Sztálin titkos naplójaPáratlan lelettel gazdagodott az eddigi Sztálin-dokumentáció. Egykori dácsájának eresze alól előkerült titkos naplója. A pepita kockás fedelű, egyszerű irka, benne a J. V. keze írásával telerótt lapok igazi szenzációt ígérnek, hiszen bepillantást engednek Sztálin lelkének legmélyebb bugyraiba. A feldolgozás alatt lévő dokumentumból a világon elsőként közlünk részleteket. A füzet első oldalán ez olvasható: Figyelmeztetés önmagamnak! Ennek a naplónak a lapjait minden bejegyzés után el kell égetni! Senki kezébe sem kerülhet, a magaméba sem!! Eljárás: Amint leírtam valamit, azonnal intézkedni kell a megsemmisítéséről. A naplót úgy kell vezetni, hogy tartalmának nyoma se maradjon. Amennyiben mégis az utókor kezébe kerülne, az csakis aljas árulás következménye lehet, ez esetben szigorú eljárást leszek kénytelen foganatosítani akár önmagam ellen is. Éberen kell ügyelnem rá, nehogy a határozott és megmásíthatatlan utasításom ellenére megőrizzem és valahová eldugjam ezeket a feljegyzéseket. (A dácsa ereszébe pl. A szerk. megjegyzése) Figyelem! Zsebeimet, fiókjaimat és minden elképzelhető helyet, ahol módomban lenne ezt a füzetet elrejteni, át kell kutatni. Eljárás megtalálás esetén: l. elkobzás, 2. az irat megsemmisítése és 3. személyem felelősségre vonása, esetleg leváltása és likvidálása. Jelszó: Ne áruld el magad, nehogy eláruljon téged! SZIGORÚAN BIZALMAS! TITKOS!!!! NEM KERÜLHET A KEZEMBE!!! Ezután következnek, sajnos dátum nélkül a jeljegyzések, melyekből néhány részletet közreadunk: (Keltezés nélkül) … Sok gondot okoz nekem ez a Napló! A legnagyobb óvatossággal kell vezetnem, a legteljesebb titoktartásban. Amint rovom e sorokat, elfordítom a fejem, hogy még csak véletlenül se olvashassak bele feljegyzéseimbe. Megnehezíti helyzetemet, hogy ily módon nem tudhatom, mit írok le, mit kell óvnom illetéktelen tekintetek elől. Beleborzadok, ha elképzelem, hogy beosztottjaim vagy a nép közül bárki is elolvashatná írásomat. Szörnyűséges ez a diktatúra, amit teremtettem, nincs tőle egy perc nyugtom sem. Kelepce: itt lakom a Kremlben, ahol valamikor a cárok, van néhány biztonságos dácsám, őrszemélyzetem, hivatalnokaim; a legnagyobb kényelemben élhetnék, hiszen minden a rendelkezésemre áll: a katonaság, a haditengerészet, az állambiztonsági szervek, ehetek, ihatok, angol pipából szívhatom a legfinomabb dohányt, van szép egyenruhám, drága pisztolyom, külön mozim, összeköttetésben állok a világ számos kormányfőjével, uralkodójával és miniszterével, nincs a földnek olyan zuga, ahol ne ismernék a nevemet, könyveket írok, beszédeket tartok, van takaros bajszom, jól bírom a dínom-dánomot, vodkaivásban mindenkit lesöprök a porondról – nem akarom tovább sorolni, élhetnék, mint Marci Hevesen („Marci Hevesen” L. Összes Műveim, 1086978. kötet, 2000056795467. oldal: „Hogyan élt Marci Hevesen, avagy a semmittevés dialektikája a diktatúrában, különös tekintettel a szocialista építésre”) – egyszóval élhetnék a legnagyobb békességben, ehelyett letartóztatásokat és kivégzéseket kell elrendelnem, tábornokokat, írókat, művészeket és párttitkárokat kell likvidáltatnom, és örökösen gyanakodni és gyanakodni. Gyanakodni másokra – mindenkire! – és magamra! Ez a legkínosabb: önmagamat, ezt a pipázgató, vodkázó, falatozó és gramofonozó, had- és társadalomtudománnyal, nyelvészettel és esztétikával, közgazdaságtannal és mezőgazdasággal, iparral, kereskedelemmel és privát ügyekkel foglalkozó grúz férfit is állandóan figyelnem kell. (…) Mindezen ellenőrzések között az önellenőrzést is a legmagasabb szinten valósítottam meg. (…) Reggel, amikor felkelek, az ágyamból kilépve azonnal hátrafordulok. A gyors, éber mozgást még az illegalitásban tanultam meg. Tehát ravaszul és gyorsan megfordulok, hogy lássam, kiszálltam-e az ágyból. De nem elég