Üveggyűjtők

Hajnal felé fekete madarakkal álmodott, gyermekkora kertjében röpdösték körül, csapzottak voltak és némák, bár csőrükkel vagdalkoztak a földre szállván. Hessegette őket, de nem félt. Már álmaiban sem fél régóta, pedig egyedül volt, egyedül élt a második emeleti lakásban, magányos asszony, öregedőn. Amikor felnyitotta a szemét, soha nem töprengett el az álmok jelentésein. Nem félt sem éjjel, sem nappal, megpróbált okosan élni, beletörődőn, hogy feleslegesen ne eméssze magát. Négy éve hagyta abba a munkát, egy ideig még nyugdíjasan is vállalt gépelést, hiszen gépelt és gépelt évtizedeken át, szűk, dohányfüstös, kávéillatú irodákban a kereskedelmi érettségije óta; közben férjhez ment, gyerekeket szült és nevelt fel, kiházasította a lányát, útra bocsátotta a fiát, ápolta betegedő férjét, aztán eltemette; ült és gépelt jókedvűen udvarolgató férfiak, csevegő kolléganők között, s kiszolgált szelíd és haragos főnököket. Mostanában ujjaiba fészkelt a köszvény, félre kellett tenni az írógépet, azóta megpróbálja beosztani a nyugdíját. A lakást kisebbre cserélte, hogy juttasson valamit a gyerekeinek. De a fia otthagyta a megszerzett garzont az első feleségének, most albérletben él, tetemes összegeket fizet ki, nem tudja az anyját segíteni. Tanár. Órákat ad; néha telefonál: – Jól vagy, anya? Ugye, jól vagy! – Jól. – Jól, jól, jól, mit is mondana? A lányáéknak ott vannak az ikrek. – Jaj, anyukám, el sem tudod képzelni, mennyi megy el kosztra, ruházatra havonta! A gyerekek nyaggatnak, hogy az osztályban a többieknek már mindenük van, videó, kerékpár. El kell utaznunk valahová, az is nagy kiadás, de ez már szégyen, ezeket még tényleg nem vittük el a tengerhez vagy a hegyekbe, síelni… – Mit tanácsolsz, mit vegyek a születésnapjukra? – Anyukám, mágneslemezt a floppyhoz! – Mihez? – Tudod, a számítógépükhöz van az a masina! – Aha, gondoltam, egy százast… – Százast? A legolcsóbb lemez darabja száznegyven. És neki egy tízes csomag semmi! – Ó, úgy érted, hogy ezernégyszázért?!…

Egy ideje megpróbálta eladogatni a megmaradt holmikat. A kínaezüst likőrkészletet. Két kristályvázát is elvitt a bizományiba. De a gyerekei rászóltak, hogy ne herdálja el az unokák örökségét. Könyveket cipelt az antikváriumba. Néhány forint, az is valami. De a lányának nem panaszkodott. – Miben segítsünk, anyukám? – Semmiben, drágám, mindenem megvan! – Persze, hiszen egyedül élsz!…

A hajnali álma, a fekete madarak csapdosásának különös látványa még reggelizés közben is eszébe jutott. Teát melegített, az este forraltat langyította meg, kenyeret pirított a gázrezsón, s azon kapta magát, hogy felidézi annak a régi kertnek minden zugát: a mézgás törzsű, féloldalas koronájú szilvafát, a dáliákat, a gömbölyűre nyírt bukszusokat, a veteményest, a kerítés dróthálójára felkapaszkodó hajnalkaindákat. Mintha ott lett volna ismét, annyira elevenen támadt fel az a kert, elgyöngült, fájt a kép valóságossága.

A tea felpezsdítette; hideg volt a kora tavaszi reggel, s ő már hetek óta abbahagyta a fűtést. Vastag szoknyába bújt, két harisnyát is húzott a lábára, gondosan bebugyolálta a derekát. Leakasztotta a konyhai fogasról a bő vászonszatyrot, a szobában előkereste a pénztárcáját: még két fémhúszas, némi apró meg egy ötvenes volt benne, pedig még nem ért véget a hónap.

