A gyufa lángja

Szenzációk idején

Jó lenne hangulatos, őszi tárcát írni színes hegyoldalakról, fanyar illatú kertekről, fasorok sárga-rőt levélszőnyegéről, völgyekben szállongó ködökről, lámpavilágú estékről, füstfelhős vendéglőkben diskuráló férfiakról, szobák homályában kávézó asszonyokról; jó lenne krúdysan mézillatú történeteket írni, kosztolányisan könnyedeket, elegánsakat vagy móriczosan bővérűeket, tersánszkysan vidámat, kópésat, mulattatót vagy bölcsen, irodalmiasan politizálót, mint Bálint György; jó lenne megrajzolni érdekes embereket, elmondani ráérősen különös históriákat váratlan csattanóval a mesék végén; szép lenne szerelmesekről írni, akik boldogságukkal bástyázzák körül magukat a kegyetlen világ elől, maguknak való öregekről regélni, régi emlékeken merengőkről vagy mesteremberekről, kiknek kezei alól pompás holmik kerülnek ki; gelléris iparosokról, nyomorúságukban is életszeretőkről, söröző-daloló mázolókról, bőrkötényes szállítókról, arany óraláncú kereskedőkről – és egyáltalán, jó lenne ábrázolni figurákat, tájakat, életet; irodalmat lenne jó írni művészi tökélyre vitt mondatokkal, pontos jelzőkkel, feledhetetlen költői képekkel, megkapó atmoszférával, jó lenne, jó lenne, de nem lehet.

Nem lehet, mert nem ennek van most az ideje.

Valljuk be őszintén: senki sem kíváncsi manapság egy lírai tárcára, lelki novellára, elemző regényre, csehovos drámára, alanyi versre, türelmetlenségében senki sem tud elmélyedni ezekben, mindenkit csak a dokumentumok, a szenzációk, a világraszóló politikai leleplezések érdekelnek.

Érthető.

Újságcikkek és gyors kiadású könyvek, füzetek tárnak elénk érdekfeszítőbbnél érdekfeszítőbb adatokat, vallomásokat, iratokat, memoárokat, jegyzőkönyveket, peranyagokat. Ezekre vetjük rá magunkat mohón. Mint egy felrántott zsilip mögül, előzubognak a múlt titkai. Titkai? Hiszen régóta nem titkok ezek, csak éppen nem lehetett róluk nyíltan beszélni vagy írni; de főleg írni; eltelt évtizedeink politikai bűnei közül még a legnyilvánvalóbbakról is csak óvatosan, a lényeget kerülgetve lehetett szót ejteni. Hogyne lélegeznénk fel, amikor kezünkbe vehetjük ezeket a nyíltan árusított, sőt propagált dokumentumokat. Mit lehet megtudni még, még, még életünk megnyomorítóiról? A tettesekről. És a tetteikről – amiket ugyan jól ismerünk, mert mi voltunk az áldozatok, de hadd lám csak, mit írnak róluk azok, akiknek módjuk van bepillantani az összefüggésekbe.

Érthető, hogy izgalmasabb olvasmány az ilyen. Izgalmasabb megtudni, mi minden történt ott a messzi Kremlben, ami persze nem is volt olyan messze tőlünk, hogy kit és hogyan likvidált Sztálin, hogy mit tartottak róla közvetlen munkatársai, milyen koncepciós perek zajlottak le közel és távol, kik felelősek a tömegsírokba temetettek haláláért; ki mit gondolt és ezzel szemben mit tett az ötvenes években itt, nálunk, miért és hogyan szolgált ki egy bűnös politikát, mit hitt és mit nem hitt mégsem és így tovább. Melyik író tudna most szépirodalmi munkájával ugyanekkora figyelmet kelteni? Versenyre kelhet-e a szenzációs kiadványokkal egy fiktív történet, bárha a dokumentumokban tárgyalt korról (korokról) szólna is, mint például Paszternák Zsivágó doktora vagy Lengyel József Szembesítése? Nem is olyan régen, még talán tavaly is, visszhangzott volna a város és az ország a hangos fogadtatásuktól, ám most az ilyen könyvek is elhalványulnak a riportázsok, a leleplező feltárások mellett, hát még a sorsunkat közvetettebben megmutató munkák?

Ismétlem, érthető.

Annál is inkább érthető, mert nagy elnyomásban senyvedett az igazság. Mi minden volt tilos, mi mindent kellett elhallgatni, letagadni, mi mindennek kellett az ellenkezőjét hallani! Évtizedeken keresztül folyt a hazugság és az ámítás, a szándékos félrevezetés. Az emberek tehát most a nyers valóságot követelik. Nem a szépen és művészi tökéllyel megírt históriákba ágyazott korrajz kell, hanem adatok, adatok és adatok, számok, nevek, helyszínek, pontos és hiteles beszámolók. Úgy tetszik, telhetetlenek vagyunk, minden füzetet, kötetet megveszünk, ami csak segíthet a múltnyomozásban. Van kutatni való anyag bőségesen. Van mit megtudni az események hátteréről.

De hiszen arról olvasunk, amiről lényegében tudtunk eddig is! Tudtuk jól, kiféle-miféle Sztálin. Tudtunk a terrorról, a szibériai táborokról, az ártatlanul elhurcolt és még a nevüktől is megfosztott nőkről és férfiakról, akik aztán erdőt irtottak a távol keleten, és ha szerencséjük volt, megszabadultak tíz-tizenöt év múltán, s hazájukba visszajutva hírt adhattak az ott pusztultakról is. Tudtunk a nyomorról, a szocialista gazdaság labilitásáról, csődjéről, a politika frázisokon imbolygó állapotáról, tudtunk az erdélyi magyarság megnyomorításáról és irtásáról, határainkon túl a nemzeti kisebbségek erőszakos asszimilálásáról, tudtuk, milyen politikusok ülnek felettünk, kik packáznak velünk ebben a térségben; tudtunk mindenről, most mégis, hogy nyílttá lett ezekről a szó, úgy fogadjuk a közléseket, mint váratlan szenzációkat.

Hiszen van is szenzáció. De elsősorban nem abban, amiről olvasni, beszélni lehet. Az a szenzáció, hogy olvasni és beszélni lehet róluk.

A helyzet jelenti a szenzációt.

Noha sok előzménye volt, mégis rövid időn belül történt meg a szó szabadjára engedése. A tavasz, a nyár eleje még tele volt hivatali óvatossággal. Aztán néhány hónap alatt sok minden megváltozott. Nehéz kiigazodni az eseményekben, mert különös, hogy többé-kevésbé ugyanazon politikai vezetésen és tulajdonképpen ugyanazon politikai szituáción belül ennyire megforduljanak a vélemények. A vélemények a szó kimondásról, a politikai múlt megítéléséről, személyek minősítéséről, események megnevezéséről és így tovább. Mondhatnám, bizarr. És bizarr cselekedet kézbe venni a szokott égbolt alatt a leleplező szándékú, a keserű igazságokat feltáró, a bálványokat ledöntő írásokat. Ez a bizarrság is fokozhatja az olvasói mohóságot. Az emberek azt gondolják, csak minél több ilyen írás lásson napvilágot, csak minél több legyen a leleplezés, és akkor talán már nem lehet visszazárni a szellemet a palackba. Mert a szellem kiszabadult. Nől, növekszik, a kor fölé magasodik.

Nemrég még azt vetették az írók szemére a kultúrpolitikusok, hogy túl sok mű foglalkozik az ötvenes évekkel. Fanyalogtak, mert igazából már csak fanyalogniuk lehetett, és nem tiltani, mint régen; fanyalogtak, hogy minek annyit bolygatni a múltat. Itt a jelen, tessék azt ábrázolni.

Nos, ami azt illeti, most aztán itt vannak előttünk cikkekben, memoárokban az ötvenes évek. És itt lesznek még a szépirodalomban is sokáig. Hiszen az ötvenes évekből hoztuk magunkkal jelenkori gondjainkat, traumáinkat, az egész elrendezetlen életünket. Most a dokumentumok ideje járja. De igazán majd a szépirodalom fogja ábrázolni ezt a kort. A szépirodalom a maga örökkévalóbb módján. Ábrázolja is. Csak most kevéssé figyelnek rá.

Érthető.

Betűk a falon

A férfi korán kel, kutyák keltik; a kutyái – odasettenkednek a fekhelyéhez, orrukkal taszigálják, mancsukkal dögönyözik az oldalát, megnyaldossák a kezét; még csaknem sötét van odakinn, amikor ő már talpon van. A lakás a bérház második emeletén vakkantásoktól, morgásoktól és tompa zajoktól hangos; ajtó csapódik: a férfi egyszerre három ebbel siet le az utcára, félóra múlva megint néhánnyal; négy forduló, amíg a falkát megsétáltatja. A hátsó lépcsőn oson le velük, különösen azóta, hogy szembetalálta magát azzal a felirattal. Az egyik közeli ház falán virítottak a betűk. Szűk mellékutcákon, átjáróházak udvarán vág át, parkoló autókat kerülget, kiürítetlen szemetesedények mellett rövid pórázra fogva vezeti kutyáit. Ő maga is mintha közéjük tartozna, borzas, sebtiben magára kapkodott holmijaiban rendetlen, különben is van az ábrázatában valami kutyaszerű. Haja sima és hosszú, orra tömpe és vaskos, szája a sűrű fogsortól előreugró, szemhéja lefittyedő, tekintete szomorkás. Köhécsel, hunyorog, amíg várja, hogy a kutyák elvégezzék a dolgukat a járdaszélen, az úttest közepén, autók kerekei mellett vagy a lámpaoszlopoknál. Állja a járókelők szitkait: – Na, ez is, ezzel a sok döggel!… – Nem méltatja válaszra a becsmérlőket, nem száll vitába, türelmes; de amióta a festékszóróval írt szöveget olvasta, inkább gyanakvón hallgatag, ki tudja, a szidalmazó is nem azok közé tartozik-e, akik egyetértenek a felirattal: SOK A KUTYAPISZOK! NE TARTS KUTYÁT! Elhúzódik, amikor hallja maga mögött: – Ennyi dög! És mind az utcát mocskolja be! Aztán csak nézze az ember, hogy hova lép! Hogy pusztítanák ki őket!…

Magába zárkózottan rója a reggeli körutakat, fél szavakkal, pisszenésekkel, csettintésekkel kormányozza, terelgeti kutyáit, hogy mielőbb visszatérhessenek a lakásba.

Tucatnyi ebbel él együtt. Számuk változó, de inkább gyarapodó, mint csökkenő. Korcsok és fajtiszták, szukák és kanok, acsarkodók, szelídek, mélabúsak, virgonckodók – különbözőek, de egyben azonosak: szerencsétlenek és elhagyottak. Befogadta őket. A ház lakói már meg nem mondanák, mikor került a férfihoz az első. Csak arra figyeltek fel, hogy egyre nagyobb lett a csapat, mindenféle kivert, sebesült, szőrét hullató, beesett horpaszú, tépett fülű, sánta eb gyűlt a férfi köré. Nem nézték jó szemmel. – Hiszen ezek beteg állatok! Ótvarosak, daganatuk van! Kész lepratelep! Mit képzel ez az ember?! Itt gyerekek laknak, meg terhes anyák!… – De csak morgolódtak, nem tettek ellene semmit.

A kutyák hálásak a menedékért. A régebbi bérlők emlékeznek rá, hogy a férfi voltaképpen mindig magányosan élt, noha még a kutyák előtti korszakban nők jártak fel hozzá, némelyik ott is ragadt valamennyi időre, napokra, hónapokra, de ez már régen volt. A férfi megöregedett, talán felmondta az állását, talán nyugdíjba küldték; állítólag becsüs volt, jó hírű szakember; akik jártak a lakásában, sok szép antik bútort láttak: intarziás asztalokat, faragott szekrényeket és szobrokat, képeket is, falon függő, drága szőnyegeket, de semmi sem biztos, ezt csak úgy rebesgetik, mint ahogy azt is, hogy mire kellenek neki a kutyák. A befogott ebek talán nem is élik meg a másnapot, injekcióval megöli őket, a bőrüket lenyúzza, és eladja mint rókaprémet, farkasirhát; vagy egyszerűen magukat a kutyákat szolgáltatja be takaros összegekért a kísérleti állomásoknak. Az emberek hajlandók voltak elhinni ezeket a rágalmakat (mit sem szeretnek jobban!), pedig naponta láthatták a sétára indulókat s azt is, hogy a férfi nagy szatyrokban belsőséget, fagyasztott csirkelábat, miegyebet hord haza eleségnek. Akik nem hisznek a férfi gonoszságában, azok is legalább megjegyzéseket tesznek rá, szemtől szembe soha, de a gangon jó hangosan, hogy ő is meghallja, egymásnak mondogatják: – Vonyítanak! Egész éjjel vonyítanak!… És az a bűz! Maguk is érzik?!…

Jobb nem odafigyelni. Különösen azok után, hogy látta azokat a hatalmas betűkkel felfestett feliratokat!…

A reggeli séta után mindig nekilát napi teendőinek; az etetés vidám dolog, de aztán ott van a gondozás is; ilyenkor foszladozó fürdőköpenyében hajladozik köztük, kezeli a beteg kutyák sebeit, dünnyög hozzájuk, kiadagolja az orvosságokat, megnyugtatja őket. Az ablakán bekukkantók láthatják ezt a foglalatosságot. De azt már nem, hogy amikor elcsitul a falka, ő az íróasztalához ül, és leveleket ír. Leveleket a világ minden tájára az állatvédő ligáknak, egyesületeknek, jótékonykodó hölgyeknek, alapítványoknak és tenyésztőknek, kutyabarátoknak és vallási szektáknak. Ecseteli gondozottjainak az állapotát, részletezi, milyen anyagi terheket ró rá a velük való törődés, de kötelességének érzi, hogy megvédje őket, ne engedje még a legkorcsabbat se a kísérleti laboratóriumok asztalaira. „A viviszekció ellen küzdök. Ehhez kérem a segítségüket… Elhivatottságot érzek, az én keresztem, hogy törődjek ezekkel az elesettekkel…” – ilyeneket ír a leveleiben. Különösen egy ausztráliai tanítónővel vált sűrűn levelet, az illető elküldte a fényképét: sovány, szeplős nő, tarka selyemruhában guggol a kutyái között, átfogja a nyakukat, így nevet bele boldogan a lencsébe. „Ön az én lelki barátom…” – ezt írta a kép hátára a sovány tanítónő.

Bizonyos időközökben a férfi címére pénzküldemények érkeznek: font, márka, dollár, schilling vagy frank, nem nagy összegek, de szépecskék.

Ám legalább ilyen fontosak az elismerő sorok. Élvezi a dicsérő szavakat, büszke, amikor a gépies munka ellenére a fordítóirodákban felpillantanak rá ilyen mondatok olvastán „Az ön jótéteményei… Ön nemes lelkű, s mi a kiszolgáltatottak nevében köszönjük az ön karitatív cselekedeteit… Büszkék lehetnek önre a hazájában…” És így tovább.

Ezeket felolvassa a kutyáinak is.

– A pénz a tiétek – mondja nekik –, az elismerés az enyém. Azelőtt senki sem ismert, pedig jól végeztem a dolgomat. De most az egész világgal tartom a kapcsolatot, becsülnek, csodálnak…

Csak azok a feliratok! Csak azok nyugtalanítják.

Sétáltatja a kutyáit a reggeli utcán. – Ez is, azokkal a dögökkel!… – Eltűri a bántást, a falkával érez, maga is kutyaforma immár. Rója velük az utcákat béketűrőn.

És akkor megint meglát egy friss feliratot. Tegnap még nem volt itt, az éjjel szórhatták az árkád műkő lapjaira. Egészen közel ahhoz a házhoz, ahol lakik. „SOK A KUTYAPISZOK!…”

Talán már az ő kapujukra is felírták?!

