A gyufa lángja

N. korán kelt, mondhatni, hajnalban, hosszú, hosszú évek óta, még ünnepeken is, pedig akkor alhatott volna, de fél hatkor rendre felébredt; az ébresztőórát csak a biztonság kedvéért húzatta fel a feleségével estelente. Korán kelő volt, de nem szerette a reggeleket, mert élete folyamán azt tapasztalta, hogy általában sokkal több rossz vár az emberre, mint jó; amint felnyitotta a szemét, máris megrohanták a gondok, a hajnali órán depresszió szállta meg. Kikászálódott az ágyból, vaksin megkereste a szemüvegét, közben talpával a papucsa után kutatott, és kibotorkált a konyhába. Téli virradatkor nehéz, áthatolhatatlan sötétség fogta körül, ám a villanyfény kegyetlen élességét sem állhatta, így aztán inkább csak tapogatódzva tett-vett a kredenc meg a frizsider körül; elővette a tejet, ollóval levágta a zacskó csücskét, egy bögrére valót a forralóba öntött, és meggyújtotta alatta a gázt.

Azaz csak meggyújtotta volna.

Mert a gyufa nem lobbant. Még egy szállal próbálkozott, meg még eggyel, de csak sisteregve parázslottak s kihunytak. Ha ugyan parázslottak egyáltalán. N. már jó ideje tapasztalta ezt; újabb és újabb skatulyákkal kísérletezett, de hiába; vagy a dobozok oldalain volt kevés a dörzsfelület, vagy a szálakon volt parányi a foszfor; húszat is elhasznált, míg az előtörő gáz végre lángot vetett.

Mi van ezekkel a gyufákkal? – mérgelődött álomittasan, de a bosszankodástól már ébredezve. Mitől ilyen használhatatlanok? Elfogyott a foszfor? Ez is valami import anyag, amire most nincs valuta? N. nem ismerte a gyufagyártás rejtelmeit, csak azt látta, hogy vacakabbnál vacakabb paklik kerülnek a kezébe. S míg a tejet forralta, eszébe jutottak azok a régi, falemez dobozkákban árult, príma anyagból készült, bőséges barna foszforral megfejelt gyufaszálak, amelyek gyönyörű lángolással égtek, vagy a piros fejűek, amiket egy időben papírtasakokban is árusítottak, de nem is kellett a meggyújtásukhoz egyéb, mint egy rücskös házfal vagy csizmatalp. N. jól emlékezett rá, hogy milyen élvezet volt ezeket végighúzni valamely érdes felületen, s máris fellobbantak. Aztán ott voltak a finom, viaszos szálúak a lapos, elegáns skatulyákban.

A gyufa lángra lobbanása soha nem volt szenzáció: azért gyártották, hogy égjen. Amióta derék Irinyi Jánosunk (ha jól tudom, 1836-ban) feltalálta, égett az mindig, eleinte talán jobban is, mint kellett, mert szerteszét szórva a szikrát, de szuperált. Ez meg alig akar meggyulladni. Mitől is gyulladna, ha olyan hitvány, szegényke?

De miért hitvány?

N. a hajnali konyhán azon kapta magát, hogy bosszúsága ellenére és szokásától is eltérve, ebben a gyufaügyben most senkit sem vádol, hogy lám, ezt is rosszul csinálják, ezt is elrontották, hanem azt kérdi önmagától: miben vétkeztem, hogy ide jutottunk?

Vétkes vagyok-e én abban, hogy már a gyufa sem ég?

A téli hajnal különös, furcsa hangulata okozhatta: N. önvizsgálatba kezdett.

