A kozmosz lakói

Már kora reggel felzaklat a rádió. A bemondó is felháborodott hangon közli, hogy egy személyautó, feltehetően megleckéztetésből, mert előzőleg közlekedési párviadalt vívtak a forgalmi sávban, leszorította „ellenfelét”, egy segédmotorost, aki a mögöttük jövő teherautó alá került. A „viador” persze megszökött. Egy ilyen hír után már logikusan következnek a még nagyobb gazemberségek: a külpolitikai események. Merényletek, mészárlások, háborúk… Vad, pusztító indulatok kísértenek mindenünnen. Messzi, évtizedes élményeinkből is.

Nem lesz csillagközi háború – mondta megnyugtatólag a múltkor este a tévében sugárzott filmsorozatának egyik adásában Carl Sagan, miközben lenyűgöző otthonossággal a galaxisok közé kalauzolt minket, hajtva a kíváncsiságtól, hogy vajon van-e, lehet-e más bolygókon is értelmes élet. Az amerikai magazinok már régóta közlik „hiteles” szemtanúk történeteit a megjelent űrlényekről, az égbolton átsuhanó csészealjakról, éjszaka hazatérő házaspárokhoz tiszta angolsággal szóló, messzi üzeneteket hozó vagy információkat gyűjtő fénygömbök utasairól. Carl Sagan szerint ezek a fantázia szüleményei, de mégsem csupán megmosolyogni való híresztelések. Mert elképzelhető, hogy más naprendszerekből jelek, látogatók érkezzenek a Földre. Feltéve, ha van vagy lehet másutt is a mienkhez hasonló élet. Ott, a szemünk láttára végzett számításokat, hogy kirajzolódhassanak a valószínűség határai. Nem hóbortból. A földi tudomány ugyanis nem vár ölbe tett kézzel. Bár a tudósok nem látják bizonyítottnak, hogy bárki is találkozott volna Földön túli lényekkel, de azért a filmen is megcsodálhattunk egy óriás méretű rádióteleszkópot, amely jeleket sugároz az űrbe, onnan pedig mindenre felkészülten híradást vár. Az égi jelek egyszer meg is érkezhetnek!

Hanem évekkel ezelőtt azt olvastam, hogy Marylandben összeültek az asztrológusok, fizikusok, matematikusok, geológusok, biológusok és űrszakértők kutatásaik végeredményét kijelenteni, miszerint a világegyetemben másutt nincsenek értelmes élőlények. Ha lennének, akkor az elmúlt harmincmillió év alatt már jelentkeztek volna. „Ne várjunk Marslakókat!” – szögezték le magabiztosan. Nyugodjunk bele, hogy magunk vagyunk a világban. Egyedül, mint sötét szobában a riadozó gyermek. Az űr vak és süket. Az űr néma.

Amikor ezt olvastam, a hátamon futkosott a hideg. A hirtelen arcomba vágott társtalanság megdöbbentett. Micsoda árvaság! Elképzeltem magunkat ennek a csepp golyóbisnak a hátán a végtelen-végtelen-végtelenben! De aztán máshogyan kezdtem nézni a dolgot. Hiszen ha így állunk, akkor korlátlan gazdák vagyunk! A Földön kívül mienk az egész csillagos ég, a fény meg a sötét birodalma, a feneketlen űr, a galaxisok sokasága. A tér és az idő! Ha ezt tudatosítjuk magunkban, gondoltam, egyszeriben más mértékkel mérünk földi ügyeinkben. Nevetségessé válik a „provinciális” torzsalkodás, társtalanságunkban, egyedülvalóságunkban eltörpül minden oka gyűlölködéseinknek, vitáinknak, civódásainknak. Csak mi vagyunk élők, mi, emberek ebben a felmérhetetlen mindenségben. Egymásra utaltan, a kozmosz szeszélyeinek kitéve, segítséget soha, sehonnan – csakis embertársainktól remélve.