Mintha krétakereszttel jelölték volna meg a hátát, megtorpan, körülnéz, szinte vakkant, mordul – védekezik.

– De hát ki gondozná őket?! Ki törődne velük?! Én ezen nem keresek semmit! Semmit! Csak kötelességből!… Szeretetből!…

Kutyái közrefogják, vészjóslóan morognak; a férfi üvölt, hadonászik, rátekerednek a pórázok; a járókelők döbbenten megállnak.

– Hagyjam őket cserben? Nem hagyhatom! Én most már nem hagyhatom!…

– Mit kiabál? – kérdi egy nagyothalló, szürke úr. – Mi baja?

De senki sem méltatja válaszra. Csak bámulják a férfit megrendülten.

Farsangidő

Vasárnap este hét óra felé csendesek a belvárosi utcák. Meg lehet állni a kirakatoknál nézelődni; a Duna felől ugyan hideg légáramlatok jönnek, de azért enyhe az idő, kegyes a tél, csaknem tavaszias a január vége. Pest legrégibb negyede fényes; a fényes kirakatokban fényes áruk: drága női ruhák, gyönyörűséges holmik pompás kelmékből; zöld és fekete bársonyok, katonakabát-utánzatok hölgyeknek – császári és cári divatokat idéző formák és színek –, selymek és brokátok és persze díszítésnek cilinderek, álarcok, legyezők, lornyonok. Farsangi hangulat. Ragyogó, kristálycsilláros, tükörsima padlatú báltermekbe való öltözékek.

Vajon megveszik ezeket a ruhákat?

Bálok ugyan vannak, de kinek az erszénye bírja? Ki tud vásárolni nyolc-kilencezerért egy kis alkalmi ruhácskát, hétezer-valamennyiért csizmácskát, kétezerért fehérneműcskét? Ki veszi meg ezeket, melyik férj, mely gavallér vagy dáma? Vajon egy tanárnő, szövőnő, gépírónő, postáskisasszony, mérnök – vagy orvosasszony(!), újságírónő, kiszolgálónő (etc.) megveheti-e? Gondol-e ilyen pompázatos ruhakölteményekre, amikor napi bevásárlását végzi a közértben? Ahová gyomorremegéssel lép be, hogy azt a néhány cikket, amit kosarába rak a polcokról – ebédre- és vacsoráravalót az öt-hat tagú családnak –, a nála lévő ötszáz forintból ki tudja-e fizetni a kasszánál. Nem kell-e valamit visszatenni a gondolára? S vehet-e felvágottat is a pultnál? Ilyenkor megfordul-e a fejében, hogy farsang van, bálok ideje, kellene egy estélyi ruha. (Még ez is, lám, nincs elég gondja enélkül is?)

A kirakatok mindazonáltal szépek, bámulatosak, képzelgésre csábítók egy gazdag világról, amelyben már csak kedvtelésből, játékból is ilyen szemkápráztató jelmezekbe öltöznek a fiatal lányok, érett asszonyok, korosodó hölgyek, mert várják őket vígságos, táncos esték vagy a szalonokban a derék, szmokingos férfiak (mert szmoking is van a kirakatokban, hogy el ne felejtsem, a férfidivat sem marad el, költekezhetünk mi is, adhatunk magunkra!). A januári, langyos téli estében jó álmodozni a kivilágított portálok előtt. Nem is bánnám, ha ilyen lenne az élet: előkelő estélyek, konyakozások kék szivarfüstben a mély bőrfotelokba süppedve; kaviár, francia pezsgő; lobogó fahasábok a kandallóban, kinn farsangi derű, álorcások víg csapatai a korzón, jólét, gondtalanság. De, sajnos, a fénykörökből kilépve oda a varázslat. A látvány csak mesebeli; olyanok ezek a kirakatok, mint az andalító bécsi operettek, melyek ügyesen elhitették a publikummal, hogy az élet végül is csupa dal és tánc. Hogy a konfliskocsis éppen olyan elégedett a sorsával, mint az orfeumokban mulató gróf. Hogy az utca népe ugyanazt az édes-bús, aranyos életet éli, mint a felsőbb körökbe tartozó urak és pénzmágnások. (Hát, istenem, kit ide, kit oda vetett sorsa!) Ezt érzem itt, a valutaboltok, autószalonok, butikok előtt: nincs fedezete ennek a csillogásnak. Ahogy az operettek meséi mögött sincs valódi társadalmi háttér.

De andalodjunk csak tovább. Nézzük a hófehér Mercedest, a meggyszínű Peugeot-t, a Galamb utcai üzlet üvegtáblái mögött diszkréten várakozó kocsikat. Ott van mindnek az ára dollárban számítva, gondolom, ha leteszem az összeget a pultra, vihetem az autót. Odább az újjászületett épületek bronzkapui, a titokzatos drinkbárok (open) egy turistaút képzetét keltik, mintha egy nyugati városkában sétálnánk (mondjuk, egy burgenlandi nagyközségben). Kellemes kirándulás útlevél és más fáradság nélkül.

Szemben a köznapi forgalommal, a Belváros vasárnap este szinte kihalt. Leginkább fiatalokat látni, csoportokba verődve hangoskodnak a Taverna gyorsétkezője előtt, járnak-kelnek a Váci utca hosszán, széltiben elfoglalják az utat. A lányok rongyokat utánzó slafrokokban, bő, piszkosnak tűnő klepetusokban, kenőcsökkel összetapasztott hajtincseikben színes pántlikákkal. Cipőjük ormótlan, széttaposott, mintha kukákból előhalászott göncöket vettek volna magukra. Csakhogy az értő szem felfedezi: ezrekbe kerülő butikholmik. A fogyasztói társadalom kereskedői rájöttek Amerika után itt is, hogy a fiatalokat kell öltöztetni, tömegesen csakis nekik lehet eladni vackokat, a csemeték kikönyörgik szüleik zsebéből a pénzt, vagy a haza nem adott keresetüket költik bóvlikra. Ott van hát a kétféle divat a mívesen-művesen szép Belvárosban, a két szélsőség: az elegancia és a topi. Utóbbi némileg valóságosabb, noha ez is jelmez. Csinos, szép lánykák bájai tűnnek el a cuccokban, s a csitrik rozzant bábukká, csúf boszorkajelöltekké válnak; csücsöri szájuk feketébe hajló mélylila a rúzstól, arcukon, szemük körül bohócos a festés. A fiúk pedig felnyírt tengerészgyalogos-, tankista-, gárdaújonc-frizuráikkal, rövid, derék fölötti dzsekijeikkel, azelőtt csak idióta gyermeken látott, bokáig érő, kurta csőnadrágjaikban, katonaságtól levetett surranóikban (bokapántos bakancs) megannyi önkéntes military – dzsungelharcos, kommandós –, némelyiken mindenféle, szegekkel kivert bőrszíj is laffog; kitűzőikkel – kedvenc popénekeseik képével –, fülbevalóikkal méltó partnereik a kis csajoknak.

Ők lepik el az utcát, a cityt a Bravóból, ebből a német nyelvű slágerlapból másolt öltözékeikben, és a videoklipek figuráinak modorát, a horrorfilmek hőseinek gesztusait utánozzák. Színjátszásuk ártatlannak tűnik, de néha valódi „keménységbe” vált át. Ott mennek előttem hatan-nyolcan, lányok, fiúk, csatárláncban cserkészik be az utcát. Van a járásukban valami vészjósló; s valóban harcra szántak; úgy látszik, kerestek valakit, mert most meglátnak egy hozzájuk hasonló vézna fickót, szökni próbál előlük a szerencsétlen, de utánaerednek, bekerítik, egyikük elkapja, csattannak az ökölcsapások; a vézna meggörnyed a gyomorszájas ütéstől, támadója orrba rúgja mérföldes bakancsával. A banda ugrásra kész. A lányok, mint az amerikai musicalekben, testükkel szorítják vissza, maguk mögé partnereiket, hogy acsargásukat fékezzék, irtóznak, de azért bámulják a párharcot. A véznának vérzik az arca, csak a tenyerével jelzi, hogy megadja magát. Szabadulhat, de hergelődve, éles, vad, parancsoló szavakat hallatva keringenek körülötte, félő, hogy újból csattannak az öklök, annyira tombol bennük az agresszivitás. Agresszív az öltözködésük, a viselkedésük, agresszivitás van a durva beszédükben, a járásukban. Lassan mégiscsak elül a harc hulláma, lomhán, mint egy portyázó őrs, mennek tovább. Talán benéznek egy diszkóba, talán videózni mennek, s elmerülnek egy véres, felkavaró sztoriban, vagy egy füstös helyiségbe zsúfolódva magnóikat bömböltetve élvezik valamelyik együttes műsorát. A Belváros nekik csupán díszlet. Kell a fényes, drága kirakatok háttere ahhoz a képzelt világhoz, amiben George Michellel, Don Johnsonnal, a Depeche Mode-dal, Eddy Murphyvel, Michael Jacksonnal, Mandy Smithszel és a többiekkel élnek jelmezeikben és álarcaikban, melyektől idegenségük megőrzését remélik, mint farsangoló a maszkabálban.

Üveggyűjtők

Hajnal felé fekete madarakkal álmodott, gyermekkora kertjében röpdösték körül, csapzottak voltak és némák, bár csőrükkel vagdalkoztak a földre szállván. Hessegette őket, de nem félt. Már álmaiban sem fél régóta, pedig egyedül volt, egyedül élt a második emeleti lakásban, magányos asszony, öregedőn. Amikor felnyitotta a szemét, soha nem töprengett el az álmok jelentésein. Nem félt sem éjjel, sem nappal, megpróbált okosan élni, beletörődőn, hogy feleslegesen ne eméssze magát. Négy éve hagyta abba a munkát, egy ideig még nyugdíjasan is vállalt gépelést, hiszen gépelt és gépelt évtizedeken át, szűk, dohányfüstös, kávéillatú irodákban a kereskedelmi érettségije óta; közben férjhez ment, gyerekeket szült és nevelt fel, kiházasította a lányát, útra bocsátotta a fiát, ápolta betegedő férjét, aztán eltemette; ült és gépelt jókedvűen udvarolgató férfiak, csevegő kolléganők között, s kiszolgált szelíd és haragos főnököket. Mostanában ujjaiba fészkelt a köszvény, félre kellett tenni az írógépet, azóta megpróbálja beosztani a nyugdíját. A lakást kisebbre cserélte, hogy juttasson valamit a gyerekeinek. De a fia otthagyta a megszerzett garzont az első feleségének, most albérletben él, tetemes összegeket fizet ki, nem tudja az anyját segíteni. Tanár. Órákat ad; néha telefonál: – Jól vagy, anya? Ugye, jól vagy! – Jól. – Jól, jól, jól, mit is mondana? A lányáéknak ott vannak az ikrek. – Jaj, anyukám, el sem tudod képzelni, mennyi megy el kosztra, ruházatra havonta! A gyerekek nyaggatnak, hogy az osztályban a többieknek már mindenük van, videó, kerékpár. El kell utaznunk valahová, az is nagy kiadás, de ez már szégyen, ezeket még tényleg nem vittük el a tengerhez vagy a hegyekbe, síelni… – Mit tanácsolsz, mit vegyek a születésnapjukra? – Anyukám, mágneslemezt a floppyhoz! – Mihez? – Tudod, a számítógépükhöz van az a masina! – Aha, gondoltam, egy százast… – Százast? A legolcsóbb lemez darabja száznegyven. És neki egy tízes csomag semmi! – Ó, úgy érted, hogy ezernégyszázért?!…

Egy ideje megpróbálta eladogatni a megmaradt holmikat. A kínaezüst likőrkészletet. Két kristályvázát is elvitt a bizományiba. De a gyerekei rászóltak, hogy ne herdálja el az unokák örökségét. Könyveket cipelt az antikváriumba. Néhány forint, az is valami. De a lányának nem panaszkodott. – Miben segítsünk, anyukám? – Semmiben, drágám, mindenem megvan! – Persze, hiszen egyedül élsz!…

A hajnali álma, a fekete madarak csapdosásának különös látványa még reggelizés közben is eszébe jutott. Teát melegített, az este forraltat langyította meg, kenyeret pirított a gázrezsón, s azon kapta magát, hogy felidézi annak a régi kertnek minden zugát: a mézgás törzsű, féloldalas koronájú szilvafát, a dáliákat, a gömbölyűre nyírt bukszusokat, a veteményest, a kerítés dróthálójára felkapaszkodó hajnalkaindákat. Mintha ott lett volna ismét, annyira elevenen támadt fel az a kert, elgyöngült, fájt a kép valóságossága.

A tea felpezsdítette; hideg volt a kora tavaszi reggel, s ő már hetek óta abbahagyta a fűtést. Vastag szoknyába bújt, két harisnyát is húzott a lábára, gondosan bebugyolálta a derekát. Leakasztotta a konyhai fogasról a bő vászonszatyrot, a szobában előkereste a pénztárcáját: még két fémhúszas, némi apró meg egy ötvenes volt benne, pedig még nem ért véget a hónap.

„Nem, nem, drágám, mindenem megvan”…

Indulás előtt elbátortalanodott, de aztán elforgatta a kulcsot a zárban. Csend volt, kora reggeli csend, szombati nyugalom. Ezt kívánta. A néptelen lépcsőházat, az üres utcát. Gyalog ment le a várhegyi lépcsőkön; macskák bámulták meg a házfalak tövéből; a bokrok ágain zöldellő rügyek, a pirosló hajtások meg a Vérmező ligetéből a madarak csivitelései kissé megnyugtatták; mintha csak sétára indult volna. De amint leért a forgalmas útra, újra elfogta az izgalom, vajon sikerül-e?

Az üveggyűjtő konténer egy hirdetőoszlop mellett állt, a járdán parkoló autók is eltakarták valamelyest. Ennek megörült, mert az este, amikor még egyszer terepszemlét tartott, csak az oszlop védelmében bízhatott. Le-fel járkált, néhányszor megkerülte a helyet, hogy erőt gyűjtsön, s leküzdje lámpalázát. Végre elszánta magát. A konténerben elég magasan álltak az üvegek, ha benyúlt könyékig a kerek nyíláson, elérte a palackokat. Szívdobogva szedegette ki a nagyobbakat, a lopás bűntudatával, bár igazából nem is tudta, miféle üvegek ezek, pénzt érők-e vagy csak kidobásra ítéltek. Mégis leste, nem látja-e valaki. Megizzadt a tenyere; némely üveg hangos csendüléssel hullott vissza a fémtartályba, de ő, mint valami zsákmányt halászó ragadozó, a karját újra és újra a kerek nyíláson benyújtva, mohón kutatott préda után.

Hirtelen megérzett egy reá szegeződő tekintetet. Rémülten megfordult. Piszkos ábrázatú, rongyokba öltözött, vászonnadrágja szárát szétfoszló hótaposó csizmájába gyűrt, ráncos képű, borostás férfi nézett vele farkasszemet. Az alak csámcsogott, torz pofákat vágott, száraz, mocsoktól fényes kezét szája elé kapva vigyorgott, majd haragos arcot öltve a tömött szatyorra mutatott.

– Rendben van, mami, de fizet nekem egy felest. Ha már elcsórja az üvegeimet, fizet! Egy feles, és kész!…

Lassan értette meg az asszony, hogy miről is van szó, a rémület megdermesztette. A figura mögött feltűnt egy másik is, varas-sebes homlokú, véreres szemű meg egy harmadik is, egy gumiarcú, bűzlő, hörögve beszélő. Álltak, és nézték az asszonyt, mint holmi gödrökből előmászott lények. Néztek és vártak. Az asszonynak eszébe jutott, hogy látott már ilyeneket a metróaluljárókban késő este, amikor befészkelik magukat a használhatatlan, megrongált, kagyló nélküli telefonok fülkéibe, vagy végigfekszenek a földalatti-állomások melegében a műanyag padokon; viszolyogva és szánakozva nézte őket mindig; látott ilyen alakokat az üvegvisszaváltók pultjai előtt: guberálnak – mint most ő! –, aztán beváltják a palackokat néhány forintért, hogy legyen pénzük italra.

