A természet lágy ölén

– Á, uram, ismét nálunk? – kedveskedett a videokazetták eladásával és kölcsönzésével foglalkozó üzlet csinos kiszolgálónője, amint belépni látta azt a jóképű, ötvenes férfit, aki mostanában sűrűn megfordult náluk. – Ma mivel szolgálhatok?

– A szokásossal. – Halkan, diszkréten mondta, hogy a többi vevő ne hallja, és tekintetével mohón végigmérte a nőt; szőke, karcsú teremtés volt, az üzlethálózat alkalmazottainak egyenruhájában, vagyis kék pettyes blúzban és szilvakék, feszes szoknyában. – Remekül áll magának ez a szín – tette hozzá bizalmasan. – Elbűvölő!

– Igazán? – A nő könnyedén felkacagott, s ettől a férfi bátorságot nyert. – Ma valami szép őszit szeretnék.

– Őszit? – A nő emlékezetében megpróbálta sorra venni a készletüket. – Szóval őszit? És milyen őszit?

– Ha lehetne, kora őszit. Napos, száraz, langymeleg, derűs időt. És hegyvidéki tájat.

– Hogy tetszett a múltkor az a nyári? Tudja! Folyópart, legelők, szénaboglya?

– Pompásan éreztem magam. Felüdültem. De most a hegyekbe vágyom. Sárguló levelek, rozsdabarna lombok…

– … és alkonyi, áttetsző ködök, a csendes tisztáson egy kalyiba – fejezte be ábrándosan a nő.

– Maga már nagyszerűen ismeri az ízlésemet – mondta meghatottan és boldogan a férfi.

– Igyekszem, uram! – A polcon sorakozó kazetták közül kivett egyet. – Azt hiszem, ez az, amire szüksége van. Összesen két példány van belőle. – Feljegyezte a kazetta számát, átadta, a másikat gondosan félretette.

– Köszönöm! – Amint átvette a kazettát, a férfi megszorította a nő kezét. Nem ütközött ellenállásba, bár nem tudhatta, nem véletlen érintésnek hitte-e a nő. – Meddig vannak nyitva?

– Fél ötig.

– És akkor még bevásárlás, miegyéb? – Igyekezett közömbös hangon faggatódzni.

– Nem, nem, azt kora reggel intézem. Sietek haza. Rendszerint ötre már otthon vagyok.

– Ötre már én is, mindig – mondta mosolyogva a férfi. Amikor a kasszánál fizetett, fél szemmel úgy látta, mintha a nő a kazetta másodpéldányát a retiküljébe süllyesztette volna. De ebben nem volt biztos. Az ajtóból kedvesen odaköszönt neki: – Viszlát!

– A viszontlátásra! – intett a nő, a szavakat alaposan hangsúlyozva.

A férfi hazafelé bevásárolt. Almát vett, felvágottat, sajtokat, zsemlét és kis gondolkodás után némi desszertet. Még akadt intéznivalója, de öt óra tájban hazaért. A felesége még nem volt otthon. Elővette a szekrény aljából a hátizsákját, és sietve becsomagolt. Takaró, kulacs, esőkabát, élelmiszeres doboz. Átöltözött. Térdnadrág, vastag zokni, bakancs, szöveting, széldzseki. Negyed hatra elkészült. Bezárkózott a szobájába, a kölcsönzőből hozott kazettát behelyezte a gépbe, szokott kényelmes foteljába telepedett, és bekapcsolta a videolejátszót.

Villódzott a kép, aztán tisztultak a színek. A halványkék égre rárajzolódtak a rőt hegyek, az avarral borított ösvények, a fenyvesek mélyzöldje. Csend volt, mélységes csend, csak a látvány kápráztatott, de hangtalan; néma világ tárult a férfi elé. Elbűvölő helyszínek váltogatták egymást: horhosok agyagos vízmosásai, vénséges tölgyesek, fürge patakok, köves csapások a göcsörtös, vaskos gyökerek között; a lombokban a nap fénynyalábjai. Aztán egy út, amin elindulhatott a tekintet. Két felén feltűntek, majd elmaradtak a szebbnél szebb tájak. Olykor gyors röptű madár szelte át a képet, gyík futott a páfrányok között, mókus surrant a fára, de hangtalan. Könnyű szél mozgatta az ágakat nesz nélkül, peregtek a vörös, sárga, halványzöld levelek.

A férfit körülfogta az erdő, a hegyvidéki táj, a magasba szökő bazaltoszlopok szürke orgonasípsora, a tisztások fénye és a magaslati légmozgásban dűlő-hullámzó fűtenger.

– Micsoda levegő! – lélegzett tág tüdővel a fennsíkon. Fölötte kifeszített, kék ég s körül a csúcsok… Aztán feltűnt a kalyiba is.

