A mennyország kapujában

Zelk Zoltán ott állt a mennyország kapujában, hogy elszívhasson egy cigarettát, mert odabenn újabban megtiltották neki a dohányzást. Mellesleg arra is számított, hogy majd arra téved valaki, akitől kérhet egy kis kölcsönt. Állt Zelk egy kumuluszon, s hogy jól kihasználja az időt, egy négysorost fogalmazott fejben, az első két sorával már el is készült, amikor váratlanul alantról egy felfelé szálló, ismerős alakot látott; az illető közeledett.

– Te jóságos Isten! – ámuldozott Zelk. – Akármi legyek, ha ez nem a Galsai!

Annyira meglepődött, hogy ujjai közül kipottyant a cigaretta. A félig szívott csikk himbálódzva szállt alá a magasságból.

Galsai elkapta.

– Kösz, Zolikám, már nagyon vágytam egy slukkra!

Zelket bosszantotta a dolog, mert elég sóher volt, nem szívesen pazarolt el így egy cigarettát, de azért a könnyekig meghatódva tárta ölelésre a karját.

– Gráci! Hát hogyhogy?!

– Most mondd! – huppant Zelk mellé, a felhőre Galsai, amitől persze a kumulusz megbillent. – Most mondd, öregem, hát mit szólsz?!

– Nézd, kedves, ez velem is megtörtént. De azért borzasztóan csodálkozom! Tudtam, hogy hipochonder vagy, de hogy igazán beteg?…

– Magam sem értem! – nézegetett felfelé Galsai, a kaput meg a magasságot kémlelve. – Ez egyszerűen hi-he-tet-len, kérlek! Hogy ez megtörténhessen az emberrel! Komolyan mondom, mindig azt hittem, csak ijesztgetés. Jó, jó, jártam temetésekre, elolvastam az újságokban, hogy ez meg ez meghalt, tudom, ugye, hogy te is, de hogy én?! Kérlek szépen, fogalmam sincs, kihez fordulhatnék. Hát kihez fordulhat az ember ilyen esetben? Te mégis már régebben itt vagy, biztosan vannak információid… Hova lehet fellebbezni? Hatvanegy vagyok, ugye, ez valami tévedés, már megint valamit összekevertek, ez az adminisztráció, kérlek, ami itt van!… Én ezt nem hagyom annyiban! Nekem, ugye, ott a lapom, az a Grimasz… Igaz is, nem írnál nekünk valamit? Remekül fizetünk, háromszáz forint egy flekk… Mindegy, mit adsz, verset, akármit… Te annak idején egészen jó tárcákat írtál. Most lesz lapzárta… – A homlokára csapott. – Lapzárta! És itt rohadok egy ilyen szar felhőn! Felhőn?! Most látom! Te Atyaegyisten! Ez kilyukadhat! Eloszolhat! Ez rettenetesen bizonytalan!…

– Ne izgulj, Gráci – nyugtatta Zelk a maga lassú, nyújtott hanghordozásával. – Innen te már nem esel le sehová sem!

– Hát mi ez itt? – bökött most már csendesebben a magasba Galsai. – Csak nem a…

– De, Gráci, de! Ez a mennyország!

– Ez a mennyország?! Ne mondd! Komolyan? Szóval ez az? Micsoda mázli! És te itt laksz? Akarom mondani, hogy kerültél ide?

– Hiszen te is ide kerülsz, Gráci!

– Mondd csak, biztos ez? Nem mondom, hogy bűnös ember lettem volna, de mégis… nem voltam az a kimondottan szent életű. Mindenféle emberi gyarlóság, ugye… Ital, nő… Meg az én fenenagy hedonizmusom! Persze, már ne is haragudj, rólad is tudok egyet és mást! Hogy intézted el, hogy ide juss?

– A költők mind ide jutnak, Gráci!

– Aha! Na de én?

– Nem azt mondtam, hogy a versírók, hanem a költők!

– Remek, remek! Ezt azért írd meg valahol, hogy költőnek tartanak! – De azért még nem hagyott alább az aggodalma. Közelebb hajolt Zelkhez. – És mondd csak, milyen hely ez itt? Elviselhető? Na, csak azért, mert az ember sohasem tudhatja, engem már annyiszor bebóvliztak…

– Nézd – vakarta meg a feje búbját Zelk. – Hogy is mondjam…

– Ne légy kíméletes! Tiltják a dohányzást? A piát? Nem lehet nőt bevinni? Talán zabálni sem lehet?!

– Grácikám – nézett szomorú tekintettel Galsaira Zelk. – Nem ilyen egyszerű. Az a helyzet, hogy mi, akik onnan jövünk…

– Honnan? A Földről?

– Fenét! Arról van szó, hogy akik a szocialista táborból…

– Micsoda?!

