Történelmi idők

Hajnalonta N. fülel; csaknem mindig ugyanabban a percben ébred, és hallgatja türelmetlenül a neszeket; amikor végre a postaláda fedőlapjának halk csapódása hallatszik, sebesen kiugrik az ágyból – minden áldott nap izgatottan várja az újságot. A felesége szeretne még egy kis reggeli nyugalmat, neheztel a korai mocorgásért. Meg is jegyzi:

– Mi a csuda ütött beléd mostanság? Azelőtt nem voltál ennyire oda az újságodért! Félredobtad, hogy nincs benne semmi. Legfeljebb a reggelinél nézted át, akkor is csak hátulról kezdve, a sportrovatot meg a bírósági híreket. Merthogy amit elöl írnak, abból egy szó sem igaz. Most már igaz?

– Ne zavarj! – ennyit mond csak N., és mohón bújja a kül- és belpolitikai tudósításokat. Még a vezércikket is átnézi, pedig régebben eszébe sem jutott ilyesmit elolvasni. – Ne zavarj! Ezek történelmi idők!

Az asszony elbiggyeszti a száját. „Történelmi idők!” Elég sok gondja van manapság, ezért sem szeret kiesni az álom öléből. Azonnal megszállják a gondok: pénz, pénz… Ötszázasok meg ezresek lebegnek lelki szemei előtt, örökké számol, töpreng, hogyan is ossza be a nyugdíjukat. N. nem vállalt munkát a nyugalomba vonulása után, örült, hogy megszabadult a zűrzavarból, pedig csak osztályvezetőként dolgozott, de mint régi élelmiszer-kereskedelmi szakember azt hitte, szükség van ügybuzgalmára, fel kell hívnia az illetékesek figyelmét a bajokra, a hiányosságokra; a csalásokra, sőt a lopásokra is, hát igyekeztek őt lerázni. Soha nem tudott beletörődni az agybajos ügyekbe. Valahogy mégis kihúzta a nyugdíjig, de többé be sem tette a lábát a vállalatához. Máshová sem. Pedig kellett volna a pénz, mert a gyerekeiket is támogatják még szüntelen. A fiú huszonnyolc éves, villamosmérnök, most nősül. Ők már tíz éve gyűjtenek a fiuknak, de még mindig nem jött össze annyi, hogy lakáshoz juttathassák a fiatalokat, az árak fürgébben emelkednek, mint az ő kis gyűjtögetett vagyonkájuk összege. A lány hála istennek elég jól ment férjhez egy doktorhoz, mert vele együtt otthonhoz is jutott, igaz, csak garzonhoz; most meg már jön a baba, cserére lenne szükségük, meg bútorokra; egy kezdő pedagógus meg egy kezdő orvos (fővárosi kórházban) bizony szülői támogatásra szorul.

Az asszony az árakra gondol, csak a napi bevásárlásokra rengeteg elmegy; a kocsit nem is használják, négyéves Lada, N. még aktív korában vette. „Ez az utolsó autónk, kímélni kell, többé nem futja kocsira, majd meglátod…” Már csak a benzinárak miatt sem szaladgálnak vele. Rengeteg pénzt megeszünk, gondolja az asszony, pedig nem is vagyunk nagy étkűek, de viszi a pénzt az élelem. N. lapozgat mellette az ágyban, hol felmordul, hol elismerően dünnyög, hol meg felkiált: „Az anyjuk mindenét! Úgy tesznek, mintha ezt most ők találták volna ki!” Vagy felnevet, de nem jóízűen, hanem bosszankodva: „Most jönnek ezzel?! Én már régen megmondtam!” Vagy: „Na tessék! Feltalálták a spanyolviaszkot, nagyszerű, negyven évig kellett várni rá!”…

Az asszony szeretné megosztani a napi gondokat az urával, de őt csak az újság érdekli.

