Nyári képeslapok

A finnek a hosszú tél után örülnek a nyárnak. Élvezik a világosságot, a meleget, a júniusban virágzó orgona illatát, a nyírfák üde zöldjét a fenyők mélyzöld karéjában, a fehér éjszakában a tavak csillogását. Szent Iván napja van, a Juhannus-ünnep.

G.-vel Lahtiból, a nemzetközi írótalálkozóról utazunk Helsinkibe. Péntek van, június 21-e, a léghűtéses buszban is rekkenő hőség. A szemközti forgalom óriási, autó autót követ, mindenki vidékre igyekszik, ott látványosabb, érdekesebb a ma esti vigalom; a tánc, a tűzugratás. Mire a fővárosba érünk – dél körül –, már üresek az utcák, a boltok is bezártak, csupán egynéhány élelmiszerüzlet és áruház tart nyitva egyig, fél kettőig. Melegen süt a nap, a fényben a kihalt negyedek az Antonioni-filmek néptelen városrészeit idézik.

De estére mégis sokan előkerülnek. A Seurasaarin tömegek verődnek össze; rendőrök irányítják a forgalmat, hatalmas emberáradat özönlik át a hídon a skanzenszigetre. Az utak menti pavilonokban ételt, italt árulnak; habzik a jó, kesernyés sör; pálinkát nem mérnek, de a férfiak, a fiatalok mégis üvegből nyakalják a fák alatt; emelkedik a hangulat, jókedv, derű, nótázás tölti be a ligetet. Itt-ott faházak, haranglábak, parasztudvarok; az ország minden tájáról ide, a skanzenba telepített épületek közt kavarog a nép. A vízparton már meggyújtották a máglyákat, hatalmas lánggal lobognak az égre. Mindenki ámulattal nézi a Juhannus-valkeát – az ünnepi tüzek lángnyelveit. Motorcsónakok köröznek a sziget közelében; Helsinkit süti a késő esti nap. Egy tisztáson zene szól, népviseletbe öltözöttek járják a régi táncokat. Nemrég zápor vert végig a városon, de a finnek legyintettek, majd eláll, az ünnepet sohasem mossa el az eső. Igazuk lett; csak az ösvények sárosak, lehűlt a levegő, szél lengedez a tenger felől, viszi, hegyezi a máglyák lángjait.

Késő éjszakáig bolyongunk. Éjszakáig? Hajnali háromkor a kikötőben baktatunk; G. barátom sem akar lefeküdni, mutogatom neki a várost az immár népesebb éjidőn. A parkokban, az utcákon, a járdák szélén barátságos – barátkozó – emberek. Fiatalok táncolnak magnózenére; punkok vonulnak maskarásan; fények lobbannak az öböl felett a hajókról. Az utcai árusoknál még lehet kapni szendvicset, tejet; most zárnak a diszkók, a mulatók. Járom G.-vel a várost, huszonhárom évvel ezelőtt láttam Helsinkit először, s azonnal beleszerettem; jártam már azóta itt, de most megint érezni akartam azt a hajdani rajongást; keresem az ismerős utcákat; felfedezek egy kikötői részletet, egy teret, ezekre a mindenütt előbukkanó gránitsziklákra is jól emlékszem; a hotel is nagyon otthonos, a Torni Szálló melletti sörbárban barátságos a szőke pincérlány – de még többet akarok, valami tökéletes pillanatot, valami harmóniát. S akkor ott, a kikötőben egyszer csak egy társaság halad el mellettünk, nők, férfiak vegyest, a hajóvendéglőből jönnek talán, felénk intenek, s mi visszaintünk vígan. Távolodnak; de aztán kopogós, sietős, szaladó lépteket hallunk magunk mögött – az egyik nő fut utánunk kitárt karral, csillogó szemmel, mint aki elfelejtett búcsúzkodni. S amint odaér, a nyakunkba ugrik, megcsókol minket, s mi ugyanolyan önfeledten, boldogan megcsókoljuk őt. – Kiitos! – mondja ragyogó arccal –, paljon kiitoksia! – Még egy csók s még egy, aztán máris rohan vissza a barátaihoz. Integetünk utána elbűvölve, amíg csak el nem tűnik a fehér éjszakában.

