A láncdohányos

Ülök az autóbuszban az ablaknál; néha kedvem támad nézelődni; utazom, és élvezem, hogy nem én vezetek, nem rajtam a felelősség, hanem azon a derék emberen, aki a fülkében ül a volánnál. Eleresztem magam, mint még az autós idők előtt, amikor közjárműveken utazva figyeltem az embereket; arcok, alakok, beszédfoszlányok indítottak el bennem történeteket, később ettől az élménygyűjtéstől megfosztott az autózás, de most egy idő óta megint gyalogos vagyok s nagyon is élvezem ezt a gondtalanságot. Nem mintha türelmesebb lennék, mint tavaly voltam, de a városban úgysem lehet kocsival sietősen eljutni sehová sem. Hát legalább nézelődöm.

Kijut a 4-es az Alagútból, odakanyarodik a Clark Ádám tér járdaívéhez a megállóba.

Ott látom meg a férfit.

Már nem fiatal; sovány, féloldalasan tartja magát; kalapja alól gondozatlan haj türemkedik elő, nagykabátja a nyakánál hátracsúszott, arca beesett, szeme dülledt, ajka minduntalan valami furcsa grimaszba torzul. Cigarettázik. Szinte rágja, harapja a cigarettát. Éppen a végére jut a csikknek, eldobja – valósággal megkönnyebbülök, amint látom ezt a mozdulatot, annyira visszataszítóan mohó vadsággal bagózott. De máris a zsebében kotorász a pakli után, oda se pillant, az Alagút torkát lesve újabb szivarkát vesz elő, megtapogatja a csomagot, hogy hány szál van még benne: vékony ujjaiban vibrál a kétségbeesett birtoklási vágy, remélhetőleg nem üres még ez a celofánba bújtatott, gyűrött papírcsomag. Újból rágyújt. Szippant – minden szippantáskor eltorzul az arca, nyeli a füstöt, kifújja, kiereszti orrán-száján, mint egy túlfűtött kazán a gőzgomolyagokat. De hisz olyan is: túlfűtött, izgatott, nyugtalan. Nyilván nem a 4-es járatot várta. Buszunk csak addig áll a megállóban, amíg le- és felözönlik a tömeg, de ezalatt is megfigyelhetem, milyen kényszeresen dohányzik ez az ember. Láncdohányos – így hívják ezeket; ki tudja, mennyit szív el naponta, hetvenet, százat vagy még többet? Én, aki már leszoktam a cigarettáról, irtózva érzem még az elképzelt füstözönt is a mellkasomban, a légcsövemben, a tüdőmben, ahogy így nézem ezt a féktelen bagózót.

Micsoda nikotinéhség!

Persze keszeg és sápadt, aligha egészséges. Bár ki tudja? Egyfelől sajnálkozom, mert bizonyára a körülményei szoktatták rá erre a pótcselekvésre – a rossz, kellemetlen, bántó körülmények; másfelől kissé irigylem is: ez a szüntelen szenvedély lenyűgöző!

Vajon mikor nem dohányzik ez az ember? – tűnődöm, még mindig a busz ablakából lesve őt. Amikor eszik? Vagy akkor is ott ég tányérja mellett, a hamutartóban a cigaretta, s egy-egy nyeldeklés után fel-felkapja, hogy csillapítsa a méreg utáni sóvárgását is? Na, a buszban nem dohányzik, meg olyan helyen sem, ahol szigorúan tilos, de micsoda kín lehet számára kivárni a pillanatot, amikor újra gyufát lobbanthat az orra alá! Nem hiszem, hogy szívesen jár moziba vagy színházba, inkább a televízió előtt pöfékel; s ő az, aki miatt munkahelyi kollégái vagy kénytelenek minduntalan szellőztetni, dermesztő időben is ablakot nyitni, vagy eltűrni a bagóbűzt, és bronhitiszt kapni, noha ők maguk absztinensek. Őt veszi körül füstfelleg az értekezleteken, ha kórházba kerül, vele veszekszenek a nővérek, mert számtalanszor rajtakapják, hogy a cigaretta parazsas végét a markába fordítva, a takaró alatt füstöl; neki bagószagú a kabátja, az ő hajából, irataiból, de még a papírpénzből is árad az áporodottság. Vajon milyen lehet az otthona? Nikotintól pácolt levegőjű? Ha alszik, akkor nyilván nem dohányzik, de ha éjszaka felriad, első dolga, hogy az ágya mellé készített pakliból matatva előhalásszon egy szál szivarkát, s mint sivatagi vándor, ha vizet kínáló oázisba ér, úgy nyeldekelje a slukkokat. Mit szól ehhez a társa? A felesége. Van felesége? („Ó, a férjem nagy dohányos! Már megszoktam. Negyven éven át… Képzelheti!”)

