Pesti nyár

A szobában egy légy döngicsélt. Kitartóan dongott, zümmögött, nekirepült az ablaknak, belegabalyodott a függönybe, döngése felerősödött, aztán kiszabadulva tovaröppent, körözött, majd ismét az ablaktáblának koppant.

Kovács erre a szüntelen zümmögésre ébredt. Messziről érkezett, az álom birodalmából, s amint rájött, hogy mi keltette fel, dühös lett, és keserű; ráadásul ki nem állhatta a légyzümmögést, ez az erőszakos dongás mérhetetlenül ingerelte mindig is. Különösen a reggeli csendben az ilyen agresszívvá erősödő hang, monoton nesz tépdeste szálanként az idegeit. De nem volt ereje kikászálódni az ágyból, hogy agyoncsapja a legyet, tagjait bénította a lomhaság, meg aztán szeretett volna még elidőzni kissé az álmánál is.

Ráért, szabadságon volt.

A reggeli fény bezuhogott az ablakon, már túlságosan is felmelegítette a lakótelepi lakást. Különös volt hétköznapon ez a nyugalmas szoba, aminek békéjét csak a légy kitartó döngése zavarta meg; Kovács egyedül volt ezen a júniusi reggelen. A gyerekek iskolai táborba utaztak, a felesége pedig dolgozni ment, nem vette ki a szabadságát a férjével együtt, mivel sehová sem szándékoztak nyaralni menni. Az idén nem kaptak szakszervezeti beutalót (kérdés, tellett volna-e még az efféle költségre is, hiszen a két gyerek táborozása is sokba került, ha úgy mindent összead az ember). Kovácsnak azonban azt mondták az üzemben, hogy ki kell vennie legalább egy hetet a többiek szabadságbeosztása miatt.

– Jól van – mondta Kovács, legalább pihenek egy kicsit.

– Ahogy én téged ismerlek – nevetett a művezetője –, végigdolgozod az egész hetet. Van egy-két hely, ahol fusizhatsz, igaz? Egy kis adómentes kereset…

– Munka akadna – felelte Kovács –, de fáradt vagyok.

– Szóval nem kell a pénz?

Kovács legyintett, nem a pénzre, hanem arra, hogy úgysem lehet eleget keresni. Aztán visszament a karbantartó műhelybe, és arra gondolt, hogy néhány évvel ezelőtt még el tudtak menni a bolgár tengerpartra a kölykökkel, meg bejárták Türingiát, sőt arra is volt pénzük, hogy a Magyar Tenger partján üdüljenek. De most már csak a srácokat küldték táborozni.

Álmában azonban ott volt a tengernél.

Valami drága hely volt, előkelő hotel, a teraszról leláttak a plázsra, a vesszőfonatú napozószékekre, az árnyat adó ernyőkre, a habzó tengervízre, a pálmákra. Csinos pincérlányok szolgálták fel a jeges italokat, miközben ők nyugágyakból nézték a széllovasokat a magasra csapó hullámok tetején. Gondtalanok voltak, és tudták, hogy pompás napok várnak rájuk; a gyerekek ott hancúroztak körülöttük. Kovács csengetett, a kocsiját kérte a garázsból, végig akartak száguldani a parti sztrádán, megebédelni valahol egy kis vendéglőben, halakat, rákot enni ízletes salátákkal; egy jó kis kirándulásra vágytak, amikor kitört a botrány. A hoteligazgató rontott be hozzájuk a számlával, fekete ruhás úr, vöröslő arccal, izgatottan, és azt kiabálta, hogy kiderült, nincs a költekezésre fedezetük; takarodjanak el azonnal, követelte hadonászva, ez a luxus nem nekik való, semmi keresnivalójuk ebben a drága szállodában. A gyerekek Kovács mögé bújtak riadtan, de neki cseppet sem szállt inába a bátorsága, szembeszegült a direktorral; higgadtan magyarázta, hogy ő egy magyar szakmunkás, megérdemelt pihenését tölti itt a tengerparton, és igenis van fedezete a költségekre, ő rengeteget dolgozott, éppen úgy megérdemli, mint sok más léhűtő, hogy erről az előkelő teraszról nézze a világot. Az igazgató megszeppent, bocsánatot kért és visszavonult. Intézkedett a kocsi felől; a márkás autó halk zümmögéssel gördült ki a föld alatti garázsból, már ott dongott a főbejárat előtt, amikor…

…Amikor a légyzümmögés felébresztette Kovácsot.

Megpróbált védekezni a nesz ellen, a fülére szorította a kispárnát, szemét behunyta, hogy újra visszaálmodja magát a luxushotelba. Most következne a kirándulás a parti úton, a roston sült rák… a suhanás az autóban…

De nem sikerült visszavarázsolnia magát. Nyugtalan lett; már nem esett jól az ágy; a légy meg csak egyre dongott, dongott… Felpattant, kezében a kispárnával hajtóvadászatra indult ellene, csapdosott, levert néhány apró tárgyat, szitkozódott; végre az ablaktáblán agyonnyomta. Csend lett.

Reggelizés után bement a városba. A lakótelep sivárságából a régi negyedekbe vágyódott. Mint aki holmi perverzióra készül: a Belváros felé vette útját; különös hangulat csábította a Duna-korzóra. Gyönyörű volt az idő; a hatalmas Duna fölött a Várhegy s ideát a fehér teraszok, az elegáns urak és csinos hölgyek az asztaloknál – álmát idézték vissza. És Kovács, hunyt szemmel, akár a mélybe ugrók betért közéjük. Leült az egyik barna-fehér napernyő alá; eleresztette magát, arcán szétömlött a derű. Szép és gazdag volt a világ. A folyóról hűs szél kerekedett, enyhítve a kánikulát, s enyhítve mindent: gondot; kispénzűséget. Ennyit megengedhetek magamnak, gondolta. Kovács; hiszen szabadságon vagyok. Szabadságon vagyok a városomban. Ide jöttem nyaralni, ide, ahová mások külországból drága pénzért utaznak, s lakják ezeket a füstszín üvegfalú hotelokat. Sejtelmes keblű és csípőjű pincérlányok tűntek fel a büfé felől, és Kovács úgy érezte magát, mint álmában; de egyszeriben felrémlett a vöröslő, dühödt arc is, az álombeli direktor képe: „Magának erre nincs fedezete!”

– Parancsol? – hajolt föléje egy ringó kis kebel.

– Azonnal – hebegte Kovács. A pincérnő eléje tette az árlapot, és diszkréten magára hagyta. Kovács nézte az árakat, a számok valahogy lehűtötték, s amit álmában nem, most szorongva érezte, hogy a vöröslő arcú direktornak igaza volt… És eszébe jutott, hogy a kisebbik fiának nem vették meg azt a cipőt, amit kiszemelt magának, hanem a tavalyi tornacipőjében küldték el, a nagyobbik meg egy sétálómagnót szeretne már mióta… És a felesége minden bevásárlásnál…

Körülkémlelt. A bájos pincérlány a büfénél trécselt; talán meg lehetne szökni feltűnés nélkül. Izgett-mozgott; micsoda felelőtlenség volt ide beülni! Kínosan érezte magát, mint aki visszaél mások jóhiszeműségével. Ahogy az az álombeli igazgató is csalónak vélte… Felállt, a verejték elöntötte; oldalazva, mintha csak egy másik asztalt választana, kisurrant a teraszról.

Idegességében azt hitte, észrevették. Pedig nem törődött vele senki.