– Igen, bizony, szegény barátom! Mi, akik a szocialista táborból kerülünk ide, egy ugyanolyan rezsimbe vagyunk besorolva.

– Egy ugyanolyan rezs… Hát ezt kikérem magamnak! Ezt ki-ké-rem… ezt… – Gráci fuldoklott, levegő után kapkodott. – Micsoda megkülönböztetés? Micsoda inszinuáció! Mindjárt megüt a guta! Hát ez… ez… Na nem! Tiltakozni fogok! Tiltakozom! Talán még van annyi protekcióm az egyháznál… Intézkedni fogok! Szólok az Aczélnak! Felmentést kérek! Nem, nekem ebből már elég volt! Az Aczél a nyugdíjaztatásomnál is készségesen segített, hát akkor legyen szíves, most is! Nem ettem meszet, hogy ugyanazt csináljam, mint odalenn?! Ez mégiscsak sok! Hát nincs menekvés?!

– Nincs, kedves, nincs! Ezek itt azt hiszik…

– Ezek itt ne higgyenek semmit! Fogalmuk sincs semmiről! Miért kell engem büntetni? Miért?

– Kedvesem – csitította Zelk. – Ez nem büntetés. Nem fogod elhinni, ezek itt kedvezni akarnak nekünk.

– Kedvezni?! Ezzel?! Hogy berendeznek nekünk egy ilyen…

– Igen, igen! – Zelk körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki. Galsai füléhez hajolt. – Ezek itt úgy tudják, hogy a szocializmus a földi mennyország. Pechünkre valahogy bevették ezt a propagandát. És a lelkeknek biztosítani akarják a honi kondíciókat.

– Baromság!

Zelk vállat vont.

– Udvariatlanság lenne visszautasítani a kedvességüket.

– Na nem, nem, hát én nem leszek tapintatos! Az ember meghal, rendesen befejezi odalenn, na, gondolja, végre megszabadultam, és akkor tessék, itt ugyanaz! Nem, nem! Én visszamegyek, disszidálok, és újra meghalok! Beverekszem magam, legalábbis az ítéletnapig tartó időre, egy kapitalista rendszerű mennyországba!

– Az nem fog menni, öregem! – mondta szomorúan Zelk.

– Hogy én milyen marha vagyok! – csapott megint verejtékező homlokára Galsai. Rettentően izzadt, pedig csak egy nyitott ing volt rajta, de a magasságból dőlt a fény; Gráci nem győzte a tarkóját, nyakát meg az olajbarna haját törölgetni. – Hogy én mekkora egy állat vagyok! Kinn voltam Bécsben! Bécsben! Érted! Kinn voltam Bécsben, és ahelyett hogy ott maradtam volna, hazajövök meghalni! Este megérkezem Bécsből, és reggel… Tessék! Ezt a marhaságot! Ezt a baromi pechet! Hát nem voltam én mindig és mindig peches? Most mondd! Most mit szólsz ehhez? Csakis velem fordulhat elő ekkora pech!

– Semmi baj, Gráci, nagyon jó kis társaság vár rád.

– Ezzel vigasztalsz?

– Itt az egész farkasréti művészparcella. Itt van Szántó Tibi Pécsről. Szederkényi. Itt vannak a nagy öregek, a fiatalok… Szabó Pisti, Kormos, Kamondy Laci…

– Jó, jó! És a kaja milyen?

– Minden olyan, mint odalenn volt, nálunk.

– Ajaj! Minden olyan? Szóval semmi csoda?

– Csoda? Itt nincs csoda, kedves!

– Na de hát azt mondták… azt tanultuk, hogy majd fönn, a mennyországban…

– Kedves Gráci, a csoda nem itt van! A csoda odalenn volt. Az, hogy léteztünk, voltunk, éltünk, szerettünk és írtunk. Ez volt a csoda. És most gyere, bevezetlek. Ne búsulj! Ha odalenn kibírtuk, még azt a kis hátralévő örökkévalóságot is kibírjuk. Gyere, Gráci!

Zelk vezette Galsait felhőről felhőre a mennyország kapujáig. Mielőtt beléptek volna, Grácihoz fordult.

– Írok egy négysorost. Két sora már készen van. Te, mint a Grimasz főszerkesztője, nem tudnál egy kis előleget adni rá? Úgy hallottam, zsebből fizetsz.

– Hát, kérlek, momentán… – kezdte zavartan elhárítani a pénzkiadást Galsai –, ami azt illeti, momentán… – Felcsillant a szeme. – De hiszen itt nem is lehet! Itt nincs pénz! Nincs előleg, adósság, nincsenek anyagi gondok, Zolikám! Itt aztán nincs pénz!

– Pénz mindenhol van, kedves – mosolygott Zelk. – És ahogy én téged ismerlek, itt is meg fogod találni. Tessék! Lépj be a kapun, Gráci!