A görl nem mosolyog

A görl (girl) munkája miatt nevezhető így, máskülönben egyszerűen lány; vagyis egy magyar lányról van szó, egy táncosnőről. Bárban, jó hírű, fővárosi mulatóban lép fel a revükarban. Egyik képeslapunkban olvasok róla, egy tanulságos riportban. Panaszkodik az újságírónőnek az egyik görl, hogy hiába figyelmeztette az új kis csajt, mosolyogjon a közönségre, az csak nézett rá értetlenül: Min mosolyogjak?

Na igen, ez lefegyverző kérdés.

A mulatóban vendégszereplő külföldi artista nem érti, miért unottak, kedvetlenek a lányok. Az a véleménye, hogy a világon mindenütt utcára kerülnének ilyen modorral. Sehol sem kapnának munkát, lennének bár szuperzseniális táncosok. (Pedig nem azok.) A nagyvárosok mulatói előtt sorban állnak a fellépésre áhítozó jelentkezők, várják, mikor lesz üresedés, nem kell-e beugrani valaki helyett, hogy végre ők is megcsinálhassák a szerencséjüket. (Ezt is a riportból tudom.)

Hát itt, nálunk szó sincs ilyesmiről – gondolom, miközben félreteszem a képeslapot. Ha a görlnek nincs kedve a vendégre mosolyogni, nem teszi. – Na és? Olyan nagy baj ez? – néz rám indignálódva a képzeletbeli görl. – Annyira oda kell lenni azért a vendégért? Nem itt ücsörög akkor is, ha álmos pillantásokkal hajigálom karcsú, táncos lábam?

És egyáltalán: oda kell lenni valamiért is?! Talán olyan sokra vihetem, ha töröm magam? Úgysem rúgnak ki. Ha pedig kirúgnak, annál jobb! Már úgyis torkig vagyok az egésszel!

Mivel? Mert ezt már nem a görl mondja. Vagy nem csak a görl mondja. Hiszen félti-e valaki is igazán a munkáját, a munkahelyét? Talán kényelemből, hogy ne kelljen változtatni, új főnököket, új szituációkat megszokni. De másért? A nagy pozíciókhoz ragaszkodók esetleg. De azok is csak esetleg!

Az emberek dolgoznak valahol, valamilyen hivatalban, üzemben, hivatásban, rendesen ellátják a feladatukat, hajszolódnak, becsülettel szolgálnak, legyűrik a napot, talpalnak, lógnak, túlóráznak, kinek milyen a szerencséje. Egyik munkából a másikba sietnek. Állásból gmk-ba a szakember, gyárból fusizni a munkás, színházból hakniba a színész, iskolából szakkörbe, szakkörből maszekhoz kisegítőbe a pedagógus, SZTK-ból magánrendelőbe az orvos, irodából magánlakásokba takarítani a gépírónő – és így tovább. Dolgoznak, fáradoznak, keresgetik a pénzt, munkálkodnak az emberek.

De mindehhez mosoly?!…

Min mosolyogjak? – kérdi a kis görl a karból.

Persze van ebben helyeselhető vonás is. Mert, teszem azt, miért mosolyog hófehér fogsorát mutatva a párizsi nagymulatóban táncoló lány, ha van kedve, ha nincs? Mert félti azt a jó helyét. A karrierjét. Retteg, hogy nem felel meg, aztán mehet, és hol kapnak érte? Mi lesz a sorsa? Amikor a csinos, prímán képzett lányok tucatjai állás nélkül tengődnek, s ott dideregnek a mulatók hátsó bejáratainál, lesve, ki dől ki, kinek a neccharisnyájába bújhatnak, kinek a strucctollát kapcsolhatják formás fenekükre… A szükség viszi rá a kereskedőt az udvariasságra, a munkanélküliségtől való szorongás készteti hajbókolásra az alkalmazottat, szolgálatkészségre a hivatalnokot, lelkesedésre a mérnököt, a szabót, a cipészt, de még a rendőr is azért jó modorú, nehogy kipenderítsék a testületből.

