A zubbony

 

A teremtés sokadik napján

Az Atya, mielőtt Fiát a Földre bocsátotta volna, ellátta jó tanácsokkal. Ott ült a trónusán, ahonnan kényelmesen beláthatta az egész Világot, s miközben figyelte a Nap, a Hold és a csillagok járását, a Föld forgását meg a rajta lakók viselkedését, részletesen elmagyarázta a Fiúnak az ő feladatát. Olykor megállt a beszédben, mert szemet szúrt neki valamelyik teremtményének helytelenkedése, fejcsóválva jegyezte meg a gonoszkodókat, hogy aztán majd nyomon követhesse őket újabb tetteik elkövetésekor, vagy amikor elszánják magukat a vezeklésre. A Fiú aggodalmasan nézte az Atya gondterhelt arcát, homlokán a megsokasodott ráncokat, de nem is sejtette, mennyire megbánta már szegény Öreg, hogy annak idején belefogott a Világ teremtésébe; rettentő nyűg volt ez az egész Mindenség már a nyakán. Persze a Földdel akadt a legtöbb baj. Szó se róla, előfordultak galaktikarobbanások, meteoritzuhanások, csillagködgomolygások, de mik voltak ezek a földi katasztrófákhoz képest?! Az időben, amikor ez a bizonyos Földre bocsátás zajlott, az emberek már rég túl voltak a paradicsomi kiűzetésen, a bábeli nyelvzavaron, az özönvízen, Szodoma és Gomorra pusztulásán, Lót sóbálvánnyá válásán és még számtalan tragédián; éppen az időszámítás előtti idők vége felé jártak.

– Menj! – mondta az Atya, kezét áldólag a Fiú feje fölé tartva. (A Fiú jól láthatta, mennyire reszket ez a kéz a szüntelen idegfeszültségtől.) – Menj, váltsd meg őket, légy hozzájuk kegyelmes a nevemben. Tanítsd az embereket a jóra, nyisd fel szemüket a látásra, fülüket a hallásra, ajkukat az igaz szóra. Gyógyítsd testüket, lelküket. Légy hozzájuk türelmesnél is türelmesebb, vezesd őket a színem elé, neveld őket jámborságra, felebaráti szeretetre és így tovább és így tovább, miként írva vagyon. Szeresd valamennyit, hiszen mindannyian a teremtményeim, de légy velük óvatos! Ha észreveszik, hogy más dolgod sincs, mint hogy értük fáradozzál, rád akaszkodnak, kiszipolyoznak. Nem kell felülni minden panaszuknak, szeretnek siránkozni. Ha felfedezik, mennyire irgalmas vagy, kihasználnak, s noha azzal küldelek közéjük, hogy mindre külön-külön is ügyelj, vigyázz, ne vesszél el a részletekben. Mert a végén aztán majd veled akarnak elintéztetni mindent. Vagy a közbenjárásod révén! Nagyon kérlek, szerelmetes Fiam, ne ígérgess nekik nyakra-főre! Főleg az én nevemben ne, hiszen láthatod, mennyire kimerítenek a Világ dolgai! Rendben van, fohászkodjanak, imádkozzanak ezért-azért, de magyarázd meg nekik, hogy a lelki üdvösségükön kívül másra ne nagyon számítsanak, a boronafogtól a kecsketejig, a saruszíjtól az aranyozott brokátig mindent megadni úgysem tudok. Azt hiszem, túl sokat vállaltam, amikor belekezdtem a Teremtésbe, nem sejtettem, hogy ilyen bonyolult szövevény jön létre a Végtelenségtől a fűszálakig! Még jó, hogy a növények, kövek, a parányi bogarak nem protestálnák. Hidd el, és remélem, köztünk marad, szerelmetes Fiam, hidd el, sokszor ellágyulva tekintek egy élettelen bolygóra, kiégett csillagra, szinte hálás vagyok a felőlük áradó nyugalomért! De a Föld?! Hát majd meglátod! Annyi ott a ravaszság és hamisság, hogy csak győzd megváltói erővel! Könyörögnek majd, hogy szabadítsd meg őket a bűneiktől, de ha megteszed, azonnal újabbakat követnek el. Mindent meg kell tenned értük mégis, de ne számíts rá, hogy hálásak lesznek neked. Vagy nekem! Én ugyan már megszoktam. Rengeteg mindent elintéztem nekik csak úgy, grátisz! Rég nem lennének a Föld színén, ha időről időre nem lennék irgalmas hozzájuk. Légy hát irgalmas te is. És ne vedd zokon, ha nem méltányolják. Még ha keresztre feszítteted is magad értük, akkor se fognak megrendülni. Kicsit sopánkodnak majd, de megy mindegyik a maga dolgára, ha pedig feltámadsz, leesik a kő a szívükről, hogy lám, nem is történt olyan végzetes tragédia. Ez se bántson nagyon, ez az örökös önvigasztalásra való hajlamuk. Ne haragudj meg rájuk, hogy örökösen a kezüket mossák – ahogy azt majd Pilátus teszi, miután téged elítélt; könnyen megtagadnak mindent, ami addig szent volt előttük, könnyen forgatják a köpönyeget színére, visszájára, mikor hogyan kívánja az érdek. Akin segítesz, megtagad, ellened fordul, mert mind hamis a maga módján. Hamisak, kalmárok, kicsinyesek, de ami igaz, az igaz: nagyon szerencsétlenek!

– Majd én igazzá és boldoggá teszem őket!

– Tessék? – hajolt kissé közelebb a Fiúhoz az Atya, mert részben megromlott hallása, részben elkalandozó figyelme miatt nem értette a jobbján ülőt.

– Mondom, majd én megváltom őket, igaz és boldog teremtményekké teszem valamennyit!

– Na igen – bólintott az Atya. – Erről van szó. Leküldelek a Földre, és pontosan ezzel a megbízatással. Tudom, nem fogok csalódni benned. Csak azt szeretném, hogy te se csalódj.

– Miben, Atyám?

– A hitedben.

– Mindig is hinni fogok, bárhogy alakuljon a helyzet!

– Jó – mondta az Atya. – Rendben. Így legyen. Reméljük, így is lesz!

– Így lesz, Atyám!

– Persze. Hiszen éppen most mondom, hogy én is remélem.

– Talán te nem hiszel ebben, Atyám?

Az Atya kis ideig hallgatott. A szakállát simogatta, tekintete persze eközben is szüntelen vizslatta az Egyetemet. Semmi sem maradhatott előtte észrevétlen, még egy hangya küszködése sem. Ez az összpontosított figyelem, amit nem éppen a minap kezdett el gyakorolni, kezdte kimeríteni.

– Atyám! – szólt újra a Fiú. – Te nem hiszel ebben?

Az Atya nem akarta elhamarkodni a választ, a Fiú azonban félreértette a hallgatását, és kifakadt:

– Te nem hiszel! Márpedig ha nem hiszel, miért küldesz le közéjük? Miért akarod, hogy fáradozzam velük és értük? Miért kívánod kínhalálomat a kereszten? Miért?

– Nézd! – szólt csendesen és szomorúan az Atya. – Ha már így szóba hoztad… Mi mást tehetnék?

– Mi mást tehetnél?! Szóval tényleg így van, ahogy gondolom?! Te nem hiszel!

– Azért ez így túl erős! – emelte fel finom, az olasz reneszánsz festők által majd oly sokszor és szépen megfestendő kezét az Atya. – Azért ez erős, hogy nem hiszek. Csak éppen… csak éppenséggel van bennem némi kétely.

– Benned?! Uramatyám! És miféle kétely?

– Fiam, fiam! – csóválta meg fejét az Atya fájdalmasan. – A szívem szakad meg, ahogy elnézem kétségbeesett arcodat! Az egész azért nem ennyire szörnyű! Ha a megváltás nem is fog sikerülni, azért a világ…

– Nem fog sikerülni?!

– Sajnos előfordulhat, hogy nem. Ezzel szembe kell nézni. De azért nem omlik össze a világ. Elég jól megszerkesztettem, nincs ugyan hiba nélkül, de eltart vagy egy örökkévalóságig. Úgyhogy elmegy, eldöcög akkor is, ha kudarcot vallunk…

A Fiú felindultságában szólni sem tudott. Aztán kerekre meredt szemmel azt kérdezte:

– Elmegy?! Eldöcög?! Mit kell hallanom, Atyám?

– Na jó, ezt majd még lesz elég időnk megbeszélni! Most menj, eredj a Földre, és láss dologhoz!

– De hogyan? Ha mögöttem nem erős hit, de kétely áll?!

– Ha kétely, hát kétely! – Az Atya kezdte elveszíteni isteni türelmét. – Majd te is megtanulod! Te is meglátod!… Benned még ott lobog a megváltó eszme friss, töretlen hite! De én láttam már eleget, éppen eleget ahhoz, hogy néha kételkedjem a szándékok sikerében! Az idejét sem tudom, mióta bajlódom ezzel az egésszel! Létrehoztam, most már mozgásban kell tartanom, nem tehetek mást. Szegüljek szembe magammal? Valljam be a kudarcot? Hogy hiába volt a csoda, a Semmiből a Valami megteremtése? Nem, azt nem lehet. Tessék, nézd a kezem! A kezem! Látod, mennyire remeg? Idegkimerültség! Azt hiszed, nem láttam be már milliószor, hogy felesleges munkába kezdtem? Kérlek, ne hozzál ki a sodromből a szemrehányásaiddal, menj, csináljuk a várakozások szerint. Siess a Földre, és próbálkozzál a megváltással. Végtére is lehet, hogy sikerül!

– Lehet, hogy sikerül?! Ó, Atyám, így olyan nehéz! Hiszen a lélek erős, de a test, amit adsz nekem, gyenge! Ám ha a lélek is meginog? Márpedig hogyan lehetne teherbíró, amikor biztatás helyett a szkepticizmusod kísér majd utamon? – A Fiú esdeklően tekintett az Atyára, de az csak hallgatott. Nagyon szomorú volt, és hallgatott. Végeredményben kimondhatatlanul sajnálta Egyszülött Fiát.

Abban pedig dac támadt. Felállt az Atya jobbjáról, és azt mondta:

– Márpedig, Atyám, hiszem, hogy sikerülni fog!

– Szeretem látni és hallani ezt az ifjúi konokságot!

– Ez hit, Atyám, töretlen hit! A megváltás sikerülni fog! Megyek. Máris megyek és nekilátok! Sikerülni fog! Mégpedig a Te nevedben!

– Én csodálkoznék rajta a legjobban! – mormolta dús, ősz szakállába az Atya. – Bizony, mondom, magam lennék a legjobban meglepődve…

Történelmi idők

Hajnalonta N. fülel; csaknem mindig ugyanabban a percben ébred, és hallgatja türelmetlenül a neszeket; amikor végre a postaláda fedőlapjának halk csapódása hallatszik, sebesen kiugrik az ágyból – minden áldott nap izgatottan várja az újságot. A felesége szeretne még egy kis reggeli nyugalmat, neheztel a korai mocorgásért. Meg is jegyzi:

– Mi a csuda ütött beléd mostanság? Azelőtt nem voltál ennyire oda az újságodért! Félredobtad, hogy nincs benne semmi. Legfeljebb a reggelinél nézted át, akkor is csak hátulról kezdve, a sportrovatot meg a bírósági híreket. Merthogy amit elöl írnak, abból egy szó sem igaz. Most már igaz?

– Ne zavarj! – ennyit mond csak N., és mohón bújja a kül- és belpolitikai tudósításokat. Még a vezércikket is átnézi, pedig régebben eszébe sem jutott ilyesmit elolvasni. – Ne zavarj! Ezek történelmi idők!

Az asszony elbiggyeszti a száját. „Történelmi idők!” Elég sok gondja van manapság, ezért sem szeret kiesni az álom öléből. Azonnal megszállják a gondok: pénz, pénz… Ötszázasok meg ezresek lebegnek lelki szemei előtt, örökké számol, töpreng, hogyan is ossza be a nyugdíjukat. N. nem vállalt munkát a nyugalomba vonulása után, örült, hogy megszabadult a zűrzavarból, pedig csak osztályvezetőként dolgozott, de mint régi élelmiszer-kereskedelmi szakember azt hitte, szükség van ügybuzgalmára, fel kell hívnia az illetékesek figyelmét a bajokra, a hiányosságokra; a csalásokra, sőt a lopásokra is, hát igyekeztek őt lerázni. Soha nem tudott beletörődni az agybajos ügyekbe. Valahogy mégis kihúzta a nyugdíjig, de többé be sem tette a lábát a vállalatához. Máshová sem. Pedig kellett volna a pénz, mert a gyerekeiket is támogatják még szüntelen. A fiú huszonnyolc éves, villamosmérnök, most nősül. Ők már tíz éve gyűjtenek a fiuknak, de még mindig nem jött össze annyi, hogy lakáshoz juttathassák a fiatalokat, az árak fürgébben emelkednek, mint az ő kis gyűjtögetett vagyonkájuk összege. A lány hála istennek elég jól ment férjhez egy doktorhoz, mert vele együtt otthonhoz is jutott, igaz, csak garzonhoz; most meg már jön a baba, cserére lenne szükségük, meg bútorokra; egy kezdő pedagógus meg egy kezdő orvos (fővárosi kórházban) bizony szülői támogatásra szorul.

Az asszony az árakra gondol, csak a napi bevásárlásokra rengeteg elmegy; a kocsit nem is használják, négyéves Lada, N. még aktív korában vette. „Ez az utolsó autónk, kímélni kell, többé nem futja kocsira, majd meglátod…” Már csak a benzinárak miatt sem szaladgálnak vele. Rengeteg pénzt megeszünk, gondolja az asszony, pedig nem is vagyunk nagy étkűek, de viszi a pénzt az élelem. N. lapozgat mellette az ágyban, hol felmordul, hol elismerően dünnyög, hol meg felkiált: „Az anyjuk mindenét! Úgy tesznek, mintha ezt most ők találták volna ki!” Vagy felnevet, de nem jóízűen, hanem bosszankodva: „Most jönnek ezzel?! Én már régen megmondtam!” Vagy: „Na tessék! Feltalálták a spanyolviaszkot, nagyszerű, negyven évig kellett várni rá!”…

Az asszony szeretné megosztani a napi gondokat az urával, de őt csak az újság érdekli.

– Megjegyzem – mondja neki csipetnyi éllel –, ez még mindig tűrhetőbb, mint a rádióhallgatásod! Akkor szüntelenül birizgáltad a keresőt, és sípoltattad meg recsegtetted a készüléket, hogy bejöjjön a Szabad Európa…

– Ezt hallgasd meg! – mutat rá egy-egy cikkre a férfi, és máris olvasni kezdi a legújabb leleplezésekről szóló beszámolókat. Elhelyezkedik a párnán, belesüpped, mint a szíve szerint való hírekbe, kijelentésekbe, felhívásokba. Jól érzi magát. Sok mindent megélt, a fiatalságát tönkretette a háború, megjárta a keleti frontot, négy évig sínylődött hadifogságban (keleten), mire hazajött, már megfagyott a politikai légkörtől az ország, be kellett fognia a száját, magába kellett fojtani a véleményét, s bár soha nem állt be a hatalom szekértolói közé, mégis valamelyest megalkuvónak érezte magát, mert eltűrte szabadsága és önállósága megcsonkítását. Csak a munkájának élt, méghozzá becsülettel; elképzelhetetlen volt számára, hogy ne tartsa be az elemi morált. Még hitte is, hogy az egyes emberek jóindulata, igyekezete, szorgalma és becsülete megválthatja az országot, noha százszor is megbizonyosodhatott afelől, hogy ez hasztalan hit és igyekezet. Nem tudtak igazán kibabrálni vele, mert erkölcsi feddhetetlensége lefegyverző volt. Csak éppen kellemetlen is ugyanakkor a főnökeinek. Meg a főnöke főnökeinek.