Ki volt? S miért köszönte meg az ölelést és a baráti csókot? Az arcára sem emlékszem már. Csak a karjára, ahogy átfogott, ahogy egymáshoz értünk ott, Juhannus éjjelén, abban az északi városban, az emberi szeretetpályák ritka találkozásainak egyik pillanatában.

Tegnap még Helsinki, ma pedig Moszkva. Borisz, a kísérőnk kérdi, mi legyen a program a repülő indulásáig; nincs sok idő, legjobb lesz, ha kihajtatunk Seremetyevóra. De talán megnézhetnénk néhány kolostort. A folyó partján akad egynéhány; valamikor a várost védték ezek az erődítmények.

Vasárnap van, derű, napfény. Kolomenszk. A legszebb kolostorok egyike; a Moszkva-folyóra néző tornyának eklektikussága lenyűgöző. G. barátom azt mondja, olyan ez a sok, játékos forma, mintha az építész nem tudott volna betelni a formák változatosságaival.

Elöl, a templomban istentisztelet. Jönnek-mennek a népek; nénék pusmognak az előtérben, cédulácskákat írnak, talán kérelmek imára, könyörgésre, ki tudja? Egy pult mögött fejkendős, sekrestyésforma asszony adminisztrálja a cetliket. Odább más hívek hosszú, türelmes sorban ceruzavékony gyertyákra várakoznak, kopejkáikat szorongatva. Bentről száll a gyönyörű ének, bariton, betölti az ódon teret. Pompázatos öltözékben, fején aranykoronával a pap. Mindenütt jövés-menés; az oldalhajóban felravatolozott férfi, borostás arca viaszsárga, beesett homlokán tenyérnyi szalag. Nők hajladoznak fölötte némán, virágokat helyeznek el egyszerű szürke ruhába öltöztetett tetemén. Senki sem törődik velünk, nem is figyelnek ránk, ahogy ott nézelődünk köztük, meglesve áhítatukat, halottjukat, imacéduláikat, meggyújtott kis gyertyáikat, sűrű keresztvetéseiket. A pap aranyos ruhája beleolvad az ikonosztáz ragyogásába. Egy óra múlva a repülőtéren kell lennünk, az új, csupaüveg-beton épületben, át kell esnünk a vám- és útlevélvizsgálaton, csomagjainkat modern átvilágító masinák nézik át; a gép tizenegyezer méter magasan, óránként kilencszázhatvan kilométeres sebességgel száll majd városok, falvak, erdők, folyók, hegyláncok felett, hogy két óra múlva Budapestre érjünk… A kolostor környéki szabadtéri múzeumban megnézzük Nagy Péter cár felállított házát, hogy aztán máris ezer kilométereket és évszázadokat utazzunk az időben…

A Gorkij utca sarkán, közel a volt Művész Színházhoz, csoportosulás. Cseresznyét árulnak ládákból, most érkezett az áru Bulgáriából. Az emberek türelmesen várnak itt is, utat engednek a Volgának, aztán visszaállnak a helyükre. Mielőtt a repülőtérre mennénk, még meg akarom mutatni G.-nek Csehov színházát. Nincs szerencsénk, tatarozzák, a homlokzatán a sirályt sem látni. De azért megilletődve nézegetjük a felállványozott épületet. Itt járt Ő, itt játszották a darabjait, itt hangzottak el mondatai, a művek végén felcsendülő remény-szavak: „…meglátjuk az eget, és látjuk, hogy minden földi rossz, minden szenvedésünk elmerül az irgalomba, amely betölti az egész világot…”

Menjünk, figyelmeztet Borisz, ki kell érnünk Seremetyevóra.

Elhajtunk a cseresznyére várakozó vasárnapi emberek között, ki, a széles Gorkij utcára.

A drága Csehov, mondom. Robog velünk a Volga.