Szenzációk idején

Jó lenne hangulatos, őszi tárcát írni színes hegyoldalakról, fanyar illatú kertekről, fasorok sárga-rőt levélszőnyegéről, völgyekben szállongó ködökről, lámpavilágú estékről, füstfelhős vendéglőkben diskuráló férfiakról, szobák homályában kávézó asszonyokról; jó lenne krúdysan mézillatú történeteket írni, kosztolányisan könnyedeket, elegánsakat vagy móriczosan bővérűeket, tersánszkysan vidámat, kópésat, mulattatót vagy bölcsen, irodalmiasan politizálót, mint Bálint György; jó lenne megrajzolni érdekes embereket, elmondani ráérősen különös históriákat váratlan csattanóval a mesék végén; szép lenne szerelmesekről írni, akik boldogságukkal bástyázzák körül magukat a kegyetlen világ elől, maguknak való öregekről regélni, régi emlékeken merengőkről vagy mesteremberekről, kiknek kezei alól pompás holmik kerülnek ki; gelléris iparosokról, nyomorúságukban is életszeretőkről, söröző-daloló mázolókról, bőrkötényes szállítókról, arany óraláncú kereskedőkről – és egyáltalán, jó lenne ábrázolni figurákat, tájakat, életet; irodalmat lenne jó írni művészi tökélyre vitt mondatokkal, pontos jelzőkkel, feledhetetlen költői képekkel, megkapó atmoszférával, jó lenne, jó lenne, de nem lehet.

Nem lehet, mert nem ennek van most az ideje.

Valljuk be őszintén: senki sem kíváncsi manapság egy lírai tárcára, lelki novellára, elemző regényre, csehovos drámára, alanyi versre, türelmetlenségében senki sem tud elmélyedni ezekben, mindenkit csak a dokumentumok, a szenzációk, a világraszóló politikai leleplezések érdekelnek.

Érthető.

Újságcikkek és gyors kiadású könyvek, füzetek tárnak elénk érdekfeszítőbbnél érdekfeszítőbb adatokat, vallomásokat, iratokat, memoárokat, jegyzőkönyveket, peranyagokat. Ezekre vetjük rá magunkat mohón. Mint egy felrántott zsilip mögül, előzubognak a múlt titkai. Titkai? Hiszen régóta nem titkok ezek, csak éppen nem lehetett róluk nyíltan beszélni vagy írni; de főleg írni; eltelt évtizedeink politikai bűnei közül még a legnyilvánvalóbbakról is csak óvatosan, a lényeget kerülgetve lehetett szót ejteni. Hogyne lélegeznénk fel, amikor kezünkbe vehetjük ezeket a nyíltan árusított, sőt propagált dokumentumokat. Mit lehet megtudni még, még, még életünk megnyomorítóiról? A tettesekről. És a tetteikről – amiket ugyan jól ismerünk, mert mi voltunk az áldozatok, de hadd lám csak, mit írnak róluk azok, akiknek módjuk van bepillantani az összefüggésekbe.

Érthető, hogy izgalmasabb olvasmány az ilyen. Izgalmasabb megtudni, mi minden történt ott a messzi Kremlben, ami persze nem is volt olyan messze tőlünk, hogy kit és hogyan likvidált Sztálin, hogy mit tartottak róla közvetlen munkatársai, milyen koncepciós perek zajlottak le közel és távol, kik felelősek a tömegsírokba temetettek haláláért; ki mit gondolt és ezzel szemben mit tett az ötvenes években itt, nálunk, miért és hogyan szolgált ki egy bűnös politikát, mit hitt és mit nem hitt mégsem és így tovább. Melyik író tudna most szépirodalmi munkájával ugyanekkora figyelmet kelteni? Versenyre kelhet-e a szenzációs kiadványokkal egy fiktív történet, bárha a dokumentumokban tárgyalt korról (korokról) szólna is, mint például Paszternák Zsivágó doktora vagy Lengyel József Szembesítése? Nem is olyan régen, még talán tavaly is, visszhangzott volna a város és az ország a hangos fogadtatásuktól, ám most az ilyen könyvek is elhalványulnak a riportázsok, a leleplező feltárások mellett, hát még a sorsunkat közvetettebben megmutató munkák?

