Farsangidő

Vasárnap este hét óra felé csendesek a belvárosi utcák. Meg lehet állni a kirakatoknál nézelődni; a Duna felől ugyan hideg légáramlatok jönnek, de azért enyhe az idő, kegyes a tél, csaknem tavaszias a január vége. Pest legrégibb negyede fényes; a fényes kirakatokban fényes áruk: drága női ruhák, gyönyörűséges holmik pompás kelmékből; zöld és fekete bársonyok, katonakabát-utánzatok hölgyeknek – császári és cári divatokat idéző formák és színek –, selymek és brokátok és persze díszítésnek cilinderek, álarcok, legyezők, lornyonok. Farsangi hangulat. Ragyogó, kristálycsilláros, tükörsima padlatú báltermekbe való öltözékek.

Vajon megveszik ezeket a ruhákat?

Bálok ugyan vannak, de kinek az erszénye bírja? Ki tud vásárolni nyolc-kilencezerért egy kis alkalmi ruhácskát, hétezer-valamennyiért csizmácskát, kétezerért fehérneműcskét? Ki veszi meg ezeket, melyik férj, mely gavallér vagy dáma? Vajon egy tanárnő, szövőnő, gépírónő, postáskisasszony, mérnök – vagy orvosasszony(!), újságírónő, kiszolgálónő (etc.) megveheti-e? Gondol-e ilyen pompázatos ruhakölteményekre, amikor napi bevásárlását végzi a közértben? Ahová gyomorremegéssel lép be, hogy azt a néhány cikket, amit kosarába rak a polcokról – ebédre- és vacsoráravalót az öt-hat tagú családnak –, a nála lévő ötszáz forintból ki tudja-e fizetni a kasszánál. Nem kell-e valamit visszatenni a gondolára? S vehet-e felvágottat is a pultnál? Ilyenkor megfordul-e a fejében, hogy farsang van, bálok ideje, kellene egy estélyi ruha. (Még ez is, lám, nincs elég gondja enélkül is?)

A kirakatok mindazonáltal szépek, bámulatosak, képzelgésre csábítók egy gazdag világról, amelyben már csak kedvtelésből, játékból is ilyen szemkápráztató jelmezekbe öltöznek a fiatal lányok, érett asszonyok, korosodó hölgyek, mert várják őket vígságos, táncos esték vagy a szalonokban a derék, szmokingos férfiak (mert szmoking is van a kirakatokban, hogy el ne felejtsem, a férfidivat sem marad el, költekezhetünk mi is, adhatunk magunkra!). A januári, langyos téli estében jó álmodozni a kivilágított portálok előtt. Nem is bánnám, ha ilyen lenne az élet: előkelő estélyek, konyakozások kék szivarfüstben a mély bőrfotelokba süppedve; kaviár, francia pezsgő; lobogó fahasábok a kandallóban, kinn farsangi derű, álorcások víg csapatai a korzón, jólét, gondtalanság. De, sajnos, a fénykörökből kilépve oda a varázslat. A látvány csak mesebeli; olyanok ezek a kirakatok, mint az andalító bécsi operettek, melyek ügyesen elhitették a publikummal, hogy az élet végül is csupa dal és tánc. Hogy a konfliskocsis éppen olyan elégedett a sorsával, mint az orfeumokban mulató gróf. Hogy az utca népe ugyanazt az édes-bús, aranyos életet éli, mint a felsőbb körökbe tartozó urak és pénzmágnások. (Hát, istenem, kit ide, kit oda vetett sorsa!) Ezt érzem itt, a valutaboltok, autószalonok, butikok előtt: nincs fedezete ennek a csillogásnak. Ahogy az operettek meséi mögött sincs valódi társadalmi háttér.

De andalodjunk csak tovább. Nézzük a hófehér Mercedest, a meggyszínű Peugeot-t, a Galamb utcai üzlet üvegtáblái mögött diszkréten várakozó kocsikat. Ott van mindnek az ára dollárban számítva, gondolom, ha leteszem az összeget a pultra, vihetem az autót. Odább az újjászületett épületek bronzkapui, a titokzatos drinkbárok (open) egy turistaút képzetét keltik, mintha egy nyugati városkában sétálnánk (mondjuk, egy burgenlandi nagyközségben). Kellemes kirándulás útlevél és más fáradság nélkül.

