Élet a hóban

Már késő délután volt, harmadik napján a havas időnek. Autóbuszra vártunk a vidéki megállóban, a Duna fekete csíkja fölött, a fehér út partján. Mindenki topogott, fázott, csapdosta magát, az ujját huhogta, de az az idős úr, aki ott állt köztünk, alig moccant, türelmesen várakozott a kemény hidegben, télikabátja nyúlprém gallérját fel sem hajtotta a füléhez, állt, mint egy nyugalmazott tábornok, barna posztókalapban, bottal a kezében. Zúgolódtunk a kocsi késése miatt, egyesek szerint még csak most ment elébe a kotrógép, elakadhatott valahol, s talán csúszik a lejtő, homokot kell szórni a tükrös hóra. A folyón jégtáblák úsztak lomhán, torlódva, forogva az ár mozgása szerint. Sötétedett, s a sötéttel nőtt a hideg; az ember keze-lába majd lefagyott, de az öregúr csak néha mozdult, nem vett részt a morgolódásban, bár, láttam, figyelt minden szóra, s alig állta meg, hogy oda ne vessen egy-egy megjegyzést. Panaszkodott mindenki az állapotokra, hogy mennyire megbénította az életet a hirtelen ránk zúduló hófergeteg, történeteket meséltek kalandos munkába érkezésekről, vonatok késéséről, autók elakadásáról, utakon megfagyott szerencsétlenekről, behavazott falvakról, kihűlt lakásokról, mert a hidegben a gázszolgáltatás is akadozott, kiürült üzletekről, élelmiszerhiányról, sorban állásokról.

– Befuccsolt az élet! – mondta egy fiatalember. – Ekkora tél! Nem is emlékszem, hogy lett volna valaha is…

– Már hogyne lett volna – szólt akkor végre az idős úr. – Volt elég nagy hó negyvenben is meg negyvenkettőben… aztán negyvennégyről negyvenötre fordulóban. De mekkora hó volt! Háznyi torlaszokat fútt össze a szél, emlékszem én nagy telekre, amikor annyira befagyott a Duna, hogy át lehetett hajtani a jegén kocsival a szigetre. Ha tél van, hát legyen tél, számítani kell a hóra, nem csodálkozni rajta, hogy esik. Hó van, szél van, hideg van, fagy van – tél van! Fel kell készülni rá!

Nem bántóan beszélt, mégis a legtöbben elhúzódtak mellőle. Ott voltam a közelében, rám nézett, nekem folytatta:

– Nem mondom, hogy kellemes, de megijedni azért nem kell a téltől. Tudja, éppen Pesten voltam a fiaméknál, ott aludtam aznap, hát reggel az a nagy csend a havazásban! Se autóbusz dübörgése, se villamos zaja, se egy személykocsi búgása! Kinéztem az ablakon, és láttam, az emberek gyalog vágnak neki a havas utaknak, hogy munkába menjenek. Taposták a havat, komolyan mondom, öröm volt látni…

– Persze, a meleg szobából! -jegyezte meg egy férfi. Kucsmát viselt, dér lepte csüngő bajszát, kesztyűs kézzel cigarettázott. – Jó vicc! Még hogy öröm volt látni!

– Igen, kérem – mondta szelíden az öregember –, úgy van, öröm volt látni. Békességes kép volt, kérem szépen. A nagy csendben, a szép, havas, csendes reggelben a szapora léptű gyaloglók! A természet gondoskodott a környezetvédelemről: semmi benzingőz, semmi kipufogógáz, és ebben az egészséges, tiszta levegőben a gyaloglás! Elismerem, szokatlan volt, de csak azért, mert elkényelmesedtünk…

– Na, menjen már, papa! – szólt oda egy másik várakozó is, cingár alak, füles sapkában, vállszíjas táskával az oldalán. – Menjen már az ilyen dumával! Ki kényelmesedett el?! Ki ér rá elkényelmesedni?! Mindenki töri magát, egy nap alatt kétféle munkában is, hogy legyen pénze ehhez a dráguló élethez, hajnalban kelünk, este a tévéhíradóra érünk haza, ha nem később, hát ki tud így elkényelmesedni?!