– Na, mami! Egy felest nekem… meg a haveroknak. Csak ennyit. És elengedjük…

– Nem! – mondta ijedten. – Nem, nem! Vigye! Vigyék!… – Hátrált, menekült, odahagyva nekik a palackokkal telerakott vászonszatyrot.

– Hé, mami, hát nem tart velünk? – A torz arcú rekedtes nevetése kísérte. Szaladt, futott a sarokig, hogy eltűnjön előlük, félt; most hirtelen félni kezdett, könnyek gyűltek a szemébe; szaladt, és csapdosott maga körül hessegetőn, mint álmában, amikor a fekete, nagy madarakat űzte el a feje fölül. A kertet látta megint élesen, mintha oda menekülhetne, abba a gyerekkori kertbe a szégyen elől.

– Semmi baj – mondta délfelé mégis a telefonba a lányának, amikor az szokása szerint felcsengette érdeklődve. – Semmi, de semmi baj, drágám…

Nyári képeslapok

A finnek a hosszú tél után örülnek a nyárnak. Élvezik a világosságot, a meleget, a júniusban virágzó orgona illatát, a nyírfák üde zöldjét a fenyők mélyzöld karéjában, a fehér éjszakában a tavak csillogását. Szent Iván napja van, a Juhannus-ünnep.

G.-vel Lahtiból, a nemzetközi írótalálkozóról utazunk Helsinkibe. Péntek van, június 21-e, a léghűtéses buszban is rekkenő hőség. A szemközti forgalom óriási, autó autót követ, mindenki vidékre igyekszik, ott látványosabb, érdekesebb a ma esti vigalom; a tánc, a tűzugratás. Mire a fővárosba érünk – dél körül –, már üresek az utcák, a boltok is bezártak, csupán egynéhány élelmiszerüzlet és áruház tart nyitva egyig, fél kettőig. Melegen süt a nap, a fényben a kihalt negyedek az Antonioni-filmek néptelen városrészeit idézik.

De estére mégis sokan előkerülnek. A Seurasaarin tömegek verődnek össze; rendőrök irányítják a forgalmat, hatalmas emberáradat özönlik át a hídon a skanzenszigetre. Az utak menti pavilonokban ételt, italt árulnak; habzik a jó, kesernyés sör; pálinkát nem mérnek, de a férfiak, a fiatalok mégis üvegből nyakalják a fák alatt; emelkedik a hangulat, jókedv, derű, nótázás tölti be a ligetet. Itt-ott faházak, haranglábak, parasztudvarok; az ország minden tájáról ide, a skanzenba telepített épületek közt kavarog a nép. A vízparton már meggyújtották a máglyákat, hatalmas lánggal lobognak az égre. Mindenki ámulattal nézi a Juhannus-valkeát – az ünnepi tüzek lángnyelveit. Motorcsónakok köröznek a sziget közelében; Helsinkit süti a késő esti nap. Egy tisztáson zene szól, népviseletbe öltözöttek járják a régi táncokat. Nemrég zápor vert végig a városon, de a finnek legyintettek, majd eláll, az ünnepet sohasem mossa el az eső. Igazuk lett; csak az ösvények sárosak, lehűlt a levegő, szél lengedez a tenger felől, viszi, hegyezi a máglyák lángjait.

Késő éjszakáig bolyongunk. Éjszakáig? Hajnali háromkor a kikötőben baktatunk; G. barátom sem akar lefeküdni, mutogatom neki a várost az immár népesebb éjidőn. A parkokban, az utcákon, a járdák szélén barátságos – barátkozó – emberek. Fiatalok táncolnak magnózenére; punkok vonulnak maskarásan; fények lobbannak az öböl felett a hajókról. Az utcai árusoknál még lehet kapni szendvicset, tejet; most zárnak a diszkók, a mulatók. Járom G.-vel a várost, huszonhárom évvel ezelőtt láttam Helsinkit először, s azonnal beleszerettem; jártam már azóta itt, de most megint érezni akartam azt a hajdani rajongást; keresem az ismerős utcákat; felfedezek egy kikötői részletet, egy teret, ezekre a mindenütt előbukkanó gránitsziklákra is jól emlékszem; a hotel is nagyon otthonos, a Torni Szálló melletti sörbárban barátságos a szőke pincérlány – de még többet akarok, valami tökéletes pillanatot, valami harmóniát. S akkor ott, a kikötőben egyszer csak egy társaság halad el mellettünk, nők, férfiak vegyest, a hajóvendéglőből jönnek talán, felénk intenek, s mi visszaintünk vígan. Távolodnak; de aztán kopogós, sietős, szaladó lépteket hallunk magunk mögött – az egyik nő fut utánunk kitárt karral, csillogó szemmel, mint aki elfelejtett búcsúzkodni. S amint odaér, a nyakunkba ugrik, megcsókol minket, s mi ugyanolyan önfeledten, boldogan megcsókoljuk őt. – Kiitos! – mondja ragyogó arccal –, paljon kiitoksia! – Még egy csók s még egy, aztán máris rohan vissza a barátaihoz. Integetünk utána elbűvölve, amíg csak el nem tűnik a fehér éjszakában.

Ki volt? S miért köszönte meg az ölelést és a baráti csókot? Az arcára sem emlékszem már. Csak a karjára, ahogy átfogott, ahogy egymáshoz értünk ott, Juhannus éjjelén, abban az északi városban, az emberi szeretetpályák ritka találkozásainak egyik pillanatában.

Tegnap még Helsinki, ma pedig Moszkva. Borisz, a kísérőnk kérdi, mi legyen a program a repülő indulásáig; nincs sok idő, legjobb lesz, ha kihajtatunk Seremetyevóra. De talán megnézhetnénk néhány kolostort. A folyó partján akad egynéhány; valamikor a várost védték ezek az erődítmények.

Vasárnap van, derű, napfény. Kolomenszk. A legszebb kolostorok egyike; a Moszkva-folyóra néző tornyának eklektikussága lenyűgöző. G. barátom azt mondja, olyan ez a sok, játékos forma, mintha az építész nem tudott volna betelni a formák változatosságaival.

Elöl, a templomban istentisztelet. Jönnek-mennek a népek; nénék pusmognak az előtérben, cédulácskákat írnak, talán kérelmek imára, könyörgésre, ki tudja? Egy pult mögött fejkendős, sekrestyésforma asszony adminisztrálja a cetliket. Odább más hívek hosszú, türelmes sorban ceruzavékony gyertyákra várakoznak, kopejkáikat szorongatva. Bentről száll a gyönyörű ének, bariton, betölti az ódon teret. Pompázatos öltözékben, fején aranykoronával a pap. Mindenütt jövés-menés; az oldalhajóban felravatolozott férfi, borostás arca viaszsárga, beesett homlokán tenyérnyi szalag. Nők hajladoznak fölötte némán, virágokat helyeznek el egyszerű szürke ruhába öltöztetett tetemén. Senki sem törődik velünk, nem is figyelnek ránk, ahogy ott nézelődünk köztük, meglesve áhítatukat, halottjukat, imacéduláikat, meggyújtott kis gyertyáikat, sűrű keresztvetéseiket. A pap aranyos ruhája beleolvad az ikonosztáz ragyogásába. Egy óra múlva a repülőtéren kell lennünk, az új, csupaüveg-beton épületben, át kell esnünk a vám- és útlevélvizsgálaton, csomagjainkat modern átvilágító masinák nézik át; a gép tizenegyezer méter magasan, óránként kilencszázhatvan kilométeres sebességgel száll majd városok, falvak, erdők, folyók, hegyláncok felett, hogy két óra múlva Budapestre érjünk… A kolostor környéki szabadtéri múzeumban megnézzük Nagy Péter cár felállított házát, hogy aztán máris ezer kilométereket és évszázadokat utazzunk az időben…

A Gorkij utca sarkán, közel a volt Művész Színházhoz, csoportosulás. Cseresznyét árulnak ládákból, most érkezett az áru Bulgáriából. Az emberek türelmesen várnak itt is, utat engednek a Volgának, aztán visszaállnak a helyükre. Mielőtt a repülőtérre mennénk, még meg akarom mutatni G.-nek Csehov színházát. Nincs szerencsénk, tatarozzák, a homlokzatán a sirályt sem látni. De azért megilletődve nézegetjük a felállványozott épületet. Itt járt Ő, itt játszották a darabjait, itt hangzottak el mondatai, a művek végén felcsendülő remény-szavak: „…meglátjuk az eget, és látjuk, hogy minden földi rossz, minden szenvedésünk elmerül az irgalomba, amely betölti az egész világot…”

Menjünk, figyelmeztet Borisz, ki kell érnünk Seremetyevóra.

Elhajtunk a cseresznyére várakozó vasárnapi emberek között, ki, a széles Gorkij utcára.

A drága Csehov, mondom. Robog velünk a Volga.

A kozmosz lakói

Már kora reggel felzaklat a rádió. A bemondó is felháborodott hangon közli, hogy egy személyautó, feltehetően megleckéztetésből, mert előzőleg közlekedési párviadalt vívtak a forgalmi sávban, leszorította „ellenfelét”, egy segédmotorost, aki a mögöttük jövő teherautó alá került. A „viador” persze megszökött. Egy ilyen hír után már logikusan következnek a még nagyobb gazemberségek: a külpolitikai események. Merényletek, mészárlások, háborúk… Vad, pusztító indulatok kísértenek mindenünnen. Messzi, évtizedes élményeinkből is.

Nem lesz csillagközi háború – mondta megnyugtatólag a múltkor este a tévében sugárzott filmsorozatának egyik adásában Carl Sagan, miközben lenyűgöző otthonossággal a galaxisok közé kalauzolt minket, hajtva a kíváncsiságtól, hogy vajon van-e, lehet-e más bolygókon is értelmes élet. Az amerikai magazinok már régóta közlik „hiteles” szemtanúk történeteit a megjelent űrlényekről, az égbolton átsuhanó csészealjakról, éjszaka hazatérő házaspárokhoz tiszta angolsággal szóló, messzi üzeneteket hozó vagy információkat gyűjtő fénygömbök utasairól. Carl Sagan szerint ezek a fantázia szüleményei, de mégsem csupán megmosolyogni való híresztelések. Mert elképzelhető, hogy más naprendszerekből jelek, látogatók érkezzenek a Földre. Feltéve, ha van vagy lehet másutt is a mienkhez hasonló élet. Ott, a szemünk láttára végzett számításokat, hogy kirajzolódhassanak a valószínűség határai. Nem hóbortból. A földi tudomány ugyanis nem vár ölbe tett kézzel. Bár a tudósok nem látják bizonyítottnak, hogy bárki is találkozott volna Földön túli lényekkel, de azért a filmen is megcsodálhattunk egy óriás méretű rádióteleszkópot, amely jeleket sugároz az űrbe, onnan pedig mindenre felkészülten híradást vár. Az égi jelek egyszer meg is érkezhetnek!

Hanem évekkel ezelőtt azt olvastam, hogy Marylandben összeültek az asztrológusok, fizikusok, matematikusok, geológusok, biológusok és űrszakértők kutatásaik végeredményét kijelenteni, miszerint a világegyetemben másutt nincsenek értelmes élőlények. Ha lennének, akkor az elmúlt harmincmillió év alatt már jelentkeztek volna. „Ne várjunk Marslakókat!” – szögezték le magabiztosan. Nyugodjunk bele, hogy magunk vagyunk a világban. Egyedül, mint sötét szobában a riadozó gyermek. Az űr vak és süket. Az űr néma.

Amikor ezt olvastam, a hátamon futkosott a hideg. A hirtelen arcomba vágott társtalanság megdöbbentett. Micsoda árvaság! Elképzeltem magunkat ennek a csepp golyóbisnak a hátán a végtelen-végtelen-végtelenben! De aztán máshogyan kezdtem nézni a dolgot. Hiszen ha így állunk, akkor korlátlan gazdák vagyunk! A Földön kívül mienk az egész csillagos ég, a fény meg a sötét birodalma, a feneketlen űr, a galaxisok sokasága. A tér és az idő! Ha ezt tudatosítjuk magunkban, gondoltam, egyszeriben más mértékkel mérünk földi ügyeinkben. Nevetségessé válik a „provinciális” torzsalkodás, társtalanságunkban, egyedülvalóságunkban eltörpül minden oka gyűlölködéseinknek, vitáinknak, civódásainknak. Csak mi vagyunk élők, mi, emberek ebben a felmérhetetlen mindenségben. Egymásra utaltan, a kozmosz szeszélyeinek kitéve, segítséget soha, sehonnan – csakis embertársainktól remélve.

A film okosan csevegő Carl Saganja azonban talán nem hallott erről a marylandi konferenciáról, vagy nem tartja elfogadhatónak az ottani professzorok vélekedését. Ő ugyanis másféle okra vezeti vissza a jelentkezések eddigi elmaradását. Képzeljük csak el, mondta, milyen rövidke idő is az, ami alatt technikai civilizációnk a mai fejlett állapotába jutott. Száz év? Valószínű-e, hogy egy esetleges másik civilizáció is éppen ilyen ritmusban fejlődött? Aligha. Pedig csak hasonló felkészültség birtokában teremthet velünk kapcsolatot bárki is. A legkisebb fáziseltolódás is jelentős időveszteség, és hiábavaló lesz minden kommunikációs igyekezet. De – tette hozzá – azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy vajon megmarad-e, megmaradhat-e az a civilizáció, amelyik a fejlődés legfelsőbb fokára jutott, amikor is már képes lenne társak után kutatni az űrben. Nem törvényszerű, hogy elpusztuljon? Hogy elpusztítsa önmagát?!

Ez aztán mellbevágóbb, mint a marylandiek kijelentése!

Carl Sagant bizonyára földi tapasztalatok késztették a kegyetlen kérdésre. Való igaz, a legmerészebb képzeletet is felülmúló, csodálatos technikai civilizációnkat alig győzzük féken tartani: a nukleáris háború veszélye, az öngyilkos környezetszennyezés, a felszabadított vegyi anyagok hatása kétségessé teheti nemcsak az élőlények, hanem az egész glóbusz jövőjét is. A fejlődés szükségszerű, de a belőle származó tragédia is az? Amikor a tévét néztem, magamban szemrehányást tettem Carl Sagannak. Bízni kell! De aztán esti olvasmányom keserűvé és kételkedővé tett. Mert nemcsak a tudomány felszabadította pusztító erőket nehéz megzabolázni. Az emberi indulatokat is. Márpedig azokat sokkal nehezebb.

A könyv, amit kézbe vettem, Szita Szabolcs munkája: Holocaust az Alpok előtt. Tavaly jelent meg, de csak később jutottam hozzá. Az elszabadult pokol, a gyalázatos embertelenség dokumentuma a nyugat-magyarországi deportáltak sorsáról, az utolsó háborús esztendőről. Személyes élményeimet élesztgeti, jóllehet, negyven éve, amióta ott, az osztrák határ közelében magam is szemtanúja voltam a rémségeknek, azok soha el nem múlnak belőlem. Éppen a Radnóti Miklósról szóló részt olvastam. A járni már nem tudó, beteg, agyonkínzott munkaszolgálatos költőt végre az erőltetett menetből szekérre teszik. „Világosszürke zakó, bricsesznadrág és viharkabát van rajta.” (A viharkabát, aminek a zsebében lapul a versekkel – az eclogákkal, razglednicákkal teleírt – notesz!) A beteg foglyokkal teli két szekér Győrben lemarad a Fussmarschtól. A kísérő altiszt kórházban hagyná a munkaszolgálatosokat, de sehol sincs hely, kihajtanak a bécsi út felé, át a Rábcán, Abda község alá. Az ártéren néhány emberroncsot leparancsolnak a szekerekről gödröt ásni. Felettük a szürke, novemberi ég. Csend. A lovak a gátoldalban legelnek. Délutánra kész a sír. „Leszállni! – A magatehetetleneket társaik támogatják le a töltés oldalán.” Köztük a költő. Tarkólövés. – Így végzed hát te is… „A leggyengébbek képtelenek megállni a gödör szélén. Ezeket belökik, úgy lőnek rájuk. Huszonegy ember.” Kőszegi Ábel nyomán idézi Szita Szabolcs.