Ismétlem, érthető.

Annál is inkább érthető, mert nagy elnyomásban senyvedett az igazság. Mi minden volt tilos, mi mindent kellett elhallgatni, letagadni, mi mindennek kellett az ellenkezőjét hallani! Évtizedeken keresztül folyt a hazugság és az ámítás, a szándékos félrevezetés. Az emberek tehát most a nyers valóságot követelik. Nem a szépen és művészi tökéllyel megírt históriákba ágyazott korrajz kell, hanem adatok, adatok és adatok, számok, nevek, helyszínek, pontos és hiteles beszámolók. Úgy tetszik, telhetetlenek vagyunk, minden füzetet, kötetet megveszünk, ami csak segíthet a múltnyomozásban. Van kutatni való anyag bőségesen. Van mit megtudni az események hátteréről.

De hiszen arról olvasunk, amiről lényegében tudtunk eddig is! Tudtuk jól, kiféle-miféle Sztálin. Tudtunk a terrorról, a szibériai táborokról, az ártatlanul elhurcolt és még a nevüktől is megfosztott nőkről és férfiakról, akik aztán erdőt irtottak a távol keleten, és ha szerencséjük volt, megszabadultak tíz-tizenöt év múltán, s hazájukba visszajutva hírt adhattak az ott pusztultakról is. Tudtunk a nyomorról, a szocialista gazdaság labilitásáról, csődjéről, a politika frázisokon imbolygó állapotáról, tudtunk az erdélyi magyarság megnyomorításáról és irtásáról, határainkon túl a nemzeti kisebbségek erőszakos asszimilálásáról, tudtuk, milyen politikusok ülnek felettünk, kik packáznak velünk ebben a térségben; tudtunk mindenről, most mégis, hogy nyílttá lett ezekről a szó, úgy fogadjuk a közléseket, mint váratlan szenzációkat.

Hiszen van is szenzáció. De elsősorban nem abban, amiről olvasni, beszélni lehet. Az a szenzáció, hogy olvasni és beszélni lehet róluk.

A helyzet jelenti a szenzációt.

Noha sok előzménye volt, mégis rövid időn belül történt meg a szó szabadjára engedése. A tavasz, a nyár eleje még tele volt hivatali óvatossággal. Aztán néhány hónap alatt sok minden megváltozott. Nehéz kiigazodni az eseményekben, mert különös, hogy többé-kevésbé ugyanazon politikai vezetésen és tulajdonképpen ugyanazon politikai szituáción belül ennyire megforduljanak a vélemények. A vélemények a szó kimondásról, a politikai múlt megítéléséről, személyek minősítéséről, események megnevezéséről és így tovább. Mondhatnám, bizarr. És bizarr cselekedet kézbe venni a szokott égbolt alatt a leleplező szándékú, a keserű igazságokat feltáró, a bálványokat ledöntő írásokat. Ez a bizarrság is fokozhatja az olvasói mohóságot. Az emberek azt gondolják, csak minél több ilyen írás lásson napvilágot, csak minél több legyen a leleplezés, és akkor talán már nem lehet visszazárni a szellemet a palackba. Mert a szellem kiszabadult. Nől, növekszik, a kor fölé magasodik.

Nemrég még azt vetették az írók szemére a kultúrpolitikusok, hogy túl sok mű foglalkozik az ötvenes évekkel. Fanyalogtak, mert igazából már csak fanyalogniuk lehetett, és nem tiltani, mint régen; fanyalogtak, hogy minek annyit bolygatni a múltat. Itt a jelen, tessék azt ábrázolni.

Nos, ami azt illeti, most aztán itt vannak előttünk cikkekben, memoárokban az ötvenes évek. És itt lesznek még a szépirodalomban is sokáig. Hiszen az ötvenes évekből hoztuk magunkkal jelenkori gondjainkat, traumáinkat, az egész elrendezetlen életünket. Most a dokumentumok ideje járja. De igazán majd a szépirodalom fogja ábrázolni ezt a kort. A szépirodalom a maga örökkévalóbb módján. Ábrázolja is. Csak most kevéssé figyelnek rá.

Érthető.