A föld alatt

Ülnek a metróban hárman, két férfi meg egy nő. Öregek, ijesztően öregek; göncökben, gúnyákban. Az egyik ember görbedt hátú és hórihorgas, a másik kicsi, megvénült gyerekarcán pihés, ősz szakáll. Majszol. Majszol az égimeszelő is, könyöke csontos térdén, úgy vájkál a földre tett nejlonszatyorban; könyékig turkál benne, szuszog, tapogatódzik: száraz bejglidarabot halász elő, fogatlan szájához emeli, rágja. Kajla karimájú kalapja elfedi az arcát, amint előredűlve ül. A kis szakállas bakancsos lába között is zsák áll, ő is abból kotorja elő a harapnivalót; az sem más, mint ünnepekről maradt mákos tekercs, csontszáraz, de penészes is talán. Morzsálódik, amint tör belőle. Mert töri, és kínálja a nőt, szó nélkül, gesztusok nélkül. Csak éppen odanyújtja a falatot. Az öregasszonyon fekete, pecsétes kalapocska, százéves buklékabátján szőre hullott prémgallér; vékony lába szára elvész a gumicsizmában, ujjain cérnakesztyű. Vár a falatra elegánsan, de azért mohón a szájához kapja. Az a száj! Csupa ránc az ajkak környéke, amint ráncos az egész arc, a sápadt madárarc a nikotinsárga, ősz hajtincsek alatt.

Ülnek, utaznak a robogó metrón, és esznek. Módszeresen, kitartóan, fáradhatatlanul. A megállókban ki- és beözönlenek a népek, csapódnak az ajtók, a lámpafényes állomások ontják az utasokat, de ők mit sem törődnek a tömeggel, a kocsi sarkába húzódva esznek, meghúzódnak a csattogó, vágtató vonatban, a földalatti-alagút sötétjében száguldó szerelvényen.

Esznek. Majszolnak. Rágnak. Nyelnek, harapnak, nyelnek, harapnak, nyelnek… Még a morzsákra is ügyelnek, markukba gyűjtik, nyelvükkel felszedegetik piszkos tenyerükből. Nem néznek egymásra, nem beszélnek, aprólékosan, gonddal táplálkoznak.

Aztán egyszer csak kiürül a szakállas kisöreg zsákja. Hiába matat, nincs több bejgli. Csupán a tekintetével int a nőnek, hogy vége. Méltósággal veszi tudomásul a kopott dáma, egyenes derékkal, némán biccent. Az emberke összehajtja a zsákot, az ölébe teszi, ül mozdulatlanul. Zakatol, csattog a vonat, fékez, indul, tolonganak az emberek. A hórihorgas vénség azonban még mindig eszik. Akad zsákmány a szatyrában. Diós bejgli. De mielőtt beleharapna, most felnéz oldalvást. Észreveszi, hogy amazok kifogytak a táplálékból. Látni az arcát: mintha szénportól lenne fekete a kiugró pofacsont. Fogatlan ínye duzzadt. Megrebben gyulladt szemhéja. Hang nélkül nyújtja a bejglit; a kisöreg meg a nő ránéznek, nyelnek, nyeldekelnek, de nem fogadják el. Tartja, kínálja mégis. Végre a szakállas tör belőle, és továbbadja a nőnek. Ő maga nem kér. A hórihorgas még vár egy darabig, aztán újra lehajtja a fejét, és tovább majszol. Sóvárogva nézi a másik férfi; inkább a nő felé fordul, s elmosolyodik, mert látja, milyen mohón rágcsálja apró fogaival a kőkemény kelt tésztát az anyóka. Amaz megérzi, s viszonozza a tekintetet. Egy pillanatra megáll majszoló szájának mozgása, ajkára mosoly fut, kedves mosoly. A kis, szakállas öreg boldog. Tétova mozdulatot tesz a kezével, de nem ér hozzá.

És hallgatva utaznak tovább.