Darázsfészek

A mädchen alighanem csodálkozott, amikor váratlanul felmondott neki a főnöke. Hiszen igazán szóra sem érdemes, ami történt, mindössze egyetlen, vacak, a büfépult hűtőjében kissé már megtöppedt darázsfészket kapott be nagy hirtelen, munka közben, természetesen anélkül, hogy előzőleg befizette volna a kasszába a sütemény árát. Kora reggel óta talpon volt, vendég vendég hátán a pult előtt, nincs megállás; már gyomorgörcse volt az éhségtől, gondolta, minden további nélkül megehet egy ilyen semmiséget, megérdemli, ettől aztán nem megy tönkre az üzlet, ugyebár. Csakhogy az ellenőr nem így vélte. Meglátta a nassolást, jelentette a tulajdonosnak – vagy csak üzletvezetőnek? –, az pedig ügyet csinált a torkoskodásból. Megvonta a lánytól a bizalmat, s azonnali hatállyal elbocsátotta.

A nyugatnémet újság szerint ez Essenben történt, két éve. Állítólag azóta folyik a jogi vita, hogy helyénvaló-e ilyen esetben a főnök atyaisteni haragja vagy sem. Eszünkbe jutnak az efféle skandalumok a régi világból: az úrnő sápítozik férjecskéjének: – Drágám, képzeld, a cselédlány lop! – Lop?! – Lop, kérlek! Reggel megszámoltam a bonbonokat, én, drágám, elhiheted, egész nap egy szemet sem vettem ki a bonbonierből, hiszen fogyókúrázom, és tessék, mégis hiányzik belőle… – Aha! Mit óhajtasz, fiam? Küldjük el a lányt? – Azonnal add ki az útját! Aki bonbont lop, ékszert is lophat! Megyek is a konyhába, és ellenőrzöm az ezüstöt!…

Ezzel talán azt akarom mondani, hogy szeszélyeskedés bolhából elefántot csinálni? Lehetséges. Mert ez a darázsfészek-ügy a tapasztalatainkhoz képest nevetségesnek látszik.

A bírák azonban azt tartják, hogy a mégoly csekély tárgyak eltulajdonítása is indokolhatja az azonnali felmondást. Különösen ha a munkavállaló tudatában volt cselekedete jogtalanságának.

Nincs értesülésem afelől, hogy az esseni kisasszony tudatában volt-e ennek. Vagy éppen ellenkezőleg, a jogosság tudatában cselekedett? Ha a cég áldozatos munkát követel, nem sajnálhat tőle egy nyamvadt darázsfészket! Megértené a felháborodást, ha a táskájába csúsztatta volna, ha naponta hazalopna ezt-azt az áruból. De mennyit képes „felfalni” szolgálat közben, a szakadatlan rumliban? Ugyan már! A nyomtató lónak különben sem lehet bekötni a száját!

A bírák azonban vagy nem ismerik – vagy nem ismerik el ezt a közmondást. Düsseldorfban például szentesítették egy munkáltató felmondási jogát szervizalkalmazottja esetében. A fiú valamelyik ügyfél autójából zsebre vágott egy (l) márkát. Tehát nem leszerelte a kocsiról az antennát, nem a rádiót vagy a kazettás magnót operálta ki a műszerfal alól, nem a pótkereket gurította a szajré közé, és nem is valamilyen hiánycikk alkatrészt csavart ki a járműből, hogy azt majd jó pénzért – borravalóért – egy másik kuncsaftnak felajánlja; nem! – mindössze egyetlen árva márkát vett ki a kesztyűtartóból, de lehet, hogy csak az ülés hajlatából, ám a főnök – vagy a művezető, egy idősebb szerelő, netán egy jobb érzésű kolléga? – ezt is észrevette, és a fiú máris repült! Hasonlóképpen járt egy csemegekereskedés (nálunk közért) pénztárosnője. Előző nap kicsit kiköltekezett, a gyerekének vett síbakancsot, a férjének egy karton dobozos sört, befizette az összegyűlt parkolási bírságokat, kiürült a bukszája. De munka után feltétlenül meg akart venni a közeli drogériában egy kis üveg körömlakklemosót. Szert kellett tennie legalább egy márkára. Eszében volt, hogy kölcsönkér valakitől a kereskedésben, de ekkor egy idősebb, vastag lencsés szemüveget viselő hölgy került a kasszához. A pénztárosnőnek megdobbant a szíve, gondolt egy merészet – és az árakhoz gyorsan hozzácsapott plusz egy márkát, hogy később azt majd szépen kicseni a fiókból. A vevő nem is vett észre semmit. Hanem a mögötte várakozó úr – a pénztárosnő szerencsétlenségére – matematikatanár volt, állandóan fejben számolt, s menten közbeszólt a hölgy érdekében. Nyilván véletlenül történt a dolog, mondta a tanár teljes jóindulattal. De a pénztárosnő tagadott: a zsákmányt is és a becsületét is védve. Előkerült a főnök, átnézte az árut, azonnal visszaadatta a vevőnek a márkát, és bocsánatot kért. Majd behívatta alkalmazottját az irodába. – Sajnálom – közölte vele egy sebészorvos higgadtságával –, bizalmam és a vevők bizalma megingott önben, távoznia kell…

