Az utcaseprő

Az őszt szeretem a legjobban. A nyár heve kimerítő, a tavasz latyakos és szeles, télen meg mindent beborít a hó; nem mondom, őszidőben is végigszáguldanak a városon a hirtelen támadt fergetegek, de a hőmérséklet általában kellemes, a nap is süt, meg kellőképpen hűvös is van, azonkívül ott az a sok lehullott falevél, a száraz, zörgő avar, látszatja van az ember munkájának.

Szeretem, ha van mit seperni.

Mindig is kényes voltam a rendre és a tisztaságra. Szegény megboldogult anyám sokszor emlegette, hogy aprócska gyermek koromban például az utamba akadó kerti kavicsokat sorba raktam, szobánk szőnyegéről szüntelen felszedegettem a szöszt meg a cérnaszálakat; kamaszodván is folyvást rendezgettem mindent; beszélgetés közben az asztalon hol a terítőt simítottam el, hol valamely tárgyat tettem odább, eligazgattam a virágokat a vázában, de mindezt csak úgy mellékesen, szinte öntudatlanul. Nem kétséges azonban, hogy állandóan a rendre fordítottam a legnagyobb figyelmet. Eleinte furcsállották mániámat, de megszokták; elterjedt rólam a családban, hogy híresen nagy rendrakó vagyok, noha meg is mosolyogták ezt az igyekezetemet. Mint fiúgyermek, megleptem rokonaimat a pedantériámmal. Ha náluk vendégeskedtem, láthatták, mily türelemmel és odaadással helyezem estelente a szék karfájára élére hajtott nadrágomat, mint akasztom vállfára kabátomat, és mennyire vigyázok, hogy a zsebeimből kitett apró holmijaim glédában álljanak az éjjeliszekrényen.

Az aszimmetria mindig is bántotta a szemem, lelki gyötrelmet okozott egy ferdén függő kép látványa, különösen ha nem igazíthattam meg, vagy, mondjuk, amint beléptem egy vendéglőbe, a kiválasztott asztal felé tartva sorra helyre tologattam a széttaszigált székeket; így tettem idegen lakásokban is, hol ehhez nyúltam, hol ahhoz, legtöbbször nem is tudva arról, hogy kéretlenül rendezkedem.

Amikor állás után néztem, hogy megéljek, sok mindennel próbálkoztam, de sehol sem tudtam megmaradni. Akár hivatalba kerültem, akár üzembe vagy kereskedésbe, mindenütt annyi összevisszaságot tapasztaltam, hogy időm a dolgok és az ügyek ráncba szedésével telt el, de ahelyett hogy méltányolták volna gondosságomat, mindenhonnan kipenderítettek, mondván, hogy buzgalmam miatt elhanyagolom a reám bízott munkákat; végtére is csak annyit végezzek el, amennyi rám tartozik, és ne avatkozzam be mindenbe.

Már-már attól tartottam, hogy kenyér nélkül maradok, amikor egy szép napon két kopottas, veres arcú, rekedt hangú alak párbeszédét hallottam véletlenül. A buszmegállóban várakoztam, ők meg mögöttem siránkoztak, csak úgy dőlt belőlük a panasz, munkájukat átkozták, mivelhogy dolguk szerint egész nap a város piszkát kellett takarítaniuk. Ekkor világosodott meg bennem, hogy mi is lehetne az én hivatásom. Jelentkeztem a Köztisztaságinál; felvettek. Seprűt és lapátot kaptam, és egy foszforeszkáló, narancsszínű mellényt. Kijelölték a körzetemet.

