nézhetem a párába burkolt, zöld vizet, a község tetőit, az utcák mértani vonalait, a vasútállomást, a hajókikötőt, a szállodákat, a templomok égbe meredő tornyait, a középületeket, de mintha mindezt álomban látnám, csendes és távoli a kép.

Csend van itt a hegyen, ebben a házban, és a kőfalon túl a vad réten, a bokrok, cserjék, fenyők övezetében. Buja illatokat hoz a szél: gyantaillatot, szagos füvek illatát, halott virágok száradt szénaillatát. Madarak neszeznek, bogarak donganak, gyíkok delelnek a fényben, mókusok tépik a mandulafák bársonyburkolatú gyümölcsét, egér fut félszegen a padlásrés mögül, de ember nemigen jár erre, csak elvétve.

Jó ez a csend. Jó megszökni kevéske időre a civilizáció forgatagából, a hivatali dolgok elől, hátat fordítani a világnak, mintha valóban hátat fordíthatnánk. Mintha valóban megszökhetnénk. Öncsalás, tudom, hogy beleélem magam ebbe a békességbe, hiszen napokon belül vissza kell térni a gondokhoz, a köz- és magánproblémákhoz, nem hagyhat nyugodni, mediterrános rétbe, mandulásba, öreg parasztházba menekülni semmi. Ha privát gondjaimat hagyhatnám is, nem enged nyarat és csendet élvezni a mások keserve, veszélyekkel teli sorsa. De nem is a semmittevés vonz ehhez a házhoz és tájhoz, hanem az a természetesség, amit áraszt. Menedék a léleknek; szerencse, hogy jó emberek megmenekítették a pusztulástól. Omladozott már, teteje beroskadt, falai ki-be dőltek, mire a barátomék birtoka lett. Eltelt felette másfél évszázad. Most újra sokáig szolgálhat lakhelyül, emberi szállásnak… Lebonthatták volna, hiszen a telek fekvése pompás, megérte volna nekik mindenképpen ide modern házat építeni, de ők értik az életet, és jól tudják, hogy nem lehet megölni, a föld színével egyenlővé tenni, a világból kényre-kedvre kiirtani azt, ami generációk otthona, biztos fészke, oltalma volt. Hiszen mindannak, amit alkotó kéz hoz létre, szelleme van, s ez a szellem, ha megbecsülik, gazdaggá tesz. Az ember az alkotásaiba, háza falaiba is, miként ama bibliai agyagfigurába az Isten, lelket lehel, lelkéből lelket – és ettől az anyag él. Él, és mint egy jóltartott öreg cseléd, ki bölcsebb fiatal gazdáinál, szolgál is mindenkoron. Ettől olyan otthonos ez a ház, nyugalmat árasztó. Megőrizhette természetes mivoltát, az új csak annyi rajta, amennyit a modern kor megkíván.

Ez itt a menedékérzet, a biztonságérzet legfőbb megteremtője. A természetesség. Természetesség kövekben, falakban, nádtetőben, mandulafában, mályvabokrokban, mezei füvekben, gyantaillatú fenyőkben. Ülök a tornác árnyas védelmében, nézem a hegylábi tájat, a nagy tavat, a szemközti part vonalát, vagy barangolok a köves fennsíkon, és gyönyörködöm a kövek közt nőtt virágok, füvek tarkaságában; felettem az ég kifeszített kékje, szórja, szórja rám a nap sugarait, és úgy érezhetem magam, mint aki még a természeté, akit nem manipuláltak, akit még nem rontott meg az élet megannyi erőszakos változása.

Lenn a községben, látom, jó néhány öreg parasztportát hoztak és hoznak rendbe. Újra ácsolják a tetőszerkezeteket, rakják fel a nádat, meszelik a megjavított falakat.

– Lám csak! – áll meg mellettem valaki, idős férfi szalmakalapban, fehér vászonruhában, tikkadtan a déli verőn. – Hát kell, mégiscsak kell a régi…

A házra mutat, amit nézek magam is; homlokzata alatt tábla jelzi, hogy népi műemlék a XIX. századból. Sokáig kitartott az idők pusztító viharaiban, dúlt körötte a történelem, most újjászületik ez is. Lakni fognak benne.

– Szép ház. És takarosan megcsinálták. Nem lehetett valami olcsó…

– Mi olcsó manapság? – néz rám, keze fejével végigtörli verejtékes homlokát a szalmakalap karimája alatt. – Drága világban élünk, uram, de nem is csoda, pazaroltunk, sokat pazaroltunk. Persze nemcsak a házakra gondolok, hiszen érti! Semmit sem tartottak jónak, amit az élet már százszor is hasznosnak bizonyított… nem ésszel intézték itt a dolgokat, hanem erőszakkal. Én aztán tudom, elmúltam hetven, láttam eleget. De maga is tudhatja. Az ember csak nézett, mennyi ostobaság, erőszakoltság, rosszabbnál rosszabb megoldások… amiket persze dicsérni kellett! Éljenezni kellett! Mert ha szólni mert ellenük, hát alaposan befogták a száját, kivágták az állásából, kegyetlenebb időkben még el is vitték! Emlékszik arra a viccre, mert vicc, az azért volt mindig, emlékszik rá, hogy pártgyűlésen biztatják az embereket, szóljanak hozzá, kérdezzenek. Na, Tóth szaki felteszi a kezét. Tessék, Tóth elvtárs! Én csak azt akarom kérdezni, hogy hova lesz az áru, amit gyártunk. Jól van, köszönjük szépen, majd megkapja a választ, most üljön le. Aztán a következő gyűlésen megint: Elvtársak, kinek van kérdése, csak bátran, bátran! Mire valaki megint felteszi a kezét. Tessék, elvtársam kérdezzen! Mire az: Én csak azt akarom kérdezni, hogy hova lett a Tóth? – Nevet, de keserűen. – Ma azt hallja az ember, hogy bizony nagy hibák voltak, nagy vétségek, kár volt a fürdővízzel kiönteni a gyereket is, kár volt minden régi, jó tapasztalatot elintézni azzal, hogy eljárt felette az idő. Mert mi van most? Egyre-másra bebizonyosodik, hogy semmi sem elavult, ami természetes. Az volt itt a nagy baj, hogy a természetességet pusztították ki. Most aztán vakarhatjuk a fejünket, ugye… Nem lehet erőszakosan. Már látják. Az erőszak nem vezet jóra. Erőszakkal csak odajuthatunk, ahová jutottunk… Na, minden jót! – Kicsit megemeli a kalapját. – Isten áldja! Jó meleg van. Meleg ez a nyár…

A természetesség, gondolom már újra fenn, a hegyen. Az élet természetes rendje. Ezt árasztja ez a ház is, az ember háza, ami megőriztetett.