Szemben a köznapi forgalommal, a Belváros vasárnap este szinte kihalt. Leginkább fiatalokat látni, csoportokba verődve hangoskodnak a Taverna gyorsétkezője előtt, járnak-kelnek a Váci utca hosszán, széltiben elfoglalják az utat. A lányok rongyokat utánzó slafrokokban, bő, piszkosnak tűnő klepetusokban, kenőcsökkel összetapasztott hajtincseikben színes pántlikákkal. Cipőjük ormótlan, széttaposott, mintha kukákból előhalászott göncöket vettek volna magukra. Csakhogy az értő szem felfedezi: ezrekbe kerülő butikholmik. A fogyasztói társadalom kereskedői rájöttek Amerika után itt is, hogy a fiatalokat kell öltöztetni, tömegesen csakis nekik lehet eladni vackokat, a csemeték kikönyörgik szüleik zsebéből a pénzt, vagy a haza nem adott keresetüket költik bóvlikra. Ott van hát a kétféle divat a mívesen-művesen szép Belvárosban, a két szélsőség: az elegancia és a topi. Utóbbi némileg valóságosabb, noha ez is jelmez. Csinos, szép lánykák bájai tűnnek el a cuccokban, s a csitrik rozzant bábukká, csúf boszorkajelöltekké válnak; csücsöri szájuk feketébe hajló mélylila a rúzstól, arcukon, szemük körül bohócos a festés. A fiúk pedig felnyírt tengerészgyalogos-, tankista-, gárdaújonc-frizuráikkal, rövid, derék fölötti dzsekijeikkel, azelőtt csak idióta gyermeken látott, bokáig érő, kurta csőnadrágjaikban, katonaságtól levetett surranóikban (bokapántos bakancs) megannyi önkéntes military – dzsungelharcos, kommandós –, némelyiken mindenféle, szegekkel kivert bőrszíj is laffog; kitűzőikkel – kedvenc popénekeseik képével –, fülbevalóikkal méltó partnereik a kis csajoknak.

Ők lepik el az utcát, a cityt a Bravóból, ebből a német nyelvű slágerlapból másolt öltözékeikben, és a videoklipek figuráinak modorát, a horrorfilmek hőseinek gesztusait utánozzák. Színjátszásuk ártatlannak tűnik, de néha valódi „keménységbe” vált át. Ott mennek előttem hatan-nyolcan, lányok, fiúk, csatárláncban cserkészik be az utcát. Van a járásukban valami vészjósló; s valóban harcra szántak; úgy látszik, kerestek valakit, mert most meglátnak egy hozzájuk hasonló vézna fickót, szökni próbál előlük a szerencsétlen, de utánaerednek, bekerítik, egyikük elkapja, csattannak az ökölcsapások; a vézna meggörnyed a gyomorszájas ütéstől, támadója orrba rúgja mérföldes bakancsával. A banda ugrásra kész. A lányok, mint az amerikai musicalekben, testükkel szorítják vissza, maguk mögé partnereiket, hogy acsargásukat fékezzék, irtóznak, de azért bámulják a párharcot. A véznának vérzik az arca, csak a tenyerével jelzi, hogy megadja magát. Szabadulhat, de hergelődve, éles, vad, parancsoló szavakat hallatva keringenek körülötte, félő, hogy újból csattannak az öklök, annyira tombol bennük az agresszivitás. Agresszív az öltözködésük, a viselkedésük, agresszivitás van a durva beszédükben, a járásukban. Lassan mégiscsak elül a harc hulláma, lomhán, mint egy portyázó őrs, mennek tovább. Talán benéznek egy diszkóba, talán videózni mennek, s elmerülnek egy véres, felkavaró sztoriban, vagy egy füstös helyiségbe zsúfolódva magnóikat bömböltetve élvezik valamelyik együttes műsorát. A Belváros nekik csupán díszlet. Kell a fényes, drága kirakatok háttere ahhoz a képzelt világhoz, amiben George Michellel, Don Johnsonnal, a Depeche Mode-dal, Eddy Murphyvel, Michael Jacksonnal, Mandy Smithszel és a többiekkel élnek jelmezeikben és álarcaikban, melyektől idegenségük megőrzését remélik, mint farsangoló a maszkabálban.