A könyvespolcomon ott a Bori notesz hasonmás kiadása. Az exhumáláskor találták Radnóti zsebében. Az ökrök száján véres nyál csorog, / az emberek mind véreset vizelnek, / a század bűzös, vad csomókban áll. / Fölöttünk fú a förtelmes halál.

A század. A halálba hajszoltak százada – és a XX.

Forgat-e majd jobbat, szebbet – emberibb XXI.-et hátán a Föld? Talán Carl Sagan sem tartja törvényszerűnek, hogy egy fejlett civilizáció okvetlenül elpusztítsa önmagát. Fegyvereivel – és gyűlölködéseivel.

Cigaretta-tárca

F. még sokáig restelkedve, a többiek előtt mentegetődzve vallotta be, hogy leszokott a dohányzásról. Némelyek csodálkoztak is, amikor F. a kínált cigarettát visszautasítva, szerény mosollyal megjegyezte, hogy ő már soha többé… – Soha többé?! – bámultak rá megütközve. – Hát nem tudom, képes lennék-e ilyesmire, hallja-e?! Hogy valamit soha többé, ha csak a sors nem kényszerítene rá, de még akkor sem igen nyugodnék bele, hiszen a soha többé józan fővel elképzelhetetlen, olyan, mint a halál… – F. csak mosolygott, ő ezt már nem látta ilyen tragikusan. Már nem. Na, igen, volt idő, amikor ő is kétségbeesett volna, ha arra kényszerül (vagy kényszerítik!), hogy valamiről lemondjon. Különösen egy szenvedélyről – és örökre! – Nem volt nehéz leszokni róla? – kérdezték részvéttel. – Hát… nem volt könnyű, sokáig kínzott a hiánya, minden mozdulatomban benne volt a vágy: érte nyúlni, rágyújtani. És ha valahonnan orromba csapott a füst… – Ó, pardon, akkor el is oltom – néztek F.-re tapintatosan. Hanem ő megnyugtatta őket: – Nem, nem, szívják csak nyugodtan a társaságomban, már nem érdekel, sőt arra sem emlékszem, mire volt jó, mi örömöt találtam benne! – Persze ez így nem volt igaz akkoriban. Még a kezdet kezdetére is emlékezett, az apja tárcájából csent Virginia illatára, az első szippantás izgalmára a fürdőszoba elreteszelt ajtaja mögött, a mélytüdőre szippantásra (meg a hirtelen támadt köhögési rohamra, ami majdnem árulója lett); a cimborákkal közös bagózásokra, amikor öten-hatan szívtak el egy cigarettát; a „lövöm a csikket” vagányos odamondására; később apja gesztusára: „Tizennyolc éves vagy, fiam, megkínállak a magaméból, parancsolj, gyújts rá!” Büszkévé tette a tudat, hogy immár ő is a szenvedélyesek táborába tartozik. Vált is belőle nagy dohányos; ujja sárga lett a nikotintól, öltönyeit átitatta a dohányillat, ahogy valamikori férfiőseinek a ruháit is; reggel első dolga volt rágyújtani, este lefekvés előtt még elszívott egyet, komótosan, hiszen látta eleget a férfiaktól, akiket valaha szeretett, tisztelt és becsült, hát meg is tanulta tőlük a módját. Néha azon kapta magát, hogy éppen úgy fújja ki a füstöt homlokráncolva, ahogy annak idején az apja, amikor egy-egy percre megpihen a nagy lótásban-futásban. F. arra is emlékezett, mekkora kincs lett a dohány a háborús években, sort kellett állni érte a trafikok vagy a falusi Hangya boltok előtt; a szép, eres dohánylevelekért jó pénzt kínáltak, és mit meg nem adtak – kenyeret, sót! – egy pakli Leventéért. F. maga is vadászott csikkekre, néha jókora végeket talált az utca porában, ha lemorzsolta róluk a papírt és a szenesedett szálakat, fél tucatból egy újat lehetett sodorni. De emlékezett a Modiano hülznikbe töltött szőke dohányszálakra is meg a háború utáni fajtákra, a mahorkára, a Lucky-Strike-ra, az illatosított Tulipánra, az 5 Éves Tervre, az erős Munkásra, a füstszűrős Fecskére, a nikotexekre, a külföldiekre, a Marlboróra, az elegáns Kentre, a könnyű Multifilterre… A kékes füstbodorra az asztal fölött. Idegenkedett a gondolattól, hogy mindezekről lemondjon. Pedig figyelmeztették az egészségét védő orvosok, hogy hagyja abba a dohányzást, ha jót akar. – De amikor nem tudok nélküle élni, nem tudok dolgozni, gondolkodni, diskurálni… – Dehogynem! – mondták azok, éppoly józan fővel, hideg mosollyal, ahogy mostanában már ő is tud beszélni erről a dologról. – Dehogynem tudsz nélküle élni! Meglátod, hogy tudsz! A saját érdekedben hagyj fel vele! A szenvedély – az ilyen káros szenvedély – csak ártalmas! Mi szükséged rá? Az életedet kockáztatod! Bizonyítsd be, milyen erős jellem vagy! Bárhogy kívánod is, ne gyújts rá! Ráadásul nem csak rólad van szó. A családodra is gondolj, nem pusztíthatod magad felelőtlenül!… Igaz, ami igaz, F. elgondolkodott ezen. Önmagát talán nem féltette – bár ki tudja? –, de a rafinált utalás a mások iránti felelősségére megingatták. Csakhogy képtelen volt az absztinenciára. Megpróbált fokozatosan leszokni, tíz-tizenkét cigarettát osztott be egy napra. Pipát vett, az nem olyan káros. Szivarra gyújtott, azt nem kell leszívni; az ember csak kipöfékeli a füstjét. De hiába. Egyrészt nehéz volt mértéket tartani, másrészt megmagyarázták neki, hogy a nikotin így is roncsol, az érrendszernek akár egyetlen cigaretta vagy egyetlen szippantás is árthat.

Felhagyott hát a méricskéléssel. Nem törődhetek állandóan a veszélyekkel – gondolta. – Élni akarom az életemet, nem kidekázni!

Hanem egy napon éppen egy szűk utcán akart áthajtani autójával, amikor szúrást érzett a mellében. Éppen csak átvillant az agyán, hogy ez valamiféle érgörcs, nem akart törődni vele, nagyokat lélegzett, s inkább a forgalmat figyelte – a kocsik cammogtak, elakadtak. De F. melléből nem állt ki a fájdalom, már légszomj is gyötörte, kiverte a hideg veríték. Letekerte az ablakot, rémülten igyekezett mélyeket szippantani…

Aznap döntött úgy, hogy megpróbálja…

Mert megijedt. Nem elhatározásról volt szó, hanem félelemről. Kívánta a cigarettát; a felbontott csomag még ott hevert a keze ügyében, a hamutartóban elnyomkodott csikkek is a folytatásra biztatták. De nem mert rágyújtani. Most már attól tartott, hogy valóban végzetes baj történhet.

Szenvedett. Szenvedett napokig, hetekig, hónapokig. Amikor riadalma lecsillapodott, a józanságára volt bízva. Szilárdan kitartott, bár nemegyszer már a kezében volt a cigaretta. – Csak ezt az egyet! – alkudozott önmagával. De szétmorzsolta markában a szivarkát. Tudta, ha ismét belekóstol, nincs megállás.

Akkor értette meg igazán, mit is jelent a soha többé!

Elborzadt. Elborzadt, mert ő maga döntött így, voltaképpen szabad akaratából. Lemondott valamiről végleg – félelemből. Ezért restelkedett, mentegetődzött még sokáig, ha megkínálták. Szégyellte gyávaságát. Mert gyávaságnak vélte maga is a bölcs megfontolást.

Hogy igazán védekezhessen, elültette magában a dohányzás elleni gyűlöletet. Leszólta a dohányzást. Ostobaságnak nevezte. Öngyilkosságnak.

Aztán ez is elmúlt. Ez a dac. Egyszerűen kiveszett belőle a szenvedély. Hideg fővel tudott beszélni róla. Elnézően, tárgyilagosan, érzelem nélkül.

Csak néha támadt benne nyugtalanság. Vajon igazi szenvedély volt-e az, amit így ennyire el lehetett hagyni? Mert ha igen, akkor, úgy látszik, félelemből bármely más szenvedélyemről is éppígy lemondanék – gondolta F. még hosszú évek múltán is, amikor felbukkant emlékezetében az absztinenciáját megelőző élete.

Könyv az űrben

Vannak könyvek, melyekről elolvasásuk után azonnal megfeledkezel, vannak, amelyek arra késztetnek, hogy másodszorra vagy harmadszorra is elővedd őket; és van ez a könyv, amit állandóan olvastam eddigi életem során a Földön és az Űrben. Megtanultam minden mondatát: amikor Havannában jártam, különösen azokat a helyeket kerestem fel, amelyek itt leírva állnak. Ez az én legbecsesebb tárgyam, és most hálával visszaadom önnek.

A szóban forgó könyv egy angol nyelvű kiadvány, a Penguin gondozásában megjelent Our Man in Havana. Szerzője Graham Greene. Aki pedig a mű belső borítójára ezeket a fenti sorokat írta, egy szovjet űrhajós, bizonyos Yorgi, „ami a George megfelelője az oroszban” – jegyzi meg a korosodó mester a vele beszélgető riporternőnek, ahogy az a The Sunday Telegraph hasábjain olvasható.

A Földön és az Űrben…

Hányszor teszik fel az ostobának tűnő, közhelyszámba menő kérdést az interjúk végén: „És ha egy lakatlan szigetre menne, melyik lenne az a könyv, amit okvetlen betenne útitáskájába?”

A válasz, noha legtöbbször frappáns, mindig kissé felelőtlen és fellengzős, ugyanis senki sem indul semmiféle lakatlan szigetre.

De asztronauták hosszú időre már igenis indultak az űrbe! Graham Greene a múlt év szeptemberében, amikor 1961 óta először ismét Moszkvában járt, mert meghívták a Szovjet írók Szövetségének közgyűlésére, egy űrhajóstól kapta ajándékba könyvének ronggyá olvasott példányát, amit azóta is különös szeretettel őriz antibes-i otthonában.

– Sajnos elcsúfítottam azzal, hogy összevissza ragasztottam a borítóját – panaszolja a lap munkatársának.

A férfi, aki a dedikációval ellátott példányt átnyújtotta az immár személyesen is megismert írónak, egyike azoknak, akik több mint öt hónapot töltöttek Föld körüli pályán. Három könyvet vihettek magukkal az útra, ő egyiknek a Greene-művet választotta. Nehéz megmondani, miért szeretünk egy könyvet, mindannyiunknak vannak kedvencei. A Havannai emberünk-et Yorgi űrhajós, úgy tetszik, már idelenn, a Földön is többször elolvasta, s éppen azért tette be a holmijai közé, mert kedvelte. Odafenn az űrben aztán mindennapi kenyere lett, s végül már betéve tudta minden sorát.

Számomra elképzelhetetlen, milyen lelkiállapotokba kerül az űrhajó kabinjában az ember. Nem tudom, mit jelent oly sokáig – öt hónapig! – távol lenni nemcsak az otthontól, a szülőföldtől, hanem a Földtől, ahol születtünk. Fogalmam sincs, hogy a gyönyörű és ugyanakkor megrendítő látványon túl – mi csak színes fotókról ismerjük az akvarellre emlékeztető képet: a sárgásbarna földrészek és mélykék tengerek foltjait –, nos, tehát ezen az álomszerű látványon túl, hogyan hat az emberre a bizonyosság: a Föld valóban gömbölyű, szabályos golyó, s úgy rajzolódik ki a végtelen vásznán, mint az éjszakai Hold; vagy mit jelent az a bizarr felismerés, hogy amit a kabin ablakából látni, a Glóbus éppen olyan, mint az otthoni, a negyvenes minyonégővel kivilágított földgömb a könyvszekrény tetején? Nem tudom, a csodálatos élménybe nem keveredik-e némi szorongás is, ha a repülő ember arra gondol, hogy csak műszerek, tévékamerák és képernyők, rádióhullámok köldökzsinórja köti össze az alant tarkálló anyafölddel? Az egyetlen hellyel a világon, ahol létezhet?

Persze kérdés: szorong-e, szoronghat-e egyáltalán egy űrhajós? Nem következtethetek a magam neuraszténiájából a kiválasztottak, a rendkívüli utazásra alkalmasak tűrőképességére. De azt kell hinnem, hogy mégicsak lehet bennük valamennyi állandó visszavágyódás arra a bolygóra, ami körül szabadon, a súlytalanság állapotában keringenek. És a technikai „köldökzsinórok” mellett éppen ezért lehet nagy szükségük odafenn egy másmilyenre is: egy könyvre, amelybe ott van egy maréknyi lenti élet, mint egy talizmánzacskóba varrt maréknyi föld.

Sohasem gondoltam át igazán, hogy mit is vihetnek magukkal a legszükségesebb felszerelések mellett a rakétával a kozmoszba kilőtt emberek. Könyvre, szépirodalmi műre éppenséggel nem gondoltam. Holmi kisebbrendűségi érzésből, ami az írót a gépek korszakában gyakran elfoghatja, fel sem tételeztem, hogy egy regénynek – urambocsá, talán még verseskönyvnek is! – helye lehet az űrhajóban.

A riporternő, aki meglátogatta Greene-t, azt írja, hogy a mester mint egy különös kincset tartja kezében a világűrt megjárt könyvet.

Greene ott ül egy kényelmes fotelban a zsúfolt, nem túl ízlésesen berendezett, modern, egyszobás, az antibes-i kikötőre néző lakásában, s keze a szamárfüles, szétmálló, szakadozott köteten pihen; elhiszem, hogy kedves neki ez a példány, ez a könyv, amely, lám, nemcsak képletesen, eljutott – ad astra – a csillagokig. És az űr csendjében egy másik ember agyába költözött minden sorával. Az űrhajós a legteljesebben birtokba vette ezt a regényt, annak a legutolsó betűjéig, olyannyira, hogy azt tartotta természetesnek, ha ő ajándékozza meg vele a szerzőt – vagy ahogy a dedikációjában írta: hálával visszaadja annak.

Mint sorsát bevégezte teremtményt a teremtőjének.

Micsoda olvasói gesztus. Ideális körforgás, minden könyvnek hasonló sorsot kívánhatunk, különösen ebben a mai világban, a XX. század végén, a XXI. század előestéjén, amikor a technikai civilizáció eluralkodik fölöttünk.

Az űrhajós esete megnyugtatott kissé.

Talán van rá remény, hogy a technokrácia korában is szükség lesz a költészetre.

Az irodalom talán megőrizheti egyenjogúságát.

Apáink, nagyapáink madárlátta kenyérrel kedveskedtek nekünk gyermekkorunkban. Mesebelien hangzott, elhittük mégis, mert a tarisznyában hazahozott kenyérdarab mintha valóban ízletesebbé vált volna attól, hogy megjárta erdőt-mezőt.

A madárlátta – űrlátta – könyv is jobb ízű: nagyobb becsületű lesz mindjárt, ha egy asztronauta zsákjából így előkerül.

Nem az üzleti sikerre gondolok, Greene nem is szorul efféle hírverésre, munkáit szétkapkodják mindenütt. Általában a könyv becséről van szó, amire az embernek, lám, Földön és Égen egyaránt szüksége van.

