Robinson hamburgere

Fiam kérésére leveszem a polcról a Robinzont; igen, így, z-vel írták rá ennek a régi kiadásnak a címlapjára, valamikor a század első éveiben a Singer és Wolfner cégnél. Anyámtól maradt rám, belső lapján az ő játék nyomdájával odabélyegzett családnevük: a könyv gerince és hátsó deklije már akkor is hiányzott, amikor én, sok évtizeddel ezelőtt, leginkább torokfájás, mumpsz, kanyaró vagy egyéb, ágyhoz kötő betegség idején újra meg újra elolvasgattam. Gergely fiam sem először veszi kézbe, hiszen azért is támadt rá kedve; némi influenzás gyengélkedésben ágynak esve, megint tengerre szállna Defoe vezényletével, hogy végigizgulja a vihart, a hajótörést, a szigetre vetődést, az otthonalapítást és gazdálkodást az ősvadonban. A robinsoni kalandot.

A könyv fedelén színes nyomat, a tajtékzó vízből éppen kimenekült ifjú rémülten, tíz körömmel kapaszkodik a partba, felette viharmadár köröz, a távolban pedig a süllyedő hajóroncs feketéll a komor ég alatt. Szörnyű, de immár reményteljes pillanat: minden odaveszett, ki tudja, mi vár Robinsonra – de legalább az élete megmaradt.

Most már csak arra kell törekednie, hogy meg is maradjon.

Gergely belemélyed a könyvbe, a történetben az ember apródonként úrrá lesz a vadonon, kialakítja életlehetőségeit. Én meg ahelyett, hogy visszaülnék az írógépemhez, belelapozok egy másik könyvbe, a Robinzonnal együtt billent elő a polcról, ez is régi kiadvány, talán velem egyidős (s ez több mint fél századot jelent), apám könyvei közül való, egy vendéglős- és szállodásmester, Kovaltsik Sándor írta világjáró körútjáról. „Amíg a piccolóból szakember lesz”. Ezt is forgattam akkoriban, főleg a képekre emlékszem, az egyiptomi pálmaligetre, a pompás Majestic óceánjáróra… Csodálatos módon pattannak fel emlékrekeszek, hogy annyi év múltával is azonnal szövegrészek derengjenek fel, mihelyt egy-egy oldalra rápillantok. Mégis, amint az amerikai életforma leírására bukkanok, másként ismerősek a sorok, nem a valamikori olvasmányélmény alapján, hanem – a mi mai jelenünkből. – No, lám csak! – mondom fennhangon; Gergely rám tekint, látja, olvasásba merülök, erre megnyugodva visszatér az ő Robinzonjához. „Amerikában csak azok jutnak valamire, akiknek még a feleségük is dolgozni jár” – akadok rá erre a mondatra. Odább: „Nekünk, európaiaknak nagyon csodálatos, hogy az amerikai, ha belép valahová, nem köszön, legföllebb annyit kiált: halló!” Ezek után világjárt ember létére is döbbenettel ír a hajszás életről. A pénzszerzés közbeni elembertelenedésről. Megjegyzi, téves azt hinni, hogy a dollár az utcán hever, keményen meg kell küzdeni a megélhetésért, s vannak igen tehetséges egyének, akik sokra viszik becsülettel, szorgalommal, de legtöbben a bluff (blöff) révén jutnak tekintélyes vagyonhoz. Aztán az éttermeket említi, mint a híres magyar konyha szakértője, felpanaszolja, hogy az étlapok kínálata egyhangú. Hungarian goulash, Veal Cottlet a’ la Holstein, csirke így-úgy meg Hamburger Steak található csupán a legtöbb helyen. De elsősorban az aggasztja, hogy fagyasztott húst fogyasztanak, ráadásul a baromfinak éppúgy, mint a disznónak, sőt a tojásnak is, halíze van. Ugyanis haltáppal etetik a jószágot. (Ezt a húszas évekről írja!) Nem titkolja csodálatát a fejlett technikai civilizáció láttán; ámulva közli, hogy a Fordnál naponta hat-hétezer kocsit gyártanak, tizennégy percenként jön le egy-egy a futószalagról, a tizenötödik percben már benzinnel látják el, és a sofőr máris viheti próbaútra. Feltűnt neki a töltőtoll általános használata is; amikor az Alden Hotelban irodai munkát végzett, a vezérigazgató figyelmeztette, hogy szerezzen töltőtollat magának, mert „ennek az ideges világnak legfőbb kelléke a gyors munkát és írást biztosító töltőtoll”. Ti. nincs idő arra, hogy az ember még a toll tintába mártogatásával is vesződjék. A forgalmat inkább akadályozó, mint segítő autóáradat azonban elborzasztja. S ugyanígy az emberek viselkedése is. A földalatti villamoson óriási a tolongás, ne adj’ isten, hogy gyerekes anya vagy öregember kerüljön a tömegbe, agyonnyomhatják a durva és nyers modorú tülekedők. Ismeretlen fogalom az udvariasság, a helyek felkínálása nőknek vagy idős embereknek. A „please” és a „thank you” ritkán hallható. A rohanásban még ebédelni sem érnek rá, állva, kapkodva bekebeleznek egy-két szendvicset, rá jeges vizet isznak, s máris loholnak tovább.

