A teremtés sokadik napján

Az Atya, mielőtt Fiát a Földre bocsátotta volna, ellátta jó tanácsokkal. Ott ült a trónusán, ahonnan kényelmesen beláthatta az egész Világot, s miközben figyelte a Nap, a Hold és a csillagok járását, a Föld forgását meg a rajta lakók viselkedését, részletesen elmagyarázta a Fiúnak az ő feladatát. Olykor megállt a beszédben, mert szemet szúrt neki valamelyik teremtményének helytelenkedése, fejcsóválva jegyezte meg a gonoszkodókat, hogy aztán majd nyomon követhesse őket újabb tetteik elkövetésekor, vagy amikor elszánják magukat a vezeklésre. A Fiú aggodalmasan nézte az Atya gondterhelt arcát, homlokán a megsokasodott ráncokat, de nem is sejtette, mennyire megbánta már szegény Öreg, hogy annak idején belefogott a Világ teremtésébe; rettentő nyűg volt ez az egész Mindenség már a nyakán. Persze a Földdel akadt a legtöbb baj. Szó se róla, előfordultak galaktikarobbanások, meteoritzuhanások, csillagködgomolygások, de mik voltak ezek a földi katasztrófákhoz képest?! Az időben, amikor ez a bizonyos Földre bocsátás zajlott, az emberek már rég túl voltak a paradicsomi kiűzetésen, a bábeli nyelvzavaron, az özönvízen, Szodoma és Gomorra pusztulásán, Lót sóbálvánnyá válásán és még számtalan tragédián; éppen az időszámítás előtti idők vége felé jártak.

– Menj! – mondta az Atya, kezét áldólag a Fiú feje fölé tartva. (A Fiú jól láthatta, mennyire reszket ez a kéz a szüntelen idegfeszültségtől.) – Menj, váltsd meg őket, légy hozzájuk kegyelmes a nevemben. Tanítsd az embereket a jóra, nyisd fel szemüket a látásra, fülüket a hallásra, ajkukat az igaz szóra. Gyógyítsd testüket, lelküket. Légy hozzájuk türelmesnél is türelmesebb, vezesd őket a színem elé, neveld őket jámborságra, felebaráti szeretetre és így tovább és így tovább, miként írva vagyon. Szeresd valamennyit, hiszen mindannyian a teremtményeim, de légy velük óvatos! Ha észreveszik, hogy más dolgod sincs, mint hogy értük fáradozzál, rád akaszkodnak, kiszipolyoznak. Nem kell felülni minden panaszuknak, szeretnek siránkozni. Ha felfedezik, mennyire irgalmas vagy, kihasználnak, s noha azzal küldelek közéjük, hogy mindre külön-külön is ügyelj, vigyázz, ne vesszél el a részletekben. Mert a végén aztán majd veled akarnak elintéztetni mindent. Vagy a közbenjárásod révén! Nagyon kérlek, szerelmetes Fiam, ne ígérgess nekik nyakra-főre! Főleg az én nevemben ne, hiszen láthatod, mennyire kimerítenek a Világ dolgai! Rendben van, fohászkodjanak, imádkozzanak ezért-azért, de magyarázd meg nekik, hogy a lelki üdvösségükön kívül másra ne nagyon számítsanak, a boronafogtól a kecsketejig, a saruszíjtól az aranyozott brokátig mindent megadni úgysem tudok. Azt hiszem, túl sokat vállaltam, amikor belekezdtem a Teremtésbe, nem sejtettem, hogy ilyen bonyolult szövevény jön létre a Végtelenségtől a fűszálakig! Még jó, hogy a növények, kövek, a parányi bogarak nem protestálnák. Hidd el, és remélem, köztünk marad, szerelmetes Fiam, hidd el, sokszor ellágyulva tekintek egy élettelen bolygóra, kiégett csillagra, szinte hálás vagyok a felőlük áradó nyugalomért! De a Föld?! Hát majd meglátod! Annyi ott a ravaszság és hamisság, hogy csak győzd megváltói erővel! Könyörögnek majd, hogy szabadítsd meg őket a bűneiktől, de ha megteszed, azonnal újabbakat követnek el. Mindent meg kell tenned értük mégis, de ne számíts rá, hogy hálásak lesznek neked. Vagy nekem! Én ugyan már megszoktam. Rengeteg mindent elintéztem nekik csak úgy, grátisz! Rég nem lennének a Föld színén, ha időről időre nem lennék irgalmas hozzájuk. Légy hát irgalmas te is. És ne vedd zokon, ha nem méltányolják. Még ha keresztre feszítteted is magad értük, akkor se fognak megrendülni. Kicsit sopánkodnak majd, de megy mindegyik a maga dolgára, ha pedig feltámadsz, leesik a kő a szívükről, hogy lám, nem is történt olyan végzetes tragédia. Ez se bántson nagyon, ez az örökös önvigasztalásra való hajlamuk. Ne haragudj meg rájuk, hogy örökösen a kezüket mossák – ahogy azt majd Pilátus teszi, miután téged elítélt; könnyen megtagadnak mindent, ami addig szent volt előttük, könnyen forgatják a köpönyeget színére, visszájára, mikor hogyan kívánja az érdek. Akin segítesz, megtagad, ellened fordul, mert mind hamis a maga módján. Hamisak, kalmárok, kicsinyesek, de ami igaz, az igaz: nagyon szerencsétlenek!