Élet a hóban

Már késő délután volt, harmadik napján a havas időnek. Autóbuszra vártunk a vidéki megállóban, a Duna fekete csíkja fölött, a fehér út partján. Mindenki topogott, fázott, csapdosta magát, az ujját huhogta, de az az idős úr, aki ott állt köztünk, alig moccant, türelmesen várakozott a kemény hidegben, télikabátja nyúlprém gallérját fel sem hajtotta a füléhez, állt, mint egy nyugalmazott tábornok, barna posztókalapban, bottal a kezében. Zúgolódtunk a kocsi késése miatt, egyesek szerint még csak most ment elébe a kotrógép, elakadhatott valahol, s talán csúszik a lejtő, homokot kell szórni a tükrös hóra. A folyón jégtáblák úsztak lomhán, torlódva, forogva az ár mozgása szerint. Sötétedett, s a sötéttel nőtt a hideg; az ember keze-lába majd lefagyott, de az öregúr csak néha mozdult, nem vett részt a morgolódásban, bár, láttam, figyelt minden szóra, s alig állta meg, hogy oda ne vessen egy-egy megjegyzést. Panaszkodott mindenki az állapotokra, hogy mennyire megbénította az életet a hirtelen ránk zúduló hófergeteg, történeteket meséltek kalandos munkába érkezésekről, vonatok késéséről, autók elakadásáról, utakon megfagyott szerencsétlenekről, behavazott falvakról, kihűlt lakásokról, mert a hidegben a gázszolgáltatás is akadozott, kiürült üzletekről, élelmiszerhiányról, sorban állásokról.

– Befuccsolt az élet! – mondta egy fiatalember. – Ekkora tél! Nem is emlékszem, hogy lett volna valaha is…

– Már hogyne lett volna – szólt akkor végre az idős úr. – Volt elég nagy hó negyvenben is meg negyvenkettőben… aztán negyvennégyről negyvenötre fordulóban. De mekkora hó volt! Háznyi torlaszokat fútt össze a szél, emlékszem én nagy telekre, amikor annyira befagyott a Duna, hogy át lehetett hajtani a jegén kocsival a szigetre. Ha tél van, hát legyen tél, számítani kell a hóra, nem csodálkozni rajta, hogy esik. Hó van, szél van, hideg van, fagy van – tél van! Fel kell készülni rá!

Nem bántóan beszélt, mégis a legtöbben elhúzódtak mellőle. Ott voltam a közelében, rám nézett, nekem folytatta:

– Nem mondom, hogy kellemes, de megijedni azért nem kell a téltől. Tudja, éppen Pesten voltam a fiaméknál, ott aludtam aznap, hát reggel az a nagy csend a havazásban! Se autóbusz dübörgése, se villamos zaja, se egy személykocsi búgása! Kinéztem az ablakon, és láttam, az emberek gyalog vágnak neki a havas utaknak, hogy munkába menjenek. Taposták a havat, komolyan mondom, öröm volt látni…

– Persze, a meleg szobából! -jegyezte meg egy férfi. Kucsmát viselt, dér lepte csüngő bajszát, kesztyűs kézzel cigarettázott. – Jó vicc! Még hogy öröm volt látni!

– Igen, kérem – mondta szelíden az öregember –, úgy van, öröm volt látni. Békességes kép volt, kérem szépen. A nagy csendben, a szép, havas, csendes reggelben a szapora léptű gyaloglók! A természet gondoskodott a környezetvédelemről: semmi benzingőz, semmi kipufogógáz, és ebben az egészséges, tiszta levegőben a gyaloglás! Elismerem, szokatlan volt, de csak azért, mert elkényelmesedtünk…

– Na, menjen már, papa! – szólt oda egy másik várakozó is, cingár alak, füles sapkában, vállszíjas táskával az oldalán. – Menjen már az ilyen dumával! Ki kényelmesedett el?! Ki ér rá elkényelmesedni?! Mindenki töri magát, egy nap alatt kétféle munkában is, hogy legyen pénze ehhez a dráguló élethez, hajnalban kelünk, este a tévéhíradóra érünk haza, ha nem később, hát ki tud így elkényelmesedni?!

– Bocsásson meg – hajolt meg feléje kissé az öregúr –, nem akarok én senkit megbántani, tudom, hogy mindenkinek hajszolt az élete, csupán arra utalok, kérem, hogy berendezkedtünk a technikai civilizációra, csakhogy a technikán sokszor kifog a természet. Gondoljanak csak az árvizekre, a földrengésekre, a tűzvészekre, a tűzhányók pusztításaira. De ne menjünk ilyen messzire! Emlékezzenek a jó néhány évvel ezelőtti New York-i áramszünetre. Micsoda katasztrófa érte a várost egy centrális üzemzavar miatt! Hogy mást ne mondjak, nem lehetett feljutni a felhőkarcolók emeleteire liftek nélkül, nem működtek a légkondicionáló berendezések, amelyek pedig szinte az életet biztosították korábban az örökösen zárt, mert nyithatatlan ablakok mögött, a mélyhűtőkben megromlott az étel, megszűnt minden közszolgáltatás, elszabadult a pokol, milliók rettegtek a sötétben, az egyik percről a másikra bizonytalanná vált helyzetben. Az ember, kérem, elszakadt a természettől, megszerkesztett magának egy művilágot, de ez a művilág bármelyik pillanatban csődöt mondhat, miként tapasztalhatjuk, kérem szépen…

Már megint csak nekem beszélt, mert a többiek legyintve elfordultak tőle. Egyre jobban sötétedett, a tiszta égen megjelentek az első csillagok, de a busz még mindig késett, a várakozókban nőttön-nőtt a türelmetlenség. Magam is szerettem volna már úton lenni, húsz kilométernyire volt a város, de most reménytelenül messze.

– Tudja – mondta az idős úr –, én itt éltem ezen a vidéken, orvos voltam, falusi orvos, nekem nem számított a tél. Motorral, gyalog vagy lovas szánnal jártam, áthajtottam a Duna jegén, ha a szigetre hívtak, térdig gázoltam a hóban, de a betegeket nem hagyhattam cserben. Tudom, ma is vannak hozzám hasonlók. Olvastam az újságban, hogy a hókotrók, a vasutasok, az egészségügyiek és mások mennyire helytálltak. Így is kell, az az ember dolga, hogy elvégezze a munkáját minden körülmények között. De a többség azt kérdi: minek? Minek törjem magam? Megéri? Mert legtöbben csak az anyagi hasznot lesik. Azért mondom, öröm volt látni, ahogy nekiindultak az emberek a járhatatlan utaknak azon a hófergeteges reggelen. Azok nem kérdezték, megéri-e. Meg azok sem, akik kinn dolgoztak az utakon, akik mentettek, szereltek, élelmiszert szállítottak. Azok nem a hasznot lesték… – Kicsit elgondolkodott, botjával a jeges havat böködte. – Alighanem a helyzet kényszeríti rá az embereket, hogy általában haszonlesők legyenek. Ha csak a vészterhes időkben van becsülete a helytállásnak, ha csak ilyenkor hárulhat rájuk a munkájuk teljes felelőssége, akkor mi más marad, mint az önző haszonlesés? Nagy bajok idején meghatódunk az áldozatosan, tisztességesen, önzetlenül elvégzett munkák hallatán. De az élet akkor van rendjén, ha mindez természetes, nem pedig szenzációs. Nekem itt nem mondta meg senki, hogy mit kell tennem, de nem is gátoltak meg semmiben, a magam gazdája voltam, rajtam volt minden felelősség, életek voltak rám bízva a szó szoros értelmében. Írhattak volna rólam minden héten egy szenzációs riportot… persze nem azért mondom, mintha erre vágytam volna. Eszemben sem volt. A hivatásomat akartam teljesíteni – és teljesítettem is, nem könnyen, és nemcsak a nagy havak meg a nagy fergetegek miatt nehezen, hanem sok akadékoskodó meg nemtörődöm felettesem miatt is, és sokszor én is belefáradtam, sokszor én is megkérdezhettem volna, megéri-e. De nem kérdeztem. Nem, soha nem kérdeztem, soha…

Állt ott, botjával a jeges hóban, állt a hidegben megedzetten, míg mi toporogtunk, egyre türelmetlenebbül toporogtunk a busz késése miatt.

A láncdohányos

Ülök az autóbuszban az ablaknál; néha kedvem támad nézelődni; utazom, és élvezem, hogy nem én vezetek, nem rajtam a felelősség, hanem azon a derék emberen, aki a fülkében ül a volánnál. Eleresztem magam, mint még az autós idők előtt, amikor közjárműveken utazva figyeltem az embereket; arcok, alakok, beszédfoszlányok indítottak el bennem történeteket, később ettől az élménygyűjtéstől megfosztott az autózás, de most egy idő óta megint gyalogos vagyok s nagyon is élvezem ezt a gondtalanságot. Nem mintha türelmesebb lennék, mint tavaly voltam, de a városban úgysem lehet kocsival sietősen eljutni sehová sem. Hát legalább nézelődöm.

Kijut a 4-es az Alagútból, odakanyarodik a Clark Ádám tér járdaívéhez a megállóba.

Ott látom meg a férfit.

Már nem fiatal; sovány, féloldalasan tartja magát; kalapja alól gondozatlan haj türemkedik elő, nagykabátja a nyakánál hátracsúszott, arca beesett, szeme dülledt, ajka minduntalan valami furcsa grimaszba torzul. Cigarettázik. Szinte rágja, harapja a cigarettát. Éppen a végére jut a csikknek, eldobja – valósággal megkönnyebbülök, amint látom ezt a mozdulatot, annyira visszataszítóan mohó vadsággal bagózott. De máris a zsebében kotorász a pakli után, oda se pillant, az Alagút torkát lesve újabb szivarkát vesz elő, megtapogatja a csomagot, hogy hány szál van még benne: vékony ujjaiban vibrál a kétségbeesett birtoklási vágy, remélhetőleg nem üres még ez a celofánba bújtatott, gyűrött papírcsomag. Újból rágyújt. Szippant – minden szippantáskor eltorzul az arca, nyeli a füstöt, kifújja, kiereszti orrán-száján, mint egy túlfűtött kazán a gőzgomolyagokat. De hisz olyan is: túlfűtött, izgatott, nyugtalan. Nyilván nem a 4-es járatot várta. Buszunk csak addig áll a megállóban, amíg le- és felözönlik a tömeg, de ezalatt is megfigyelhetem, milyen kényszeresen dohányzik ez az ember. Láncdohányos – így hívják ezeket; ki tudja, mennyit szív el naponta, hetvenet, százat vagy még többet? Én, aki már leszoktam a cigarettáról, irtózva érzem még az elképzelt füstözönt is a mellkasomban, a légcsövemben, a tüdőmben, ahogy így nézem ezt a féktelen bagózót.

Micsoda nikotinéhség!

Persze keszeg és sápadt, aligha egészséges. Bár ki tudja? Egyfelől sajnálkozom, mert bizonyára a körülményei szoktatták rá erre a pótcselekvésre – a rossz, kellemetlen, bántó körülmények; másfelől kissé irigylem is: ez a szüntelen szenvedély lenyűgöző!

Vajon mikor nem dohányzik ez az ember? – tűnődöm, még mindig a busz ablakából lesve őt. Amikor eszik? Vagy akkor is ott ég tányérja mellett, a hamutartóban a cigaretta, s egy-egy nyeldeklés után fel-felkapja, hogy csillapítsa a méreg utáni sóvárgását is? Na, a buszban nem dohányzik, meg olyan helyen sem, ahol szigorúan tilos, de micsoda kín lehet számára kivárni a pillanatot, amikor újra gyufát lobbanthat az orra alá! Nem hiszem, hogy szívesen jár moziba vagy színházba, inkább a televízió előtt pöfékel; s ő az, aki miatt munkahelyi kollégái vagy kénytelenek minduntalan szellőztetni, dermesztő időben is ablakot nyitni, vagy eltűrni a bagóbűzt, és bronhitiszt kapni, noha ők maguk absztinensek. Őt veszi körül füstfelleg az értekezleteken, ha kórházba kerül, vele veszekszenek a nővérek, mert számtalanszor rajtakapják, hogy a cigaretta parazsas végét a markába fordítva, a takaró alatt füstöl; neki bagószagú a kabátja, az ő hajából, irataiból, de még a papírpénzből is árad az áporodottság. Vajon milyen lehet az otthona? Nikotintól pácolt levegőjű? Ha alszik, akkor nyilván nem dohányzik, de ha éjszaka felriad, első dolga, hogy az ágya mellé készített pakliból matatva előhalásszon egy szál szivarkát, s mint sivatagi vándor, ha vizet kínáló oázisba ér, úgy nyeldekelje a slukkokat. Mit szól ehhez a társa? A felesége. Van felesége? („Ó, a férjem nagy dohányos! Már megszoktam. Negyven éven át… Képzelheti!”)

Cigarettával indul a nap a hajnali szürkületben, még pizsamában, csoszogva; cigarettázik a toaletten, a fürdőszobában (a mosdókagyló peremén sárga folt – és mindenütt hamu, hamu, dohányszálak, eldobott, széttaposott csikkek); cigarettázik a reggeli feketekávét hörpölve, cigarettázva búcsúzik el (fél szemmel hunyorogva, mert a szája sarkából lógó cigi füstcsíkja könnyezteti, de tele mindkét keze: táska, kalap, kesztyű, tűrni kell); cigarettázva indul neki a napnak, így ér az utcára – cigarettázva, cigarettázva. Két csomaggal vesz a trafikban, de az asszony is gondoskodik róla bevásárlás közben, hogy mindig legyen otthon néhány bontatlan pakli, ha kifogyna, mintha a levegő fogyna ki váratlanul – nem lehetne tovább élni…

Nézem, még mindig nézem ezt az embert, amíg a busz el nem indul; kezével idegesen a nyakához, melléhez, szájához, állához kapdos, türelmetlen, nem jön a járat, amire vár, de ha jönne, el kellene dobni a csikket: micsoda dilemma! Átfut agyamon, vajon mi történne vele, ha – mint már nem először rövid életünkben (s erre ő is emlékezhet!) – eltűnne a cigaretta a piacról? Nem juthatna élvezeti cikkéhez! Emlékszem, a háborús években micsoda mizéria volt. A cukor, liszt, só mellett a dohányt is csak korlátozottan lehetett kapni, míg aztán végképp el nem tűnt, s lett dugáru, drága valuta. Lesni kellett, mikor osztják a boltban, minket, gyerekeket küldtek a férfiak sorban állni, megesett, hogy esőben-hóban órák hosszat dideregtünk, amíg apáinknak, bátyáinknak tíz-tíz szálat vehettünk. Vagy mi történne vele fogságban, micsoda szenvedés tetézné szenvedéseit a nikotinéhsége miatt! Az élelmét, de még az életét is odaadná egyetlen slukkért!

Persze nincs kitéve ilyen veszélynek. Olyan szívnivalót vehet, amilyet csak akar. Magyart, külföldit, egyszerűt, extrát. De azért úgy vélem, mégiscsak kiszolgáltatott. Erre gondolok még az utolsó pillanatokban, amíg a buszmegállóban láthatom. A helyzet kiszolgáltatottja. Aki nem tud lemondani igényeiről, az mindig a helyzet kiszolgáltatottja. Az belepusztulhat az elvonásba. Mert csak az vészelheti át a nehéz időket, aki, bár rászokott valamire, el is tudja hagyni azt, ha úgy hozza a szükség. Márpedig az élet kiszámíthatatlan, nem lehet berendezkedni az állandóságra. Jobb, ha ezt nem felejti el az ember. Ez a láncdohányos nagyon rákapott a cigarettára, mind többet és többet kívánt, most már követeli a szervezete. Nem tudja mérsékelni az adagot, bárha az egészsége megsínyli is.

