Cigaretta-tárca

F. még sokáig restelkedve, a többiek előtt mentegetődzve vallotta be, hogy leszokott a dohányzásról. Némelyek csodálkoztak is, amikor F. a kínált cigarettát visszautasítva, szerény mosollyal megjegyezte, hogy ő már soha többé… – Soha többé?! – bámultak rá megütközve. – Hát nem tudom, képes lennék-e ilyesmire, hallja-e?! Hogy valamit soha többé, ha csak a sors nem kényszerítene rá, de még akkor sem igen nyugodnék bele, hiszen a soha többé józan fővel elképzelhetetlen, olyan, mint a halál… – F. csak mosolygott, ő ezt már nem látta ilyen tragikusan. Már nem. Na, igen, volt idő, amikor ő is kétségbeesett volna, ha arra kényszerül (vagy kényszerítik!), hogy valamiről lemondjon. Különösen egy szenvedélyről – és örökre! – Nem volt nehéz leszokni róla? – kérdezték részvéttel. – Hát… nem volt könnyű, sokáig kínzott a hiánya, minden mozdulatomban benne volt a vágy: érte nyúlni, rágyújtani. És ha valahonnan orromba csapott a füst… – Ó, pardon, akkor el is oltom – néztek F.-re tapintatosan. Hanem ő megnyugtatta őket: – Nem, nem, szívják csak nyugodtan a társaságomban, már nem érdekel, sőt arra sem emlékszem, mire volt jó, mi örömöt találtam benne! – Persze ez így nem volt igaz akkoriban. Még a kezdet kezdetére is emlékezett, az apja tárcájából csent Virginia illatára, az első szippantás izgalmára a fürdőszoba elreteszelt ajtaja mögött, a mélytüdőre szippantásra (meg a hirtelen támadt köhögési rohamra, ami majdnem árulója lett); a cimborákkal közös bagózásokra, amikor öten-hatan szívtak el egy cigarettát; a „lövöm a csikket” vagányos odamondására; később apja gesztusára: „Tizennyolc éves vagy, fiam, megkínállak a magaméból, parancsolj, gyújts rá!” Büszkévé tette a tudat, hogy immár ő is a szenvedélyesek táborába tartozik. Vált is belőle nagy dohányos; ujja sárga lett a nikotintól, öltönyeit átitatta a dohányillat, ahogy valamikori férfiőseinek a ruháit is; reggel első dolga volt rágyújtani, este lefekvés előtt még elszívott egyet, komótosan, hiszen látta eleget a férfiaktól, akiket valaha szeretett, tisztelt és becsült, hát meg is tanulta tőlük a módját. Néha azon kapta magát, hogy éppen úgy fújja ki a füstöt homlokráncolva, ahogy annak idején az apja, amikor egy-egy percre megpihen a nagy lótásban-futásban. F. arra is emlékezett, mekkora kincs lett a dohány a háborús években, sort kellett állni érte a trafikok vagy a falusi Hangya boltok előtt; a szép, eres dohánylevelekért jó pénzt kínáltak, és mit meg nem adtak – kenyeret, sót! – egy pakli Leventéért. F. maga is vadászott csikkekre, néha jókora végeket talált az utca porában, ha lemorzsolta róluk a papírt és a szenesedett szálakat, fél tucatból egy újat lehetett sodorni. De emlékezett a Modiano hülznikbe töltött szőke dohányszálakra is meg a háború utáni fajtákra, a mahorkára, a Lucky-Strike-ra, az illatosított Tulipánra, az 5 Éves Tervre, az erős Munkásra, a füstszűrős Fecskére, a nikotexekre, a külföldiekre, a Marlboróra, az elegáns Kentre, a könnyű Multifilterre… A kékes füstbodorra az asztal fölött. Idegenkedett a gondolattól, hogy mindezekről lemondjon. Pedig figyelmeztették az egészségét védő orvosok, hogy hagyja abba a dohányzást, ha jót akar. – De amikor nem tudok nélküle élni, nem tudok dolgozni, gondolkodni, diskurálni… – Dehogynem! – mondták azok, éppoly józan fővel, hideg mosollyal, ahogy mostanában már ő is tud beszélni erről a dologról. – Dehogynem tudsz nélküle élni! Meglátod, hogy tudsz! A saját érdekedben hagyj fel vele! A szenvedély – az ilyen káros szenvedély – csak ártalmas! Mi szükséged rá? Az életedet kockáztatod! Bizonyítsd be, milyen erős jellem vagy! Bárhogy kívánod is, ne gyújts rá! Ráadásul nem csak rólad van szó. A családodra is gondolj, nem pusztíthatod magad felelőtlenül!… Igaz, ami igaz, F. elgondolkodott ezen. Önmagát talán nem féltette – bár ki tudja? –, de a rafinált utalás a mások iránti felelősségére megingatták. Csakhogy képtelen volt az absztinenciára. Megpróbált fokozatosan leszokni, tíz-tizenkét cigarettát osztott be egy napra. Pipát vett, az nem olyan káros. Szivarra gyújtott, azt nem kell leszívni; az ember csak kipöfékeli a füstjét. De hiába. Egyrészt nehéz volt mértéket tartani, másrészt megmagyarázták neki, hogy a nikotin így is roncsol, az érrendszernek akár egyetlen cigaretta vagy egyetlen szippantás is árthat.