csupán pillantással felmérni a helyzetet, végigtapogatom a takarót, benézek a lepedő alá, felemelem a párnát, s mi több, egy újabb és váratlan mozdulattal az ágy alá is bekukkantok, s csak amikor így, alaposan meggyőződtem róla, hogy nem vagyok sehol, akkor merem állítani, hogy felkeltem. Ezek után kimegyek a fürdőszobába, aminek a fala körös-körül tükrös, úgyhogy egyszerre sok-sok Sztálin jelenik meg a helyiségben. Amint belépek, azonnal pisztolyt rántok, természetesen a tükörképeim is. Felmordulok: senki se moccanjon! Mozdulatlanul állok magam is, várok, csak tekintetemmel pásztázom végig a tükröket. Fegyverem rájuk szegezve, énrám az övék! Percekig állunk így! Kivárom az alkalmas pillanatot, és lövök. Ha engem találna a golyó, akkor tudhatnám, hogy én vagyok az ál-Sztálin, ha azonban csörömpölést hallok, és az egyik tükörfal szilánkokra zúzódva a csempére hullik, megnyugodhatok, én az igazi Sztálin vagyok, én magam vagyok én, és megkezdhetem a borotválkozást. Különös dolog szembenézni magammal a mosdó fölött. Mondhatom, néha egészen meghatódom azon, hogy beszappanozhatom az arcomat, s mi több, arra a bátorságra is vetemedhetem, hogy egy gyilkos szerszámot, a borotvát(!) a torkomra illeszthetek. Fantasztikus bizalom és óriási felelősség! Hiszen megszaladhat kezemben a kés! De hogy ne legyek olyan szabadjára hagyva, ott borotválkozik mellettem, körülöttem a többi Sztálin is, szakasztott ugyanolyan pizsamában, szakasztott ugyanakkora borostával az állán. Egyszerre végzünk minden mozdulatot, a legapróbbat is. Így aztán nem lenne célszerű a merénylet, mert ki tudhatná, vajon az igazi Sztálin halna-e meg, ha pedig tévedne a gyilkos, borzalmas bosszút állnék, ezt jól tudjuk valamennyien! (…) Emlékszem, valamikor azt hittem, pap leszek, szelíd, jóságos ember. Hiszen alapjában véve ma is békés természetű vagyok, nem tehetek róla, hogy kényszerhelyzetbe kerültem. Gyanú gyanút szül, nincs megállás. A diktatúra terrort, s abban sincs megállás. Fárasztó. Jut eszembe: ha pópa lennék, szakállat növesztettem volna (mint ifjan, mikor még nem dőlt el a sorsom), nem borotválkoznék, és ez a fürdőszobai procedúra is elmaradna… (…) Délfelé érek a hivatalomba. Amit az őrszemélyzet nem tesz meg, én nem mulasztom el: lépten-nyomon igazoltatom magam. Még így is erős szívdobogással lépek munkatermembe; mindennap attól félek, hogy kinyitván az ajtót, Sztálint fogom ott találni az íróasztalnál, vagyis magamat, s ebben az esetben alapos gyanúm támadhatna a legaljasabb provokációra, csakhogy kit kellene agyonlőnöm? Magamat, aki beléptem, vagy magamat, aki már az asztalnál dolgozom? (Nem beszélve arról, hogy illetéktelenül miféle hivatali iratokba nézhetnék bele érkezésem előtt, hiszen a titkárom kötelességszerűen kiszolgáltatná a napi munkát! Apropó! A titkárt is likvidálni!!!)… (Keltezés nélkül) … Gyönyörű innen, a Kreml ablakából a város. Havazik. A Vörös téren apró emberkék, érdekes alakok, furcsák, ahogy jönnek-mennek, sietnek, betérnek a GUM-ba, fülükre húzzák a kucsmát, felhajtják a gallért; érdekesek a nők a csizmáikban meg a kendőikkel. Parányi játékszerek. Szeretem őket, hiszen az enyémek, de örökösen az az ingerem támad, hogy mint gyerekkoromban a megbámult, vonuló hangyák közé, csizmámmal rájuk tapossak. Legyőzhetetlen vágy: egyszerre ragaszkodni is hozzá és tönkre is tenni, ami a birtokunk! Szét kell szednem az embereket, és meg kell néznem, mi van bennük; efelől számtalan izgalmas és megunhatatlan jelentést olvashatok a kihallgató szerveink jegyzőkönyveiből. Igaza van Dosztojevszkijnek, mélységes mély bűnök lappanganak bennünk, és nincs érdekfeszítőbb, mint megtalálni ezeket a bűnöket. A bűnösök bűnhődni akarnak; az az én szomorú kötelességem, hogy kívánságuk beteljesítője legyek. Pedig milyen szép lenne egy behavazott parókián, ilyenkor