Végül is optimista, mondom magamban, amint már a Lánchídra kanyarodik velem a busz. Nem kételkedik abban, hogy mindig is hódolhat szenvedélyének. Vagy mégis tart ettől? Csak nem hajlandó tudomásul venni, nem akar lemondani előre, önként? Elég a kritikus pillanatban szembenézni a ténnyel?

Nem tudom. Behúzódom a busz ülésére, rábízom magam a buszsofőrre a ködbe vesző folyó felett; lesek, figyelek, úgy gondolom, jobb ez így most ebben a bizonytalanná vált forgalomban, saját kocsi nélkül, a ködben alig derengő, téli utakon.

A görl nem mosolyog

A görl (girl) munkája miatt nevezhető így, máskülönben egyszerűen lány; vagyis egy magyar lányról van szó, egy táncosnőről. Bárban, jó hírű, fővárosi mulatóban lép fel a revükarban. Egyik képeslapunkban olvasok róla, egy tanulságos riportban. Panaszkodik az újságírónőnek az egyik görl, hogy hiába figyelmeztette az új kis csajt, mosolyogjon a közönségre, az csak nézett rá értetlenül: Min mosolyogjak?

Na igen, ez lefegyverző kérdés.

A mulatóban vendégszereplő külföldi artista nem érti, miért unottak, kedvetlenek a lányok. Az a véleménye, hogy a világon mindenütt utcára kerülnének ilyen modorral. Sehol sem kapnának munkát, lennének bár szuperzseniális táncosok. (Pedig nem azok.) A nagyvárosok mulatói előtt sorban állnak a fellépésre áhítozó jelentkezők, várják, mikor lesz üresedés, nem kell-e beugrani valaki helyett, hogy végre ők is megcsinálhassák a szerencséjüket. (Ezt is a riportból tudom.)

Hát itt, nálunk szó sincs ilyesmiről – gondolom, miközben félreteszem a képeslapot. Ha a görlnek nincs kedve a vendégre mosolyogni, nem teszi. – Na és? Olyan nagy baj ez? – néz rám indignálódva a képzeletbeli görl. – Annyira oda kell lenni azért a vendégért? Nem itt ücsörög akkor is, ha álmos pillantásokkal hajigálom karcsú, táncos lábam?

És egyáltalán: oda kell lenni valamiért is?! Talán olyan sokra vihetem, ha töröm magam? Úgysem rúgnak ki. Ha pedig kirúgnak, annál jobb! Már úgyis torkig vagyok az egésszel!

Mivel? Mert ezt már nem a görl mondja. Vagy nem csak a görl mondja. Hiszen félti-e valaki is igazán a munkáját, a munkahelyét? Talán kényelemből, hogy ne kelljen változtatni, új főnököket, új szituációkat megszokni. De másért? A nagy pozíciókhoz ragaszkodók esetleg. De azok is csak esetleg!

Az emberek dolgoznak valahol, valamilyen hivatalban, üzemben, hivatásban, rendesen ellátják a feladatukat, hajszolódnak, becsülettel szolgálnak, legyűrik a napot, talpalnak, lógnak, túlóráznak, kinek milyen a szerencséje. Egyik munkából a másikba sietnek. Állásból gmk-ba a szakember, gyárból fusizni a munkás, színházból hakniba a színész, iskolából szakkörbe, szakkörből maszekhoz kisegítőbe a pedagógus, SZTK-ból magánrendelőbe az orvos, irodából magánlakásokba takarítani a gépírónő – és így tovább. Dolgoznak, fáradoznak, keresgetik a pénzt, munkálkodnak az emberek.

De mindehhez mosoly?!…

Min mosolyogjak? – kérdi a kis görl a karból.

Persze van ebben helyeselhető vonás is. Mert, teszem azt, miért mosolyog hófehér fogsorát mutatva a párizsi nagymulatóban táncoló lány, ha van kedve, ha nincs? Mert félti azt a jó helyét. A karrierjét. Retteg, hogy nem felel meg, aztán mehet, és hol kapnak érte? Mi lesz a sorsa? Amikor a csinos, prímán képzett lányok tucatjai állás nélkül tengődnek, s ott dideregnek a mulatók hátsó bejáratainál, lesve, ki dől ki, kinek a neccharisnyájába bújhatnak, kinek a strucctollát kapcsolhatják formás fenekükre… A szükség viszi rá a kereskedőt az udvariasságra, a munkanélküliségtől való szorongás készteti hajbókolásra az alkalmazottat, szolgálatkészségre a hivatalnokot, lelkesedésre a mérnököt, a szabót, a cipészt, de még a rendőr is azért jó modorú, nehogy kipenderítsék a testületből.

Ez a sarokba szorítottság kényszerű mosolya?

A múltkor egy nyugatnémet családot látogatott meg a HÉT című magyar televízióműsor munkatársa. Az apa elkeseredetten panaszolta, hogy a gazdasági élet túltelítettsége miatt már másodízben van munka nélkül. Megalázó érzés, bizonygatta. Ötvenéves, és azt kell tapasztalnia, hogy nincs rá szüksége a társadalomnak. A segélyből megélnek, ha nehezebben, ha takarékoskodva is, de ez a kevésbé elviselhetetlen. A tétlenség érzése a borzasztó.

Ezt itt nem ismerjük. Nem így ismerjük.

A tétlenség érzése nálunk másmilyen. Van munkahelyi tétlenség – határozott elképzelések híján. Szakmai tétlenség – a szükség szerinti megbízás híján. Szellemi tétlenség – kellő bizalom híján. Van gépies tétlenség (azaz álmunka) – lelkesedés híján.

Majdcsak csinálok valahol valamit, vonja meg a vállát a görl, ha figyelmeztetik. Ha nem tetszik a képem, elmehetek. Azt hiszik, élek-halok a táncért? Kávéfőzőként többet is fogok keresni! És beállhatok egy butikba is, kiszolgálni!

De nem megy el. Mert el sem küldik. Annyira nem fontos az a hiányzó mosoly.

Maszek cukrász panaszolja, hogy nyolcezerért nem kap kiszolgálót a pulthoz. A nő tízezret kér. Az se sok, mondja. A cukrász nagy nehezen megígéri a tízest. – Ja, igaz is! Szombat-vasárnap is nyitva tartanak? – Hát hogyne! Akkor van a legjobb üzlet! – Ó, akkor vissza az egész! A hétvégeket nem áldozom fel!

Nos, a görl tízezerért nem mosolyog. De többért sem, ha nincs hozzá kedve. Márpedig nincs. Kell a forint, nagyon kell a forint, mert drágaság van, de a pénznek valahogy még sincs becsülete. Amennyi jön, az úgyis mind elmegy bevásárlásra. Karriert pedig ki akar csinálni? Meddig futhat fel egy karrier? Az ember hajt, aztán egy szép napon kiderül, hogy csak pazarolta a mosolyát. Így hát a görl unott és kedvetlen.

A vezérigazgató-helyettes is. Na nem a mulatóban! A nagyvállalatnál. – Már csak azt várom, mikor mehetek nyugdíjba. Azon a napon! Azon a napon megnyugszom! Végre majd azt tehetem, amihez kedvem van!…

– Egy percig sem maradok, komám! Ahogy betöltöm a hatvanat, veszem a kalapom, és alászolgája!… – Ezt már egy színész mondja, országos hírű, elismert. – Én ezt nem csinálom! Azt sem tudom, ki lesz a főnök, mit fogok játszani, húztam eleget az igát, majd fellépek itt-ott, ha kedvemre valót találok. De ez a társulat! Nem akarok még egy infarktust!

Persze legtöbbször a színidirektor is ezt mondja. Ismerek egyet, néhány éve megszabadult az igazgatói székből. Azóta megifjodott. Fütyörész. Fütyörészni soha senki sem hallotta a vidéki városban, ahol a társulatot igazgatta. De most már igen. Megúszta. Csakhogy az életet nem megúszni kellene, hanem élni.

A görl is arra vár, hogy megússza?

Addig pedig felhúzza a neccharisnyát, felragasztja a műszempillákat, fejére aranyszínű parókát tesz, belebújik a flitteres bikinibe, és emelgeti, emelgeti a lábát a revükarban. Néha még a ritmust is eltalálva.

Majdcsak eltelik az élet.

Mosolytalanul.

Robinson hamburgere

Fiam kérésére leveszem a polcról a Robinzont; igen, így, z-vel írták rá ennek a régi kiadásnak a címlapjára, valamikor a század első éveiben a Singer és Wolfner cégnél. Anyámtól maradt rám, belső lapján az ő játék nyomdájával odabélyegzett családnevük: a könyv gerince és hátsó deklije már akkor is hiányzott, amikor én, sok évtizeddel ezelőtt, leginkább torokfájás, mumpsz, kanyaró vagy egyéb, ágyhoz kötő betegség idején újra meg újra elolvasgattam. Gergely fiam sem először veszi kézbe, hiszen azért is támadt rá kedve; némi influenzás gyengélkedésben ágynak esve, megint tengerre szállna Defoe vezényletével, hogy végigizgulja a vihart, a hajótörést, a szigetre vetődést, az otthonalapítást és gazdálkodást az ősvadonban. A robinsoni kalandot.

A könyv fedelén színes nyomat, a tajtékzó vízből éppen kimenekült ifjú rémülten, tíz körömmel kapaszkodik a partba, felette viharmadár köröz, a távolban pedig a süllyedő hajóroncs feketéll a komor ég alatt. Szörnyű, de immár reményteljes pillanat: minden odaveszett, ki tudja, mi vár Robinsonra – de legalább az élete megmaradt.

Most már csak arra kell törekednie, hogy meg is maradjon.

Gergely belemélyed a könyvbe, a történetben az ember apródonként úrrá lesz a vadonon, kialakítja életlehetőségeit. Én meg ahelyett, hogy visszaülnék az írógépemhez, belelapozok egy másik könyvbe, a Robinzonnal együtt billent elő a polcról, ez is régi kiadvány, talán velem egyidős (s ez több mint fél századot jelent), apám könyvei közül való, egy vendéglős- és szállodásmester, Kovaltsik Sándor írta világjáró körútjáról. „Amíg a piccolóból szakember lesz”. Ezt is forgattam akkoriban, főleg a képekre emlékszem, az egyiptomi pálmaligetre, a pompás Majestic óceánjáróra… Csodálatos módon pattannak fel emlékrekeszek, hogy annyi év múltával is azonnal szövegrészek derengjenek fel, mihelyt egy-egy oldalra rápillantok. Mégis, amint az amerikai életforma leírására bukkanok, másként ismerősek a sorok, nem a valamikori olvasmányélmény alapján, hanem – a mi mai jelenünkből. – No, lám csak! – mondom fennhangon; Gergely rám tekint, látja, olvasásba merülök, erre megnyugodva visszatér az ő Robinzonjához. „Amerikában csak azok jutnak valamire, akiknek még a feleségük is dolgozni jár” – akadok rá erre a mondatra. Odább: „Nekünk, európaiaknak nagyon csodálatos, hogy az amerikai, ha belép valahová, nem köszön, legföllebb annyit kiált: halló!” Ezek után világjárt ember létére is döbbenettel ír a hajszás életről. A pénzszerzés közbeni elembertelenedésről. Megjegyzi, téves azt hinni, hogy a dollár az utcán hever, keményen meg kell küzdeni a megélhetésért, s vannak igen tehetséges egyének, akik sokra viszik becsülettel, szorgalommal, de legtöbben a bluff (blöff) révén jutnak tekintélyes vagyonhoz. Aztán az éttermeket említi, mint a híres magyar konyha szakértője, felpanaszolja, hogy az étlapok kínálata egyhangú. Hungarian goulash, Veal Cottlet a’ la Holstein, csirke így-úgy meg Hamburger Steak található csupán a legtöbb helyen. De elsősorban az aggasztja, hogy fagyasztott húst fogyasztanak, ráadásul a baromfinak éppúgy, mint a disznónak, sőt a tojásnak is, halíze van. Ugyanis haltáppal etetik a jószágot. (Ezt a húszas évekről írja!) Nem titkolja csodálatát a fejlett technikai civilizáció láttán; ámulva közli, hogy a Fordnál naponta hat-hétezer kocsit gyártanak, tizennégy percenként jön le egy-egy a futószalagról, a tizenötödik percben már benzinnel látják el, és a sofőr máris viheti próbaútra. Feltűnt neki a töltőtoll általános használata is; amikor az Alden Hotelban irodai munkát végzett, a vezérigazgató figyelmeztette, hogy szerezzen töltőtollat magának, mert „ennek az ideges világnak legfőbb kelléke a gyors munkát és írást biztosító töltőtoll”. Ti. nincs idő arra, hogy az ember még a toll tintába mártogatásával is vesződjék. A forgalmat inkább akadályozó, mint segítő autóáradat azonban elborzasztja. S ugyanígy az emberek viselkedése is. A földalatti villamoson óriási a tolongás, ne adj’ isten, hogy gyerekes anya vagy öregember kerüljön a tömegbe, agyonnyomhatják a durva és nyers modorú tülekedők. Ismeretlen fogalom az udvariasság, a helyek felkínálása nőknek vagy idős embereknek. A „please” és a „thank you” ritkán hallható. A rohanásban még ebédelni sem érnek rá, állva, kapkodva bekebeleznek egy-két szendvicset, rá jeges vizet isznak, s máris loholnak tovább.

Nahát, gondolom, amint végigfutom ezeket az oldalakat, mindez azután az évtizedek alatt elért hozzánk is! Más, egyéb, rossz külhoni minták, szokások, utánzások után ez a kapkodás, tülekedés, egymást tiprás, ez a gyomorgörcsöt okozó életstílus, ez az idegbajt ránk hozó civilizációs hajsza meg a bluff sikere. – Még a hamburger is! – mondom megint hangosan. Térdemre eresztem a könyvet. Eszembe jut Nelson unokaöcsénk az USA New Jersey államából. Amikor vagy hét esztendeje nálunk nyaralt, tőle tanultuk a hamburgersütést. Akkor még novum volt, a család fintorogva ette a marhahúsból készült „fasírtot”. S lám csak, nem telt bele sok idő, nemzeti étkünkké vált. A rostra égett hús kesernyés szaga a hagymabűzzel keveredve betölti a várost. Hamburgerrel a kezükben sietnek az emberek a pesti utcán. – Te is szereted a hamburgert – nézek váratlanul a fiamra. – Tessék? – pillant fel értetlenül, mert a lakatlan szigetről rángattam vissza, onnan, ahová nem ér el a – bár még csak XVII. századi – világ zaja, tülekedése. – Csuda jó ennek a Robinsonnak – mondja önfeledten. – Igazán? – kérdem magamban. Virginia Woolf egy elegáns esszében elemzi Defoe remekét. Szerinte mást kap az olvasó a könyvtől, mint amire számít; romantikus történet helyett a tényekre szorítkozó leírást. Robinson a létéért küzd. A civilizációtól elszakadt embernek civilizációt kell teremtenie, hogy megélhessen, fennmaradhasson. „Az idő, amikor a villámlás felrobbanthatja az ember puskaporát, nem alkalmas rá, hogy a Természetről áradozzunk…” – írja szellemesen V. Woolf. S méltatja Defoe művészetében, hogy a köznapi, gyakorlatias cselekvések meg a használati eszközök mennyire felmagasztalódnak. Nos, Robinson helyzetében valóban: a szerszámok készítése meg az azokkal való munkálkodás a legfontosabb. A fizikai tények elsőrendűbbek, mint a lelki reakciók.

Gergely még nem végzett a könyvvel, de most oda lapoz, ahol Defoe megmenekíti hősét. – Azért jó, hogy a végén hazatér, ugye? – Hát persze – mondom. S azon töprengek, vajon ha még sokáig ott marad, szükségképpen eljutott volna-e a civilizációnak például arra a fokára, hogy hamburgersütőt nyisson, és a rostra égett hús meg a felszelt hagyma bűzével visszaszorítsa az óceán fölé a tiszta levegőt?