„Nem, nem, drágám, mindenem megvan”…

Indulás előtt elbátortalanodott, de aztán elforgatta a kulcsot a zárban. Csend volt, kora reggeli csend, szombati nyugalom. Ezt kívánta. A néptelen lépcsőházat, az üres utcát. Gyalog ment le a várhegyi lépcsőkön; macskák bámulták meg a házfalak tövéből; a bokrok ágain zöldellő rügyek, a pirosló hajtások meg a Vérmező ligetéből a madarak csivitelései kissé megnyugtatták; mintha csak sétára indult volna. De amint leért a forgalmas útra, újra elfogta az izgalom, vajon sikerül-e?

Az üveggyűjtő konténer egy hirdetőoszlop mellett állt, a járdán parkoló autók is eltakarták valamelyest. Ennek megörült, mert az este, amikor még egyszer terepszemlét tartott, csak az oszlop védelmében bízhatott. Le-fel járkált, néhányszor megkerülte a helyet, hogy erőt gyűjtsön, s leküzdje lámpalázát. Végre elszánta magát. A konténerben elég magasan álltak az üvegek, ha benyúlt könyékig a kerek nyíláson, elérte a palackokat. Szívdobogva szedegette ki a nagyobbakat, a lopás bűntudatával, bár igazából nem is tudta, miféle üvegek ezek, pénzt érők-e vagy csak kidobásra ítéltek. Mégis leste, nem látja-e valaki. Megizzadt a tenyere; némely üveg hangos csendüléssel hullott vissza a fémtartályba, de ő, mint valami zsákmányt halászó ragadozó, a karját újra és újra a kerek nyíláson benyújtva, mohón kutatott préda után.

Hirtelen megérzett egy reá szegeződő tekintetet. Rémülten megfordult. Piszkos ábrázatú, rongyokba öltözött, vászonnadrágja szárát szétfoszló hótaposó csizmájába gyűrt, ráncos képű, borostás férfi nézett vele farkasszemet. Az alak csámcsogott, torz pofákat vágott, száraz, mocsoktól fényes kezét szája elé kapva vigyorgott, majd haragos arcot öltve a tömött szatyorra mutatott.

– Rendben van, mami, de fizet nekem egy felest. Ha már elcsórja az üvegeimet, fizet! Egy feles, és kész!…

Lassan értette meg az asszony, hogy miről is van szó, a rémület megdermesztette. A figura mögött feltűnt egy másik is, varas-sebes homlokú, véreres szemű meg egy harmadik is, egy gumiarcú, bűzlő, hörögve beszélő. Álltak, és nézték az asszonyt, mint holmi gödrökből előmászott lények. Néztek és vártak. Az asszonynak eszébe jutott, hogy látott már ilyeneket a metróaluljárókban késő este, amikor befészkelik magukat a használhatatlan, megrongált, kagyló nélküli telefonok fülkéibe, vagy végigfekszenek a földalatti-állomások melegében a műanyag padokon; viszolyogva és szánakozva nézte őket mindig; látott ilyen alakokat az üvegvisszaváltók pultjai előtt: guberálnak – mint most ő! –, aztán beváltják a palackokat néhány forintért, hogy legyen pénzük italra.

– Na, mami! Egy felest nekem… meg a haveroknak. Csak ennyit. És elengedjük…

– Nem! – mondta ijedten. – Nem, nem! Vigye! Vigyék!… – Hátrált, menekült, odahagyva nekik a palackokkal telerakott vászonszatyrot.

– Hé, mami, hát nem tart velünk? – A torz arcú rekedtes nevetése kísérte. Szaladt, futott a sarokig, hogy eltűnjön előlük, félt; most hirtelen félni kezdett, könnyek gyűltek a szemébe; szaladt, és csapdosott maga körül hessegetőn, mint álmában, amikor a fekete, nagy madarakat űzte el a feje fölül. A kertet látta megint élesen, mintha oda menekülhetne, abba a gyerekkori kertbe a szégyen elől.

– Semmi baj – mondta délfelé mégis a telefonba a lányának, amikor az szokása szerint felcsengette érdeklődve. – Semmi, de semmi baj, drágám…