Az illuzionista

Ma hosszú idő múltán újra találkoztam régi ismerősömmel, egy magas, ötvenes férfival, talán két éve tűnt el a szemem elől, s most alig ismertem rá. Azelőtt mindig csodáltam, hogy bár ősz, mégis mennyire fiatalos, mások is mondták, magam is úgy tartottam, hogy éveinek számából letagadhatott volna tízet. Tanult ember, felelős beosztásban dolgozott mindig, közgazdász, ha jól emlékszem, mert csak futó ismeretségben voltunk, szívesen beszélt a munkájáról, de nem az a fajta, aki untat vele. Inkább a másik ember dolga-baja érdekelte mindig, tapasztalhattam én is, amikor hébe-korba összefutottunk az utcán vagy utazás közben a városba tartva. Hangja csaknem halk volt, és szelíd; udvariasan kérdezett, figyelmesen hallgatott; úgy tetszett, sokat tud, mert mindenhez volt hozzáfűznivalója. Képes volt felfogni embertársai hullámhosszait, ráhangolódott bárkire, úgyhogy az, aki beszélt vele, nyugalmat érzett, sőt boldog volt, mert talán még soha nem lelt ennyire értő partnerre. Megfigyeltem, hogy a nők szinte rajongtak érte; ő soha nem élt vissza a kínálkozó helyzetekkel, legfeljebb néhanap tett pikáns célzásokat, de ezeket sem bántóan, inkább derűsen, humorral, kedvességgel. Nem is haragudtak meg rá a nők, bizalmasak voltak vele, csaknem gátlástalanul tárták fel előtte titkaikat. Diszkrét volt – ezt érezhették. De nemcsak a nők szerették, hanem a férfiak is rokonszenveztek vele; egyszer egy közös ismerősünkkel beszéltem róla, s megállapíthattuk, hogy senki sincs, aki ne kedvelné, népszerű volt, lebilincselő modorú.

Mindenki irigyelte ezért.

Már a megjelenése is kellemesen hatott; nem öltözött divatosan, ám minden holmiban elegáns volt, talán éppen ez volt a titka: nem volt agyonfésült, skatulyából kihúzott; eleganciája könnyed volt, természetes. Hallottam, hogy családja van, de nem ismertem sem a feleségét, sem a gyermekeit. Amilyen derék férfinak láttam, elképzeltem mellé egy csinos, középtermetű nőt, kiegyensúlyozott, mosolygós teremtést, aki a karjába kapaszkodva, a vállának dőlve halad mellette az életben. Elképzeltem a gyerekeit is – úgy hallottam, lánya és fia van –, jól nevelt, szerény csemetéknek gondoltam őket, akik büszkén néznek apjukra, anyjukra, de tehetik is, hiszen szép emberpár viseli gondjukat. A lakásukat is elképzeltem, a hétköznapjaikat is, jóllehet barátunk erről soha nem beszélt, mindig gondosan kerülte a kitárulkozást, ha szóba került otthoni élete, udvariasan kitért a téma elől, nem zavarral, csak éppen a diszkréciót megőrzendő. Előfordult mégis, hogy ő hozakodott elő az övéivel, dicsérőleg emlegette nőjét és gyermekeit, nem fennhéjázóan, inkább nagy visszafogottsággal, ahogy az intelligens lényéhez illett.

Ha bajban voltam, ha rosszul mentek az ügyeim, mindig ő jutott eszembe: bezzeg vele ilyesmi nem fordulhat elő. Bezzeg ő nyugodt; nyugodtan végzi a munkáját, nyugodtan ül otthon szerettei körében, vacsora után olvasgat a kertben vagy az erkélyen vagy a szoba mélyén, sétára indul a nejével, egymást átkarolva nézik gyermekeik hancúrozását, megbocsátó mosollyal, csak néha-néha odaszólva figyelmeztetőn, fegyelmezőn. Kapkodásaim idején is ő villant fel előttem magabiztossága, felkészültsége; amikor reggelente csapkodva, szemüvegemet, tárcámat, kocsikulcsomat keresve szidtam házam népét, rettegve, hogy munkámból elkésem, hirtelen őt idézte fel képzeletem, láttam, milyen kényelmesen reggelizik, miközben átlapozza az újságokat, aztán komótosan felölti a zakóját, ellenőrzi a keze ügyében lévő táskáját, minden benne van-e (de mily felesleges mozdulat, hiszen már átnézte az este!) – aztán lágy búcsú a családtól, pontosan kiszámított indulás… Irigyeltem.