Mostanában olyanokat láthat, olvashat, tapasztalhat, amelyekkel végre egyetérthet. Az újságok őszinte hangot ütnek meg, erre hosszú évtizedek óta nem volt példa. Az ország becsületét féltő és mentő törekvések, az ésszerű gondolkodás, a józanság, a kendőzetlenség, a hamisságok leleplezése, a véleménynyilvánítás szabadságára való törekvések mind N. kedvére valók.

– Látod! – mondja a feleségének, az újságot lobogtatva. – Látod, lehet így is! Mióta mondom már, hogy vissza kell térni a normális gondolkodáshoz! Most már azok, ott fenn, belátták. Kicsit sokáig kellett várnunk erre, de megtörtént. Rájöttek, hogy másként nem megy, másként nem mehet! Becsületesen kell élni, megalkuvások nélkül, mert eljöhet az idő, amikor számon kérik a gyávaságot, a hamisságot, az aljasságot! Képzelheted, milyen kínos azoknak, akik még egy-két éve is ugrottak a főnökök szeszélyes kívánságára, és belekeverték magukat valami igazságtalan ügy fedezésébe, elkenésébe! Akik pusztán karrierizmusból hazudtak! Hogy nézhetnek most szembe magukkal? Ezek történelmi idők! Nagyot változott minden, ezt már nem lehet visszafordítani! Elszabadult az igazság, és az igazság mámorító, nagy erő!…

– Azt hiszem, felkelhetnénk – mondja az asszony, és kikászálódik az ágyból.

– Te nem is figyelsz rám? – sértődik meg N. – Te nem is figyelsz, amikor én a legfontosabbat…

– Ha nem megyek időben a boltba – mondja higgadtan az asszony –, nem tudok bevásárolni. Nem lesz kenyér, már csak lyukas tejeszacskókat találok. Ha látnád azt a boltot, egy akkora nagy üzlet, és négyen vagy öten szolgálnak ki, mert senkinek sem éri meg, hogy ott dolgozzon… Olyan türelmetlenek azok az eladónők… úgy beszélnek a vevőkkel, olyan indulatosan… Persze mindenki tele van indulattal, mert fő a feje, nehéz megélni, senki sem tudja, mi lesz, hogyan lábalunk ki a bajokból, mindenki a másikon tölti ki a mérgét. Három helyre is be kell néznem, amíg összeszedem a főznivalót

– A főznivalót?! Téged most ez érdekel?

– Te nem jársz vásárolni, nem tudod! Máskülönben ezek a cikkek engem is nagyon érdekelnek; de nekem a megélhetéssel is kell törődnöm…

– Történelmi időket élünk, és te a főznivalókkal jössz nekem! – háborog N. És egyedül olvassa tovább az újságot.

Negyven tonettszék

Nagyanyám negyvenöt nyarán már beletörődött, hogy a világvevő Orionja mindörökre elveszett az elöljáróság padlásán, ahová a hadműveletek közeledtén, a beszolgáltatás során került, a rádiót felírta a háborús veszteségek listájára. De a negyven tonettszék eltűnése, már a békeidőben, sehogy sem volt ínyére. Az ügyben személyes felelősséget érzett; akkoriban ugyanis egész családi vagyonunkat ő kezelte; anyám velünk, gyerekeivel még a németek bevonulása után Pestről vidékre költözött, apámat pedig behívták katonának – negyvenötben éppen egy bajorországi lágerben várt sorsára, mit sem tudva rólunk, ahogy mi sem őróla, míg csak meg nem érkeztek hozzánk augusztus tájban az első vöröskeresztes levelek; ám aggódáson kívül más nem gyötörte a jenkik fogságában, hacsak a semmittevés nem. De a lustálkodást megunván, egy helybéli gazdánál vállalt egész nyárra munkát; aratott, csépelt a fenyves erdő alján, kolompoláskor a gazdáékkal ette a krumpligombócot a főtt füstölt hússal, nagyokat aludt a szénában, lovakat hajtott, csak éppen azt nem tudta, élünk-e, megvagyunk-e. De ez egy másik történet. Ebből annyi tartozik ide, hogy távollétében nagyanyámra maradt vendéglőnk vezetése. Hiszen jó kezekre: ő kislánykora óta jártas volt a szakmában, lévén maga is vendéglőslány, majd üzletasszony. Az ostromig kiárusította a készletet; a beözönlő katonák egy csepp bort sem találtak a pincében, amikor végigdöngették a hordókat. Nem volt se pálinka, se likőr; semmi sem volt, csak a puszta berendezés. Amikor elérkezett az ideje, nagyanyám bespalettázta, belakatolta az üzletet, és a ház többi lakójával együtt levonult az óvóhelyre. Mire feljöhetett, más világ lett; a harcok elültével örömmel tapasztalhatta, hogy minden ép maradt, az üzlet megmenekedett a bombáktól, aknáktól, pusztító tüzektől; az asztalok, székek a helyükön voltak, még a konyhaajtó feletti falióra sem sínylette meg a légnyomásokat; sehol egy karcolás, golyónyom, de a pince, a kamra üres volt. Hogyan lehet itt elindítani az üzletet?

Az élet valahogy mégiscsak előredöccent. Egy leleményes szódás kézikocsin szállítani kezdte a vaskos, rekeszes faládákban a kis- és nagyszódákat; nagyanyám babot szerzett, valamennyi zsírozóval sós vízben mindennap megfőzött belőle néhány adagot; jöttek rá a kuncsaftok. Bableves és szóda – ez volt a menü. Nyomorúságos, de hozott némi filléreket, azonkívül az üzletet úgyis nyitva kellett tartani. Tisztán, szépen, rendesen, mintha igazi vendéglátás folyna.

Ezekben az időkben történt, hogy a szociáldemokrata párt kerületi szervezetének emberei egy szép napon betoppantak az üzletbe; néhány ismeretlen ember, egyik sem tartozott a régi törzs- vagy futóvendégek közé. Körbejártak, szemügyre vették a berendezést, majd közölték, hogy az asztalok körüli székekre szükségük lenne harmadnapig. Gyűlést rendeznek, márpedig az emberek nem ácsoroghatnak órákon át; nincs más választásuk, kölcsön kell kérniük az ülőalkalmatosságokat.

Nagyanyám sehogy sem értette a dolgot, hiszen hogy is lehetne meg egy vendéglő székek nélkül? Nem büfé ez! Nem söntés! Nem snapszbutik! Vigyék el az óvóhelyről a padokat, azok a kutyának sem kellenek, ott penészednek az ostrom óta! De a szocdemek a fejüket ingatták, nem, nem, nekik ezek kellenek.

– Holnap lesz a gyűlés, holnapután már vissza is szállítjuk valamennyit, kedves… ö… ööö…

– Nemzetes asszony! – segítette ki a megszólítást keresgélő embert szórakozottan a nagyanyám, hiszen megszokta volt, hogy így szólítsák; özvegyi neve előtt ott állt a vitéz szócska nagyapám jogán, akit az első háborúban szerzett érdemeiért avatott fel a kormányzó.

– Nono! – nézett rá megrovón a főszaki. – Nemzetes asszony? Manapság? Nono!…

Nagyanyám megszeppent, de annyira azért nem, hogy mielőtt kihurcolták volna a székeket, ne kérjen róluk írást.

– Tessék, kérem, bár ez a legmesszebbmenőkig való bizalmatlanság a proletariátussal szemben! Hiszen szavamat adtam, hogy meghozzuk! De legyen! Negyven szék…

– Negyven tonettszék! – vetette közbe nyomatékkal nagyanyám.

– Jó. Rendben. Tessék! Aláírtam…

Felrakodtak egy stráfkocsira, ami elé megmaradt sovány gebéjét fogta be a hajdani fuvarozási vállalkozó. Sárkány úr ott görnyedt a lova mellett ócska gúnyában, de keménykalappal a fején, s csak nézte a rekvirálást. Talán a legfontosabb mégiscsak az – töprengett ezenközben –, mégiscsak az, hogy ő is meg a lova is megúszták az ostromot. Bár ki tudja, mit kell majd itt még megúszni?!

Az üzlet ott maradt székek nélkül – és nemcsak három napig. Mert sem az adott szó, sem az elismervény nem jelentett semmit. Nagyanyám várta negyednap is, ötödnap is a szállítást, ám senkinek sem volt se híre, se hamva. Betörtetett hát személyesen reklamálni a kerületi pártszervezetbe. Ott eleinte szabadkoztak, hogy azért késnek, mert szükség van még a székekre, aztán újabb ígéreteket tettek, majd lassanként, amikor ismét és ismét rájuk tört, kezdtek foghegyről beszélni vele: mit akadékoskodik, a pártnak inkább van szüksége arra a negyven darab székre – ha ugyan negyven volt egyáltalán?! –, mint egy vendéglősnének! Mi a fontosabb? A kocsma vagy a munkásmozgalom?! Az a fontosabb, hogy a részeg disznók terpeszkedjenek a székeken, vagy a fáradt szaktársak üldögélhessenek rajtuk, miközben fontos ügyeik előadóit hallgatják?

Egy idő múltán pedig már azt kérdezték: – Végeredményben miféle székekről tetszik beszélni?!

Nagyanyám már ott tartott, hogy patáliát csap, de aztán valami azt súgta neki, hogy másféle úton-módon próbálkozzék. Egy álmatlan hajnalon eszébe jutott a megoldás. Hohó! – gondolta, felismerve a helyzet lényegét –, hohó, hiszen ezek engem reakciósnak tartanak! Burzsujnak vagy mi a fenének! Milyen fenyegetően mért végig az a főszaki, amikor meghallotta a nemzetes asszonyt! Még nagyobb bajok is lehetnek, ha nem leszek okos!

Nem is annyira önmagát féltette, mint inkább a veje üzletét, a nehéz időkben reá bízott javakat. Cselekvéshez látott. Akadt a vendégek között néhány szervezett munkás, régi jó törzsvendégek, valamikor bizony sokat söröztek, kártyáztak, politizáltak, és a zónapörköltök fölött Marxról vitáztak ebben a családias vendéglőben. Ezektől kérdezte meg, hogyan léphetne be ő is a szocdem pártba.

Elrendezték az ügyét. Jelentkezett, támogatták, felvették.

– Hiszen a férjem, szegény, valamikor nyomdász volt! Kapom is utána a nyugdíjat! Úgy ám, kedves szaktársak vagy elvtársak, vagy hogyan is kell mondani. Nyomdász volt az uram, bizony!

– Jól van, nemzetes asszony! – bólogattak, a sörhasú Miksa bácsi a kefekötőktől meg mások. – El van intézve a dolog, nemzetes asszony!

Csak a székek ügye húzódott.

– A székek természetesen megvannak, de nem itt, a kerületben, hanem kölcsönben, más párthelyiségben… – mondták neki most már, mint párttagnak, bizalmasan.

– Kölcsönadták az én székeimet?!

– A munkásmozgalomnak pillanatnyilag szüksége van rájuk. Ezt meg kell érteni! Különösen egy párttagnak, ejnye, ejnye!…

Nagyanyám nem volt megértő. Levelet írt a vezetőségnek: „Én, mint a szociáldemokrata párt tagja, méltatlannak érzem, hogy azt a 40, azaz negyven darab tonettszéket, amit…”

Aztán elment a Palace-ba. A szocdemek felnagyított jelvénye: a meztelen, kalapácsos férfi hatalmas alakja ott vöröslött a székházzá átalakult hotel homlokzatán. Nagyanyámat mély bőrfotelba ültették a titkárságon, várt, várt, országos sürgés-forgás volt körülötte. Végre bejutott a főtitkárhoz. Az erős, barázdált arcú, mosolygós, érces hangú férfi elébe sietett.

– Igen, igen, tudom, a Nanica néni rokonsága! Hát hogy van az én drága Nanica néném? Meg Vendel bátyám?

Jó jel, vélte nagyanyám, hogy a főtitkár ilyen nyájasan emlékszik a múltra. Ugyanis amikor még pékinas volt, apám nővérének, Nanica néninek a férje, Vendel bácsi keze alatt dolgozott. Fel is járt hozzájuk gyakorta a szoba-konyhás lakásba, jó uzsonnákra. A kapucíner Meinl-kávéból készült, és a kredencben mindig akadtak pompás, vanília illatú sütemények. – Persze, persze, a székek! Semmiség, elintézzük!

– Én most már tagja vagyok a…

– Üdvözlöm Nanica nénit meg Vendel bácsit!

– Mert, ugye, beléptem a…

– Negyven szék! Nem felejtem el!

De talán mégis elfelejtette. Mert végül is az óvóhelyről kellett felhozni az asztalok mellé a padokat. Szögek álltak ki belőlük itt-ott, némelyik vendégnek alaposan felhasították az ülepén a nadrágját. Micsoda silány holmik voltak! Ám azok a jó tonettszékek valahol a nagy munkásmozgalmi élet mélyén hánykolódtak. Nagyanyám azonban váltig reménykedett, hiszen a főtitkár is megígérte…

Aztán bekövetkezett negyvennyolcban a fúzió. Akkor már nem is volt meg az üzlet, a székekre sem volt többé szükség, nagyanyám megtehette volna, hogy otthagyja az egészet. De mielőtt elszánta volna magát, már át is vették az MDP-be.

Néha megkérdezték a káderesek: – Van a családban párttag?

– Á, nincs, dehogy! Ja, igaz! A nagymama!

Esőben, hóban ment a gyűlésekre. – Igazán nem kellene a nagymamának!…

– Hogy mondhattok ilyet? És a nyugdíj? Ha elveszik?

Kapott özvegyi jogon pár száz forintot, akkoriban már azt féltette.

– Na és mi volt ma a pártban?

– Az az izé beszélt… na, nem jut eszembe a neve.

– És miről?

– Miről? Már nem is tudom. Kicsit elaludtam. Mindig elalszom…

Aztán jött ötvenhat, a forradalom. Nagymamó lelkesedett, bízott. – Látja, nemzetes asszony! – mondta neki egy régi ismerős, egykori törzsvendég –, látja, azért mégiscsak történt valami!

– Hála istennek, hiszen eleget féltünk, rettegtünk…

Ötvenhétben egyik-másik délután mindig nagyon készülődött, útra kelt. – A nagymama hova jár el mindig?

– Hát párttaggyűlésre!

– Uramisten! Csak nem lett tagja az MSZMP-nek is?

– Átvettek.

– Nem kellett volna! Minek? Hiszen a nagymama sohasem meggyőződésből…

– Hát nem is! Csak belekeveredtem. Azzal a régi üggyel, még negyvenötben.

– Miféle régi üggyel?

– Ti már nem emlékeztek rá! A székek miatt történt minden. Az a negyven tonettszék… Azokat akartam megmenteni. De mind elveszett. Talán a két párt fúziója miatt. Ha nem jön létre az a fúzió, a szocdemek előbb-utóbb visszaadták volna. Akkor még lett volna értelme az áldozatomnak. De így csak sodródom pártról pártra… Nem vonulhatok vissza, mert ha megteszem, megpiszkálják az ügyemet, és azonnal kiderül, hogy én csak a székek miatt… Akkor pedig a nyugdíjamat is elveszik. Jobb, ha nem keltek feltűnést…

Amikor kilencvenéves kora felé meghalt, tagkönyvét megtaláltuk a fehérneműsszekrénye polcán, mellette a nyugdíjszelvényeket meg az elismervényt a tonettszékekről. Ott leltünk rájuk, ahol a férje vitézi oklevelét meg az emailírozott, koronás, kardos címert is őrizte.