– Megjegyzem – mondja neki csipetnyi éllel –, ez még mindig tűrhetőbb, mint a rádióhallgatásod! Akkor szüntelenül birizgáltad a keresőt, és sípoltattad meg recsegtetted a készüléket, hogy bejöjjön a Szabad Európa…

– Ezt hallgasd meg! – mutat rá egy-egy cikkre a férfi, és máris olvasni kezdi a legújabb leleplezésekről szóló beszámolókat. Elhelyezkedik a párnán, belesüpped, mint a szíve szerint való hírekbe, kijelentésekbe, felhívásokba. Jól érzi magát. Sok mindent megélt, a fiatalságát tönkretette a háború, megjárta a keleti frontot, négy évig sínylődött hadifogságban (keleten), mire hazajött, már megfagyott a politikai légkörtől az ország, be kellett fognia a száját, magába kellett fojtani a véleményét, s bár soha nem állt be a hatalom szekértolói közé, mégis valamelyest megalkuvónak érezte magát, mert eltűrte szabadsága és önállósága megcsonkítását. Csak a munkájának élt, méghozzá becsülettel; elképzelhetetlen volt számára, hogy ne tartsa be az elemi morált. Még hitte is, hogy az egyes emberek jóindulata, igyekezete, szorgalma és becsülete megválthatja az országot, noha százszor is megbizonyosodhatott afelől, hogy ez hasztalan hit és igyekezet. Nem tudtak igazán kibabrálni vele, mert erkölcsi feddhetetlensége lefegyverző volt. Csak éppen kellemetlen is ugyanakkor a főnökeinek. Meg a főnöke főnökeinek.

Mostanában olyanokat láthat, olvashat, tapasztalhat, amelyekkel végre egyetérthet. Az újságok őszinte hangot ütnek meg, erre hosszú évtizedek óta nem volt példa. Az ország becsületét féltő és mentő törekvések, az ésszerű gondolkodás, a józanság, a kendőzetlenség, a hamisságok leleplezése, a véleménynyilvánítás szabadságára való törekvések mind N. kedvére valók.

– Látod! – mondja a feleségének, az újságot lobogtatva. – Látod, lehet így is! Mióta mondom már, hogy vissza kell térni a normális gondolkodáshoz! Most már azok, ott fenn, belátták. Kicsit sokáig kellett várnunk erre, de megtörtént. Rájöttek, hogy másként nem megy, másként nem mehet! Becsületesen kell élni, megalkuvások nélkül, mert eljöhet az idő, amikor számon kérik a gyávaságot, a hamisságot, az aljasságot! Képzelheted, milyen kínos azoknak, akik még egy-két éve is ugrottak a főnökök szeszélyes kívánságára, és belekeverték magukat valami igazságtalan ügy fedezésébe, elkenésébe! Akik pusztán karrierizmusból hazudtak! Hogy nézhetnek most szembe magukkal? Ezek történelmi idők! Nagyot változott minden, ezt már nem lehet visszafordítani! Elszabadult az igazság, és az igazság mámorító, nagy erő!…

– Azt hiszem, felkelhetnénk – mondja az asszony, és kikászálódik az ágyból.

– Te nem is figyelsz rám? – sértődik meg N. – Te nem is figyelsz, amikor én a legfontosabbat…

– Ha nem megyek időben a boltba – mondja higgadtan az asszony –, nem tudok bevásárolni. Nem lesz kenyér, már csak lyukas tejeszacskókat találok. Ha látnád azt a boltot, egy akkora nagy üzlet, és négyen vagy öten szolgálnak ki, mert senkinek sem éri meg, hogy ott dolgozzon… Olyan türelmetlenek azok az eladónők… úgy beszélnek a vevőkkel, olyan indulatosan… Persze mindenki tele van indulattal, mert fő a feje, nehéz megélni, senki sem tudja, mi lesz, hogyan lábalunk ki a bajokból, mindenki a másikon tölti ki a mérgét. Három helyre is be kell néznem, amíg összeszedem a főznivalót

– A főznivalót?! Téged most ez érdekel?

– Te nem jársz vásárolni, nem tudod! Máskülönben ezek a cikkek engem is nagyon érdekelnek; de nekem a megélhetéssel is kell törődnöm…

– Történelmi időket élünk, és te a főznivalókkal jössz nekem! – háborog N. És egyedül olvassa tovább az újságot.