A zubbony

Hiába is tagadjuk, ma is vannak még kísértethistóriák. Éppen a minapában esett meg egy ilyen Tomasics Béla nyugdíjas, de még aktív közéleti férfiúval.

Hősünk mint politikai szakértő (mondhatnám szakember) egy idő óta rendre publikálta a múlttal merészen szembenéző cikkeit, előadásokat tartott a közállapotokról, sorra vette a hibákat, kellő történelmi távlatból ostorozta a hazai és külhoni személyi kultuszt, a törvénytelenségeket, a hatóságok túlkapásait, egyszóval mindazt, ami a szocializmus korábbi szakaszaiban gátolta az ipari kibontakozást, és megrendítette a társadalmat. Közgazdasági kérdésekben is elmélyedt, a korábban kiátkozott gazdasági szerkezetek újbóli bevezetésének fontosságát fejtegette, valaha félisteneknek tartott személyekről rántotta le a leplet és így tovább.

A cikkeit olvasók, az előadásait hallgatók persze már régtől fogva tisztában voltak mindazzal, amit ő most a nyilvánosság elé tárt, de közléseit mégis érdeklődés fogadta, hiszen különös élvezet mindarról a lapokban olvasni, nyílt fórumokon hallani, amiről hosszú-hosszú évekig még csak suttogni sem volt tanácsos.

Ily módon sikerei voltak; vérszemet kapott, s egyre messzebb ment politikai és gazdasági következtetéseiben. Egy napon azonban különös dologra lett figyelmes: kocsija visszapillantó tükrében észrevett egy fekete Volgát, amely mindenütt a nyomában járt. Felfoghatta volna véletlennek is, ám hirtelen támadt szorongásában úgy vélte, hogy a Ladáját követő kocsiból figyelik. Ösztönösen menekülni kezdett, ügyes, sőt veszélyes manőverezésekkel, bravúros, bár a mások testi épségét veszélyeztető előzésekkel meg is szökött előle, de hogy, hogy nem, a Volga utolérte, semmiféle trükkel sem lehetett lerázni. Tomasics Béla még csak azt sem láthatta, ki vezeti a fekete autót, mert ablakai, a szélvédője is foncsorozott üvegből készült. A gázra lépett, eszeveszett tempóban hajtott hazáig. Üldözője az utolsó utcasaroknál elmaradt. Hajszoltságában emberünk hosszú percekig ült a volánnál remegve és sápadtan, míg újra visszanyerte erejét és bátorságát.

Így történt ez attól kezdve: valahányszor útra kelt, a Volga felbukkant mögötte. De nem szólt róla senkinek, még a feleségének sem. Jobb az ilyet nem szellőztetni, gondolta óvatosan. Pedig az asszonynak feltűnt, hogy férje az utóbbi időkben ideges, összerezzen, ha szól hozzá, s mielőtt elindul hazulról, az ablak függönye mögül kitartóan kémleli az utcát.

De Tomasicsot nemcsak a Volgával üldözte követője. Ott termett mögötte mindenütt: vendéglőben, színházban, sőt még, a nyilvános illemhelyeken is. Előadásait is megzavarta; Tomasics Béla a tarkóján érezte figyelő tekintetét, de soha nem fordult meg, hogy szembetalálja magát vele, azt gondolta, ha nem veszi tudomásul, talán nem is létezik. Hanem azért odalett a magabiztossága, dadogott, elvesztette a fonalat; a hallgatói azt hitték, rosszullét kerülgeti.

Egyik éjjel otthonában is felrémlett a jelenléte. Tomasics tompa neszekre riadt álmából, mintha léptek alatt nyikordulna a padló, fiókokat húzgálnának, löködnének ki és be, könyveket vernének le a polcokról, fotelok kárpitját hasítanák fel éles szerszámmal, képek üvegét zúznák be. Verejtékezve gyújtott villanyt, káprázatában valami különös holmit látott ellebbenni a fény elől; mintha emberi alak lett volna, de csak törzs; fej, kéz és láb nélkül; alig akart hinni a szemének: egy zubbony volt az, aranygombos, váll-lapos zubbony. Rossz álom, gondolta. Kimerít a munka, pihennem kellene. De amikor reggel a fürdőszobába ment, beleakadt egy nyitva hagyott fiókba, amiből iratok szóródtak szét a padlóra, üvegcserépre taposott, s helyükről elmozdított bútorokba botlott.