Pesti nyár

A szobában egy légy döngicsélt. Kitartóan dongott, zümmögött, nekirepült az ablaknak, belegabalyodott a függönybe, döngése felerősödött, aztán kiszabadulva tovaröppent, körözött, majd ismét az ablaktáblának koppant.

Kovács erre a szüntelen zümmögésre ébredt. Messziről érkezett, az álom birodalmából, s amint rájött, hogy mi keltette fel, dühös lett, és keserű; ráadásul ki nem állhatta a légyzümmögést, ez az erőszakos dongás mérhetetlenül ingerelte mindig is. Különösen a reggeli csendben az ilyen agresszívvá erősödő hang, monoton nesz tépdeste szálanként az idegeit. De nem volt ereje kikászálódni az ágyból, hogy agyoncsapja a legyet, tagjait bénította a lomhaság, meg aztán szeretett volna még elidőzni kissé az álmánál is.

Ráért, szabadságon volt.

A reggeli fény bezuhogott az ablakon, már túlságosan is felmelegítette a lakótelepi lakást. Különös volt hétköznapon ez a nyugalmas szoba, aminek békéjét csak a légy kitartó döngése zavarta meg; Kovács egyedül volt ezen a júniusi reggelen. A gyerekek iskolai táborba utaztak, a felesége pedig dolgozni ment, nem vette ki a szabadságát a férjével együtt, mivel sehová sem szándékoztak nyaralni menni. Az idén nem kaptak szakszervezeti beutalót (kérdés, tellett volna-e még az efféle költségre is, hiszen a két gyerek táborozása is sokba került, ha úgy mindent összead az ember). Kovácsnak azonban azt mondták az üzemben, hogy ki kell vennie legalább egy hetet a többiek szabadságbeosztása miatt.

– Jól van – mondta Kovács, legalább pihenek egy kicsit.

– Ahogy én téged ismerlek – nevetett a művezetője –, végigdolgozod az egész hetet. Van egy-két hely, ahol fusizhatsz, igaz? Egy kis adómentes kereset…

– Munka akadna – felelte Kovács –, de fáradt vagyok.

– Szóval nem kell a pénz?

Kovács legyintett, nem a pénzre, hanem arra, hogy úgysem lehet eleget keresni. Aztán visszament a karbantartó műhelybe, és arra gondolt, hogy néhány évvel ezelőtt még el tudtak menni a bolgár tengerpartra a kölykökkel, meg bejárták Türingiát, sőt arra is volt pénzük, hogy a Magyar Tenger partján üdüljenek. De most már csak a srácokat küldték táborozni.

Álmában azonban ott volt a tengernél.

Valami drága hely volt, előkelő hotel, a teraszról leláttak a plázsra, a vesszőfonatú napozószékekre, az árnyat adó ernyőkre, a habzó tengervízre, a pálmákra. Csinos pincérlányok szolgálták fel a jeges italokat, miközben ők nyugágyakból nézték a széllovasokat a magasra csapó hullámok tetején. Gondtalanok voltak, és tudták, hogy pompás napok várnak rájuk; a gyerekek ott hancúroztak körülöttük. Kovács csengetett, a kocsiját kérte a garázsból, végig akartak száguldani a parti sztrádán, megebédelni valahol egy kis vendéglőben, halakat, rákot enni ízletes salátákkal; egy jó kis kirándulásra vágytak, amikor kitört a botrány. A hoteligazgató rontott be hozzájuk a számlával, fekete ruhás úr, vöröslő arccal, izgatottan, és azt kiabálta, hogy kiderült, nincs a költekezésre fedezetük; takarodjanak el azonnal, követelte hadonászva, ez a luxus nem nekik való, semmi keresnivalójuk ebben a drága szállodában. A gyerekek Kovács mögé bújtak riadtan, de neki cseppet sem szállt inába a bátorsága, szembeszegült a direktorral; higgadtan magyarázta, hogy ő egy magyar szakmunkás, megérdemelt pihenését tölti itt a tengerparton, és igenis van fedezete a költségekre, ő rengeteget dolgozott, éppen úgy megérdemli, mint sok más léhűtő, hogy erről az előkelő teraszról nézze a világot. Az igazgató megszeppent, bocsánatot kért és visszavonult. Intézkedett a kocsi felől; a márkás autó halk zümmögéssel gördült ki a föld alatti garázsból, már ott dongott a főbejárat előtt, amikor…

…Amikor a légyzümmögés felébresztette Kovácsot.

Megpróbált védekezni a nesz ellen, a fülére szorította a kispárnát, szemét behunyta, hogy újra visszaálmodja magát a luxushotelba. Most következne a kirándulás a parti úton, a roston sült rák… a suhanás az autóban…

De nem sikerült visszavarázsolnia magát. Nyugtalan lett; már nem esett jól az ágy; a légy meg csak egyre dongott, dongott… Felpattant, kezében a kispárnával hajtóvadászatra indult ellene, csapdosott, levert néhány apró tárgyat, szitkozódott; végre az ablaktáblán agyonnyomta. Csend lett.

Reggelizés után bement a városba. A lakótelep sivárságából a régi negyedekbe vágyódott. Mint aki holmi perverzióra készül: a Belváros felé vette útját; különös hangulat csábította a Duna-korzóra. Gyönyörű volt az idő; a hatalmas Duna fölött a Várhegy s ideát a fehér teraszok, az elegáns urak és csinos hölgyek az asztaloknál – álmát idézték vissza. És Kovács, hunyt szemmel, akár a mélybe ugrók betért közéjük. Leült az egyik barna-fehér napernyő alá; eleresztette magát, arcán szétömlött a derű. Szép és gazdag volt a világ. A folyóról hűs szél kerekedett, enyhítve a kánikulát, s enyhítve mindent: gondot; kispénzűséget. Ennyit megengedhetek magamnak, gondolta. Kovács; hiszen szabadságon vagyok. Szabadságon vagyok a városomban. Ide jöttem nyaralni, ide, ahová mások külországból drága pénzért utaznak, s lakják ezeket a füstszín üvegfalú hotelokat. Sejtelmes keblű és csípőjű pincérlányok tűntek fel a büfé felől, és Kovács úgy érezte magát, mint álmában; de egyszeriben felrémlett a vöröslő, dühödt arc is, az álombeli direktor képe: „Magának erre nincs fedezete!”

– Parancsol? – hajolt föléje egy ringó kis kebel.

– Azonnal – hebegte Kovács. A pincérnő eléje tette az árlapot, és diszkréten magára hagyta. Kovács nézte az árakat, a számok valahogy lehűtötték, s amit álmában nem, most szorongva érezte, hogy a vöröslő arcú direktornak igaza volt… És eszébe jutott, hogy a kisebbik fiának nem vették meg azt a cipőt, amit kiszemelt magának, hanem a tavalyi tornacipőjében küldték el, a nagyobbik meg egy sétálómagnót szeretne már mióta… És a felesége minden bevásárlásnál…

Körülkémlelt. A bájos pincérlány a büfénél trécselt; talán meg lehetne szökni feltűnés nélkül. Izgett-mozgott; micsoda felelőtlenség volt ide beülni! Kínosan érezte magát, mint aki visszaél mások jóhiszeműségével. Ahogy az az álombeli igazgató is csalónak vélte… Felállt, a verejték elöntötte; oldalazva, mintha csak egy másik asztalt választana, kisurrant a teraszról.

Idegességében azt hitte, észrevették. Pedig nem törődött vele senki.

A zubbony

Hiába is tagadjuk, ma is vannak még kísértethistóriák. Éppen a minapában esett meg egy ilyen Tomasics Béla nyugdíjas, de még aktív közéleti férfiúval.

Hősünk mint politikai szakértő (mondhatnám szakember) egy idő óta rendre publikálta a múlttal merészen szembenéző cikkeit, előadásokat tartott a közállapotokról, sorra vette a hibákat, kellő történelmi távlatból ostorozta a hazai és külhoni személyi kultuszt, a törvénytelenségeket, a hatóságok túlkapásait, egyszóval mindazt, ami a szocializmus korábbi szakaszaiban gátolta az ipari kibontakozást, és megrendítette a társadalmat. Közgazdasági kérdésekben is elmélyedt, a korábban kiátkozott gazdasági szerkezetek újbóli bevezetésének fontosságát fejtegette, valaha félisteneknek tartott személyekről rántotta le a leplet és így tovább.

A cikkeit olvasók, az előadásait hallgatók persze már régtől fogva tisztában voltak mindazzal, amit ő most a nyilvánosság elé tárt, de közléseit mégis érdeklődés fogadta, hiszen különös élvezet mindarról a lapokban olvasni, nyílt fórumokon hallani, amiről hosszú-hosszú évekig még csak suttogni sem volt tanácsos.

Ily módon sikerei voltak; vérszemet kapott, s egyre messzebb ment politikai és gazdasági következtetéseiben. Egy napon azonban különös dologra lett figyelmes: kocsija visszapillantó tükrében észrevett egy fekete Volgát, amely mindenütt a nyomában járt. Felfoghatta volna véletlennek is, ám hirtelen támadt szorongásában úgy vélte, hogy a Ladáját követő kocsiból figyelik. Ösztönösen menekülni kezdett, ügyes, sőt veszélyes manőverezésekkel, bravúros, bár a mások testi épségét veszélyeztető előzésekkel meg is szökött előle, de hogy, hogy nem, a Volga utolérte, semmiféle trükkel sem lehetett lerázni. Tomasics Béla még csak azt sem láthatta, ki vezeti a fekete autót, mert ablakai, a szélvédője is foncsorozott üvegből készült. A gázra lépett, eszeveszett tempóban hajtott hazáig. Üldözője az utolsó utcasaroknál elmaradt. Hajszoltságában emberünk hosszú percekig ült a volánnál remegve és sápadtan, míg újra visszanyerte erejét és bátorságát.

Így történt ez attól kezdve: valahányszor útra kelt, a Volga felbukkant mögötte. De nem szólt róla senkinek, még a feleségének sem. Jobb az ilyet nem szellőztetni, gondolta óvatosan. Pedig az asszonynak feltűnt, hogy férje az utóbbi időkben ideges, összerezzen, ha szól hozzá, s mielőtt elindul hazulról, az ablak függönye mögül kitartóan kémleli az utcát.

De Tomasicsot nemcsak a Volgával üldözte követője. Ott termett mögötte mindenütt: vendéglőben, színházban, sőt még, a nyilvános illemhelyeken is. Előadásait is megzavarta; Tomasics Béla a tarkóján érezte figyelő tekintetét, de soha nem fordult meg, hogy szembetalálja magát vele, azt gondolta, ha nem veszi tudomásul, talán nem is létezik. Hanem azért odalett a magabiztossága, dadogott, elvesztette a fonalat; a hallgatói azt hitték, rosszullét kerülgeti.

Egyik éjjel otthonában is felrémlett a jelenléte. Tomasics tompa neszekre riadt álmából, mintha léptek alatt nyikordulna a padló, fiókokat húzgálnának, löködnének ki és be, könyveket vernének le a polcokról, fotelok kárpitját hasítanák fel éles szerszámmal, képek üvegét zúznák be. Verejtékezve gyújtott villanyt, káprázatában valami különös holmit látott ellebbenni a fény elől; mintha emberi alak lett volna, de csak törzs; fej, kéz és láb nélkül; alig akart hinni a szemének: egy zubbony volt az, aranygombos, váll-lapos zubbony. Rossz álom, gondolta. Kimerít a munka, pihennem kellene. De amikor reggel a fürdőszobába ment, beleakadt egy nyitva hagyott fiókba, amiből iratok szóródtak szét a padlóra, üvegcserépre taposott, s helyükről elmozdított bútorokba botlott.

Még mindig nem szólt az asszonynak. Semmi szükség, hogy aztán majd fecsegjen róla a szomszédoknak. De az egyik délelőttön, miközben újabb cikksorozatán dolgozott, hirtelen az az érzése támadt, hogy valaki merően figyeli a válla fölött; s mint aki orvtámadó tőrétől fél, felordított. Felesége lélekszakadva rontott be a szobába. – Ott, ott! Ő az… – nyögte a válla fölé mutogatva emberünk, de az asszony nem látott mást, csak az asztal lapjához szorult, halálra vált férjét. – Talán jó lesz, ha hideg zuhanyt veszek – tért magához Tomasics, és kiment az előszobába. Rémülten rohant vissza: a zubbony ott volt a fogasnál, s amint kilépett, az útját állta.

– Mi az már megint?! – kérdezte az asszony, de ő csak a fejét rázta, hogy semmi, semmi, noha meghűlt ereiben a vér.

Egy szeles, viharos estén éppen előadói körútjáról tért haza, kiszállt a Ladájából – néhány méternyire tőle megállt az elmaradhatatlan fekete Volga is. Tomasics be akart surranni a kapun, de egy szélroham eléje sodort valamit; a zubbony volt az, ott lebegett előtte, s mielőtt kikerülhette volna, hang nélkül, erőszakos lebegéssel a Volgába terelte. Fekete kendő hullott az ölébe, s ő tudta, hogy be kell kötnie a szemét. A kocsi sokáig vitte, kiráncigálták, betuszkolták egy liftbe, folyosókon kísérték végig. Amikor levehette a kendőt a szeméről, egy faburkolatú irodában találta magát.

A zubbony ott terpeszkedett a nehéz íróasztal mögött.

Tomasics megdermedt.

– Ön ellen eljárást indítottam – hallotta a zubbony magabiztos hangját. De se fej, se kéz, csak az aranygombok meg a rangjelzés.

– Kicsoda maga?! – fortyant fel Tomasics Béla.

– Nem ismer meg? Nocsak, nocsak!

– De megismerem! Maga követ engem…

– És régebbi emlékek? Nos? Nézzen meg jobban!

– Hogyan?! Ez igaz lenne?! – Tomasicsot bénává tette a felismerés, de aztán erőt vett magán, felpattant, s mielőtt fogvatartója észbe kapott volna, futásnak eredt. Ki az ajtón, végig a folyosókon. Csodálatos módon ki tudott jutni az épületből. Senki sem állta útját, mintha a házban rajtuk kívül nem is lett volna senki. A vihar még nem állt el, csuromvizesen ért haza. Reszketett minden porcikájában, teát kért, és ágyba kívánt bújni. Amint belépett a szobába, visszahőkölt. A zubbony megint ott volt. Ott ült a karosszékben, reá várt.

– Nem, nem, nem! – üvöltötte kétségbeesve.

– Mi baj van? – futott utána a felesége.

– Ott… az… Az… ott! – dadogta.

– A régi zubbonyod. Amit a testületnél hordtál. Lehoztam a padlásról, csak belefészkelnek a molyok, gondoltam, szétfejtem, mindig kell valamire rongy meg folt a háznál. De ha zavar, leveszem a szék támlájáról… eltehetem… Hanem jobb lesz, ha lefekszel, hozom a forró teát, bújj az ágyba és… – Nem folytathatta, mert most rajta volt a sor, hogy álmélkodjon: a zubbony eltűnt a szobából. – Hát ez meg hova lett? Uramisten! Láttál már ilyet? Hihetetlen! Még a szomszédasszony sem fogja elhinni…

– Ostoba asszony! – förmedt rá Tomasics a feleségére. – Egy szót se erről senkinek! Senkinek! Megértetted?!

Levelek a távolból

A természet lágy ölén

– Á, uram, ismét nálunk? – kedveskedett a videokazetták eladásával és kölcsönzésével foglalkozó üzlet csinos kiszolgálónője, amint belépni látta azt a jóképű, ötvenes férfit, aki mostanában sűrűn megfordult náluk. – Ma mivel szolgálhatok?