Ez a sarokba szorítottság kényszerű mosolya?

A múltkor egy nyugatnémet családot látogatott meg a HÉT című magyar televízióműsor munkatársa. Az apa elkeseredetten panaszolta, hogy a gazdasági élet túltelítettsége miatt már másodízben van munka nélkül. Megalázó érzés, bizonygatta. Ötvenéves, és azt kell tapasztalnia, hogy nincs rá szüksége a társadalomnak. A segélyből megélnek, ha nehezebben, ha takarékoskodva is, de ez a kevésbé elviselhetetlen. A tétlenség érzése a borzasztó.

Ezt itt nem ismerjük. Nem így ismerjük.

A tétlenség érzése nálunk másmilyen. Van munkahelyi tétlenség – határozott elképzelések híján. Szakmai tétlenség – a szükség szerinti megbízás híján. Szellemi tétlenség – kellő bizalom híján. Van gépies tétlenség (azaz álmunka) – lelkesedés híján.

Majdcsak csinálok valahol valamit, vonja meg a vállát a görl, ha figyelmeztetik. Ha nem tetszik a képem, elmehetek. Azt hiszik, élek-halok a táncért? Kávéfőzőként többet is fogok keresni! És beállhatok egy butikba is, kiszolgálni!

De nem megy el. Mert el sem küldik. Annyira nem fontos az a hiányzó mosoly.

Maszek cukrász panaszolja, hogy nyolcezerért nem kap kiszolgálót a pulthoz. A nő tízezret kér. Az se sok, mondja. A cukrász nagy nehezen megígéri a tízest. – Ja, igaz is! Szombat-vasárnap is nyitva tartanak? – Hát hogyne! Akkor van a legjobb üzlet! – Ó, akkor vissza az egész! A hétvégeket nem áldozom fel!

Nos, a görl tízezerért nem mosolyog. De többért sem, ha nincs hozzá kedve. Márpedig nincs. Kell a forint, nagyon kell a forint, mert drágaság van, de a pénznek valahogy még sincs becsülete. Amennyi jön, az úgyis mind elmegy bevásárlásra. Karriert pedig ki akar csinálni? Meddig futhat fel egy karrier? Az ember hajt, aztán egy szép napon kiderül, hogy csak pazarolta a mosolyát. Így hát a görl unott és kedvetlen.

A vezérigazgató-helyettes is. Na nem a mulatóban! A nagyvállalatnál. – Már csak azt várom, mikor mehetek nyugdíjba. Azon a napon! Azon a napon megnyugszom! Végre majd azt tehetem, amihez kedvem van!…

– Egy percig sem maradok, komám! Ahogy betöltöm a hatvanat, veszem a kalapom, és alászolgája!… – Ezt már egy színész mondja, országos hírű, elismert. – Én ezt nem csinálom! Azt sem tudom, ki lesz a főnök, mit fogok játszani, húztam eleget az igát, majd fellépek itt-ott, ha kedvemre valót találok. De ez a társulat! Nem akarok még egy infarktust!

Persze legtöbbször a színidirektor is ezt mondja. Ismerek egyet, néhány éve megszabadult az igazgatói székből. Azóta megifjodott. Fütyörész. Fütyörészni soha senki sem hallotta a vidéki városban, ahol a társulatot igazgatta. De most már igen. Megúszta. Csakhogy az életet nem megúszni kellene, hanem élni.

A görl is arra vár, hogy megússza?

Addig pedig felhúzza a neccharisnyát, felragasztja a műszempillákat, fejére aranyszínű parókát tesz, belebújik a flitteres bikinibe, és emelgeti, emelgeti a lábát a revükarban. Néha még a ritmust is eltalálva.

Majdcsak eltelik az élet.

Mosolytalanul.