Egy boldog ember! – mondták a barátok. Az iskolában bólogattak a tanárnők: ó, igen, ezek a gyerekek védett környezetben élnek, ó, az apjuk… ó, az anyjuk!… meg is látszik rajtuk, jól tanulnak, anyuka ellenőrzi a leckét, apuka kellőképpen szigorú, semmi kényeztetés, semmi túlkapás… A szomszédok ámultak: soha sincs veszekedés, mindig csendes a ház, derűs és csendes, mint valami szép mesében.

Aztán egy darabig eltűnt a szemem elő. Másfél év telhetett el, míg újra felbukkant, csak futólag láttam, mert mintha nem örült volna a találkozásnak, intett, biccentett, köszönt, szaladt – mint aki menekül. Meglepődtem, mert nem illett ez korábbi modorához. Nemsokára ismét összefutottunk, akkor is csak néhány szót válthattam vele; türelmetlenül válaszolgatott, jobbra-balra tekingetett, nem volt képes nyugton állni, s bár küllemén még nem tapasztaltam változást, viselkedése megdöbbentett. Régi nyugalma oda lett, feszültség áradt belőle, nem is igen tartóztattam, mert rám is átragadt idegessége.

Nem hallottam felőle vagy egy fél évig. Kósza hírek keringtek ugyan róla, de hihetetlennek tetszettek: házát felveri a lárma, ő maga is veszekedős, hangoskodó lett, elhanyagolja magát és a munkáját.

Ma aztán megláttam egy téren, a buszmegállóban.

Meg sem ismertem volna, ha nem várakozás közben látom meg: hosszú percek teltek el, amíg annak az alaknak az arcvonásaiban, aki a közelemben állt, az ő képét véltem felfedezni. Sovány, beesett arcú, meggörbedt vállú férfi ácsorgott a tömegben, kezében agyonnyűtt műanyag szatyor; borotválatlan volt, és ingerült. Belekötött az emberekbe minden kis semmiségért (hogy miért tolakodnak eléje, hogy ne lökdössék), morgott, mert késett a busz, csaknem perpatvarba kezdett egy kamasszal. Megszólítottam; idegenül nézett rám, de aztán megenyhült, a régi ismerős felbukkanása kissé felderítette. Felszálltunk a buszra, feszengtünk, nem ment a beszélgetés. Minduntalan a huzatra, a melegre, a túlzsúfoltságra panaszkodott, ha rám nézett, akkor sem figyelt, nem volt jelen – és ez szinte hihetetlennek tetszett. Mint egy távoli tájra költözött alak, akinek már semmi köze sincs az otthagyottakhoz.

Bántam, hogy megszólítottam, kellemetlen volt ez a feszengés. Ám egyszer csak felém fordult, s valami régi fényt véltem megcsillanni a szemében.

– Nem bírtam tovább!

– Tessék?

– Nem bírtam tovább! – Úgy fakadt ki belőle, mint egy már megőrizhetetlen titok. Megütközve hallgattam. Megütközve és értetlenül.

– Mit nem bírt tovább? – kérdeztem a zajos autóbuszban.

– A mutatványt! Nem bírtam tovább a mutatványt.

– De miféle mutatványt?

– Hát… – Elakadt. Rám meredt, hogy vajon miért nem értem. – Hát… az egészet. Tartani… Egyensúlyban tartani. Tudja – hajolt közel hozzám bizalmasan, s újra emberi lett az arca, szomorú mosoly jelent meg az ajkán –, tudja, illuzionista voltam, élvezték a mutatványaimat, csodálták, értettem is hozzá, de belefáradtam. Nem megy már. Nem megy… – Felpillantott, kihunyt szemében a fény. – Itt le kell szállom!

Furakodott; otthagyott köszönés nélkül. Eltűnt az emberek sűrűjében.