– A szokásossal. – Halkan, diszkréten mondta, hogy a többi vevő ne hallja, és tekintetével mohón végigmérte a nőt; szőke, karcsú teremtés volt, az üzlethálózat alkalmazottainak egyenruhájában, vagyis kék pettyes blúzban és szilvakék, feszes szoknyában. – Remekül áll magának ez a szín – tette hozzá bizalmasan. – Elbűvölő!

– Igazán? – A nő könnyedén felkacagott, s ettől a férfi bátorságot nyert. – Ma valami szép őszit szeretnék.

– Őszit? – A nő emlékezetében megpróbálta sorra venni a készletüket. – Szóval őszit? És milyen őszit?

– Ha lehetne, kora őszit. Napos, száraz, langymeleg, derűs időt. És hegyvidéki tájat.

– Hogy tetszett a múltkor az a nyári? Tudja! Folyópart, legelők, szénaboglya?

– Pompásan éreztem magam. Felüdültem. De most a hegyekbe vágyom. Sárguló levelek, rozsdabarna lombok…

– … és alkonyi, áttetsző ködök, a csendes tisztáson egy kalyiba – fejezte be ábrándosan a nő.

– Maga már nagyszerűen ismeri az ízlésemet – mondta meghatottan és boldogan a férfi.

– Igyekszem, uram! – A polcon sorakozó kazetták közül kivett egyet. – Azt hiszem, ez az, amire szüksége van. Összesen két példány van belőle. – Feljegyezte a kazetta számát, átadta, a másikat gondosan félretette.

– Köszönöm! – Amint átvette a kazettát, a férfi megszorította a nő kezét. Nem ütközött ellenállásba, bár nem tudhatta, nem véletlen érintésnek hitte-e a nő. – Meddig vannak nyitva?

– Fél ötig.

– És akkor még bevásárlás, miegyéb? – Igyekezett közömbös hangon faggatódzni.

– Nem, nem, azt kora reggel intézem. Sietek haza. Rendszerint ötre már otthon vagyok.

– Ötre már én is, mindig – mondta mosolyogva a férfi. Amikor a kasszánál fizetett, fél szemmel úgy látta, mintha a nő a kazetta másodpéldányát a retiküljébe süllyesztette volna. De ebben nem volt biztos. Az ajtóból kedvesen odaköszönt neki: – Viszlát!

– A viszontlátásra! – intett a nő, a szavakat alaposan hangsúlyozva.

A férfi hazafelé bevásárolt. Almát vett, felvágottat, sajtokat, zsemlét és kis gondolkodás után némi desszertet. Még akadt intéznivalója, de öt óra tájban hazaért. A felesége még nem volt otthon. Elővette a szekrény aljából a hátizsákját, és sietve becsomagolt. Takaró, kulacs, esőkabát, élelmiszeres doboz. Átöltözött. Térdnadrág, vastag zokni, bakancs, szöveting, széldzseki. Negyed hatra elkészült. Bezárkózott a szobájába, a kölcsönzőből hozott kazettát behelyezte a gépbe, szokott kényelmes foteljába telepedett, és bekapcsolta a videolejátszót.

Villódzott a kép, aztán tisztultak a színek. A halványkék égre rárajzolódtak a rőt hegyek, az avarral borított ösvények, a fenyvesek mélyzöldje. Csend volt, mélységes csend, csak a látvány kápráztatott, de hangtalan; néma világ tárult a férfi elé. Elbűvölő helyszínek váltogatták egymást: horhosok agyagos vízmosásai, vénséges tölgyesek, fürge patakok, köves csapások a göcsörtös, vaskos gyökerek között; a lombokban a nap fénynyalábjai. Aztán egy út, amin elindulhatott a tekintet. Két felén feltűntek, majd elmaradtak a szebbnél szebb tájak. Olykor gyors röptű madár szelte át a képet, gyík futott a páfrányok között, mókus surrant a fára, de hangtalan. Könnyű szél mozgatta az ágakat nesz nélkül, peregtek a vörös, sárga, halványzöld levelek.

A férfit körülfogta az erdő, a hegyvidéki táj, a magasba szökő bazaltoszlopok szürke orgonasípsora, a tisztások fénye és a magaslati légmozgásban dűlő-hullámzó fűtenger.

– Micsoda levegő! – lélegzett tág tüdővel a fennsíkon. Fölötte kifeszített, kék ég s körül a csúcsok… Aztán feltűnt a kalyiba is.

Odaért. A kamera rásvenkelt az ajtóra. Durva fatákolmány, romantikus. Kitárult. Benn félhomály volt; meg kellett szokni a szemnek. Kecskelábú asztal, fenyőből faragott székek, priccs; a kis ablakon a pókok hálói s az ablakszemen túl a néma, fénylő táj.

Csend, béke, nyugalom.

A férfi úgy érezte, hogy a város, a hivatal, az utca forgalma, a hétköznapok nyüzsgése, a gondok, a család, az emberek és minden, minden, amivel naponta meg kell küzdeni, évszázadnyi távolságba veszett. Tekintetével körbejárhatta a kalyiba belsejét, igen, erre vágyott, erre a háborítatlan magányra. A poros üvegkockákon át most egy szarvast látott, nagyszerű példányt, ment, vonult büszkén, szabadon, királyian a hegy gerincén.

A férfi megállította a lejátszót. Megéhezett. Kibontotta a hátizsákját, elővette az élelmiszeres dobozt, falatozott. Lassan, ráérősen. Jól érezte magát ebben a kalyibában.

Amikor jóllakott, meghúzta a kulacsot. A rumos tea kellemesen hatott, felpezsdült tőle a vére. Nem bánta volna, ha most még sincs egyedül; arra a szőke, kék ruhás kiszolgálónőre gondolt; igazán eltölthetnék együtt ezt a délutánt itt, a hegyek között.

Elindította a videót. A kamera a fekhelyre pásztázott, aztán az ajtóra siklott. Mintha megmozdult volna a fakilincs! A férfi reménykedve várt, de nem nyitott rá senki. Időzött még a kalyibában egy kicsit, majd éles vágással kinn találta magát az ormon. Alkonyodott odalenn, a hegy derekánál köd terjengett, széles felhő, eltakarta a lenti tájat. Vöröslő erdők, zöldellő fenyvesek, a fennsík ezerszínű rétje fogta körül. Lassan eltűnt a nap, már csak a visszfénye világított az égen.

Lefelé tartott a meredélyen. De még utoljára felpillanthatott; észrevette, hogy a távolból egy alak közeledik a kalyibához, s amint jobban szemügyre vette, látta, hogy egy nő. Karcsú és szőke, és kék kezeslábast visel, a fején pedig kék kendő van. Intett, de már nem volt idő, a nő nem vette észre, bement a kalyibába.

Már csak néhány méter volt a kazettán. Kifutott a szalag; elsötétült a képernyő.

A férfi kikapcsolta a készüléket. Tűnődött, vajon csakugyan látta-e azt a kék ruhás alakot, vagy csak a képzelete csalta meg. Kideríthetetlen. Jóleső fáradtságot érzett a tagjaiban, kinyújtózott. Az órájára pillantott; sietve átöltözött ismét, köntöst vett magára, papucsba bújt. A hátizsákot gondosan visszadugta a szekrény aljába. Mire elkészült, megérkezett a felesége.

Vacsoráztak, váltottak néhány szót a napi dolgokról; az asszonyt kimerítette a napi lótás-futás, korán nyugovóra tértek.

Másnap a férfi visszavitte a kölcsönzött kazettát az üzletbe.

– Elkéstem – mondta sajnálkozva, óvatosan és diszkréten a kék pettyes blúzt és feszes szoknyát viselő kiszolgálónő. – Sajnálom, pedig igyekeztem, de feltartottak a szomszédok. Mire odaértem, maga már nem volt ott.

– Hol? – kérdezte izgatottan a férfi.

– Hát a kalyibában. Csak hatkor indíthattam a videót.

– Szóval mégiscsak?… – Megérintette a nő kezét. – Igen, még láttam egy pillanatra…

– Nem akar utazni? – simogatta meg a férfi karját a nő. – Csodálatos útirajzfilmjeink is vannak.

– Nem, én természetimádó vagyok, elegem van a zsúfolt városokból. A szabadban sokkal egészségesebb.

– Talán igaza van. – Közelebb hajolt a férfihoz. – Legközelebb jobban igyekszem, és leghelyesebb lesz, ha gondosan egyeztetjük az időt. De még akkor is közbejöhet valami.

– Reméljük, nem jön közbe semmi. Nos, mit ajánl? Van még választék a hegyvidéki anyagból?

– Jaj, ne! Nem akarom lebeszélni, de állandóan hegyet mászni!?… Borzasztóan fárasztó.

– Értem – bólintott a férfi. – Hát, nem bánom, adjon valami lankás tájat. De csak a maga kedvéért. És igyekezzen. Negyed hatkor indítom a videót.

– Negyed hatkor – A nő hálásan megszorította a férfi csuklóját. – Igyekezni fogok. De várjon. Kérem, várjon…

Ecce video

A havernál láttunk egy tök jó horrort, először azt hittük, pite, mert nem volt semmi, csak jött-ment a csóró, egy olyan szakállas, nagy hajú, meg minden, egy olyan izében, lepelben vagy hogy hívják, olyan hippisen, de egy tök nyomi csávó, semmit se csinált, csak dumált, az igaz, hogy irtó jó dumája volt, hogy a szeretet meg minden, na végre aztán bepörögtek rá, mert az izék, a górék azt hitték, hogy fel akar törni, szóval hogy menő akar lenni ezzel a dumával, és irtóra féltékenykedtek rá, mert folyton hőzöngött, hogy ő az atyaúristen jobb keze vagy direkt a fia! pláne! Naná, majd azt éppen neki hiszi el valaki! De mégis sokan bedőltek, tökre odavoltak tőle, mert olyat tett, hogy ráment a vízre, az szuper jó sztori volt, csak úgy simán ráment, de frankón, nem süllyedt el, valami jó trükkje lehetett, persze videón semmi az ilyen, rákopírozás vagy más technikás dolog, de tökre bírtam! Aztán volt egy olyan, hogy vittek hozzá egy izét, egy olyan félholt hapit, egy olyan bénát, de állati bénát, úgy képzeld, baromi bénát, ő meg föléje tette a kezét, hogy na, kelj csak fel szépen, csórikám, de azonnal, ne tedd itt magad, hát persze hogy ugrott az ipse, szóval ilyenek voltak, meg bazi sok szendvicset varázsolt elő egy kosárból, halas szendvicset, mind bezabálták, dőltünk a röhögéstől, mint maci a moziban, mert az a sok flamós mind rávetette magát a kajára, tudjátok, hogyan van, mint egy fogadáson, amikor ingyenzaba van, persze égés!, na de ez mind pite! Hanem aztán jött a frankó rész, a szadi! Akkor már úgy volt, hogy le fogják kapni, mert a jard nem nézte jó szemmel, ez ott egy izé volt, egy megszállt rész, szóval helytartó meg minden, na, szóval, tartomány! – és majdnem kiesett a szemük, hogy ki mit csinál, mit pofázik, szóval érted, nem? Hogy gyülekezés nuku, mert a csávó körül mindig sokan nyüzsögtek, a jard meg dühöngött, hogy mit dumál a szeretetről, pláne hogy az ott almás, csak egy másik országban létezik, na, erre külön bezsongtak, hogy külföldi kapcsolatok meg ilyesmi, hogy miféle másik ország, meg ki az az Atya, miféle kapcsolat, be akarták húzni a csőbe, hogy kém, szóval ügynök, szóval hogy ennek az Atya nevű górénak a zsoldjában áll, na persze, mert a haverok meg elkezdték terjeszteni, hogy a csávó a King, ő a King meg izé, hát haverok voltak, mi van abban, ezt dumálták, és kész, tizenketten voltak, tizenkét krapekból állt az együttese, azokkal járt, azok mindenütt hirdették, hogy micsoda tök jó csávó, úgyhogy állatira gyanús lett a jardnak.

Volt egy bazi nagy vacsora, ott ültek mind, az egész együttes, szerettek volna egy kicsit dizsizni, de a csávó le volt törve, mert érezte, hogy valaki beköpi a haverok közül, mért kell beköpni, senki sem tudta, de neki volt egy spurija, hogy így lesz, meg is mondta nekik, azok meg tagadták, mind majrézott, hogy talán őrá gondol a főnök, szóval a King, de az csak ült köztük, tök nyugi volt, csak le volt törve, meg ilyet szólt: jól van, haver, ha köpni akarsz, hát köpj, te tudod, a sztori nem állhat meg. Hát nem is állt meg. Irtóra keveset ettek, csak egy kis kenyeret meg bort, és már ott kezdődött a horror, mert a csávó, szegény hapsikám azt mondta, majd a testét fogják enni, a vérét fogják inni, ezt kell nekik enni meg inni, hogy emlékezzenek majd rá, persze csak nézte mind, és akkor ivott, és amikor felemelte az izét, a kupát vagy mit, úgy csinált, mintha máris vért inna, a saját vérét, szóval azért ciki volt! Aztán az volt, hogy vacsora után kimentek egy kertbe, egy hegyre, késő este, ott kempingeztek a fák alatt, csakhogy ő nem tudott aludni, ott szlalomozott köztük, mert tudta, hogy lesi a jard. Jöttek is. És ráadásul tényleg az egyik haver árulta el. Megcsókolta az a mocsok, így jelezte a jardnak, szóval a kommandósoknak, hogy kit kell elcsípni. Na, rácsaptak, könnygáz meg minden, gumibot, onnantól aztán már nem volt pite, tényleg nem volt, mert bevitték, elkezdték szadizni, faggatták, hogy miféle országgal van kapcsolata, igaz-e, hogy ő a King, meg ki az az Atya, köpje csak szépen, kik akarják hatalomra juttatni, mért nem tetszik a rendszer, meg minden. Szóval tök szar volt, de ő csak tűrte, nézte őket, azt marhára bírtam, ahogy csak úgy nézte őket, szóval még ő sajnálkozott. Szegény csávó. Az biztos, hogy én nem hagytam volna magam, jó, hogy meg volt kötözve a csuklója, de akkor is, mit tudom én, haraptam volna, vagy szembeköpöm azt a sok szar szadizót, megmondtam volna, hogy kivel szórakozzanak, de ez csak állt ott, tisztára nyomi volt a csávó, mintha élvezte volna a szenvedést, hiába szadizták a kommandósok, pedig tök rászálltak, tettek a fejére egy töviskoronát, csupa vér volt, ostorral verték, szeges bőrszíjjal, majdnem eldobtam magam, közelről mutatták a sebeket, tök közel hozta a kamera, kifordult a hús, de a csávó meg se mukkant, ez aztán nagy égés volt a jardnak. És nem köpte be az országot, nem köpte be az Atyát, tökre keményen viselkedett, erre aztán elhatározták, hogy kinyírják. Annyira begurultak, meg már annyira benne voltak a szadizásban. Marhára szadi módon nyírták ki. Keresztre feszítették, átverték a kezét meg a lábát, de frankón, és élve, persze, csak film, de akkor is, mutatta a kép közelről, recsegett a csont, az ízület, meztelenül volt szegény hapsikám, a fején az a töviskoszorú, a keze-lába átszögelve, na, és amikor már fenn volt a kereszten, egy marhára állat-szadi militer még átdöfte az oldalát, hogy onnan is jöjjön a vér, én még ilyen szadi videót nem láttam. Két másik hapi is volt a szomszédos két keresztfán, de azok csak statisztáltak, szóval nem voltak sztárok, csak olyan ko-sztárok, de ez! Hát ez, szegény!… Nem mondom, kemény sztori, azért járunk videózni a haverhoz, hogy ilyet lássunk, nem lávsztorikat, na, néha azok is kellenek, azok is jók, ha van bennük egy kis szexi-szadi, de az az igazi jó kazetta, ahol kinyírják a csávót, hát ezt kinyírták! A végén persze van egy hepiend, az mindig kell, hogy el tudják adni a sztorit, a végén az van, hogy feltámad a csávó, lézertechnika, semmi más, szóval olyan sci-fi jelenet, száll fel a csávó a kozmoszba, de csak úgy, semmi rakéta, semmi Chalanger vagy Szajuz, de az már nem érdekes, addig izgi, amíg a kommandósok szadizzák. Marhára szadizós horror. Nem volt szinkronizálva, mert csak úgy hozták be, a szöveget nem értettük, de a képek tök jók voltak. Marhára tök jók. Nem tudom, látunk-e még a havernál ilyet.