Nahát, gondolom, amint végigfutom ezeket az oldalakat, mindez azután az évtizedek alatt elért hozzánk is! Más, egyéb, rossz külhoni minták, szokások, utánzások után ez a kapkodás, tülekedés, egymást tiprás, ez a gyomorgörcsöt okozó életstílus, ez az idegbajt ránk hozó civilizációs hajsza meg a bluff sikere. – Még a hamburger is! – mondom megint hangosan. Térdemre eresztem a könyvet. Eszembe jut Nelson unokaöcsénk az USA New Jersey államából. Amikor vagy hét esztendeje nálunk nyaralt, tőle tanultuk a hamburgersütést. Akkor még novum volt, a család fintorogva ette a marhahúsból készült „fasírtot”. S lám csak, nem telt bele sok idő, nemzeti étkünkké vált. A rostra égett hús kesernyés szaga a hagymabűzzel keveredve betölti a várost. Hamburgerrel a kezükben sietnek az emberek a pesti utcán. – Te is szereted a hamburgert – nézek váratlanul a fiamra. – Tessék? – pillant fel értetlenül, mert a lakatlan szigetről rángattam vissza, onnan, ahová nem ér el a – bár még csak XVII. századi – világ zaja, tülekedése. – Csuda jó ennek a Robinsonnak – mondja önfeledten. – Igazán? – kérdem magamban. Virginia Woolf egy elegáns esszében elemzi Defoe remekét. Szerinte mást kap az olvasó a könyvtől, mint amire számít; romantikus történet helyett a tényekre szorítkozó leírást. Robinson a létéért küzd. A civilizációtól elszakadt embernek civilizációt kell teremtenie, hogy megélhessen, fennmaradhasson. „Az idő, amikor a villámlás felrobbanthatja az ember puskaporát, nem alkalmas rá, hogy a Természetről áradozzunk…” – írja szellemesen V. Woolf. S méltatja Defoe művészetében, hogy a köznapi, gyakorlatias cselekvések meg a használati eszközök mennyire felmagasztalódnak. Nos, Robinson helyzetében valóban: a szerszámok készítése meg az azokkal való munkálkodás a legfontosabb. A fizikai tények elsőrendűbbek, mint a lelki reakciók.

Gergely még nem végzett a könyvvel, de most oda lapoz, ahol Defoe megmenekíti hősét. – Azért jó, hogy a végén hazatér, ugye? – Hát persze – mondom. S azon töprengek, vajon ha még sokáig ott marad, szükségképpen eljutott volna-e a civilizációnak például arra a fokára, hogy hamburgersütőt nyisson, és a rostra égett hús meg a felszelt hagyma bűzével visszaszorítsa az óceán fölé a tiszta levegőt?