Vajon mit tettem rosszul, töprengett, hogy ennyire tönkrement minden? Hogy ráfizetéses lett az ipar? Hogy csődbe jutnak a gyárak? Hogy megműveletlenül maradnak a száz és ezer hektárok? Hogy a posta nem képes telefonállomásokat felszerelni a lakásokba? És a Rama margarin! Az asszonynak vadászni kell boltról boltra járva, hogy elkapjon egy szállítmányt. A napokban esernyőt akart venni, mert a régi (tajvani gyártmányú) tönkrement, de csak egyfélét árulnak országszerte (tajvanit; önkilövőset, de elég gyorsan tönkremenőt). És a villanyvasaló? Hol kapható villanyvasaló? A múltkor szigetelőszalag nem volt hónapokig. Állt a hajógyártás, állt a buszexport! És mi minden nincs még ezeken kívül! És mi minden nem lesz!… Uramisten, gondolta N., miben hibáztam? Mit kellett volna csinálni az elmúlt negyven évben, hogy ne járjunk így?! Mindig azt hangoztatták, hogy dolgozzunk rendesen. Rendesen dolgoztam. Igyekeztem. Munkaversenyek voltak. Kiírták a műhely, a gyár, a vállalat falára nagy transzparensekre, hogy ki mennyit teljesített. Arról volt szó, hogy ha megfogjuk a dolog végét, megteremthetjük a jólétet. Csak munkálkodni kell, mondták a beszédekben az ünnepeken meg a gyűléseken, meg az újság is írta, csak szorgalmasan kell dolgozni, s akkor mindenünk lesz. Egy időben úgy is festett a dolog, hogy valóban, van eredménye az igyekezetnek. De azután mi történt? N. a hideg reggeli konyhán, papucsban és pizsamában lelkiismeret-vizsgálatot tartott. Végigtekintett egész pályafutásán. Emlékezett a háború utáni romeltakarításokra – még kölyök volt, de kivette belőle a részét. Aztán az inasévek jöttek, felvette az ipari tanulók fekete egyenruháját, a szakmunkásvizsgán jól megfelelt; aztán a nagy hajtások az esztergapadnál, a túlteljesített normák, a szemináriumok, később a tanfolyamok, az esti technikum, a művezetői beosztás… Nem, ő aztán nem lógott, valahogy a vérében volt a szorgalom, a becsületes munka tisztelete, az apjától örökölte, aki annak idején ugyancsak esztergályos volt, a Weiss Manfrédban… Mit kellett volna tenni, hogy ne jussunk ide, kérdezte önmagától kétségbeesve N., mit kellett volna tennem, hogy ne jussunk a gazdasági összeomlás szélére? Hogyan kellett volna cselekedni? A hatvanas években azt hitte, minden jó lesz, kezdett fellendülni az élet; ők is akkor gyarapodtak: telket vettek Nagykovácsiban, faházat húztak fel az öreg cseresznyésben, kocsihoz jutottak, igaz, alaposan megszenvedték az árát: az asszony takarítást vállalt házaknál, minden délután három-négy órát, de meg is lett az eredménye, két év alatt összehozták a Skodára a pénzt. Külföldön is jártak, a Fekete-tengernél Bulgáriában, színes televíziót is vásároltak – így ment ez egy darabig, a koszttal sem volt baj. És most egyszeriben…

Miféle hibát követtem el én?! Ez itt a kérdés, töprengett N.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem figyelt a tejre, későn rántotta le az edényt a tűzről. A zajra felébredt az asszony is, már nyugdíjas volt, ráért volna aludni. Kibotorkált a konyhába. – Csak bajt csinálsz! – ripakodott rá az urára, mert a tej persze ráégett az edény falára. – Örökké csak bajt csinálsz!

– Gondolod? – ocsúdott N. Megadóan nézett a feleségére. – Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nem így kellett volna. Lehet, hogy jobban oda kellett volna figyelnem…

– Hát figyelhetnél is, ha már csinálsz valamit!

– Úgy, úgy! Igazad van, asszony! Semmit se tegyünk úgy, hogy nem figyelünk eléggé.

– Csak gúnyolódj – mondta, félreértve a szavait a felesége. Gyufát akart gyújtani, hogy teavizet forraljon magának, de nem lobbant fel egyik gyufaszál sem. – Mit csináltál ezekkel is?! Mind vacak! Ezeket is tönkretetted?!

N. nem szólt, csak hallgatott gondterhelten.