Betűk a falon

A férfi korán kel, kutyák keltik; a kutyái – odasettenkednek a fekhelyéhez, orrukkal taszigálják, mancsukkal dögönyözik az oldalát, megnyaldossák a kezét; még csaknem sötét van odakinn, amikor ő már talpon van. A lakás a bérház második emeletén vakkantásoktól, morgásoktól és tompa zajoktól hangos; ajtó csapódik: a férfi egyszerre három ebbel siet le az utcára, félóra múlva megint néhánnyal; négy forduló, amíg a falkát megsétáltatja. A hátsó lépcsőn oson le velük, különösen azóta, hogy szembetalálta magát azzal a felirattal. Az egyik közeli ház falán virítottak a betűk. Szűk mellékutcákon, átjáróházak udvarán vág át, parkoló autókat kerülget, kiürítetlen szemetesedények mellett rövid pórázra fogva vezeti kutyáit. Ő maga is mintha közéjük tartozna, borzas, sebtiben magára kapkodott holmijaiban rendetlen, különben is van az ábrázatában valami kutyaszerű. Haja sima és hosszú, orra tömpe és vaskos, szája a sűrű fogsortól előreugró, szemhéja lefittyedő, tekintete szomorkás. Köhécsel, hunyorog, amíg várja, hogy a kutyák elvégezzék a dolgukat a járdaszélen, az úttest közepén, autók kerekei mellett vagy a lámpaoszlopoknál. Állja a járókelők szitkait: – Na, ez is, ezzel a sok döggel!… – Nem méltatja válaszra a becsmérlőket, nem száll vitába, türelmes; de amióta a festékszóróval írt szöveget olvasta, inkább gyanakvón hallgatag, ki tudja, a szidalmazó is nem azok közé tartozik-e, akik egyetértenek a felirattal: SOK A KUTYAPISZOK! NE TARTS KUTYÁT! Elhúzódik, amikor hallja maga mögött: – Ennyi dög! És mind az utcát mocskolja be! Aztán csak nézze az ember, hogy hova lép! Hogy pusztítanák ki őket!…

Magába zárkózottan rója a reggeli körutakat, fél szavakkal, pisszenésekkel, csettintésekkel kormányozza, terelgeti kutyáit, hogy mielőbb visszatérhessenek a lakásba.

Tucatnyi ebbel él együtt. Számuk változó, de inkább gyarapodó, mint csökkenő. Korcsok és fajtiszták, szukák és kanok, acsarkodók, szelídek, mélabúsak, virgonckodók – különbözőek, de egyben azonosak: szerencsétlenek és elhagyottak. Befogadta őket. A ház lakói már meg nem mondanák, mikor került a férfihoz az első. Csak arra figyeltek fel, hogy egyre nagyobb lett a csapat, mindenféle kivert, sebesült, szőrét hullató, beesett horpaszú, tépett fülű, sánta eb gyűlt a férfi köré. Nem nézték jó szemmel. – Hiszen ezek beteg állatok! Ótvarosak, daganatuk van! Kész lepratelep! Mit képzel ez az ember?! Itt gyerekek laknak, meg terhes anyák!… – De csak morgolódtak, nem tettek ellene semmit.

A kutyák hálásak a menedékért. A régebbi bérlők emlékeznek rá, hogy a férfi voltaképpen mindig magányosan élt, noha még a kutyák előtti korszakban nők jártak fel hozzá, némelyik ott is ragadt valamennyi időre, napokra, hónapokra, de ez már régen volt. A férfi megöregedett, talán felmondta az állását, talán nyugdíjba küldték; állítólag becsüs volt, jó hírű szakember; akik jártak a lakásában, sok szép antik bútort láttak: intarziás asztalokat, faragott szekrényeket és szobrokat, képeket is, falon függő, drága szőnyegeket, de semmi sem biztos, ezt csak úgy rebesgetik, mint ahogy azt is, hogy mire kellenek neki a kutyák. A befogott ebek talán nem is élik meg a másnapot, injekcióval megöli őket, a bőrüket lenyúzza, és eladja mint rókaprémet, farkasirhát; vagy egyszerűen magukat a kutyákat szolgáltatja be takaros összegekért a kísérleti állomásoknak. Az emberek hajlandók voltak elhinni ezeket a rágalmakat (mit sem szeretnek jobban!), pedig naponta láthatták a sétára indulókat s azt is, hogy a férfi nagy szatyrokban belsőséget, fagyasztott csirkelábat, miegyebet hord haza eleségnek. Akik nem hisznek a férfi gonoszságában, azok is legalább megjegyzéseket tesznek rá, szemtől szembe soha, de a gangon jó hangosan, hogy ő is meghallja, egymásnak mondogatják: – Vonyítanak! Egész éjjel vonyítanak!… És az a bűz! Maguk is érzik?!…