Igen, ezt mondta a főnök a pénztárosnőnek, nem pedig azt, hogy: – Hányszor mondtam már magának, Gizike… (Ó, mit le nem írok?! Gizike?! Talán Gretchen! Tehát:) …hányszor figyelmeztettem, kedves Gretchen, ha lebukik, ne tiltakozzon olyan ügyetlenül. Mindig a vevőnek van igaza, pontosabban annak, aki észreveszi a furfangot. Kár botrányt provokálni, mert a végén még beír a panaszkönyvbe, jön a vizsgálat, aztán nézhetünk! Nem elég, amit maga azzal a remek rutinjával csalni tud? Elegendő az mindannyiunknak az osztozkodáshoz! Na, menjen szépen vissza, törölgesse a szemét, mintha pityeregne a szidástól!

Nem, nem és nem! Nem nézték el annak a szegény NSZK-beli pénztárosnőnek az egyszeri botlást sem. Gretchent kitették az utcára. A főnökök könyörtelenek, különösen amióta lovat adnak alájuk a jogászok. Előfordult, ugyancsak a düsseldorfi bíróság döntésének támogatásával, hogy elbocsátottak egy titkárnőt, mert a vendégeknek kitett reprezentációs cigarettából elvett egy szálat. Súlyos jellemhibának ítélték, noha az ilyen ügyet csupán „kisebb megtévedésnek” nevezi a törvény, ám jelentőségét mégsem bagatellizálja. Ráadásul mindenki helyesli, hogy a munkáltatók nem nézik el a botlásokat, s döntéseikben kíméletlenek.

Mert mit olvasok még ugyanebben a cikkben? Hogy a hivatalból hazavitt radírgumi, gemkapocs, indigó, írógépszalag vagy papír is erkölcsi vétségnek számít! Uramisten! Így hát az adminisztrátorok is kordában vannak tartva, meghúzhatják magukat, ha nem akarnak a kapun kívülre kerülni.

Persze az NSZK-ban létezik munkanélküliség. Az elbocsátott dolgozók helyébe azonnal beállnak mások. Aztán ha ők sem felelnek meg a morálnak, mehetnek, s majd jönnek ismét mások. Gondolom. Ahogy nagyjából ismerem a helyzetet.

De nálunk? Nálunk nincsenek ilyen kegyetlen intézkedések. Nem kerül sor „tyúkperekre” főnökök és alkalmazottak között. Ennél sokkalta nagyobb a megértés, sőt egyetértés. A főnökök jól tudják, miként bízhatnak beosztottjaikban, általában teljes az összhang. Szerencsére. Különben nem lenne könnyű helyzetben egy afféle kukacoskodó munkáltató. Egyhamar aligha találna újat az elküldött munkaerő helyébe. Különösen a változatlanul hagyott fizetési kategóriába.

Semmi baj. A cikk az esseni meg a düsseldorfi esetekről tudósít. Nem érint minket.