Cigarettával indul a nap a hajnali szürkületben, még pizsamában, csoszogva; cigarettázik a toaletten, a fürdőszobában (a mosdókagyló peremén sárga folt – és mindenütt hamu, hamu, dohányszálak, eldobott, széttaposott csikkek); cigarettázik a reggeli feketekávét hörpölve, cigarettázva búcsúzik el (fél szemmel hunyorogva, mert a szája sarkából lógó cigi füstcsíkja könnyezteti, de tele mindkét keze: táska, kalap, kesztyű, tűrni kell); cigarettázva indul neki a napnak, így ér az utcára – cigarettázva, cigarettázva. Két csomaggal vesz a trafikban, de az asszony is gondoskodik róla bevásárlás közben, hogy mindig legyen otthon néhány bontatlan pakli, ha kifogyna, mintha a levegő fogyna ki váratlanul – nem lehetne tovább élni…

Nézem, még mindig nézem ezt az embert, amíg a busz el nem indul; kezével idegesen a nyakához, melléhez, szájához, állához kapdos, türelmetlen, nem jön a járat, amire vár, de ha jönne, el kellene dobni a csikket: micsoda dilemma! Átfut agyamon, vajon mi történne vele, ha – mint már nem először rövid életünkben (s erre ő is emlékezhet!) – eltűnne a cigaretta a piacról? Nem juthatna élvezeti cikkéhez! Emlékszem, a háborús években micsoda mizéria volt. A cukor, liszt, só mellett a dohányt is csak korlátozottan lehetett kapni, míg aztán végképp el nem tűnt, s lett dugáru, drága valuta. Lesni kellett, mikor osztják a boltban, minket, gyerekeket küldtek a férfiak sorban állni, megesett, hogy esőben-hóban órák hosszat dideregtünk, amíg apáinknak, bátyáinknak tíz-tíz szálat vehettünk. Vagy mi történne vele fogságban, micsoda szenvedés tetézné szenvedéseit a nikotinéhsége miatt! Az élelmét, de még az életét is odaadná egyetlen slukkért!

Persze nincs kitéve ilyen veszélynek. Olyan szívnivalót vehet, amilyet csak akar. Magyart, külföldit, egyszerűt, extrát. De azért úgy vélem, mégiscsak kiszolgáltatott. Erre gondolok még az utolsó pillanatokban, amíg a buszmegállóban láthatom. A helyzet kiszolgáltatottja. Aki nem tud lemondani igényeiről, az mindig a helyzet kiszolgáltatottja. Az belepusztulhat az elvonásba. Mert csak az vészelheti át a nehéz időket, aki, bár rászokott valamire, el is tudja hagyni azt, ha úgy hozza a szükség. Márpedig az élet kiszámíthatatlan, nem lehet berendezkedni az állandóságra. Jobb, ha ezt nem felejti el az ember. Ez a láncdohányos nagyon rákapott a cigarettára, mind többet és többet kívánt, most már követeli a szervezete. Nem tudja mérsékelni az adagot, bárha az egészsége megsínyli is.

Végül is optimista, mondom magamban, amint már a Lánchídra kanyarodik velem a busz. Nem kételkedik abban, hogy mindig is hódolhat szenvedélyének. Vagy mégis tart ettől? Csak nem hajlandó tudomásul venni, nem akar lemondani előre, önként? Elég a kritikus pillanatban szembenézni a ténnyel?

Nem tudom. Behúzódom a busz ülésére, rábízom magam a buszsofőrre a ködbe vesző folyó felett; lesek, figyelek, úgy gondolom, jobb ez így most ebben a bizonytalanná vált forgalomban, saját kocsi nélkül, a ködben alig derengő, téli utakon.