Nő az ablakban

Madarak röpködtek körülötte. Csapdostak szárnyaikkal, arcát érték a tollak. Egy nő bukkant fel a madárraj mögül; karcsú teremtés, hosszú selyemruhában, fedetlen kebellel. Lassú léptekkel közelített, várta, de a nő egy ballonkabátos fiatalembert ölelt át, aki letépte róla a ruhát, és szeretkezett vele a madarakkal teli ég alatt.

Fülöp kábán, agyonverten riadt fel álmából. Eltartott egy darabig, amíg felfogta, hogy a felesége – a selyemruhás nő – ott fekszik mellette gyűrt hálóingben, kócosan, jóízű szuszogással.

Már reggel volt, a világosság narancsszínű fénye kirajzolta a függöny mintáit a falra meg a parkettára. Fülöp kijózanodott álmából, és minden fájdalom rátört. Irén, a felesége megcsalta. Nemcsak álmában. Nem. Tegnap este minden kiderült.

Eddig nem volt semmi baj. Éltek rendesen; délutánjaikat, estéiket otthon töltötték, reggel munkába indultak, dél körül felhívták egymást telefonon. Ügyes-bajos dolgok, bevásárlások, csekkek intézése, családi gondok. Néha társaság (barátok, rokonok), egy-egy mozi, színház. Nyáron két hét szabadság valamelyik üdülőben. Ennyi. Kis fizetés, kis élet. De nyugalmas élet. Legalábbis Fülöp azt hitte.

Egy ideje Irén elkezdett kimaradni. De mindig tudott valami elfogadható, indokot: barátnők, nagynéni, értekezlet. S mindig olyan kedvesen mondta, Fülöphöz simulva: – Pedig sietnék haza hozzád, ha tehetném…

Tegnap este Fülöp érte ment. Nem volt szokása, meglepetést akart. Akadt néhány üres órája; tanárkodása mellett bukófélben lévő diákokat korrepetált fizikából. Mellékkereset. Fizetéskiegészítés. Szerette a tanítványait, buzgón magyarázott; Irén, bár némileg rokon szakmában dolgozott (szoftveres volt, programozó egy irodaházban), soha nem hallgatta végig türelmesen férje képletmegoldásait. Fülöp mozijegyet vett, arra támadt kedve, hogy megnézzenek egy jó szerelmes filmet. Le és fel sétált az irodaház előtt, de Irén késett, a sötétedő délutánban az eső is nekieredt, behúzódott egy eresz alá. Későn vette észre, hogy Irén kilép a kapun, mire feléje indult, az asszony már egy ballonkabátos fiatalemberbe karolva ment a buszmegálló felé.

Meghűlt benne a vér. Nem akart hinni a szemének, ágyékába hasított a féltékenység. Utánuk vetni magát – ez volt az első gondolata, de aztán valami különös, önkínzó hangulatnak engedve inkább hazament. Bezárkózott. A kulcsot a zárban hagyta. – Nem engedem be! – határozta el keserűségében. – Menjen a pasasához!

Ült a sötétben, és várt. Egyre jobban gyűlt benne a harag, ezerszer felidézte a hihetetlen jelenetet. Közben-közben az is átfutott az agyán, hogy talán igazságtalan: Irénnek semmi köze ahhoz a ballonkabátos emberhez, csak az eső miatt kapaszkodott a karjába, s valami hivatalos ügyben távoztak. De érezte, hogy komolyabb a dolog. Ösztönei azt súgták, hogy Irénnek viszonya van azzal a férfival. Nagyon úgy mentek egymás mellett. Szerelmesen.

Későn jött Irén. Babrált a kulccsal, aztán csöngetett. Fülöp kiszáradt torokkal ült, hagyta, hadd szóljon csak az a csengő. Dörömbölt az asszony. Dörömbölt, aztán csend lett. Fülöp megszeppent a csendtől. Csak nem ment el?!… Felugrott, reszkető kézzel nyitott, ajtót.

– Mi történt?! – kérdezte ingerülten Irén. – Nem hallod, hogy csöngetek? – Bejött, táskáját, kabátját felakasztotta az előszobában, haját igazgatta a tükörben. – Értekezlet volt, teljesen hülyék, elszúrják az ember estéjét, pedig moziba is mehettünk volna – mondta színészkedve.

– Én is azt hittem, hogy moziba megyünk – mondta rekedten a férfi. Nézte, hogyan vonul a konyhába az asszony, kredencajtót, frizsidert nyitogat, tányérkára sajtot, felvágottat rakosgat, s csak úgy állva nekilát falatozni. Fülöp a konyhaajtóból nézte. Gyűlölte minden mozdulatát. Hazudik! Tőle jön! Éhes. Megéhezett. Megéhezett a bestia.

– Mit nézel?! – állt meg a falat az asszony szájában. Megijedt a vad, mohó, dühödt tekintettől.

– Magas, barna, ballonkabátos! – tört ki Fülöp.

– Tessék?!

– Magas, barna, ballonkabátos! – Fülöp már üvöltött. – Magas, barna, ballonkabátos!…

– Kiről beszélsz?!

– Ne tettesd magad! Magas, barna, ballonkabátos! – rontott a feleségének. Az asszony sikoltozva menekült, bezárkózott a szobájába. Fülöp egy ideig döngette az ajtót, aztán lecsillapodott. Hevesen vert a szíve, rátört a keserűség. Könyörgött Irénnek, hogy jöjjön ki. – Miért tetted? – kérdezte, amikor az asszony egy félóra múlva előmerészkedett. – Kíváncsiságból! – vetette oda bántóan Irén. – De miért?! Hiszen olyan szépen élünk!… – Az asszony felnevetett. – Szépen? – De látta halálra vált férjét, megsajnálta. – Ne vedd komolyan, drágám! Egy ismerős, egy kedves fiú, elmentünk kicsit dumálni, ennyi volt az egész… – Csak ennyi? – kapott a szalmaszálért Fülöp. Irén kezéért nyúlt, csókolgatta a fehér, vörös körmű kezet, hullottak rá a könnyei.

Fuj, de undorító egy síró férfi! – gondolta Irén, de fennhangon azt mondta: – Te drága, egyetlenem! – Fülöp azonnal az ölébe akarta rántani, de az asszony eltaszította. – Ne, most ne! Nem akarom!

Erre aztán újrakezdődött az egész. Hogy persze, a ballonkabátos miatt, a szeretője miatt; csapdosás, üvöltés, könyörgés, sírás. Hajnalig megrendezték egynéhányszor…

Most, hogy a narancssárga reggelben Fülöp álmából riadva nézte a mellette alvó Irént, minden fájdalma fellobbant. Meg kell halni! Mindennek vége, elmetszi az ereit, altatókat vesz be, megmérgezi magát! Akkor aztán majd megtudja Irén, hogy miféle játékot űzött vele!

Összefacsarodott a szíve, annyira megsajnálta önmagát. Óvatosan felkelt, kilopakodott a konyhába. Ragyogó reggel vert be az ablakon. Ez az utolsó reggelem – nyelte torkába folyó könnyeit Fülöp. A konyhában tartották a gyógyszereket, meglelte a Tardylt. Ebből egy nagy marékkal…

Már éppen be akarta venni az első adagot, amikor a szemközti ház nyitott erkélyajtaja mögött megpillantott egy karcsú, fekete nőt. Mint egy erotikus látomás! A látomás ráadásul vetkőzni kezdett, lustán, kéjesen. Aztán nekiállt tornázni. Fenséges mozdulatok! Kecsesek, ingerlőek. Fülöpnek olvadozni kezdtek a tabletták izzadó markában. Bámulta a csodálatos testet. Szája kiszáradt, szédült, elöntötte a forró kívánás.

– Drágám! – szólalt meg ekkor mögötte az utána lopakodó Irén. Bűntudatosan a férfi hátához simult. – Bocsáss meg, drágám. Ostoba voltam tegnap. Csak egy buta flört, elhiheted. Meg tudsz bocsátani? Kérlek! Kérlek, drágám! – Fülöp tett egy ideges, türelmetlen mozdulatot, bosszantotta, hogy a felesége kissé elmozdította az ablaktól. – Mi ez itt?! Uramisten!! – vette észre akkor s kapta fel Irén a gyógyszeres üveget. – Drágám! Miattam?! Miattam, ezt?! Te jó ég! – És zokogva borult a férfi vállára.

Fülöp egy ügyes rándítással lerázta. Nagyon kellett figyelnie, hogy odaát annak a pompás fekete nőnek minden ritmikus mozdulatát élesen, pontosan lássa.

Mese a vőlegényről

Ment, mendegélt a Vőlegény a széles országúton, vándorolt a dűlőkön, kacskaringós folyók partján, ment, mendegélt fütyörészve, vígan, hetykén, könnyedén, vállán batyuja, kezében bokrétás furkósbotja; kapaszkodott fel a hegyi csapásokon, ereszkedett le a völgyekbe; megszállt pajtákban, pitvarokban, jó emberek házában; szalonnázott, borozott, danolt velük; tréfás kedvű volt, s nagy huncut őkelme, mondták is neki a falusiak, hogy ej, ej, te Vőlegény, szabad vagy, mint a madár, mennyire irigyelünk téged, jössz-mész a világban, országot látsz, pajtásokat szerzel; ha csizmád elkopik, dolgozol néhány napig a csizmadiának, fát aprítasz, felásod a kertjét, s fizetségül új lábbeliben folytathatod az utadat; ha ruhád levásik rólad, serénykedsz valameddig a szabó házában, s máris új öltözék lesz munkád ára; ha vihar, eső, hó, szél elnyűvi föveged, beállsz napszámba a sövegjártóhoz, s úgy mész tovább, hogy mindenki téged csudál; egyszóval, szeret téged a jóisten, te Vőlegény. A Vőlegény meg csak bólogatott, somolygott a kis bajuszkája alatt, hogy biza, így van ez, ha az ember Vőlegény, akkor övé a széles nagyvilág.

Tavasszal virághullásban, nyáron verőfényben, ősszel pirosló erdőkben, télen hóesésben vándorolt, vándorolt a Vőlegény, s ki tudja, meddig élt volna még vígságban, ha egyszer csak nem találkozik a Menyasszonnyal. De mit tegyünk, ha így hozta a sora: egy szép napon látja ám, hogy szembejő vele az úton egy gyönyörű leány egy szál magában, pántlikás ruhában, veres csizmácskában, babos kendőbe kötött bugyorral. Arca, mint az érett barack, dereka, mint a darázsé, haja, mint az arany, nevetése, mint a patak hűs csobogása déli melegben az árnyas liget alján; fogai, mint az igazgyöngyök, hangja, mint a kisharang csendülése ünnepnapon.

Összetalálkoztak a széles országúton, meglátja a Menyasszony a Vőlegényt, megtorpan, s mint aki nem akar hinni a szemének, alig jut szóhoz.

– Ni csak! Hiszen te vagy a Vőlegény!

– Én az vagyok – szólt amaz pirulva, hogy így felismerték. – Az vagyok, biz, senki más. Hát tebenned kit tisztelhetek, galambom?

– Csodálom, hogy nem tudod – nézett rá az aranyhajú gyönyörűség a Vőlegényre kissé máris megbántottan, máris villámló tekintettel. – Nagyon csodálom, hogy nem ismersz fel, hiszen én vagyok a Menyasszony!

– No, ha te vagy, hát te vagy, örülök, hogy utamba kerültél, hallottam már rólad, szívesen el is nézegetnélek, mert bevallom, tetszel nekem, de sietős az utam, várnak a cimboráim, várnak a jóembereim széles e határban, estére vacsorával, éjszakára szállással, másnapra mulatsággal vagy munkával, így hát ha a szívem itt is tartana, bocsásd meg nekem, de szedem a lábam, az isten megáldjon!…

Tért volna ki a Vőlegény a szépséges leány elől nagy somolyogva, bazsalyogva, hanem az oldalt lépett egyet, s megint előtte volt.

– Márpedig egy tapodtat se! – szólt reá, ha nem is a kisharang csendüléséhez, ám inkább a puskalövés süvítéséhez hasonló hangon. – Te innen sehova sem mégy, mert éppen hogy téged kereslek égen-földön, nincs se széles e határ, se cimbora, te most velem jössz a paphoz!

– Hát aztán minek? – kérdezte a Vőlegény ártatlanul, bár kissé megszeppenve is, mert az aranyhajú lányból egyszeriben fúria lett erre a kérdésre.

– Hogy miért?! Hát hogy boldogok legyünk! A pap összead minket, azután azon szent perctől fogva már csak ásó-kapa választ el, holtodiglan-holtomiglan együvé tartozunk, talán bizony nem hallottál ilyesmiről?!

– Hallani hallottam – motyogta a Vőlegény –, de azt hittem, csak az öregek riogatnak vele. Mert hiszen szép vagy, nagyon szép, te aranyhajú leány, de nekem meg dolgom van erre is, amarra is, hát hogyan is mehetnék veled a paphoz, hogy kötést kérjek a szabadság helyett?

Több se kellett a Menyasszonynak, könnyekbe tört ki, hogy így megcsúfolják, toporzékolt, hogy nem akarnak vele a parókiára szaladni, de csakhamar felhagyott a kétségbeeséssel, látta, hogy azzal ugyan sokra nem megy, inkább felvetette a fejecskéjét, és ráparancsolt a Vőlegényre:

– Add a kezed, s indíts! Amarra van, lám, a legközelebbi falu, ide látszik tornyának a gombja, arra vezess, te nyámnyila!

A Vőlegényt annyira meglepte ez a parancsszó, hogy semennyit nem ellenkezett, hanem vezette a leányt a falu plébánosához. Ott aztán kijelentette szépen, hogy szabad akaratából akar házasodni, a pap a csuklójukra tekerte a stólát, megcsókoltatta velük a szent keresztet, és esküjüket vette az örök hűségre.

Mehettek isten hírével.

Mentek is, de már nem vándorútra, hanem egy faluszéli kis házba, ahol aztán gyerekeik születtek, ők pedig dolgoztak, küszködtek hajnaltól napestig, hogy porontyaikat felneveljék.

Így teltek az esztendők.

A Vőlegény lassacskán meg is feledkezett régebbi életéről, legfeljebb ha egymaga munkálkodott a mezőn, a nagy csendben, a pacsirták dalolását hallgatva jutottak eszébe a hajdani évek, amikor még fütyörészve vándorolt a messzi utakon. Hébe-korba leste is, kivált ünnepeken, amikor elidőzött kissé ebéd előtt a miséről a korcsmába betérő falubeliekkel, leste, figyelte, nem lát-e az ivóban amolyan egykori magafajtát, de nem akadt útjába egy sem, hanem egyszer, amikor éppen a rétről bandukolt hazafelé, alkonyattájt mégis szembekerült valakivel, akiről rögtön tudta, ki lehet. Jóképű, vidám legény volt, vándorbotján bokréta, fütyörészve jött a fák alatt. Megdobbant a szíve, amint megpillantotta, s várta, hogy a közelébe érjen. Akkor megszólította:

– Megállj, te ifjú! Nemde Vőlegény vagy?