– Bocsásson meg – hajolt meg feléje kissé az öregúr –, nem akarok én senkit megbántani, tudom, hogy mindenkinek hajszolt az élete, csupán arra utalok, kérem, hogy berendezkedtünk a technikai civilizációra, csakhogy a technikán sokszor kifog a természet. Gondoljanak csak az árvizekre, a földrengésekre, a tűzvészekre, a tűzhányók pusztításaira. De ne menjünk ilyen messzire! Emlékezzenek a jó néhány évvel ezelőtti New York-i áramszünetre. Micsoda katasztrófa érte a várost egy centrális üzemzavar miatt! Hogy mást ne mondjak, nem lehetett feljutni a felhőkarcolók emeleteire liftek nélkül, nem működtek a légkondicionáló berendezések, amelyek pedig szinte az életet biztosították korábban az örökösen zárt, mert nyithatatlan ablakok mögött, a mélyhűtőkben megromlott az étel, megszűnt minden közszolgáltatás, elszabadult a pokol, milliók rettegtek a sötétben, az egyik percről a másikra bizonytalanná vált helyzetben. Az ember, kérem, elszakadt a természettől, megszerkesztett magának egy művilágot, de ez a művilág bármelyik pillanatban csődöt mondhat, miként tapasztalhatjuk, kérem szépen…

Már megint csak nekem beszélt, mert a többiek legyintve elfordultak tőle. Egyre jobban sötétedett, a tiszta égen megjelentek az első csillagok, de a busz még mindig késett, a várakozókban nőttön-nőtt a türelmetlenség. Magam is szerettem volna már úton lenni, húsz kilométernyire volt a város, de most reménytelenül messze.

– Tudja – mondta az idős úr –, én itt éltem ezen a vidéken, orvos voltam, falusi orvos, nekem nem számított a tél. Motorral, gyalog vagy lovas szánnal jártam, áthajtottam a Duna jegén, ha a szigetre hívtak, térdig gázoltam a hóban, de a betegeket nem hagyhattam cserben. Tudom, ma is vannak hozzám hasonlók. Olvastam az újságban, hogy a hókotrók, a vasutasok, az egészségügyiek és mások mennyire helytálltak. Így is kell, az az ember dolga, hogy elvégezze a munkáját minden körülmények között. De a többség azt kérdi: minek? Minek törjem magam? Megéri? Mert legtöbben csak az anyagi hasznot lesik. Azért mondom, öröm volt látni, ahogy nekiindultak az emberek a járhatatlan utaknak azon a hófergeteges reggelen. Azok nem kérdezték, megéri-e. Meg azok sem, akik kinn dolgoztak az utakon, akik mentettek, szereltek, élelmiszert szállítottak. Azok nem a hasznot lesték… – Kicsit elgondolkodott, botjával a jeges havat böködte. – Alighanem a helyzet kényszeríti rá az embereket, hogy általában haszonlesők legyenek. Ha csak a vészterhes időkben van becsülete a helytállásnak, ha csak ilyenkor hárulhat rájuk a munkájuk teljes felelőssége, akkor mi más marad, mint az önző haszonlesés? Nagy bajok idején meghatódunk az áldozatosan, tisztességesen, önzetlenül elvégzett munkák hallatán. De az élet akkor van rendjén, ha mindez természetes, nem pedig szenzációs. Nekem itt nem mondta meg senki, hogy mit kell tennem, de nem is gátoltak meg semmiben, a magam gazdája voltam, rajtam volt minden felelősség, életek voltak rám bízva a szó szoros értelmében. Írhattak volna rólam minden héten egy szenzációs riportot… persze nem azért mondom, mintha erre vágytam volna. Eszemben sem volt. A hivatásomat akartam teljesíteni – és teljesítettem is, nem könnyen, és nemcsak a nagy havak meg a nagy fergetegek miatt nehezen, hanem sok akadékoskodó meg nemtörődöm felettesem miatt is, és sokszor én is belefáradtam, sokszor én is megkérdezhettem volna, megéri-e. De nem kérdeztem. Nem, soha nem kérdeztem, soha…

Állt ott, botjával a jeges hóban, állt a hidegben megedzetten, míg mi toporogtunk, egyre türelmetlenebbül toporogtunk a busz késése miatt.