délidőben, amikor a házvezetőnő már megfőzte a levest, megsütötte a húst, és az illatos kalács is asztalra kerül. Kinn trojka csengője csilingel, megérkezik a szomszédos körzet pópája, topog, veri csizmájáról a havat, és azt mondja, cudar idő! Én meg kupicákba töltöm a pálinkát, és iszunk egy kortyot a káposztaleves előtt… Idill. Nem lesz részem benne soha! Csak azt látom, hogy a mauzóleum erkélyét hó lepi, hó súlya nyomja a fenyők ágait, és odalenn az a sok kis ember futkároz, s közülük akármelyikük mozgását bármelyik percben megállíthatom… (Keltezés nélkül) Még ifjú voltam, amikor Bakuban elém állt egy cigányasszony, és én nevetve megengedtem neki, hogy jósoljon a tenyeremből. Barna, csillogó szeme egészen megbabonázott. Drótkötelet látok a nyakadban, ifiúr, azt mondta. Hatalmas vagy, akkora, mint egy templom. Magas talapzaton állsz, és bronzból vagy, akár egy szobor. Állsz a széles téren, valami liget szélén egy kis ország fővárosában. Ünnepelnek, koszorút tesznek eléd, rettegnek tőled! Jól van, mondtam a cigányasszonynak, szeretem, ha ilyeneket hazudsz! Nem hazudok én, ifiúr, jósolok a tenyeredből. Egyszer, egy őszi estén drótkötelet vetnek a nyakadba, és lerántanak a talapzatról, teherautó után kötve vonszolnak, aztán szétdarabolnak… Vigyázz, ifiúr, vigyázz, még elkerülheted ezt… Nevettem rajta, de bosszantott is ez az ostobaság. Elzavartam, hiába tartotta a markát, igaz, egy huncut kopejkám sem volt. Csúnyán átkozódott, fenyegetett, hogy fog az átka… (Keltezés nélkül) Álmatlan éjszakáimon kidolgoztam egy remek módszert. Meghalok (van elég alteregóm, majd intézkedem!) – agyvérzés vagy ilyesmi, még nem tudom. Persze mind ott nyüzsögnek majd körülöttem. Én pedig kihallgatom a fecsegésüket. A civódásukat. Figyelem, hogy marakodnak a koncon! Megjegyzem rágalmaikat, amiket rám szórnak, hiszen már halott vagyok, gondolják. Kelepcébe csalom őket! Amikor már azt gondolják, mindent tehetnek, mindent kimondhatnak, ami eddig tilos volt, vagy amit tanácsosabb volt elhallgatni, előjövök a farbával! Előbb szépen kiugratom a nyulat a bokorból, aztán likvidálom azt a sok szabadon fecsegőt! Azt a sok önálló gondolkodásút! Csak arra kell ügyelnem, hogy el ne vétsem ezt a cselt a halállal. Alapos biztonsági intézkedésekre lesz szükségem, nehogy az önkonspiráció balul üssön ki, éjjel-nappal figyelnem kell magam, elég egy óvatlan pillanat, s én kerülök a ravatalra. Akkor pedig mindennek vége… (Keltezés nélkül) … Újabban attól tartok, hogy önmagam árulója leszek. A minap… még leírni is hátborzongató! – a minap csak úgy véletlenül belenéztem a tükörbe, és – nem láttam benne senkit! Hol lehettem? Csak nem tettem el láb alól magamat máris?… (Keltezés nélkül) Összehívtam alteregóimat, mind ott voltunk a dácsámban. Hajnali ötig tartott a dáridó. Elég sokat ittam, spanyol óborokat, persze előtte vodka, konyak, észrevettem, hogy kezd megártani az ital, de tartottam magam. Csak a búcsúzkodásnál éreztem szédülést. A biztonság okáért egyenként engedtem el őket, nehogy összeverekedjünk. Ilyenkor egyformán öltözünk, ugyanolyan pipát szívunk, úgyhogy kellett vigyázni. Mindenkivel kezet ráztam, ügyelve, hogy az ajtónak ugyanazon pontját egy pillanatig se hagyjam el. Mégis történt valami, Berija vagy Hruscsov, már nem tudom, melyik, véletlenül meglökött, elkerültem a helyemről, éppen amikor két alteregóm egyszerre akart távozni. A kézfogások közben megzavarodtam, nem emlékszem, én köszöntem-e el magamtól vagy magam éntőlem. Távoztam-e vagy maradtam? Végzetes! Senki sem tudja megmondani, én vagyok-e én, annyira elkeveredtem. Írom ezt a naplót, de cseppet sem vagyok benne biztos, hogy én írom-e, vagy máris illetéktelen kezébe került… Félek, elvesztem, a túlbiztosítás áldozata lettem, nem merek tükörbe nézni sem, hátha már valóban nem vagyok sehol… |