– Az vagyok, biza! – kerekedett el a tekintete a jövevénynek. – Honnan tudod?

– Megismerlek én, ne félj, megismerlek! – felelte megkönnyebbedve a meghatottságtól. – Megismerlek, pajtás!

– Hát te ki vagy? – kérdezte amaz csodálkozva. – Kit tisztelhetek benned, öregapám?

– Öregapám?! – hökkent meg emberünk. – Csak nem látsz engem aggastyánnak?

A vidám vándor egészségesen, nagy hangon felnevetett.

– Hogyne látnálak annak, amikor olyan vénséges vagy, mint az országút!

Na, megharagudott erre, hogy is ne, hiszen még alig teltek el feje fölött az évek, de azért nem fordított hátat a szemtelenjének. Inkább közelebb hívta magához, hogy titkot súghasson a fülébe.

– Azt mondom neked, te ifjú, hogy ha utadba akad egy szép, aranyhajú leány, váltig tagadd, hogy te lennél a Vőlegény!

– Még ilyet! Aztán miért tagadnám, ha egyszer az vagyok?

– Miért, miért, te ostoba! Mert azonnal karon ragad, elvonszol a legközelebbi falu papjához, és hozzád adatja magát holtodiglan-holtáiglan…

Elkezdett erre kacagni az ifjú vándor, csak úgy potyogtak a könnyei, annyira hahotázott, mert ilyet még nem hallott sohasem.

– Jól van, vénség, majd letagadom, hogy én volnék a Vőlegény – mondta azért jóságosan, csak hogy ne okozzon csalódást, de eszébe sem volt, hogy igazán megfogadja. Búcsút intett, s folytatta útját fütyörészve, ment, távolodott táncléptekkel, bakugrásokkal, bolondosan. Emberünk pedig, aki immár vénséges apó lett, noha alig élt meg negyven nyarat és negyven telet, kétségbeesve, tehetetlenül, sajnálkozva nézett utána. De sokáig nem ácsoroghatott, mert várta otthon a dolog; sietett is, nem akart késlekedni. Mégis kikapott, amikor belépett a házba, hogy merre bóklászott ilyen sokáig, etetni kell az állatokat, rendbe kell tenni estére a ház körül az udvart, vizet kell merni a kútból, szénát kell szórni a jászlakba; östörgött vele a hajdani szép, aranyhajú leány, csak úgy szikrázott a szeme, annyira perlekedett. A porontyok meg az üres tányért verték a kanalaikkal, lábukkal dobogtak, visítoztak, egymás hajába kaptak, és követelték a vacsorát. A kis házban nagy volt a lárma, de a leglármásabb a Menyasszony volt, aki lámpaoltásig sem szűnt meg szidalmazni a Vőlegényt – mármint az öregembert –, amiért legtöbbször üres a kamra, így hát üres a lábos; s bizony mindezért őt mihasznának titulálta.

Az meg csak lesett; még akkor is, amikor már fenn ragyogtak a csillagok az éjszakai égen, akkor is lesett, csak lesett ki a kicsiny ablakon, hogy vajon merre járhat az a víg legény, akivel a dűlőúton találkozott? Vajon merre vihetik lábai őt, aki – az Isten, ha megóvná! – még nem is sejti, mi vár rá, ha vándorlása során összetalálkozik az aranyhajú, szép leánnyal…

Az illuzionista

Ma hosszú idő múltán újra találkoztam régi ismerősömmel, egy magas, ötvenes férfival, talán két éve tűnt el a szemem elől, s most alig ismertem rá. Azelőtt mindig csodáltam, hogy bár ősz, mégis mennyire fiatalos, mások is mondták, magam is úgy tartottam, hogy éveinek számából letagadhatott volna tízet. Tanult ember, felelős beosztásban dolgozott mindig, közgazdász, ha jól emlékszem, mert csak futó ismeretségben voltunk, szívesen beszélt a munkájáról, de nem az a fajta, aki untat vele. Inkább a másik ember dolga-baja érdekelte mindig, tapasztalhattam én is, amikor hébe-korba összefutottunk az utcán vagy utazás közben a városba tartva. Hangja csaknem halk volt, és szelíd; udvariasan kérdezett, figyelmesen hallgatott; úgy tetszett, sokat tud, mert mindenhez volt hozzáfűznivalója. Képes volt felfogni embertársai hullámhosszait, ráhangolódott bárkire, úgyhogy az, aki beszélt vele, nyugalmat érzett, sőt boldog volt, mert talán még soha nem lelt ennyire értő partnerre. Megfigyeltem, hogy a nők szinte rajongtak érte; ő soha nem élt vissza a kínálkozó helyzetekkel, legfeljebb néhanap tett pikáns célzásokat, de ezeket sem bántóan, inkább derűsen, humorral, kedvességgel. Nem is haragudtak meg rá a nők, bizalmasak voltak vele, csaknem gátlástalanul tárták fel előtte titkaikat. Diszkrét volt – ezt érezhették. De nemcsak a nők szerették, hanem a férfiak is rokonszenveztek vele; egyszer egy közös ismerősünkkel beszéltem róla, s megállapíthattuk, hogy senki sincs, aki ne kedvelné, népszerű volt, lebilincselő modorú.

Mindenki irigyelte ezért.

Már a megjelenése is kellemesen hatott; nem öltözött divatosan, ám minden holmiban elegáns volt, talán éppen ez volt a titka: nem volt agyonfésült, skatulyából kihúzott; eleganciája könnyed volt, természetes. Hallottam, hogy családja van, de nem ismertem sem a feleségét, sem a gyermekeit. Amilyen derék férfinak láttam, elképzeltem mellé egy csinos, középtermetű nőt, kiegyensúlyozott, mosolygós teremtést, aki a karjába kapaszkodva, a vállának dőlve halad mellette az életben. Elképzeltem a gyerekeit is – úgy hallottam, lánya és fia van –, jól nevelt, szerény csemetéknek gondoltam őket, akik büszkén néznek apjukra, anyjukra, de tehetik is, hiszen szép emberpár viseli gondjukat. A lakásukat is elképzeltem, a hétköznapjaikat is, jóllehet barátunk erről soha nem beszélt, mindig gondosan kerülte a kitárulkozást, ha szóba került otthoni élete, udvariasan kitért a téma elől, nem zavarral, csak éppen a diszkréciót megőrzendő. Előfordult mégis, hogy ő hozakodott elő az övéivel, dicsérőleg emlegette nőjét és gyermekeit, nem fennhéjázóan, inkább nagy visszafogottsággal, ahogy az intelligens lényéhez illett.

Ha bajban voltam, ha rosszul mentek az ügyeim, mindig ő jutott eszembe: bezzeg vele ilyesmi nem fordulhat elő. Bezzeg ő nyugodt; nyugodtan végzi a munkáját, nyugodtan ül otthon szerettei körében, vacsora után olvasgat a kertben vagy az erkélyen vagy a szoba mélyén, sétára indul a nejével, egymást átkarolva nézik gyermekeik hancúrozását, megbocsátó mosollyal, csak néha-néha odaszólva figyelmeztetőn, fegyelmezőn. Kapkodásaim idején is ő villant fel előttem magabiztossága, felkészültsége; amikor reggelente csapkodva, szemüvegemet, tárcámat, kocsikulcsomat keresve szidtam házam népét, rettegve, hogy munkámból elkésem, hirtelen őt idézte fel képzeletem, láttam, milyen kényelmesen reggelizik, miközben átlapozza az újságokat, aztán komótosan felölti a zakóját, ellenőrzi a keze ügyében lévő táskáját, minden benne van-e (de mily felesleges mozdulat, hiszen már átnézte az este!) – aztán lágy búcsú a családtól, pontosan kiszámított indulás… Irigyeltem.

Egy boldog ember! – mondták a barátok. Az iskolában bólogattak a tanárnők: ó, igen, ezek a gyerekek védett környezetben élnek, ó, az apjuk… ó, az anyjuk!… meg is látszik rajtuk, jól tanulnak, anyuka ellenőrzi a leckét, apuka kellőképpen szigorú, semmi kényeztetés, semmi túlkapás… A szomszédok ámultak: soha sincs veszekedés, mindig csendes a ház, derűs és csendes, mint valami szép mesében.

Aztán egy darabig eltűnt a szemem elő. Másfél év telhetett el, míg újra felbukkant, csak futólag láttam, mert mintha nem örült volna a találkozásnak, intett, biccentett, köszönt, szaladt – mint aki menekül. Meglepődtem, mert nem illett ez korábbi modorához. Nemsokára ismét összefutottunk, akkor is csak néhány szót válthattam vele; türelmetlenül válaszolgatott, jobbra-balra tekingetett, nem volt képes nyugton állni, s bár küllemén még nem tapasztaltam változást, viselkedése megdöbbentett. Régi nyugalma oda lett, feszültség áradt belőle, nem is igen tartóztattam, mert rám is átragadt idegessége.

Nem hallottam felőle vagy egy fél évig. Kósza hírek keringtek ugyan róla, de hihetetlennek tetszettek: házát felveri a lárma, ő maga is veszekedős, hangoskodó lett, elhanyagolja magát és a munkáját.

Ma aztán megláttam egy téren, a buszmegállóban.

Meg sem ismertem volna, ha nem várakozás közben látom meg: hosszú percek teltek el, amíg annak az alaknak az arcvonásaiban, aki a közelemben állt, az ő képét véltem felfedezni. Sovány, beesett arcú, meggörbedt vállú férfi ácsorgott a tömegben, kezében agyonnyűtt műanyag szatyor; borotválatlan volt, és ingerült. Belekötött az emberekbe minden kis semmiségért (hogy miért tolakodnak eléje, hogy ne lökdössék), morgott, mert késett a busz, csaknem perpatvarba kezdett egy kamasszal. Megszólítottam; idegenül nézett rám, de aztán megenyhült, a régi ismerős felbukkanása kissé felderítette. Felszálltunk a buszra, feszengtünk, nem ment a beszélgetés. Minduntalan a huzatra, a melegre, a túlzsúfoltságra panaszkodott, ha rám nézett, akkor sem figyelt, nem volt jelen – és ez szinte hihetetlennek tetszett. Mint egy távoli tájra költözött alak, akinek már semmi köze sincs az otthagyottakhoz.

Bántam, hogy megszólítottam, kellemetlen volt ez a feszengés. Ám egyszer csak felém fordult, s valami régi fényt véltem megcsillanni a szemében.

– Nem bírtam tovább!

– Tessék?

– Nem bírtam tovább! – Úgy fakadt ki belőle, mint egy már megőrizhetetlen titok. Megütközve hallgattam. Megütközve és értetlenül.

– Mit nem bírt tovább? – kérdeztem a zajos autóbuszban.

– A mutatványt! Nem bírtam tovább a mutatványt.

– De miféle mutatványt?

– Hát… – Elakadt. Rám meredt, hogy vajon miért nem értem. – Hát… az egészet. Tartani… Egyensúlyban tartani. Tudja – hajolt közel hozzám bizalmasan, s újra emberi lett az arca, szomorú mosoly jelent meg az ajkán –, tudja, illuzionista voltam, élvezték a mutatványaimat, csodálták, értettem is hozzá, de belefáradtam. Nem megy már. Nem megy… – Felpillantott, kihunyt szemében a fény. – Itt le kell szállom!

Furakodott; otthagyott köszönés nélkül. Eltűnt az emberek sűrűjében.

Az utcaseprő

Az őszt szeretem a legjobban. A nyár heve kimerítő, a tavasz latyakos és szeles, télen meg mindent beborít a hó; nem mondom, őszidőben is végigszáguldanak a városon a hirtelen támadt fergetegek, de a hőmérséklet általában kellemes, a nap is süt, meg kellőképpen hűvös is van, azonkívül ott az a sok lehullott falevél, a száraz, zörgő avar, látszatja van az ember munkájának.

Szeretem, ha van mit seperni.

Mindig is kényes voltam a rendre és a tisztaságra. Szegény megboldogult anyám sokszor emlegette, hogy aprócska gyermek koromban például az utamba akadó kerti kavicsokat sorba raktam, szobánk szőnyegéről szüntelen felszedegettem a szöszt meg a cérnaszálakat; kamaszodván is folyvást rendezgettem mindent; beszélgetés közben az asztalon hol a terítőt simítottam el, hol valamely tárgyat tettem odább, eligazgattam a virágokat a vázában, de mindezt csak úgy mellékesen, szinte öntudatlanul. Nem kétséges azonban, hogy állandóan a rendre fordítottam a legnagyobb figyelmet. Eleinte furcsállották mániámat, de megszokták; elterjedt rólam a családban, hogy híresen nagy rendrakó vagyok, noha meg is mosolyogták ezt az igyekezetemet. Mint fiúgyermek, megleptem rokonaimat a pedantériámmal. Ha náluk vendégeskedtem, láthatták, mily türelemmel és odaadással helyezem estelente a szék karfájára élére hajtott nadrágomat, mint akasztom vállfára kabátomat, és mennyire vigyázok, hogy a zsebeimből kitett apró holmijaim glédában álljanak az éjjeliszekrényen.

Az aszimmetria mindig is bántotta a szemem, lelki gyötrelmet okozott egy ferdén függő kép látványa, különösen ha nem igazíthattam meg, vagy, mondjuk, amint beléptem egy vendéglőbe, a kiválasztott asztal felé tartva sorra helyre tologattam a széttaszigált székeket; így tettem idegen lakásokban is, hol ehhez nyúltam, hol ahhoz, legtöbbször nem is tudva arról, hogy kéretlenül rendezkedem.

Amikor állás után néztem, hogy megéljek, sok mindennel próbálkoztam, de sehol sem tudtam megmaradni. Akár hivatalba kerültem, akár üzembe vagy kereskedésbe, mindenütt annyi összevisszaságot tapasztaltam, hogy időm a dolgok és az ügyek ráncba szedésével telt el, de ahelyett hogy méltányolták volna gondosságomat, mindenhonnan kipenderítettek, mondván, hogy buzgalmam miatt elhanyagolom a reám bízott munkákat; végtére is csak annyit végezzek el, amennyi rám tartozik, és ne avatkozzam be mindenbe.

Már-már attól tartottam, hogy kenyér nélkül maradok, amikor egy szép napon két kopottas, veres arcú, rekedt hangú alak párbeszédét hallottam véletlenül. A buszmegállóban várakoztam, ők meg mögöttem siránkoztak, csak úgy dőlt belőlük a panasz, munkájukat átkozták, mivelhogy dolguk szerint egész nap a város piszkát kellett takarítaniuk. Ekkor világosodott meg bennem, hogy mi is lehetne az én hivatásom. Jelentkeztem a Köztisztaságinál; felvettek. Seprűt és lapátot kaptam, és egy foszforeszkáló, narancsszínű mellényt. Kijelölték a körzetemet.