Végre a szenvedélyemnek élhettem. Az igazat megvallva, még ma is úgy vagyok, hogy akkor sem dobnám sutba a seprűt és a lapátot, ha egy vasat sem fizetnének, annyira élvezem a munkámat. Fel nem foghatom, miért nyavalygott az a két, veres arcú borissza, talán bizony a sors kényszerítette őket utcát seperni. Én azonban megtaláltam a helyemet. Tudom, kevesen vannak a világon, akik ugyanezt elmondhatnák magukról; a legtöbben gyűlölik, amit tenniük kell, alig várják, hogy leteljen a munkaidejük, lesik, mikor jön el a hosszú hétvége vagy a szabadság; én éppen ellenkezőleg vagyok mindezzel. A munka kezdetét várom türelmetlenül, mindig repülnek az órák, ha dolgozom; a munkaszüneti napokon szenvedek. Talán nem is csak a tevékenység hiánya miatt, hanem mert látom – vagy ha nem, hát élénken elképzelem –, micsoda sok szemét gyűlik fel azalatt, amíg pihenek. Milyen nagy rendetlenség támad: plakátok csücskét tépik le, ferdén hagyják a szemétgyűjtőket az utcákon, nemcsak csikkeket szórnak el, de zacskókat, műanyag dobozokat, újságokat is; elhanyagolt lesz a város, ráadásul ilyenkor, ősszel még az a sok lehullott levél is beborítja a járdát.

Ott vannak például a buszmegállók. Hiába sűrű a járat, egykettőre összejön a tömeg, a várakozók idegesek, dohányoznak, mások fagylaltoznak, hamburgert majszolnak, sült burgonyát csipegetnek színes staniclikből, aztán amikor befut a kocsi, gyorsan eldobják a félig szítt cigarettát, megszabadulnak a papírszalvétától vagy a fagylalt tölcsérének elázott csücskétől. Percről percre gyarapodik a tennivalóm. Csakhogy emiatt soha nem panaszkodom. Sürgök-forgok az emberek között a seprűmmel, észre sem vesznek, bár kerülgetnek, mint afféle akadékot. Legjobb esetben gépiesen utat engednek nekem, elhúzódnak a felkavart por elől, de rám se tekintenek, személytelen vagyok, voltaképpen láthatatlan a részükre.

De ez mellékes, mert nem várok elismerést. Még a főnökeimtől sem. Senkitől. Tudom, ha elmulasztanám a takarítást, innen is, onnan is rám zúdulna a méltatlankodás, erre azonban nem adok okot; nem is adhatok, mert nem a kötelességtudat hajt, amibe bizony belefáradhat az ember, hanem valami belső kényszernek engedelmeskedem.

Azért néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne – amit persze soha nem tennék meg! –, ha abbahagynám a söprést. Akár csak a buszmegállóban. Néhány órán belül bokáig érne a szemét. Estére térdig járnának benne, másnapra, harmadnapra pedig mindent ellepne a kosz, kitörne a pánik. Mert tudom, istenem, hogy senki sem fogna seprűt a kezébe, hogy takarítson helyettem.

Ám hagyjuk ezt. Sem hencegésre, sem túlzott megelégedésre nincs okom. Az áldozatosság mezében sem kell feszíteni. Amit teszek, arra senki sem kért, magam választottam. Elegendő a lélek öröme: miközben szenvedélyemnek hódolhatok, hasznára válok másoknak.

Néha késő este végigjárom a körzetemet. Alkonyatig mindent eltakarítok szépen, nézhetem a lámpafényben a tiszta járdát, a felsepert úttestet. Ha meglátok egy-egy cigarettacsikket, papírfecnit, felszedem, ne rontsa, ne törje meg a harmóniát. Megbámulnak a kései járókelők, bolondnak vélhetnek; aki csip-csup szemetekért hajladoz az éjszakában, mi más is lenne? Nem bánom, mit tartanak felőlem. És még csak azt sem mondom az embereknek, hogy ne szemeteljenek. Hiszen anélkül nem lehet élni! Hogy mégis a tisztaságra törekszem, az az én dolgom. Nem esik nehezemre, csak seprű és lapát legyen mindig. Csak a látásom ne romoljon, hogy mindent észrevegyek, ami piszkossá teheti a várost. Csak a szemem legyen jó mindig ezután is, és akkor takarítom, söpröm, söpröm az utcát, elsöpröm a szemetet, söpröm, amíg bírom erővel.