Darázsfészek

A mädchen alighanem csodálkozott, amikor váratlanul felmondott neki a főnöke. Hiszen igazán szóra sem érdemes, ami történt, mindössze egyetlen, vacak, a büfépult hűtőjében kissé már megtöppedt darázsfészket kapott be nagy hirtelen, munka közben, természetesen anélkül, hogy előzőleg befizette volna a kasszába a sütemény árát. Kora reggel óta talpon volt, vendég vendég hátán a pult előtt, nincs megállás; már gyomorgörcse volt az éhségtől, gondolta, minden további nélkül megehet egy ilyen semmiséget, megérdemli, ettől aztán nem megy tönkre az üzlet, ugyebár. Csakhogy az ellenőr nem így vélte. Meglátta a nassolást, jelentette a tulajdonosnak – vagy csak üzletvezetőnek? –, az pedig ügyet csinált a torkoskodásból. Megvonta a lánytól a bizalmat, s azonnali hatállyal elbocsátotta.

A nyugatnémet újság szerint ez Essenben történt, két éve. Állítólag azóta folyik a jogi vita, hogy helyénvaló-e ilyen esetben a főnök atyaisteni haragja vagy sem. Eszünkbe jutnak az efféle skandalumok a régi világból: az úrnő sápítozik férjecskéjének: – Drágám, képzeld, a cselédlány lop! – Lop?! – Lop, kérlek! Reggel megszámoltam a bonbonokat, én, drágám, elhiheted, egész nap egy szemet sem vettem ki a bonbonierből, hiszen fogyókúrázom, és tessék, mégis hiányzik belőle… – Aha! Mit óhajtasz, fiam? Küldjük el a lányt? – Azonnal add ki az útját! Aki bonbont lop, ékszert is lophat! Megyek is a konyhába, és ellenőrzöm az ezüstöt!…

Ezzel talán azt akarom mondani, hogy szeszélyeskedés bolhából elefántot csinálni? Lehetséges. Mert ez a darázsfészek-ügy a tapasztalatainkhoz képest nevetségesnek látszik.

A bírák azonban azt tartják, hogy a mégoly csekély tárgyak eltulajdonítása is indokolhatja az azonnali felmondást. Különösen ha a munkavállaló tudatában volt cselekedete jogtalanságának.

Nincs értesülésem afelől, hogy az esseni kisasszony tudatában volt-e ennek. Vagy éppen ellenkezőleg, a jogosság tudatában cselekedett? Ha a cég áldozatos munkát követel, nem sajnálhat tőle egy nyamvadt darázsfészket! Megértené a felháborodást, ha a táskájába csúsztatta volna, ha naponta hazalopna ezt-azt az áruból. De mennyit képes „felfalni” szolgálat közben, a szakadatlan rumliban? Ugyan már! A nyomtató lónak különben sem lehet bekötni a száját!

A bírák azonban vagy nem ismerik – vagy nem ismerik el ezt a közmondást. Düsseldorfban például szentesítették egy munkáltató felmondási jogát szervizalkalmazottja esetében. A fiú valamelyik ügyfél autójából zsebre vágott egy (l) márkát. Tehát nem leszerelte a kocsiról az antennát, nem a rádiót vagy a kazettás magnót operálta ki a műszerfal alól, nem a pótkereket gurította a szajré közé, és nem is valamilyen hiánycikk alkatrészt csavart ki a járműből, hogy azt majd jó pénzért – borravalóért – egy másik kuncsaftnak felajánlja; nem! – mindössze egyetlen árva márkát vett ki a kesztyűtartóból, de lehet, hogy csak az ülés hajlatából, ám a főnök – vagy a művezető, egy idősebb szerelő, netán egy jobb érzésű kolléga? – ezt is észrevette, és a fiú máris repült! Hasonlóképpen járt egy csemegekereskedés (nálunk közért) pénztárosnője. Előző nap kicsit kiköltekezett, a gyerekének vett síbakancsot, a férjének egy karton dobozos sört, befizette az összegyűlt parkolási bírságokat, kiürült a bukszája. De munka után feltétlenül meg akart venni a közeli drogériában egy kis üveg körömlakklemosót. Szert kellett tennie legalább egy márkára. Eszében volt, hogy kölcsönkér valakitől a kereskedésben, de ekkor egy idősebb, vastag lencsés szemüveget viselő hölgy került a kasszához. A pénztárosnőnek megdobbant a szíve, gondolt egy merészet – és az árakhoz gyorsan hozzácsapott plusz egy márkát, hogy később azt majd szépen kicseni a fiókból. A vevő nem is vett észre semmit. Hanem a mögötte várakozó úr – a pénztárosnő szerencsétlenségére – matematikatanár volt, állandóan fejben számolt, s menten közbeszólt a hölgy érdekében. Nyilván véletlenül történt a dolog, mondta a tanár teljes jóindulattal. De a pénztárosnő tagadott: a zsákmányt is és a becsületét is védve. Előkerült a főnök, átnézte az árut, azonnal visszaadatta a vevőnek a márkát, és bocsánatot kért. Majd behívatta alkalmazottját az irodába. – Sajnálom – közölte vele egy sebészorvos higgadtságával –, bizalmam és a vevők bizalma megingott önben, távoznia kell…

Igen, ezt mondta a főnök a pénztárosnőnek, nem pedig azt, hogy: – Hányszor mondtam már magának, Gizike… (Ó, mit le nem írok?! Gizike?! Talán Gretchen! Tehát:) …hányszor figyelmeztettem, kedves Gretchen, ha lebukik, ne tiltakozzon olyan ügyetlenül. Mindig a vevőnek van igaza, pontosabban annak, aki észreveszi a furfangot. Kár botrányt provokálni, mert a végén még beír a panaszkönyvbe, jön a vizsgálat, aztán nézhetünk! Nem elég, amit maga azzal a remek rutinjával csalni tud? Elegendő az mindannyiunknak az osztozkodáshoz! Na, menjen szépen vissza, törölgesse a szemét, mintha pityeregne a szidástól!

Nem, nem és nem! Nem nézték el annak a szegény NSZK-beli pénztárosnőnek az egyszeri botlást sem. Gretchent kitették az utcára. A főnökök könyörtelenek, különösen amióta lovat adnak alájuk a jogászok. Előfordult, ugyancsak a düsseldorfi bíróság döntésének támogatásával, hogy elbocsátottak egy titkárnőt, mert a vendégeknek kitett reprezentációs cigarettából elvett egy szálat. Súlyos jellemhibának ítélték, noha az ilyen ügyet csupán „kisebb megtévedésnek” nevezi a törvény, ám jelentőségét mégsem bagatellizálja. Ráadásul mindenki helyesli, hogy a munkáltatók nem nézik el a botlásokat, s döntéseikben kíméletlenek.

Mert mit olvasok még ugyanebben a cikkben? Hogy a hivatalból hazavitt radírgumi, gemkapocs, indigó, írógépszalag vagy papír is erkölcsi vétségnek számít! Uramisten! Így hát az adminisztrátorok is kordában vannak tartva, meghúzhatják magukat, ha nem akarnak a kapun kívülre kerülni.

Persze az NSZK-ban létezik munkanélküliség. Az elbocsátott dolgozók helyébe azonnal beállnak mások. Aztán ha ők sem felelnek meg a morálnak, mehetnek, s majd jönnek ismét mások. Gondolom. Ahogy nagyjából ismerem a helyzetet.

De nálunk? Nálunk nincsenek ilyen kegyetlen intézkedések. Nem kerül sor „tyúkperekre” főnökök és alkalmazottak között. Ennél sokkalta nagyobb a megértés, sőt egyetértés. A főnökök jól tudják, miként bízhatnak beosztottjaikban, általában teljes az összhang. Szerencsére. Különben nem lenne könnyű helyzetben egy afféle kukacoskodó munkáltató. Egyhamar aligha találna újat az elküldött munkaerő helyébe. Különösen a változatlanul hagyott fizetési kategóriába.

Semmi baj. A cikk az esseni meg a düsseldorfi esetekről tudósít. Nem érint minket.

A gyufa lángja

N. korán kelt, mondhatni, hajnalban, hosszú, hosszú évek óta, még ünnepeken is, pedig akkor alhatott volna, de fél hatkor rendre felébredt; az ébresztőórát csak a biztonság kedvéért húzatta fel a feleségével estelente. Korán kelő volt, de nem szerette a reggeleket, mert élete folyamán azt tapasztalta, hogy általában sokkal több rossz vár az emberre, mint jó; amint felnyitotta a szemét, máris megrohanták a gondok, a hajnali órán depresszió szállta meg. Kikászálódott az ágyból, vaksin megkereste a szemüvegét, közben talpával a papucsa után kutatott, és kibotorkált a konyhába. Téli virradatkor nehéz, áthatolhatatlan sötétség fogta körül, ám a villanyfény kegyetlen élességét sem állhatta, így aztán inkább csak tapogatódzva tett-vett a kredenc meg a frizsider körül; elővette a tejet, ollóval levágta a zacskó csücskét, egy bögrére valót a forralóba öntött, és meggyújtotta alatta a gázt.

Azaz csak meggyújtotta volna.

Mert a gyufa nem lobbant. Még egy szállal próbálkozott, meg még eggyel, de csak sisteregve parázslottak s kihunytak. Ha ugyan parázslottak egyáltalán. N. már jó ideje tapasztalta ezt; újabb és újabb skatulyákkal kísérletezett, de hiába; vagy a dobozok oldalain volt kevés a dörzsfelület, vagy a szálakon volt parányi a foszfor; húszat is elhasznált, míg az előtörő gáz végre lángot vetett.

Mi van ezekkel a gyufákkal? – mérgelődött álomittasan, de a bosszankodástól már ébredezve. Mitől ilyen használhatatlanok? Elfogyott a foszfor? Ez is valami import anyag, amire most nincs valuta? N. nem ismerte a gyufagyártás rejtelmeit, csak azt látta, hogy vacakabbnál vacakabb paklik kerülnek a kezébe. S míg a tejet forralta, eszébe jutottak azok a régi, falemez dobozkákban árult, príma anyagból készült, bőséges barna foszforral megfejelt gyufaszálak, amelyek gyönyörű lángolással égtek, vagy a piros fejűek, amiket egy időben papírtasakokban is árusítottak, de nem is kellett a meggyújtásukhoz egyéb, mint egy rücskös házfal vagy csizmatalp. N. jól emlékezett rá, hogy milyen élvezet volt ezeket végighúzni valamely érdes felületen, s máris fellobbantak. Aztán ott voltak a finom, viaszos szálúak a lapos, elegáns skatulyákban.

A gyufa lángra lobbanása soha nem volt szenzáció: azért gyártották, hogy égjen. Amióta derék Irinyi Jánosunk (ha jól tudom, 1836-ban) feltalálta, égett az mindig, eleinte talán jobban is, mint kellett, mert szerteszét szórva a szikrát, de szuperált. Ez meg alig akar meggyulladni. Mitől is gyulladna, ha olyan hitvány, szegényke?

De miért hitvány?

N. a hajnali konyhán azon kapta magát, hogy bosszúsága ellenére és szokásától is eltérve, ebben a gyufaügyben most senkit sem vádol, hogy lám, ezt is rosszul csinálják, ezt is elrontották, hanem azt kérdi önmagától: miben vétkeztem, hogy ide jutottunk?

Vétkes vagyok-e én abban, hogy már a gyufa sem ég?

A téli hajnal különös, furcsa hangulata okozhatta: N. önvizsgálatba kezdett.

Vajon mit tettem rosszul, töprengett, hogy ennyire tönkrement minden? Hogy ráfizetéses lett az ipar? Hogy csődbe jutnak a gyárak? Hogy megműveletlenül maradnak a száz és ezer hektárok? Hogy a posta nem képes telefonállomásokat felszerelni a lakásokba? És a Rama margarin! Az asszonynak vadászni kell boltról boltra járva, hogy elkapjon egy szállítmányt. A napokban esernyőt akart venni, mert a régi (tajvani gyártmányú) tönkrement, de csak egyfélét árulnak országszerte (tajvanit; önkilövőset, de elég gyorsan tönkremenőt). És a villanyvasaló? Hol kapható villanyvasaló? A múltkor szigetelőszalag nem volt hónapokig. Állt a hajógyártás, állt a buszexport! És mi minden nincs még ezeken kívül! És mi minden nem lesz!… Uramisten, gondolta N., miben hibáztam? Mit kellett volna csinálni az elmúlt negyven évben, hogy ne járjunk így?! Mindig azt hangoztatták, hogy dolgozzunk rendesen. Rendesen dolgoztam. Igyekeztem. Munkaversenyek voltak. Kiírták a műhely, a gyár, a vállalat falára nagy transzparensekre, hogy ki mennyit teljesített. Arról volt szó, hogy ha megfogjuk a dolog végét, megteremthetjük a jólétet. Csak munkálkodni kell, mondták a beszédekben az ünnepeken meg a gyűléseken, meg az újság is írta, csak szorgalmasan kell dolgozni, s akkor mindenünk lesz. Egy időben úgy is festett a dolog, hogy valóban, van eredménye az igyekezetnek. De azután mi történt? N. a hideg reggeli konyhán, papucsban és pizsamában lelkiismeret-vizsgálatot tartott. Végigtekintett egész pályafutásán. Emlékezett a háború utáni romeltakarításokra – még kölyök volt, de kivette belőle a részét. Aztán az inasévek jöttek, felvette az ipari tanulók fekete egyenruháját, a szakmunkásvizsgán jól megfelelt; aztán a nagy hajtások az esztergapadnál, a túlteljesített normák, a szemináriumok, később a tanfolyamok, az esti technikum, a művezetői beosztás… Nem, ő aztán nem lógott, valahogy a vérében volt a szorgalom, a becsületes munka tisztelete, az apjától örökölte, aki annak idején ugyancsak esztergályos volt, a Weiss Manfrédban… Mit kellett volna tenni, hogy ne jussunk ide, kérdezte önmagától kétségbeesve N., mit kellett volna tennem, hogy ne jussunk a gazdasági összeomlás szélére? Hogyan kellett volna cselekedni? A hatvanas években azt hitte, minden jó lesz, kezdett fellendülni az élet; ők is akkor gyarapodtak: telket vettek Nagykovácsiban, faházat húztak fel az öreg cseresznyésben, kocsihoz jutottak, igaz, alaposan megszenvedték az árát: az asszony takarítást vállalt házaknál, minden délután három-négy órát, de meg is lett az eredménye, két év alatt összehozták a Skodára a pénzt. Külföldön is jártak, a Fekete-tengernél Bulgáriában, színes televíziót is vásároltak – így ment ez egy darabig, a koszttal sem volt baj. És most egyszeriben…

Miféle hibát követtem el én?! Ez itt a kérdés, töprengett N.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem figyelt a tejre, későn rántotta le az edényt a tűzről. A zajra felébredt az asszony is, már nyugdíjas volt, ráért volna aludni. Kibotorkált a konyhába. – Csak bajt csinálsz! – ripakodott rá az urára, mert a tej persze ráégett az edény falára. – Örökké csak bajt csinálsz!

– Gondolod? – ocsúdott N. Megadóan nézett a feleségére. – Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy nem így kellett volna. Lehet, hogy jobban oda kellett volna figyelnem…

– Hát figyelhetnél is, ha már csinálsz valamit!

– Úgy, úgy! Igazad van, asszony! Semmit se tegyünk úgy, hogy nem figyelünk eléggé.

– Csak gúnyolódj – mondta, félreértve a szavait a felesége. Gyufát akart gyújtani, hogy teavizet forraljon magának, de nem lobbant fel egyik gyufaszál sem. – Mit csináltál ezekkel is?! Mind vacak! Ezeket is tönkretetted?!