– Majd én igazzá és boldoggá teszem őket!

– Tessék? – hajolt kissé közelebb a Fiúhoz az Atya, mert részben megromlott hallása, részben elkalandozó figyelme miatt nem értette a jobbján ülőt.

– Mondom, majd én megváltom őket, igaz és boldog teremtményekké teszem valamennyit!

– Na igen – bólintott az Atya. – Erről van szó. Leküldelek a Földre, és pontosan ezzel a megbízatással. Tudom, nem fogok csalódni benned. Csak azt szeretném, hogy te se csalódj.

– Miben, Atyám?

– A hitedben.

– Mindig is hinni fogok, bárhogy alakuljon a helyzet!

– Jó – mondta az Atya. – Rendben. Így legyen. Reméljük, így is lesz!

– Így lesz, Atyám!

– Persze. Hiszen éppen most mondom, hogy én is remélem.

– Talán te nem hiszel ebben, Atyám?

Az Atya kis ideig hallgatott. A szakállát simogatta, tekintete persze eközben is szüntelen vizslatta az Egyetemet. Semmi sem maradhatott előtte észrevétlen, még egy hangya küszködése sem. Ez az összpontosított figyelem, amit nem éppen a minap kezdett el gyakorolni, kezdte kimeríteni.

– Atyám! – szólt újra a Fiú. – Te nem hiszel ebben?

Az Atya nem akarta elhamarkodni a választ, a Fiú azonban félreértette a hallgatását, és kifakadt:

– Te nem hiszel! Márpedig ha nem hiszel, miért küldesz le közéjük? Miért akarod, hogy fáradozzam velük és értük? Miért kívánod kínhalálomat a kereszten? Miért?

– Nézd! – szólt csendesen és szomorúan az Atya. – Ha már így szóba hoztad… Mi mást tehetnék?

– Mi mást tehetnél?! Szóval tényleg így van, ahogy gondolom?! Te nem hiszel!

– Azért ez így túl erős! – emelte fel finom, az olasz reneszánsz festők által majd oly sokszor és szépen megfestendő kezét az Atya. – Azért ez erős, hogy nem hiszek. Csak éppen… csak éppenséggel van bennem némi kétely.

– Benned?! Uramatyám! És miféle kétely?

– Fiam, fiam! – csóválta meg fejét az Atya fájdalmasan. – A szívem szakad meg, ahogy elnézem kétségbeesett arcodat! Az egész azért nem ennyire szörnyű! Ha a megváltás nem is fog sikerülni, azért a világ…

– Nem fog sikerülni?!

– Sajnos előfordulhat, hogy nem. Ezzel szembe kell nézni. De azért nem omlik össze a világ. Elég jól megszerkesztettem, nincs ugyan hiba nélkül, de eltart vagy egy örökkévalóságig. Úgyhogy elmegy, eldöcög akkor is, ha kudarcot vallunk…

A Fiú felindultságában szólni sem tudott. Aztán kerekre meredt szemmel azt kérdezte:

– Elmegy?! Eldöcög?! Mit kell hallanom, Atyám?

– Na jó, ezt majd még lesz elég időnk megbeszélni! Most menj, eredj a Földre, és láss dologhoz!

– De hogyan? Ha mögöttem nem erős hit, de kétely áll?!

– Ha kétely, hát kétely! – Az Atya kezdte elveszíteni isteni türelmét. – Majd te is megtanulod! Te is meglátod!… Benned még ott lobog a megváltó eszme friss, töretlen hite! De én láttam már eleget, éppen eleget ahhoz, hogy néha kételkedjem a szándékok sikerében! Az idejét sem tudom, mióta bajlódom ezzel az egésszel! Létrehoztam, most már mozgásban kell tartanom, nem tehetek mást. Szegüljek szembe magammal? Valljam be a kudarcot? Hogy hiába volt a csoda, a Semmiből a Valami megteremtése? Nem, azt nem lehet. Tessék, nézd a kezem! A kezem! Látod, mennyire remeg? Idegkimerültség! Azt hiszed, nem láttam be már milliószor, hogy felesleges munkába kezdtem? Kérlek, ne hozzál ki a sodromből a szemrehányásaiddal, menj, csináljuk a várakozások szerint. Siess a Földre, és próbálkozzál a megváltással. Végtére is lehet, hogy sikerül!

– Lehet, hogy sikerül?! Ó, Atyám, így olyan nehéz! Hiszen a lélek erős, de a test, amit adsz nekem, gyenge! Ám ha a lélek is meginog? Márpedig hogyan lehetne teherbíró, amikor biztatás helyett a szkepticizmusod kísér majd utamon? – A Fiú esdeklően tekintett az Atyára, de az csak hallgatott. Nagyon szomorú volt, és hallgatott. Végeredményben kimondhatatlanul sajnálta Egyszülött Fiát.

Abban pedig dac támadt. Felállt az Atya jobbjáról, és azt mondta:

– Márpedig, Atyám, hiszem, hogy sikerülni fog!

– Szeretem látni és hallani ezt az ifjúi konokságot!

– Ez hit, Atyám, töretlen hit! A megváltás sikerülni fog! Megyek. Máris megyek és nekilátok! Sikerülni fog! Mégpedig a Te nevedben!

– Én csodálkoznék rajta a legjobban! – mormolta dús, ősz szakállába az Atya. – Bizony, mondom, magam lennék a legjobban meglepődve…