Mese a vőlegényről

Ment, mendegélt a Vőlegény a széles országúton, vándorolt a dűlőkön, kacskaringós folyók partján, ment, mendegélt fütyörészve, vígan, hetykén, könnyedén, vállán batyuja, kezében bokrétás furkósbotja; kapaszkodott fel a hegyi csapásokon, ereszkedett le a völgyekbe; megszállt pajtákban, pitvarokban, jó emberek házában; szalonnázott, borozott, danolt velük; tréfás kedvű volt, s nagy huncut őkelme, mondták is neki a falusiak, hogy ej, ej, te Vőlegény, szabad vagy, mint a madár, mennyire irigyelünk téged, jössz-mész a világban, országot látsz, pajtásokat szerzel; ha csizmád elkopik, dolgozol néhány napig a csizmadiának, fát aprítasz, felásod a kertjét, s fizetségül új lábbeliben folytathatod az utadat; ha ruhád levásik rólad, serénykedsz valameddig a szabó házában, s máris új öltözék lesz munkád ára; ha vihar, eső, hó, szél elnyűvi föveged, beállsz napszámba a sövegjártóhoz, s úgy mész tovább, hogy mindenki téged csudál; egyszóval, szeret téged a jóisten, te Vőlegény. A Vőlegény meg csak bólogatott, somolygott a kis bajuszkája alatt, hogy biza, így van ez, ha az ember Vőlegény, akkor övé a széles nagyvilág.

Tavasszal virághullásban, nyáron verőfényben, ősszel pirosló erdőkben, télen hóesésben vándorolt, vándorolt a Vőlegény, s ki tudja, meddig élt volna még vígságban, ha egyszer csak nem találkozik a Menyasszonnyal. De mit tegyünk, ha így hozta a sora: egy szép napon látja ám, hogy szembejő vele az úton egy gyönyörű leány egy szál magában, pántlikás ruhában, veres csizmácskában, babos kendőbe kötött bugyorral. Arca, mint az érett barack, dereka, mint a darázsé, haja, mint az arany, nevetése, mint a patak hűs csobogása déli melegben az árnyas liget alján; fogai, mint az igazgyöngyök, hangja, mint a kisharang csendülése ünnepnapon.

Összetalálkoztak a széles országúton, meglátja a Menyasszony a Vőlegényt, megtorpan, s mint aki nem akar hinni a szemének, alig jut szóhoz.

– Ni csak! Hiszen te vagy a Vőlegény!

– Én az vagyok – szólt amaz pirulva, hogy így felismerték. – Az vagyok, biz, senki más. Hát tebenned kit tisztelhetek, galambom?

– Csodálom, hogy nem tudod – nézett rá az aranyhajú gyönyörűség a Vőlegényre kissé máris megbántottan, máris villámló tekintettel. – Nagyon csodálom, hogy nem ismersz fel, hiszen én vagyok a Menyasszony!

– No, ha te vagy, hát te vagy, örülök, hogy utamba kerültél, hallottam már rólad, szívesen el is nézegetnélek, mert bevallom, tetszel nekem, de sietős az utam, várnak a cimboráim, várnak a jóembereim széles e határban, estére vacsorával, éjszakára szállással, másnapra mulatsággal vagy munkával, így hát ha a szívem itt is tartana, bocsásd meg nekem, de szedem a lábam, az isten megáldjon!…

Tért volna ki a Vőlegény a szépséges leány elől nagy somolyogva, bazsalyogva, hanem az oldalt lépett egyet, s megint előtte volt.

– Márpedig egy tapodtat se! – szólt reá, ha nem is a kisharang csendüléséhez, ám inkább a puskalövés süvítéséhez hasonló hangon. – Te innen sehova sem mégy, mert éppen hogy téged kereslek égen-földön, nincs se széles e határ, se cimbora, te most velem jössz a paphoz!

– Hát aztán minek? – kérdezte a Vőlegény ártatlanul, bár kissé megszeppenve is, mert az aranyhajú lányból egyszeriben fúria lett erre a kérdésre.

– Hogy miért?! Hát hogy boldogok legyünk! A pap összead minket, azután azon szent perctől fogva már csak ásó-kapa választ el, holtodiglan-holtomiglan együvé tartozunk, talán bizony nem hallottál ilyesmiről?!

– Hallani hallottam – motyogta a Vőlegény –, de azt hittem, csak az öregek riogatnak vele. Mert hiszen szép vagy, nagyon szép, te aranyhajú leány, de nekem meg dolgom van erre is, amarra is, hát hogyan is mehetnék veled a paphoz, hogy kötést kérjek a szabadság helyett?

Több se kellett a Menyasszonynak, könnyekbe tört ki, hogy így megcsúfolják, toporzékolt, hogy nem akarnak vele a parókiára szaladni, de csakhamar felhagyott a kétségbeeséssel, látta, hogy azzal ugyan sokra nem megy, inkább felvetette a fejecskéjét, és ráparancsolt a Vőlegényre:

– Add a kezed, s indíts! Amarra van, lám, a legközelebbi falu, ide látszik tornyának a gombja, arra vezess, te nyámnyila!