Még mindig nem szólt az asszonynak. Semmi szükség, hogy aztán majd fecsegjen róla a szomszédoknak. De az egyik délelőttön, miközben újabb cikksorozatán dolgozott, hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki merően figyeli a válla fölött; s mint aki orvtámadó tőrétől fél, felordított. Felesége lélekszakadva rontott be a szobába. – Ott, ott! Ő az… – nyögte a válla fölé mutogatva emberünk, de az asszony nem látott mást, csak az asztal lapjához szorult, halálra vált férjét. – Talán jó lesz, ha hideg zuhanyt veszek – tért magához Tomasics, és kiment az előszobába. Rémülten rohant vissza: a zubbony ott volt a fogasnál, s amint kilépett, az útját állta.

– Mi az már megint?! – kérdezte az asszony, de ő csak a fejét rázta, hogy semmi, semmi, noha meghűlt ereiben a vér.

Egy szeles, viharos estén éppen előadói körútjáról tért haza, kiszállt a Ladájából – néhány méternyire tőle megállt az elmaradhatatlan fekete Volga is. Tomasics be akart surranni a kapun, de egy szélroham eléje sodort valamit; a zubbony volt az, ott lebegett előtte, s mielőtt kikerülhette volna, hang nélkül, erőszakos lebegéssel a Volgába terelte. Fekete kendő hullott az ölébe, s ő tudta, hogy be kell kötnie a szemét. A kocsi sokáig vitte, kiráncigálták, betuszkolták egy liftbe, folyosókon kísérték végig. Amikor levehette a kendőt a szeméről, egy faburkolatú irodában találta magát.

A zubbony ott terpeszkedett a nehéz íróasztal mögött.

Tomasics megdermedt.

– Ön ellen eljárást indítottam – hallotta a zubbony magabiztos hangját. De se fej, se kéz, csak az aranygombok meg a rangjelzés.

– Kicsoda maga?! – fortyant fel Tomasics Béla.

– Nem ismer meg? Nocsak, nocsak!

– De megismerem! Maga követ engem…

– És régebbi emlékek? Nos? Nézzen meg jobban!

– Hogyan?! Ez igaz lenne?! – Tomasicsot bénává tette a felismerés, de aztán erőt vett magán, felpattant, s mielőtt fogvatartója észbe kapott volna, futásnak eredt. Ki az ajtón, végig a folyosókon. Csodálatos módon ki tudott jutni az épületből. Senki sem állta útját, mintha a házban rajtuk kívül nem is lett volna senki. A vihar még nem állt el, csuromvizesen ért haza. Reszketett minden porcikájában, teát kért, és ágyba kívánt bújni. Amint belépett a szobába, visszahőkölt. A zubbony megint ott volt. Ott ült a karosszékben, reá várt.

– Nem, nem, nem! – üvöltötte kétségbeesve.

– Mi baj van? – futott utána a felesége.

– Ott… az… Az… ott! – dadogta.

– A régi zubbonyod. Amit a testületnél hordtál. Lehoztam a padlásról, csak belefészkelnek a molyok, gondoltam, szétfejtem, mindig kell valamire rongy meg folt a háznál. De ha zavar, leveszem a szék támlájáról… eltehetem… Hanem jobb lesz, ha lefekszel, hozom a forró teát, bújj az ágyba és… – Nem folytathatta, mert most rajta volt a sor, hogy álmélkodjon: a zubbony eltűnt a szobából. – Hát ez meg hova lett? Uramisten! Láttál már ilyet? Hihetetlen! Még a szomszédasszony sem fogja elhinni…

– Ostoba asszony! – förmedt rá Tomasics a feleségére. – Egy szót se erről senkinek! Senkinek! Megértetted?!