N. nem szólt, csak hallgatott gondterhelten.

Az ember háza

Mint egy szicíliai falu tekergős utcája: kétfelől durva terméskő kerítések, felettük vékony levelű mandulafák lombja, fügebokrok tenyérnyi levelei és kövek, kövek, kövek; kövek görögnek alá az emelkedőn a lábam alól a vízmosás árkában, belevesznek a dudvák bokraiba. Gyenge szél fújdogál a tó felől, mégis rekkenő a hőség a kora déli órán; ha emitt-amott nem látnám a nádtetőket – régi parasztporták megfeketedett tetőit meg az újkori villák friss nádazásait –, valóban azt hihetném, hogy a délvidéken vagyok.

Feljebb, a domb teteje felé az utca kitágul, véget ér a kertek birodalma, mediterrán liget, szelídke vadon borítja a tájat, s öleli körül barátomék házát, ahol ebben az idei nyárban, ebben a forró évadban lakhatunk. Vén parasztviskóból alakították át; alacsony szobák, barna gerendák, százesztendős padozat, rücskös, egyenetlen falak, mély ablakok őrzik az egykori gazdák emlékezetét, és sugallanak végtelen nyugalmat. Fenn áll a hegyen, a Balaton fölött, kertjéből nézhetem a párába burkolt, zöld vizet, a község tetőit, az utcák mértani vonalait, a vasútállomást, a hajókikötőt, a szállodákat, a templomok égbe meredő tornyait, a középületeket, de mintha mindezt álomban látnám, csendes és távoli a kép.

Csend van itt a hegyen, ebben a házban, és a kőfalon túl a vad réten, a bokrok, cserjék, fenyők övezetében. Buja illatokat hoz a szél: gyantaillatot, szagos füvek illatát, halott virágok száradt szénaillatát. Madarak neszeznek, bogarak donganak, gyíkok delelnek a fényben, mókusok tépik a mandulafák bársonyburkolatú gyümölcsét, egér fut félszegen a padlásrés mögül, de ember nemigen jár erre, csak elvétve.

Jó ez a csend. Jó megszökni kevéske időre a civilizáció forgatagából, a hivatali dolgok elől, hátat fordítani a világnak, mintha valóban hátat fordíthatnánk. Mintha valóban megszökhetnénk. Öncsalás, tudom, hogy beleélem magam ebbe a békességbe, hiszen napokon belül vissza kell térni a gondokhoz, a köz- és magánproblémákhoz, nem hagyhat nyugodni, mediterrános rétbe, mandulásba, öreg parasztházba menekülni semmi. Ha privát gondjaimat hagyhatnám is, nem enged nyarat és csendet élvezni a mások keserve, veszélyekkel teli sorsa. De nem is a semmittevés vonz ehhez a házhoz és tájhoz, hanem az a természetesség, amit áraszt. Menedék a léleknek; szerencse, hogy jó emberek megmenekítették a pusztulástól. Omladozott már, teteje beroskadt, falai ki-be dőltek, mire a barátomék birtoka lett. Eltelt felette másfél évszázad. Most újra sokáig szolgálhat lakhelyül, emberi szállásnak… Lebonthatták volna, hiszen a telek fekvése pompás, megérte volna nekik mindenképpen ide modern házat építeni, de ők értik az életet, és jól tudják, hogy nem lehet megölni, a föld színével egyenlővé tenni, a világból kényre-kedvre kiirtani azt, ami generációk otthona, biztos fészke, oltalma volt. Hiszen mindannak, amit alkotó kéz hoz létre, szelleme van, s ez a szellem, ha megbecsülik, gazdaggá tesz. Az ember az alkotásaiba, háza falaiba is, miként ama bibliai agyagfigurába az Isten, lelket lehel, lelkéből lelket – és ettől az anyag él. Él, és mint egy jóltartott öreg cseléd, ki bölcsebb fiatal gazdáinál, szolgál is mindenkoron. Ettől olyan otthonos ez a ház, nyugalmat árasztó. Megőrizhette természetes mivoltát, az új csak annyi rajta, amennyit a modern kor megkíván.

Ez itt a menedékérzet, a biztonságérzet legfőbb megteremtője. A természetesség. Természetesség kövekben, falakban, nádtetőben, mandulafában, mályvabokrokban, mezei füvekben, gyantaillatú fenyőkben. Ülök a tornác árnyas védelmében, nézem a hegylábi tájat, a nagy tavat, a szemközti part vonalát, vagy barangolok a köves fennsíkon, és gyönyörködöm a kövek közt nőtt virágok, füvek tarkaságában; felettem az ég kifeszített kékje, szórja, szórja rám a nap sugarait, és úgy érezhetem magam, mint aki még a természeté, akit nem manipuláltak, akit még nem rontott meg az élet megannyi erőszakos változása.

Lenn a községben, látom, jó néhány öreg parasztportát hoztak és hoznak rendbe. Újra ácsolják a tetőszerkezeteket, rakják fel a nádat, meszelik a megjavított falakat.

– Lám csak! – áll meg mellettem valaki, idős férfi szalmakalapban, fehér vászonruhában, tikkadtan a déli verőn. – Hát kell, mégiscsak kell a régi…

A házra mutat, amit nézek magam is; homlokzata alatt tábla jelzi, hogy népi műemlék a XIX. századból. Sokáig kitartott az idők pusztító viharaiban, dúlt körötte a történelem, most újjászületik ez is. Lakni fognak benne.

– Szép ház. És takarosan megcsinálták. Nem lehetett valami olcsó…

– Mi olcsó manapság? – néz rám, keze fejével végigtörli verejtékes homlokát a szalmakalap karimája alatt. – Drága világban élünk, uram, de nem is csoda, pazaroltunk, sokat pazaroltunk. Persze nemcsak a házakra gondolok, hiszen érti! Semmit sem tartottak jónak, amit az élet már százszor is hasznosnak bizonyított… nem ésszel intézték itt a dolgokat, hanem erőszakkal. Én aztán tudom, elmúltam hetven, láttam eleget. De maga is tudhatja. Az ember csak nézett, mennyi ostobaság, erőszakoltság, rosszabbnál rosszabb megoldások… amiket persze dicsérni kellett! Éljenezni kellett! Mert ha szólni mert ellenük, hát alaposan befogták a száját, kivágták az állásából, kegyetlenebb időkben még el is vitték! Emlékszik arra a viccre, mert vicc, az azért volt mindig, emlékszik rá, hogy pártgyűlésen biztatják az embereket, szóljanak hozzá, kérdezzenek. Na, Tóth szaki felteszi a kezét. Tessék, Tóth elvtárs! Én csak azt akarom kérdezni, hogy hova lesz az áru, amit gyártunk. Jól van, köszönjük szépen, majd megkapja a választ, most üljön le. Aztán a következő gyűlésen megint: Elvtársak, kinek van kérdése, csak bátran, bátran! Mire valaki megint felteszi a kezét. Tessék, elvtársam kérdezzen! Mire az: Én csak azt akarom kérdezni, hogy hova lett a Tóth? – Nevet, de keserűen. – Ma azt hallja az ember, hogy bizony nagy hibák voltak, nagy vétségek, kár volt a fürdővízzel kiönteni a gyereket is, kár volt minden régi, jó tapasztalatot elintézni azzal, hogy eljárt felette az idő. Mert mi van most? Egyre-másra bebizonyosodik, hogy semmi sem elavult, ami természetes. Az volt itt a nagy baj, hogy a természetességet pusztították ki. Most aztán vakarhatjuk a fejünket, ugye… Nem lehet erőszakosan. Már látják. Az erőszak nem vezet jóra. Erőszakkal csak odajuthatunk, ahová jutottunk… Na, minden jót! – Kicsit megemeli a kalapját. – Isten áldja! Jó meleg van. Meleg ez a nyár…

A természetesség, gondolom már újra fenn, a hegyen. Az élet természetes rendje. Ezt árasztja ez a ház is, az ember háza, ami megőriztetett.

Végre élünk!…

Ezt nem én jelentem ki, hanem egy Franciaországban feladott levélben olvasom. (Kelt Roquebrune, Cap Martin, 1989. január.) Ott adták fel, az olasz határ csücskénél, Monaco szomszédságában a tengernél, a csodálatos víz partján, amit Itáliából a San Remó-i, a francia Riviéráról pedig a cannes-i, st.-tropez-i vagy nizzai milliomosok is bámulhatnak a déli napban vagy hajnalok hajnalán, amikor a kártyabarlangokból győztesen-vesztesen előtámolyognak, és dohányfüsttől áthatott estélyi öltözékeikben csillogó és biztonságos autóikhoz botorkálnak. „Végre élünk!” – olvasom a lelkendező mondatot barátaim, a festőházaspár levelében, ami ugyan alaposan megkésett a postások örökös sztrájkja miatt, de végül is elért hozzánk Budapestre, a szmogos fővárosba, ahol azonban csak a makacs, január végi ég szürke, mert az élet nagyon is tarka, sőt tarkabarka manapság. „Végre élünk!” – írják a tengerparti meg hegyi sétáikról szállásukra megtérve, noha gyorsan arról is számot adnak, hogy ezt – mármint az élést – napi negyven frankból teszik. Hirtelenében nem tudom átszámítani a mi nívónkra ezt az összeget, de anélkül is tudom, hogy nem tartoznak a pénzesek közé. Nem rulettezni vagy egyéb szerencsejátékot űzni mentek a déli világba, csak… Csak? Miért is? Pihenni? Hiszen istenigazában nem pihenhetnek, lévén festők, művészek, akik bárhol legyenek is, szüntelenül dolgoznak, ha másként nem, hát úgy, hogy szemük begyűjti a látnivalót, szívük megőrzi az idegen táj lüktetését, egész lényük magába fogadja azt a miliőt, amit – ahogy más élményeiket is mindig – majd visszaadnak műalkotásaikban.

Nem pihenni – élni mentek a tengerhez.

Szerencsére van ott Roquebrune-ben barátaim barátnőjének egy garzonlakása, azt kapták meg a téli, három-négy hónapra. Csupán a kosztjukról kell gondoskodniuk, de ahogy ismerem őket, ezen a téren igénytelenek. Igényük egészen másmilyen. Igényük a csend és a béke, a magány – az elmélyülésre alkalmat adó, háborítatlan nyugalom. Ezt keresik ott, itthonról menekülve. Megbízások és munkateljesítések, egzisztenciális harcok, pénzügyi gondok, kapkodás, információs zűrzavar, indulatok kereszttüzében telő napok, feleslegesen és okkal támadt izgalmak, hirtelen pálfordulások megtapasztalása, áremelések és adóügyek – mind, mind a hátuk mögött maradtak, amikor átlépték a határt.

„Végre élünk!”

Már nem fiatalok. Végigélték az elmúlt négy-öt évtized minden rendű és rangú szezonját. Ifjan lázadoztak a polgári mentalitás ellen, támadták a konzervativizmust a gondolkodásban és a művészetben, lázadtak a háború pokla ellen, küzdöttek a festészet szabadságáért, a jobb és igazságosabb életért, aztán a stupiditás, az elnyomás korszakaiban visszavonultak a magánélet védőbástyái mögé, a szegénységbe, a nélkülözésbe, majd hittek az olvadásban, de nem hittek az üzletiesedő kor álmoráljában. Az ideák világában akartak élni mindig is, hűen – egymáshoz és a független gondolkodáshoz hűen, a művészet tisztaságához hűen; szárnyalni akartak, de szárnyalni nem tudtak, csupán útjaikon.

Mert amióta csak lehet utazni, utaznak. Mint klausztrofóbiások, ha kimenekülhetnek a zártságból, fellélegeznek a messzi városokban, a délszaki tájakon, a hegyek közé ékelt falvakban, folyók, tengerek partján.

Most onnan írtak, a Földközi-tenger mellől, s mintha először látnák, először csodálhatnák, holott régi szerelmük. Régi, hűséges szerelmesei habjainak.

„Mindennap a közelében vagyunk, együtt lélegzünk vele, csodáljuk kékségét, ragyogását, szívjuk az illatát, a talpunkon érezzük sós hidegét, és etetjük a hullámain hintázó sirályokat… Rójuk a sziklás parti sétányt, de a legvadabbat; kocsival oda el sem lehet jutni – hála istennek!”…

Aztán egy váratlan fordulat a levélben: „Hagyjatok ott mindent, csapot-papot, szövetséget és politikát, házat, megbízást, munkát, és gyertek, gyertek utánunk legalább két hétre! Csak két hétre legalább, csodás ez a hely, gyönyörű januárban, szebb, mint nyáron… Azt már nem is mondom, hogy a város a citrom ünnepére készül… És a mimózák! Nyílnak a mimózák, pompáznak a sárga virágok, mimóza, mimóza mindenütt… a kertekben a streliziák…”

„Hagyjatok ott mindent!…”

Hát igen! A napról napra támadó szenzációkat, az újságok híreit, a rádió, a televízió adásaiból áradó információkat, a döbbenetesnél döbbenetesebb leleplezéseket, kijelentéseket, politikai fordulatokat, amelyek meglepetést meglepetésre halmoznak; hagyjuk itt – hacsak két hétre is! – a jószerével követhetetlenné váló gazdasági, társadalmi helyzetet, és utazzunk a tengerhez mi is, járjuk a sziklás ösvényeket a nyíló mimózákkal teli kertek között, meditáljunk az estében, hallgatva a köveket nyaldosó hullámok neszét. „Végre élünk!” – mondhatnánk mi is a barátainkkal, s milyen szívesen tennénk, csodálva inkább a déli vidék szépségét, mintsem hogy az itteni gondokkal kelljen szembenézni. Költészetről, festészetről beszélnénk, nem pedig a sok köpönyegforgatóról, a hajdani politikai szereplésüket oly ügyesen más színben feltüntetőkről, a közelmúltban is még homlokegyenest másként vélekedőkről, akik kényszerhelyzetükben fordulnak ravaszul szél iránt. A tengert hallgatva megfeledkezhetnénk róla, hogy nálunk, lám, rezsimről rezsimre mindig pontosan ugyanaz játszódik le; amikor a leleplezésekre kerül sor, akkor gyorsan azok is beállnak a leleplezők sorába, akiknek régi tetteit az új helyzet elítéli. Különös heteket, hónapokat élünk, írhatnánk válaszlevelünkben barátainknak; különösnek találnák ők is, ha most hirtelen hazajönnének. El sem hinnék, mi minden esett meg mostanság. Valóban, az ember hamarjában el sem hiheti, hogy félhivatalosan vagy hivatalosan mekkora fordulatok állnak be például elmúlt évtizedeink eseményeinek megítélésében. Hiszen mi, sokan a lelkünk mélyén mindig is úgy vélekedtünk a hazugságokkal elfedett történelmi igazságok felől, ahogy most már hangosan is lehetséges. Csupán az a zavarba ejtő, hogy a végre kimondott tényeket némely olyan közéleti férfiú is helyesli bólogatva, aki tán még fél éve is tűzzel-vassal hadakozott ellenük.

„Végre élünk!” – írják a Riviéráról a barátaink, s irigylem tőlük a nyugalmas napokat, a fényt, a virágok illatát, a citrom ünnepére készülő város békéjét, derűjét. A part, a táj mint egy könnyed kézzel festett, úsztatott akvarell pompáz köröttük. Jó lenne ott lenni, de most mégsem mehetünk utánuk, nem tudunk itthagyni semmit, itt kell maradnunk ebben a szmogban, a főváros szürke ege alatt, itt, ahová csak késve érkeznek meg a tenger mellől a mimózák. Ha nem is olyan bőséggel virítanak majd, mint Roquebrune-ben, Cap Martinen, de valamiféléket csak láthatunk mi is, remélem.

„Végre élünk!” – azért mostanában már itt is megkockáztathatjuk ezt a kijelentést, habár nem a csend és a békesség derűjétől lelkendezve; de élünk végre, csak élhessünk is, csak élhessünk…