Jobb nem odafigyelni. Különösen azok után, hogy látta azokat a hatalmas betűkkel felfestett feliratokat!…

A reggeli séta után mindig nekilát napi teendőinek; az etetés vidám dolog, de aztán ott van a gondozás is; ilyenkor foszladozó fürdőköpenyében hajladozik köztük, kezeli a beteg kutyák sebeit, dünnyög hozzájuk, kiadagolja az orvosságokat, megnyugtatja őket. Az ablakán bekukkantók láthatják ezt a foglalatosságot. De azt már nem, hogy amikor elcsitul a falka, ő az íróasztalához ül, és leveleket ír. Leveleket a világ minden tájára az állatvédő ligáknak, egyesületeknek, jótékonykodó hölgyeknek, alapítványoknak és tenyésztőknek, kutyabarátoknak és vallási szektáknak. Ecseteli gondozottjainak az állapotát, részletezi, milyen anyagi terheket ró rá a velük való törődés, de kötelességének érzi, hogy megvédje őket, ne engedje még a legkorcsabbat se a kísérleti laboratóriumok asztalaira. „A viviszekció ellen küzdök. Ehhez kérem a segítségüket… Elhivatottságot érzek, az én keresztem, hogy törődjek ezekkel az elesettekkel…” – ilyeneket ír a leveleiben. Különösen egy ausztráliai tanítónővel vált sűrűn levelet, az illető elküldte a fényképét: sovány, szeplős nő, tarka selyemruhában guggol a kutyái között, átfogja a nyakukat, így nevet bele boldogan a lencsébe. „Ön az én lelki barátom…” – ezt írta a kép hátára a sovány tanítónő.

Bizonyos időközökben a férfi címére pénzküldemények érkeznek: font, márka, dollár, schilling vagy frank, nem nagy összegek, de szépecskék.

Ám legalább ilyen fontosak az elismerő sorok. Élvezi a dicsérő szavakat, büszke, amikor a gépies munka ellenére a fordítóirodákban felpillantanak rá ilyen mondatok olvastán „Az ön jótéteményei… Ön nemes lelkű, s mi a kiszolgáltatottak nevében köszönjük az ön karitatív cselekedeteit… Büszkék lehetnek önre a hazájában…” És így tovább.

Ezeket felolvassa a kutyáinak is.

– A pénz a tiétek – mondja nekik –, az elismerés az enyém. Azelőtt senki sem ismert, pedig jól végeztem a dolgomat. De most az egész világgal tartom a kapcsolatot, becsülnek, csodálnak…

Csak azok a feliratok! Csak azok nyugtalanítják.

Sétáltatja a kutyáit a reggeli utcán. – Ez is, azokkal a dögökkel!… – Eltűri a bántást, a falkával érez, maga is kutyaforma immár. Rója velük az utcákat béketűrőn.

És akkor megint meglát egy friss feliratot. Tegnap még nem volt itt, az éjjel szórhatták az árkád műkő lapjaira. Egészen közel ahhoz a házhoz, ahol lakik. „SOK A KUTYAPISZOK!…”

Talán már az ő kapujukra is felírták?!

Mintha krétakereszttel jelölték volna meg a hátát, megtorpan, körülnéz, szinte vakkant, mordul – védekezik.

– De hát ki gondozná őket?! Ki törődne velük?! Én ezen nem keresek semmit! Semmit! Csak kötelességből!… Szeretetből!…

Kutyái közrefogják, vészjóslóan morognak; a férfi üvölt, hadonászik, rátekerednek a pórázok; a járókelők döbbenten megállnak.

– Hagyjam őket cserben? Nem hagyhatom! Én most már nem hagyhatom!…

– Mit kiabál? – kérdi egy nagyothalló, szürke úr. – Mi baja?

De senki sem méltatja válaszra. Csak bámulják a férfit megrendülten.