A Vőlegényt annyira meglepte ez a parancsszó, hogy semennyit nem ellenkezett, hanem vezette a leányt a falu plébánosához. Ott aztán kijelentette szépen, hogy szabad akaratából akar házasodni, a pap a csuklójukra tekerte a stólát, megcsókoltatta velük a szent keresztet, és esküjüket vette az örök hűségre.

Mehettek isten hírével.

Mentek is, de már nem vándorútra, hanem egy faluszéli kis házba, ahol aztán gyerekeik születtek, ők pedig dolgoztak, küszködtek hajnaltól napestig, hogy porontyaikat felneveljék.

Így teltek az esztendők.

A Vőlegény lassacskán meg is feledkezett régebbi életéről, legfeljebb ha egymaga munkálkodott a mezőn, a nagy csendben, a pacsirták dalolását hallgatva jutottak eszébe a hajdani évek, amikor még fütyörészve vándorolt a messzi utakon. Hébe-korba leste is, kivált ünnepeken, amikor elidőzött kissé ebéd előtt a miséről a korcsmába betérő falubeliekkel, leste, figyelte, nem lát-e az ivóban amolyan egykori magafajtát, de nem akadt útjába egy sem, hanem egyszer, amikor éppen a rétről bandukolt hazafelé, alkonyattájt mégis szembekerült valakivel, akiről rögtön tudta, ki lehet. Jóképű, vidám legény volt, vándorbotján bokréta, fütyörészve jött a fák alatt. Megdobbant a szíve, amint megpillantotta, s várta, hogy a közelébe érjen. Akkor megszólította:

– Megállj, te ifjú! Nemde Vőlegény vagy?

– Az vagyok, biza! – kerekedett el a tekintete a jövevénynek. – Honnan tudod?

– Megismerlek én, ne félj, megismerlek! – felelte megkönnyebbedve a meghatottságtól. – Megismerlek, pajtás!

– Hát te ki vagy? – kérdezte amaz csodálkozva. – Kit tisztelhetek benned, öregapám?

– Öregapám?! – hökkent meg emberünk. – Csak nem látsz engem aggastyánnak?

A vidám vándor egészségesen, nagy hangon felnevetett.

– Hogyne látnálak annak, amikor olyan vénséges vagy, mint az országút!

Na, megharagudott erre, hogy is ne, hiszen még alig teltek el feje fölött az évek, de azért nem fordított hátat a szemtelenjének. Inkább közelebb hívta magához, hogy titkot súghasson a fülébe.

– Azt mondom neked, te ifjú, hogy ha utadba akad egy szép, aranyhajú leány, váltig tagadd, hogy te lennél a Vőlegény!

– Még ilyet! Aztán miért tagadnám, ha egyszer az vagyok?

– Miért, miért, te ostoba! Mert azonnal karon ragad, elvonszol a legközelebbi falu papjához, és hozzád adatja magát holtodiglan-holtáiglan…

Elkezdett erre kacagni az ifjú vándor, csak úgy potyogtak a könnyei, annyira hahotázott, mert ilyet még nem hallott sohasem.

– Jól van, vénség, majd letagadom, hogy én volnék a Vőlegény – mondta azért jóságosan, csak hogy ne okozzon csalódást, de eszébe sem volt, hogy igazán megfogadja. Búcsút intett, s folytatta útját fütyörészve, ment, távolodott táncléptekkel, bakugrásokkal, bolondosan. Emberünk pedig, aki immár vénséges apó lett, noha alig élt meg negyven nyarat és negyven telet, kétségbeesve, tehetetlenül, sajnálkozva nézett utána. De sokáig nem ácsoroghatott, mert várta otthon a dolog; sietett is, nem akart késlekedni. Mégis kikapott, amikor belépett a házba, hogy merre bóklászott ilyen sokáig, etetni kell az állatokat, rendbe kell tenni estére a ház körül az udvart, vizet kell merni a kútból, szénát kell szórni a jászlakba; östörgött vele a hajdani szép, aranyhajú leány, csak úgy szikrázott a szeme, annyira perlekedett. A porontyok meg az üres tányért verték a kanalaikkal, lábukkal dobogtak, visítoztak, egymás hajába kaptak, és követelték a vacsorát. A kis házban nagy volt a lárma, de a leglármásabb a Menyasszony volt, aki lámpaoltásig sem szűnt meg szidalmazni a Vőlegényt – mármint az öregembert –, amiért legtöbbször üres a kamra, így hát üres a lábos; s bizony mindezért őt mihasznának titulálta.

Az meg csak lesett; még akkor is, amikor már fenn ragyogtak a csillagok az éjszakai égen, akkor is lesett, csak lesett ki a kicsiny ablakon, hogy vajon merre járhat az a víg legény, akivel a dűlőúton találkozott? Vajon merre vihetik lábai őt, aki – az Isten, ha megóvná! – még nem is sejti, mi vár rá, ha vándorlása során összetalálkozik az aranyhajú, szép leánnyal…