Könyv az űrben

Vannak könyvek, melyekről elolvasásuk után azonnal megfeledkezel, vannak, amelyek arra késztetnek, hogy másodszorra vagy harmadszorra is elővedd őket; és van ez a könyv, amit állandóan olvastam eddigi életem során a Földön és az Űrben. Megtanultam minden mondatát: amikor Havannában jártam, különösen azokat a helyeket kerestem fel, amelyek itt leírva állnak. Ez az én legbecsesebb tárgyam, és most hálával visszaadom önnek.

A szóban forgó könyv egy angol nyelvű kiadvány, a Penguin gondozásában megjelent Our Man in Havana. Szerzője Graham Greene. Aki pedig a mű belső borítójára ezeket a fenti sorokat írta, egy szovjet űrhajós, bizonyos Yorgi, „ami a George megfelelője az oroszban” – jegyzi meg a korosodó mester a vele beszélgető riporternőnek, ahogy az a The Sunday Telegraph hasábjain olvasható.

A Földön és az Űrben…

Hányszor teszik fel az ostobának tűnő, közhelyszámba menő kérdést az interjúk végén: „És ha egy lakatlan szigetre menne, melyik lenne az a könyv, amit okvetlen betenne útitáskájába?”

A válasz, noha legtöbbször frappáns, mindig kissé felelőtlen és fellengzős, ugyanis senki sem indul semmiféle lakatlan szigetre.

De asztronauták hosszú időre már igenis indultak az űrbe! Graham Greene a múlt év szeptemberében, amikor 1961 óta először ismét Moszkvában járt, mert meghívták a Szovjet írók Szövetségének közgyűlésére, egy űrhajóstól kapta ajándékba könyvének ronggyá olvasott példányát, amit azóta is különös szeretettel őriz antibes-i otthonában.

– Sajnos elcsúfítottam azzal, hogy összevissza ragasztottam a borítóját – panaszolja a lap munkatársának.

A férfi, aki a dedikációval ellátott példányt átnyújtotta az immár személyesen is megismert írónak, egyike azoknak, akik több mint öt hónapot töltöttek Föld körüli pályán. Három könyvet vihettek magukkal az útra, ő egyiknek a Greene-művet választotta. Nehéz megmondani, miért szeretünk egy könyvet, mindannyiunknak vannak kedvencei. A Havannai emberünk-et Yorgi űrhajós, úgy tetszik, már idelenn, a Földön is többször elolvasta, s éppen azért tette be a holmijai közé, mert kedvelte. Odafenn az űrben aztán mindennapi kenyere lett, s végül már betéve tudta minden sorát.

Számomra elképzelhetetlen, milyen lelkiállapotokba kerül az űrhajó kabinjában az ember. Nem tudom, mit jelent oly sokáig – öt hónapig! – távol lenni nemcsak az otthontól, a szülőföldtől, hanem a Földtől, ahol születtünk. Fogalmam sincs, hogy a gyönyörű és ugyanakkor megrendítő látványon túl – mi csak színes fotókról ismerjük az akvarellre emlékeztető képet: a sárgásbarna földrészek és mélykék tengerek foltjait –, nos, tehát ezen az álomszerű látványon túl, hogyan hat az emberre a bizonyosság: a Föld valóban gömbölyű, szabályos golyó, s úgy rajzolódik ki a végtelen vásznán, mint az éjszakai Hold; vagy mit jelent az a bizarr felismerés, hogy amit a kabin ablakából látni, a Glóbus éppen olyan, mint az otthoni, a negyvenes minyonégővel kivilágított földgömb a könyvszekrény tetején? Nem tudom, a csodálatos élménybe nem keveredik-e némi szorongás is, ha a repülő ember arra gondol, hogy csak műszerek, tévékamerák és képernyők, rádióhullámok köldökzsinórja köti össze az alant tarkálló anyafölddel? Az egyetlen hellyel a világon, ahol létezhet?

Persze kérdés: szorong-e, szoronghat-e egyáltalán egy űrhajós? Nem következtethetek a magam neuraszténiájából a kiválasztottak, a rendkívüli utazásra alkalmasak tűrőképességére. De azt kell hinnem, hogy mégicsak lehet bennük valamennyi állandó visszavágyódás arra a bolygóra, ami körül szabadon, a súlytalanság állapotában keringenek. És a technikai „köldökzsinórok” mellett éppen ezért lehet nagy szükségük odafenn egy másmilyenre is: egy könyvre, amelybe ott van egy maréknyi lenti élet, mint egy talizmánzacskóba varrt maréknyi föld.

Sohasem gondoltam át igazán, hogy mit is vihetnek magukkal a legszükségesebb felszerelések mellett a rakétával a kozmoszba kilőtt emberek. Könyvre, szépirodalmi műre éppenséggel nem gondoltam. Holmi kisebbrendűségi érzésből, ami az írót a gépek korszakában gyakran elfoghatja, fel sem tételeztem, hogy egy regénynek – urambocsá, talán még verseskönyvnek is! – helye lehet az űrhajóban.

A riporternő, aki meglátogatta Greene-t, azt írja, hogy a mester mint egy különös kincset tartja kezében a világűrt megjárt könyvet.

Greene ott ül egy kényelmes fotelban a zsúfolt, nem túl ízlésesen berendezett, modern, egyszobás, az antibes-i kikötőre néző lakásában, s keze a szamárfüles, szétmálló, szakadozott köteten pihen; elhiszem, hogy kedves neki ez a példány, ez a könyv, amely, lám, nemcsak képletesen, eljutott – ad astra – a csillagokig. És az űr csendjében egy másik ember agyába költözött minden sorával. Az űrhajós a legteljesebben birtokba vette ezt a regényt, annak a legutolsó betűjéig, olyannyira, hogy azt tartotta természetesnek, ha ő ajándékozza meg vele a szerzőt – vagy ahogy a dedikációjában írta: hálával visszaadja annak.

Mint sorsát bevégezte teremtményt a teremtőjének.

Micsoda olvasói gesztus. Ideális körforgás, minden könyvnek hasonló sorsot kívánhatunk, különösen ebben a mai világban, a XX. század végén, a XXI. század előestéjén, amikor a technikai civilizáció eluralkodik fölöttünk.

Az űrhajós esete megnyugtatott kissé.

Talán van rá remény, hogy a technokrácia korában is szükség lesz a költészetre.

Az irodalom talán megőrizheti egyenjogúságát.

Apáink, nagyapáink madárlátta kenyérrel kedveskedtek nekünk gyermekkorunkban. Mesebelien hangzott, elhittük mégis, mert a tarisznyában hazahozott kenyérdarab mintha valóban ízletesebbé vált volna attól, hogy megjárta erdőt-mezőt.

A madárlátta – űrlátta – könyv is jobb ízű: nagyobb becsületű lesz mindjárt, ha egy asztronauta zsákjából így előkerül.

Nem az üzleti sikerre gondolok, Greene nem is szorul efféle hírverésre, munkáit szétkapkodják mindenütt. Általában a könyv becséről van szó, amire az embernek, lám, Földön és Égen egyaránt szüksége van.