Végre a szenvedélyemnek élhettem. Az igazat megvallva, még ma is úgy vagyok, hogy akkor sem dobnám sutba a seprűt és a lapátot, ha egy vasat sem fizetnének, annyira élvezem a munkámat. Fel nem foghatom, miért nyavalygott az a két, veres arcú borissza, talán bizony a sors kényszerítette őket utcát seperni. Én azonban megtaláltam a helyemet. Tudom, kevesen vannak a világon, akik ugyanezt elmondhatnák magukról; a legtöbben gyűlölik, amit tenniük kell, alig várják, hogy leteljen a munkaidejük, lesik, mikor jön el a hosszú hétvége vagy a szabadság; én éppen ellenkezőleg vagyok mindezzel. A munka kezdetét várom türelmetlenül, mindig repülnek az órák, ha dolgozom; a munkaszüneti napokon szenvedek. Talán nem is csak a tevékenység hiánya miatt, hanem mert látom – vagy ha nem, hát élénken elképzelem –, micsoda sok szemét gyűlik fel azalatt, amíg pihenek. Milyen nagy rendetlenség támad: plakátok csücskét tépik le, ferdén hagyják a szemétgyűjtőket az utcákon, nemcsak csikkeket szórnak el, de zacskókat, műanyag dobozokat, újságokat is; elhanyagolt lesz a város, ráadásul ilyenkor, ősszel még az a sok lehullott levél is beborítja a járdát.

Ott vannak például a buszmegállók. Hiába sűrű a járat, egykettőre összejön a tömeg, a várakozók idegesek, dohányoznak, mások fagylaltoznak, hamburgert majszolnak, sült burgonyát csipegetnek színes staniclikből, aztán amikor befut a kocsi, gyorsan eldobják a félig szítt cigarettát, megszabadulnak a papírszalvétától vagy a fagylalt tölcsérének elázott csücskétől. Percről percre gyarapodik a tennivalóm. Csakhogy emiatt soha nem panaszkodom. Sürgök-forgok az emberek között a seprűmmel, észre sem vesznek, bár kerülgetnek, mint afféle akadékot. Legjobb esetben gépiesen utat engednek nekem, elhúzódnak a felkavart por elől, de rám se tekintenek, személytelen vagyok, voltaképpen láthatatlan a részükre.

De ez mellékes, mert nem várok elismerést. Még a főnökeimtől sem. Senkitől. Tudom, ha elmulasztanám a takarítást, innen is, onnan is rám zúdulna a méltatlankodás, erre azonban nem adok okot; nem is adhatok, mert nem a kötelességtudat hajt, amibe bizony belefáradhat az ember, hanem valami belső kényszernek engedelmeskedem.

Azért néha eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne – amit persze soha nem tennék meg! –, ha abbahagynám a söprést. Akár csak a buszmegállóban. Néhány órán belül bokáig érne a szemét. Estére térdig járnának benne, másnapra, harmadnapra pedig mindent ellepne a kosz, kitörne a pánik. Mert tudom, istenem, hogy senki sem fogna seprűt a kezébe, hogy takarítson helyettem.

Ám hagyjuk ezt. Sem hencegésre, sem túlzott megelégedésre nincs okom. Az áldozatosság mezében sem kell feszíteni. Amit teszek, arra senki sem kért, magam választottam. Elegendő a lélek öröme: miközben szenvedélyemnek hódolhatok, hasznára válok másoknak.

Néha késő este végigjárom a körzetemet. Alkonyatig mindent eltakarítok szépen, nézhetem a lámpafényben a tiszta járdát, a felsepert úttestet. Ha meglátok egy-egy cigarettacsikket, papírfecnit, felszedem, ne rontsa, ne törje meg a harmóniát. Megbámulnak a kései járókelők, bolondnak vélhetnek; aki csip-csup szemetekért hajladoz az éjszakában, mi más is lenne? Nem bánom, mit tartanak felőlem. És még csak azt sem mondom az embereknek, hogy ne szemeteljenek. Hiszen anélkül nem lehet élni! Hogy mégis a tisztaságra törekszem, az az én dolgom. Nem esik nehezemre, csak seprű és lapát legyen mindig. Csak a látásom ne romoljon, hogy mindent észrevegyek, ami piszkossá teheti a várost. Csak a szemem legyen jó mindig ezután is, és akkor takarítom, söpröm, söpröm az utcát, elsöpröm a szemetet, söpröm, amíg bírom erővel.

A föld alatt

Ülnek a metróban hárman, két férfi meg egy nő. Öregek, ijesztően öregek; göncökben, gúnyákban. Az egyik ember görbedt hátú és hórihorgas, a másik kicsi, megvénült gyerekarcán pihés, ősz szakáll. Majszol. Majszol az égimeszelő is, könyöke csontos térdén, úgy vájkál a földre tett nejlonszatyorban; könyékig turkál benne, szuszog, tapogatódzik: száraz bejglidarabot halász elő, fogatlan szájához emeli, rágja. Kajla karimájú kalapja elfedi az arcát, amint előredűlve ül. A kis szakállas bakancsos lába között is zsák áll, ő is abból kotorja elő a harapnivalót; az sem más, mint ünnepekről maradt mákos tekercs, csontszáraz, de penészes is talán. Morzsálódik, amint tör belőle. Mert töri, és kínálja a nőt, szó nélkül, gesztusok nélkül. Csak éppen odanyújtja a falatot. Az öregasszonyon fekete, pecsétes kalapocska, százéves buklékabátján szőre hullott prémgallér; vékony lába szára elvész a gumicsizmában, ujjain cérnakesztyű. Vár a falatra elegánsan, de azért mohón a szájához kapja. Az a száj! Csupa ránc az ajkak környéke, amint ráncos az egész arc, a sápadt madárarc a nikotinsárga, ősz hajtincsek alatt.

Ülnek, utaznak a robogó metrón, és esznek. Módszeresen, kitartóan, fáradhatatlanul. A megállókban ki- és beözönlenek a népek, csapódnak az ajtók, a lámpafényes állomások ontják az utasokat, de ők mit sem törődnek a tömeggel, a kocsi sarkába húzódva esznek, meghúzódnak a csattogó, vágtató vonatban, a földalatti-alagút sötétjében száguldó szerelvényen.

Esznek. Majszolnak. Rágnak. Nyelnek, harapnak, nyelnek, harapnak, nyelnek… Még a morzsákra is ügyelnek, markukba gyűjtik, nyelvükkel felszedegetik piszkos tenyerükből. Nem néznek egymásra, nem beszélnek, aprólékosan, gonddal táplálkoznak.

Aztán egyszer csak kiürül a szakállas kisöreg zsákja. Hiába matat, nincs több bejgli. Csupán a tekintetével int a nőnek, hogy vége. Méltósággal veszi tudomásul a kopott dáma, egyenes derékkal, némán biccent. Az emberke összehajtja a zsákot, az ölébe teszi, ül mozdulatlanul. Zakatol, csattog a vonat, fékez, indul, tolonganak az emberek. A hórihorgas vénség azonban még mindig eszik. Akad zsákmány a szatyrában. Diós bejgli. De mielőtt beleharapna, most felnéz oldalvást. Észreveszi, hogy amazok kifogytak a táplálékból. Látni az arcát: mintha szénportól lenne fekete a kiugró pofacsont. Fogatlan ínye duzzadt. Megrebben gyulladt szemhéja. Hang nélkül nyújtja a bejglit; a kisöreg meg a nő ránéznek, nyelnek, nyeldekelnek, de nem fogadják el. Tartja, kínálja mégis. Végre a szakállas tör belőle, és továbbadja a nőnek. Ő maga nem kér. A hórihorgas még vár egy darabig, aztán újra lehajtja a fejét, és tovább majszol. Sóvárogva nézi a másik férfi; inkább a nő felé fordul, s elmosolyodik, mert látja, milyen mohón rágcsálja apró fogaival a kőkemény kelt tésztát az anyóka. Amaz megérzi, s viszonozza a tekintetet. Egy pillanatra megáll majszoló szájának mozgása, ajkára mosoly fut, kedves mosoly. A kis, szakállas öreg boldog. Tétova mozdulatot tesz a kezével, de nem ér hozzá.

És hallgatva utaznak tovább.

A mennyország kapujában

Zelk Zoltán ott állt a mennyország kapujában, hogy elszívhasson egy cigarettát, mert odabenn újabban megtiltották neki a dohányzást. Mellesleg arra is számított, hogy majd arra téved valaki, akitől kérhet egy kis kölcsönt. Állt Zelk egy kumuluszon, s hogy jól kihasználja az időt, egy négysorost fogalmazott fejben, az első két sorával már el is készült, amikor váratlanul alantról egy felfelé szálló, ismerős alakot látott; az illető közeledett.

– Te jóságos Isten! – ámuldozott Zelk. – Akármi legyek, ha ez nem a Galsai!

Annyira meglepődött, hogy ujjai közül kipottyant a cigaretta. A félig szívott csikk himbálódzva szállt alá a magasságból.

Galsai elkapta.

– Kösz, Zolikám, már nagyon vágytam egy slukkra!

Zelket bosszantotta a dolog, mert elég sóher volt, nem szívesen pazarolt el így egy cigarettát, de azért a könnyekig meghatódva tárta ölelésre a karját.

– Gráci! Hát hogyhogy?!

– Most mondd! – huppant Zelk mellé, a felhőre Galsai, amitől persze a kumulusz megbillent. – Most mondd, öregem, hát mit szólsz?!

– Nézd, kedves, ez velem is megtörtént. De azért borzasztóan csodálkozom! Tudtam, hogy hipochonder vagy, de hogy igazán beteg?…

– Magam sem értem! – nézegetett felfelé Galsai, a kaput meg a magasságot kémlelve. – Ez egyszerűen hi-he-tet-len, kérlek! Hogy ez megtörténhessen az emberrel! Komolyan mondom, mindig azt hittem, csak ijesztgetés. Jó, jó, jártam temetésekre, elolvastam az újságokban, hogy ez meg ez meghalt, tudom, ugye, hogy te is, de hogy én?! Kérlek szépen, fogalmam sincs, kihez fordulhatnék. Hát kihez fordulhat az ember ilyen esetben? Te mégis már régebben itt vagy, biztosan vannak információid… Hova lehet fellebbezni? Hatvanegy vagyok, ugye, ez valami tévedés, már megint valamit összekevertek, ez az adminisztráció, kérlek, ami itt van!… Én ezt nem hagyom annyiban! Nekem, ugye, ott a lapom, az a Grimasz… Igaz is, nem írnál nekünk valamit? Remekül fizetünk, háromszáz forint egy flekk… Mindegy, mit adsz, verset, akármit… Te annak idején egészen jó tárcákat írtál. Most lesz lapzárta… – A homlokára csapott. – Lapzárta! És itt rohadok egy ilyen szar felhőn! Felhőn?! Most látom! Te Atyaegyisten! Ez kilyukadhat! Eloszolhat! Ez rettenetesen bizonytalan!…

– Ne izgulj, Gráci – nyugtatta Zelk a maga lassú, nyújtott hanghordozásával. – Innen te már nem esel le sehová sem!

– Hát mi ez itt? – bökött most már csendesebben a magasba Galsai. – Csak nem a…

– De, Gráci, de! Ez a mennyország!

– Ez a mennyország?! Ne mondd! Komolyan? Szóval ez az? Micsoda mázli! És te itt laksz? Akarom mondani, hogy kerültél ide?

– Hiszen te is ide kerülsz, Gráci!

– Mondd csak, biztos ez? Nem mondom, hogy bűnös ember lettem volna, de mégis… nem voltam az a kimondottan szent életű. Mindenféle emberi gyarlóság, ugye… Ital, nő… Meg az én fenenagy hedonizmusom! Persze, már ne is haragudj, rólad is tudok egyet és mást! Hogy intézted el, hogy ide juss?

– A költők mind ide jutnak, Gráci!

– Aha! Na de én?

– Nem azt mondtam, hogy a versírók, hanem a költők!

– Remek, remek! Ezt azért írd meg valahol, hogy költőnek tartanak! – De azért még nem hagyott alább az aggodalma. Közelebb hajolt Zelkhez. – És mondd csak, milyen hely ez itt? Elviselhető? Na, csak azért, mert az ember sohasem tudhatja, engem már annyiszor bebóvliztak…

– Nézd – vakarta meg a feje búbját Zelk. – Hogy is mondjam…

– Ne légy kíméletes! Tiltják a dohányzást? A piát? Nem lehet nőt bevinni? Talán zabálni sem lehet?!

– Grácikám – nézett szomorú tekintettel Galsaira Zelk. – Nem ilyen egyszerű. Az a helyzet, hogy mi, akik onnan jövünk…

– Honnan? A Földről?

– Fenét! Arról van szó, hogy akik a szocialista táborból…

– Micsoda?!

– Igen, bizony, szegény barátom! Mi, akik a szocialista táborból kerülünk ide, egy ugyanolyan rezsimbe vagyunk besorolva.

– Egy ugyanolyan rezs… Hát ezt kikérem magamnak! Ezt ki-ké-rem… ezt… – Gráci fuldoklott, levegő után kapkodott. – Micsoda megkülönböztetés? Micsoda inszinuáció! Mindjárt megüt a guta! Hát ez… ez… Na nem! Tiltakozni fogok! Tiltakozom! Talán még van annyi protekcióm az egyháznál… Intézkedni fogok! Szólok az Aczélnak! Felmentést kérek! Nem, nekem ebből már elég volt! Az Aczél a nyugdíjaztatásomnál is készségesen segített, hát akkor legyen szíves, most is! Nem ettem meszet, hogy ugyanazt csináljam, mint odalenn?! Ez mégiscsak sok! Hát nincs menekvés?!

– Nincs, kedves, nincs! Ezek itt azt hiszik…

– Ezek itt ne higgyenek semmit! Fogalmuk sincs semmiről! Miért kell engem büntetni? Miért?

– Kedvesem – csitította Zelk. – Ez nem büntetés. Nem fogod elhinni, ezek itt kedvezni akarnak nekünk.

– Kedvezni?! Ezzel?! Hogy berendeznek nekünk egy ilyen…

– Igen, igen! – Zelk körülnézett, hogy nem hallgatózik-e valaki. Galsai füléhez hajolt. – Ezek itt úgy tudják, hogy a szocializmus a földi mennyország. Pechünkre valahogy bevették ezt a propagandát. És a lelkeknek biztosítani akarják a honi kondíciókat.

– Baromság!

Zelk vállat vont.

– Udvariatlanság lenne visszautasítani a kedvességüket.

– Na nem, nem, hát én nem leszek tapintatos! Az ember meghal, rendesen befejezi odalenn, na, gondolja, végre megszabadultam, és akkor tessék, itt ugyanaz! Nem, nem! Én visszamegyek, disszidálok, és újra meghalok! Beverekszem magam, legalábbis az ítéletnapig tartó időre, egy kapitalista rendszerű mennyországba!

– Az nem fog menni, öregem! – mondta szomorúan Zelk.

– Hogy én milyen marha vagyok! – csapott megint verejtékező homlokára Galsai. Rettentően izzadt, pedig csak egy nyitott ing volt rajta, de a magasságból dőlt a fény; Gráci nem győzte a tarkóját, nyakát meg az olajbarna haját törölgetni. – Hogy én mekkora egy állat vagyok! Kinn voltam Bécsben! Bécsben! Érted! Kinn voltam Bécsben, és ahelyett hogy ott maradtam volna, hazajövök meghalni! Este megérkezem Bécsből, és reggel… Tessék! Ezt a marhaságot! Ezt a baromi pechet! Hát nem voltam én mindig és mindig peches? Most mondd! Most mit szólsz ehhez? Csakis velem fordulhat elő ekkora pech!

– Semmi baj, Gráci, nagyon jó kis társaság vár rád.

– Ezzel vigasztalsz?

– Itt az egész farkasréti művészparcella. Itt van Szántó Tibi Pécsről. Szederkényi. Itt vannak a nagy öregek, a fiatalok… Szabó Pisti, Kormos, Kamondy Laci…

– Jó, jó! És a kaja milyen?