Felhagyott hát a méricskéléssel. Nem törődhetek állandóan a veszélyekkel – gondolta. – Élni akarom az életemet, nem kidekázni!

Hanem egy napon éppen egy szűk utcán akart áthajtani autójával, amikor szúrást érzett a mellében. Éppen csak átvillant az agyán, hogy ez valamiféle érgörcs, nem akart törődni vele, nagyokat lélegzett, s inkább a forgalmat figyelte – a kocsik cammogtak, elakadtak. De F. melléből nem állt ki a fájdalom, már légszomj is gyötörte, kiverte a hideg veríték. Letekerte az ablakot, rémülten igyekezett mélyeket szippantani…

Aznap döntött úgy, hogy megpróbálja…

Mert megijedt. Nem elhatározásról volt szó, hanem félelemről. Kívánta a cigarettát; a felbontott csomag még ott hevert a keze ügyében, a hamutartóban elnyomkodott csikkek is a folytatásra biztatták. De nem mert rágyújtani. Most már attól tartott, hogy valóban végzetes baj történhet.

Szenvedett. Szenvedett napokig, hetekig, hónapokig. Amikor riadalma lecsillapodott, a józanságára volt bízva. Szilárdan kitartott, bár nemegyszer már a kezében volt a cigaretta. – Csak ezt az egyet! – alkudozott önmagával. De szétmorzsolta markában a szivarkát. Tudta, ha ismét belekóstol, nincs megállás.

Akkor értette meg igazán, mit is jelent a soha többé!

Elborzadt. Elborzadt, mert ő maga döntött így, voltaképpen szabad akaratából. Lemondott valamiről végleg – félelemből. Ezért restelkedett, mentegetődzött még sokáig, ha megkínálták. Szégyellte gyávaságát. Mert gyávaságnak vélte maga is a bölcs megfontolást.

Hogy igazán védekezhessen, elültette magában a dohányzás elleni gyűlöletet. Leszólta a dohányzást. Ostobaságnak nevezte. Öngyilkosságnak.

Aztán ez is elmúlt. Ez a dac. Egyszerűen kiveszett belőle a szenvedély. Hideg fővel tudott beszélni róla. Elnézően, tárgyilagosan, érzelem nélkül.

Csak néha támadt benne nyugtalanság. Vajon igazi szenvedély volt-e az, amit így ennyire el lehetett hagyni? Mert ha igen, akkor, úgy látszik, félelemből bármely más szenvedélyemről is éppígy lemondanék – gondolta F. még hosszú évek múltán is, amikor felbukkant emlékezetében az absztinenciáját megelőző élete.