A film okosan csevegő Carl Saganja azonban talán nem hallott erről a marylandi konferenciáról, vagy nem tartja elfogadhatónak az ottani professzorok vélekedését. Ő ugyanis másféle okra vezeti vissza a jelentkezések eddigi elmaradását. Képzeljük csak el, mondta, milyen rövidke idő is az, ami alatt technikai civilizációnk a mai fejlett állapotába jutott. Száz év? Valószínű-e, hogy egy esetleges másik civilizáció is éppen ilyen ritmusban fejlődött? Aligha. Pedig csak hasonló felkészültség birtokában teremthet velünk kapcsolatot bárki is. A legkisebb fáziseltolódás is jelentős időveszteség, és hiábavaló lesz minden kommunikációs igyekezet. De – tette hozzá – azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy vajon megmarad-e, megmaradhat-e az a civilizáció, amelyik a fejlődés legfelsőbb fokára jutott, amikor is már képes lenne társak után kutatni az űrben. Nem törvényszerű, hogy elpusztuljon? Hogy elpusztítsa önmagát?!

Ez aztán mellbevágóbb, mint a marylandiek kijelentése!

Carl Sagant bizonyára földi tapasztalatok késztették a kegyetlen kérdésre. Való igaz, a legmerészebb képzeletet is felülmúló, csodálatos technikai civilizációnkat alig győzzük féken tartani: a nukleáris háború veszélye, az öngyilkos környezetszennyezés, a felszabadított vegyi anyagok hatása kétségessé teheti nemcsak az élőlények, hanem az egész glóbusz jövőjét is. A fejlődés szükségszerű, de a belőle származó tragédia is az? Amikor a tévét néztem, magamban szemrehányást tettem Carl Sagannak. Bízni kell! De aztán esti olvasmányom keserűvé és kételkedővé tett. Mert nemcsak a tudomány felszabadította pusztító erőket nehéz megzabolázni. Az emberi indulatokat is. Márpedig azokat sokkal nehezebb.

A könyv, amit kézbe vettem, Szita Szabolcs munkája: Holocaust az Alpok előtt. Tavaly jelent meg, de csak később jutottam hozzá. Az elszabadult pokol, a gyalázatos embertelenség dokumentuma a nyugat-magyarországi deportáltak sorsáról, az utolsó háborús esztendőről. Személyes élményeimet élesztgeti, jóllehet, negyven éve, amióta ott, az osztrák határ közelében magam is szemtanúja voltam a rémségeknek, azok soha el nem múlnak belőlem. Éppen a Radnóti Miklósról szóló részt olvastam. A járni már nem tudó, beteg, agyonkínzott munkaszolgálatos költőt végre az erőltetett menetből szekérre teszik. „Világosszürke zakó, bricsesznadrág és viharkabát van rajta.” (A viharkabát, aminek a zsebében lapul a versekkel – az eclogákkal, razglednicákkal teleírt – notesz!) A beteg foglyokkal teli két szekér Győrben lemarad a Fussmarschtól. A kísérő altiszt kórházban hagyná a munkaszolgálatosokat, de sehol sincs hely, kihajtanak a bécsi út felé, át a Rábcán, Abda község alá. Az ártéren néhány emberroncsot leparancsolnak a szekerekről gödröt ásni. Felettük a szürke, novemberi ég. Csend. A lovak a gátoldalban legelnek. Délutánra kész a sír. „Leszállni! – A magatehetetleneket társaik támogatják le a töltés oldalán.” Köztük a költő. Tarkólövés. – Így végzed hát te is… „A leggyengébbek képtelenek megállni a gödör szélén. Ezeket belökik, úgy lőnek rájuk. Huszonegy ember.” Kőszegi Ábel nyomán idézi Szita Szabolcs.

A könyvespolcomon ott a Bori notesz hasonmás kiadása. Az exhumáláskor találták Radnóti zsebében. Az ökrök száján véres nyál csorog, / az emberek mind véreset vizelnek, / a század bűzös, vad csomókban áll. / Fölöttünk fú a förtelmes halál.

A század. A halálba hajszoltak százada – és a XX.

Forgat-e majd jobbat, szebbet – emberibb XXI.-et hátán a Föld? Talán Carl Sagan sem tartja törvényszerűnek, hogy egy fejlett civilizáció okvetlenül elpusztítsa önmagát. Fegyvereivel – és gyűlölködéseivel.