– Minden olyan, mint odalenn volt, nálunk.

– Ajaj! Minden olyan? Szóval semmi csoda?

– Csoda? Itt nincs csoda, kedves!

– Na de hát azt mondták… azt tanultuk, hogy majd fönn, a mennyországban…

– Kedves Gráci, a csoda nem itt van! A csoda odalenn volt. Az, hogy léteztünk, voltunk, éltünk, szerettünk és írtunk. Ez volt a csoda. És most gyere, bevezetlek. Ne búsulj! Ha odalenn kibírtuk, még azt a kis hátralévő örökkévalóságot is kibírjuk. Gyere, Gráci!

Zelk vezette Galsait felhőről felhőre a mennyország kapujáig. Mielőtt beléptek volna, Grácihoz fordult.

– Írok egy négysorost. Két sora már készen van. Te, mint a Grimasz főszerkesztője, nem tudnál egy kis előleget adni rá? Úgy hallottam, zsebből fizetsz.

– Hát, kérlek, momentán… – kezdte zavartan elhárítani a pénzkiadást Galsai –, ami azt illeti, momentán… – Felcsillant a szeme. – De hiszen itt nem is lehet! Itt nincs pénz! Nincs előleg, adósság, nincsenek anyagi gondok, Zolikám! Itt aztán nincs pénz!

– Pénz mindenhol van, kedves – mosolygott Zelk. – És ahogy én téged ismerlek, itt is meg fogod találni. Tessék! Lépj be a kapun, Gráci!

Sztálin titkos naplója

Páratlan lelettel gazdagodott az eddigi Sztálin-dokumentáció. Egykori dácsájának eresze alól előkerült titkos naplója. A pepita kockás fedelű, egyszerű irka, benne a J. V. keze írásával telerótt lapok igazi szenzációt ígérnek, hiszen bepillantást engednek Sztálin lelkének legmélyebb bugyraiba. A feldolgozás alatt lévő dokumentumból a világon elsőként közlünk részleteket.

A füzet első oldalán ez olvasható:

Figyelmeztetés önmagamnak! Ennek a naplónak a lapjait minden bejegyzés után el kell égetni! Senki kezébe sem kerülhet, a magaméba sem!!

Eljárás: Amint leírtam valamit, azonnal intézkedni kell a megsemmisítéséről. A naplót úgy kell vezetni, hogy tartalmának nyoma se maradjon. Amennyiben mégis az utókor kezébe kerülne, az csakis aljas árulás következménye lehet, ez esetben szigorú eljárást leszek kénytelen foganatosítani akár önmagam ellen is. Éberen kell ügyelnem rá, nehogy a határozott és megmásíthatatlan utasításom ellenére megőrizzem és valahová eldugjam ezeket a feljegyzéseket. (A dácsa ereszébe pl. A szerk. megjegyzése) Figyelem! Zsebeimet, fiókjaimat és minden elképzelhető helyet, ahol módomban lenne ezt a füzetet elrejteni, át kell kutatni. Eljárás megtalálás esetén: l. elkobzás, 2. az irat megsemmisítése és 3. személyem felelősségre vonása, esetleg leváltása és likvidálása.

Jelszó: Ne áruld el magad, nehogy eláruljon téged! SZIGORÚAN BIZALMAS! TITKOS!!!! NEM KERÜLHET A KEZEMBE!!!

Ezután következnek, sajnos dátum nélkül a jeljegyzések, melyekből néhány részletet közreadunk:

(Keltezés nélkül)

… Sok gondot okoz nekem ez a Napló! A legnagyobb óvatossággal kell vezetnem, a legteljesebb titoktartásban. Amint rovom e sorokat, elfordítom a fejem, hogy még csak véletlenül se olvashassak bele feljegyzéseimbe. Megnehezíti helyzetemet, hogy ily módon nem tudhatom, mit írok le, mit kell óvnom illetéktelen tekintetek elől. Beleborzadok, ha elképzelem, hogy beosztottjaim vagy a nép közül bárki is elolvashatná írásomat. Szörnyűséges ez a diktatúra, amit teremtettem, nincs tőle egy perc nyugtom sem. Kelepce: itt lakom a Kremlben, ahol valamikor a cárok, van néhány biztonságos dácsám, őrszemélyzetem, hivatalnokaim; a legnagyobb kényelemben élhetnék, hiszen minden a rendelkezésemre áll: a katonaság, a haditengerészet, az állambiztonsági szervek, ehetek, ihatok, angol pipából szívhatom a legfinomabb dohányt, van szép egyenruhám, drága pisztolyom, külön mozim, összeköttetésben állok a világ számos kormányfőjével, uralkodójával és miniszterével, nincs a földnek olyan zuga, ahol ne ismernék a nevemet, könyveket írok, beszédeket tartok, van takaros bajszom, jól bírom a dínom-dánomot, vodkaivásban mindenkit lesöprök a porondról – nem akarom tovább sorolni, élhetnék, mint Marci Hevesen („Marci Hevesen” L. Összes Műveim, 1086978. kötet, 2000056795467. oldal: „Hogyan élt Marci Hevesen, avagy a semmittevés dialektikája a diktatúrában, különös tekintettel a szocialista építésre”) – egyszóval élhetnék a legnagyobb békességben, ehelyett letartóztatásokat és kivégzéseket kell elrendelnem, tábornokokat, írókat, művészeket és párttitkárokat kell likvidáltatnom, és örökösen gyanakodni és gyanakodni. Gyanakodni másokra – mindenkire! – és magamra! Ez a legkínosabb: önmagamat, ezt a pipázgató, vodkázó, falatozó és gramofonozó, had- és társadalomtudománnyal, nyelvészettel és esztétikával, közgazdaságtannal és mezőgazdasággal, iparral, kereskedelemmel és privát ügyekkel foglalkozó grúz férfit is állandóan figyelnem kell. (…)

Mindezen ellenőrzések között az önellenőrzést is a legmagasabb szinten valósítottam meg.

(…) Reggel, amikor felkelek, az ágyamból kilépve azonnal hátrafordulok. A gyors, éber mozgást még az illegalitásban tanultam meg. Tehát ravaszul és gyorsan megfordulok, hogy lássam, kiszálltam-e az ágyból. De nem elég csupán pillantással felmérni a helyzetet, végigtapogatom a takarót, benézek a lepedő alá, felemelem a párnát, s mi több, egy újabb és váratlan mozdulattal az ágy alá is bekukkantok, s csak amikor így, alaposan meggyőződtem róla, hogy nem vagyok sehol, akkor merem állítani, hogy felkeltem. Ezek után kimegyek a fürdőszobába, aminek a fala körös-körül tükrös, úgyhogy egyszerre sok-sok Sztálin jelenik meg a helyiségben. Amint belépek, azonnal pisztolyt rántok, természetesen a tükörképeim is. Felmordulok: senki se moccanjon! Mozdulatlanul állok magam is, várok, csak tekintetemmel pásztázom végig a tükröket. Fegyverem rájuk szegezve, énrám az övék! Percekig állunk így! Kivárom az alkalmas pillanatot, és lövök. Ha engem találna a golyó, akkor tudhatnám, hogy én vagyok az ál-Sztálin, ha azonban csörömpölést hallok, és az egyik tükörfal szilánkokra zúzódva a csempére hullik, megnyugodhatok, én az igazi Sztálin vagyok, én magam vagyok én, és megkezdhetem a borotválkozást.

Különös dolog szembenézni magammal a mosdó fölött. Mondhatom, néha egészen meghatódom azon, hogy beszappanozhatom az arcomat, s mi több, arra a bátorságra is vetemedhetem, hogy egy gyilkos szerszámot, a borotvát(!) a torkomra illeszthetek. Fantasztikus bizalom és óriási felelősség! Hiszen megszaladhat kezemben a kés! De hogy ne legyek olyan szabadjára hagyva, ott borotválkozik mellettem, körülöttem a többi Sztálin is, szakasztott ugyanolyan pizsamában, szakasztott ugyanakkora borostával az állán. Egyszerre végzünk minden mozdulatot, a legapróbbat is. Így aztán nem lenne célszerű a merénylet, mert ki tudhatná, vajon az igazi Sztálin halna-e meg, ha pedig tévedne a gyilkos, borzalmas bosszút állnék, ezt jól tudjuk valamennyien!

(…) Emlékszem, valamikor azt hittem, pap leszek, szelíd, jóságos ember. Hiszen alapjában véve ma is békés természetű vagyok, nem tehetek róla, hogy kényszerhelyzetbe kerültem. Gyanú gyanút szül, nincs megállás. A diktatúra terrort, s abban sincs megállás. Fárasztó. Jut eszembe: ha pópa lennék, szakállat növesztettem volna (mint ifjan, mikor még nem dőlt el a sorsom), nem borotválkoznék, és ez a fürdőszobai procedúra is elmaradna…

(…) Délfelé érek a hivatalomba. Amit az őrszemélyzet nem tesz meg, én nem mulasztom el: lépten-nyomon igazoltatom magam. Még így is erős szívdobogással lépek munkatermembe; mindennap attól félek, hogy kinyitván az ajtót, Sztálint fogom ott találni az íróasztalnál, vagyis magamat, s ebben az esetben alapos gyanúm támadhatna a legaljasabb provokációra, csakhogy kit kellene agyonlőnöm? Magamat, aki beléptem, vagy magamat, aki már az asztalnál dolgozom? (Nem beszélve arról, hogy illetéktelenül miféle hivatali iratokba nézhetnék bele érkezésem előtt, hiszen a titkárom kötelességszerűen kiszolgáltatná a napi munkát! Apropó! A titkárt is likvidálni!!!)…

(Keltezés nélkül)

… Gyönyörű innen, a Kreml ablakából a város. Havazik. A Vörös téren apró emberkék, érdekes alakok, furcsák, ahogy jönnek-mennek, sietnek, betérnek a GUM-ba, fülükre húzzák a kucsmát, felhajtják a gallért; érdekesek a nők a csizmáikban meg a kendőikkel. Parányi játékszerek. Szeretem őket, hiszen az enyémek, de örökösen az az ingerem támad, hogy mint gyerekkoromban a megbámult, vonuló hangyák közé, csizmámmal rájuk tapossak. Legyőzhetetlen vágy: egyszerre ragaszkodni is hozzá és tönkre is tenni, ami a birtokunk! Szét kell szednem az embereket, és meg kell néznem, mi van bennük; efelől számtalan izgalmas és megunhatatlan jelentést olvashatok a kihallgató szerveink jegyzőkönyveiből. Igaza van Dosztojevszkijnek, mélységes mély bűnök lappanganak bennünk, és nincs érdekfeszítőbb, mint megtalálni ezeket a bűnöket. A bűnösök bűnhődni akarnak; az az én szomorú kötelességem, hogy kívánságuk beteljesítője legyek. Pedig milyen szép lenne egy behavazott parókián, ilyenkor délidőben, amikor a házvezetőnő már megfőzte a levest, megsütötte a húst, és az illatos kalács is asztalra kerül. Kinn trojka csengője csilingel, megérkezik a szomszédos körzet pópája, topog, veri csizmájáról a havat, és azt mondja, cudar idő! Én meg kupicákba töltöm a pálinkát, és iszunk egy kortyot a káposztaleves előtt…

Idill. Nem lesz részem benne soha! Csak azt látom, hogy a mauzóleum erkélyét hó lepi, hó súlya nyomja a fenyők ágait, és odalenn az a sok kis ember futkároz, s közülük akármelyikük mozgását bármelyik percben megállíthatom…

(Keltezés nélkül)

Még ifjú voltam, amikor Bakuban elém állt egy cigányasszony, és én nevetve megengedtem neki, hogy jósoljon a tenyeremből. Barna, csillogó szeme egészen megbabonázott. Drótkötelet látok a nyakadban, ifiúr, azt mondta. Hatalmas vagy, akkora, mint egy templom. Magas talapzaton állsz, és bronzból vagy, akár egy szobor. Állsz a széles téren, valami liget szélén egy kis ország fővárosában. Ünnepelnek, koszorút tesznek eléd, rettegnek tőled! Jól van, mondtam a cigányasszonynak, szeretem, ha ilyeneket hazudsz! Nem hazudok én, ifiúr, jósolok a tenyeredből. Egyszer, egy őszi estén drótkötelet vetnek a nyakadba, és lerántanak a talapzatról, teherautó után kötve vonszolnak, aztán szétdarabolnak… Vigyázz, ifiúr, vigyázz, még elkerülheted ezt…

Nevettem rajta, de bosszantott is ez az ostobaság. Elzavartam, hiába tartotta a markát, igaz, egy huncut kopejkám sem volt. Csúnyán átkozódott, fenyegetett, hogy fog az átka…

(Keltezés nélkül)

Álmatlan éjszakáimon kidolgoztam egy remek módszert. Meghalok (van elég alteregóm, majd intézkedem!) – agyvérzés vagy ilyesmi, még nem tudom. Persze mind ott nyüzsögnek majd körülöttem. Én pedig kihallgatom a fecsegésüket. A civódásukat. Figyelem, hogy marakodnak a koncon! Megjegyzem rágalmaikat, amiket rám szórnak, hiszen már halott vagyok, gondolják. Kelepcébe csalom őket! Amikor már azt gondolják, mindent tehetnek, mindent kimondhatnak, ami eddig tilos volt, vagy amit tanácsosabb volt elhallgatni, előjövök a farbával! Előbb szépen kiugratom a nyulat a bokorból, aztán likvidálom azt a sok szabadon fecsegőt! Azt a sok önálló gondolkodásút!

Csak arra kell ügyelnem, hogy el ne vétsem ezt a cselt a halállal. Alapos biztonsági intézkedésekre lesz szükségem, nehogy az önkonspiráció balul üssön ki, éjjel-nappal figyelnem kell magam, elég egy óvatlan pillanat, s én kerülök a ravatalra. Akkor pedig mindennek vége…

(Keltezés nélkül)

… Újabban attól tartok, hogy önmagam árulója leszek. A minap… még leírni is hátborzongató! – a minap csak úgy véletlenül belenéztem a tükörbe, és – nem láttam benne senkit! Hol lehettem? Csak nem tettem el láb alól magamat máris?…

(Keltezés nélkül)

Összehívtam alteregóimat, mind ott voltunk a dácsámban. Hajnali ötig tartott a dáridó. Elég sokat ittam, spanyol óborokat, persze előtte vodka, konyak, észrevettem, hogy kezd megártani az ital, de tartottam magam. Csak a búcsúzkodásnál éreztem szédülést. A biztonság okáért egyenként engedtem el őket, nehogy összeverekedjünk. Ilyenkor egyformán öltözünk, ugyanolyan pipát szívunk, úgyhogy kellett vigyázni. Mindenkivel kezet ráztam, ügyelve, hogy az ajtónak ugyanazon pontját egy pillanatig se hagyjam el. Mégis történt valami, Berija vagy Hruscsov, már nem tudom, melyik, véletlenül meglökött, elkerültem a helyemről, éppen amikor két alteregóm egyszerre akart távozni. A kézfogások közben megzavarodtam, nem emlékszem, én köszöntem-e el magamtól vagy magam éntőlem. Távoztam-e vagy maradtam? Végzetes! Senki sem tudja megmondani, én vagyok-e én, annyira elkeveredtem. Írom ezt a naplót, de cseppet sem vagyok benne biztos, hogy én írom-e, vagy máris illetéktelen kezébe került…

Félek, elvesztem, a túlbiztosítás áldozata lettem, nem merek tükörbe nézni sem, hátha már valóban nem vagyok sehol…