Odaért. A kamera rásvenkelt az ajtóra. Durva fatákolmány, romantikus. Kitárult. Benn félhomály volt; meg kellett szokni a szemnek. Kecskelábú asztal, fenyőből faragott székek, priccs; a kis ablakon a pókok hálói s az ablakszemen túl a néma, fénylő táj.

Csend, béke, nyugalom.

A férfi úgy érezte, hogy a város, a hivatal, az utca forgalma, a hétköznapok nyüzsgése, a gondok, a család, az emberek és minden, minden, amivel naponta meg kell küzdeni, évszázadnyi távolságba veszett. Tekintetével körbejárhatta a kalyiba belsejét, igen, erre vágyott, erre a háborítatlan magányra. A poros üvegkockákon át most egy szarvast látott, nagyszerű példányt, ment, vonult büszkén, szabadon, királyian a hegy gerincén.

A férfi megállította a lejátszót. Megéhezett. Kibontotta a hátizsákját, elővette az élelmiszeres dobozt, falatozott. Lassan, ráérősen. Jól érezte magát ebben a kalyibában.

Amikor jóllakott, meghúzta a kulacsot. A rumos tea kellemesen hatott, felpezsdült tőle a vére. Nem bánta volna, ha most még sincs egyedül; arra a szőke, kék ruhás kiszolgálónőre gondolt; igazán eltölthetnék együtt ezt a délutánt itt, a hegyek között.

Elindította a videót. A kamera a fekhelyre pásztázott, aztán az ajtóra siklott. Mintha megmozdult volna a fakilincs! A férfi reménykedve várt, de nem nyitott rá senki. Időzött még a kalyibában egy kicsit, majd éles vágással kinn találta magát az ormon. Alkonyodott odalenn, a hegy derekánál köd terjengett, széles felhő, eltakarta a lenti tájat. Vöröslő erdők, zöldellő fenyvesek, a fennsík ezerszínű rétje fogta körül. Lassan eltűnt a nap, már csak a visszfénye világított az égen.

Lefelé tartott a meredélyen. De még utoljára felpillanthatott; észrevette, hogy a távolból egy alak közeledik a kalyibához, s amint jobban szemügyre vette, látta, hogy egy nő. Karcsú és szőke, és kék kezeslábast visel, a fején pedig kék kendő van. Intett, de már nem volt idő, a nő nem vette észre, bement a kalyibába.

Már csak néhány méter volt a kazettán. Kifutott a szalag; elsötétült a képernyő.

A férfi kikapcsolta a készüléket. Tűnődött, vajon csakugyan látta-e azt a kék ruhás alakot, vagy csak a képzelete csalta meg. Kideríthetetlen. Jóleső fáradtságot érzett a tagjaiban, kinyújtózott. Az órájára pillantott; sietve átöltözött ismét, köntöst vett magára, papucsba bújt. A hátizsákot gondosan visszadugta a szekrény aljába. Mire elkészült, megérkezett a felesége.

Vacsoráztak, váltottak néhány szót a napi dolgokról; az asszonyt kimerítette a napi lótás-futás, korán nyugovóra tértek.

Másnap a férfi visszavitte a kölcsönzött kazettát az üzletbe.

– Elkéstem – mondta sajnálkozva, óvatosan és diszkréten a kék pettyes blúzt és feszes szoknyát viselő kiszolgálónő. – Sajnálom, pedig igyekeztem, de feltartottak a szomszédok. Mire odaértem, maga már nem volt ott.

– Hol? – kérdezte izgatottan a férfi.

– Hát a kalyibában. Csak hatkor indíthattam a videót.

– Szóval mégiscsak?… – Megérintette a nő kezét. – Igen, még láttam egy pillanatra…

– Nem akar utazni? – simogatta meg a férfi karját a nő. – Csodálatos útirajzfilmjeink is vannak.

– Nem, én természetimádó vagyok, elegem van a zsúfolt városokból. A szabadban sokkal egészségesebb.

– Talán igaza van. – Közelebb hajolt a férfihoz. – Legközelebb jobban igyekszem, és leghelyesebb lesz, ha gondosan egyeztetjük az időt. De még akkor is közbejöhet valami.

– Reméljük, nem jön közbe semmi. Nos, mit ajánl? Van még választék a hegyvidéki anyagból?

– Jaj, ne! Nem akarom lebeszélni, de állandóan hegyet mászni!?… Borzasztóan fárasztó.

– Értem – bólintott a férfi. – Hát, nem bánom, adjon valami lankás tájat. De csak a maga kedvéért. És igyekezzen. Negyed hatkor indítom a videót.

– Negyed hatkor – A nő hálásan megszorította a férfi csuklóját. – Igyekezni fogok. De várjon. Kérem, várjon…