A színház: csoda

Drongról mesélek megint, mint valamikor régen, a nagy bohócról, ki jó barátja Dringnek. Együtt jártak-keltek ők sokáig a világban, idegen és hazai tájakon, tóparti őszben barangolva, rozzant hotelokban megszállva, víz ragyogásában gyönyörködve, lombhullatta fák alatt, s jártak telekben, nagy havakban, jártak csendes ösvényeken az életről eldiskurálva: halálról, nőkről – és a színházról! A színházról, mindkettőjük nagy szerelméről. Boldog idők! Amikor még lehetett szeretni az esténként benépesülő nézőteret, a bordó bársonyfüggönyök ráncait, súlyos hullámait, a kigyúló reflektorokat, a gyönyörűséges színésznőket, a rozzantan is hatalmas tehetségű színész urakat, a csitri naivákat, a nagy hasú buffókat, a szerelmet valló szépfiúkat és a karjukba hulló dús keblű asszonyokat – a rivaldafényt! A rivaldafényt meg a festett kulisszákat, az enyvszagot, a lécek fenyőillatát, a színpad mélyéről süvítő huzatot, a zsinórpadlás vastraverzeit. Amikor még álom és mese, valóság és tragédia, embertörténet és emberáldozat volt a színház. Amikor még jó volt játszani, színdarabot írni érzelmekről és gondokról, fájdalmakról és örömökről. És nem kellett szégyellni a szeretetet, nem kellett restelkedni a történet lassúdad előrehaladása miatt, sem kapkodni nem kellett, sem bukfencet vetni, feneket mutogatni, sírós arccal is vigyorogni, mindenáron zajt, zenebonát csapni, és malackodni sem kellett, vagy szenzációt vadászni, hogy benépesüljön a stukkós, fehér és arany mintás, vörös és tengerkék plüsstől díszes terem.

Drong hosszú őszi délutánokon erről mesélt Dringnek, a hajdanvolt estékről, a gong vérforrósító kondulásáról, a függöny gyors surrogásáról, a mély sötétről, amelybe aztán belesüt egy fénynyaláb, és akkor ott áll ő, ott áll a drága emberek előtt, akik tapssal fogadják, pedig még meg se szólalt. Nagy álma volt ez Drongnak. – Egyszer – mondta ábrándozva –, egyszer megélhetem majd, hogy ott álljak a fényben, körül senki, csak én, a rám hulló sugarak vakító ölelésében. És mindenki rám figyel majd! Mindenki!

Dring hallgatta türelmesen. Drong akkoriban kalapokat viselt, széles karimájú filcet, bécsi keménykalapot. Nyakán selyemsál, úszott utána a finom kelme. Arcát kékre borotválta, szemöldökét felpederte, távol ülő szemében ragyogás, széles ajkán megült a derű, asszonyok szerette kezével gesztikulált, úgy tartotta ujjait, prédikátori pózban, hogy lássák, nem mindennapi kéz ez, tehetség van minden mozdulatában, világokat lehet vele teremteni. Később szakállt növesztett, mint egy norvég hajós, bajusztalant, csak az állán körbefutót. De azokon az őszi délutánokon még nem volt fehér szakálla, ám sima arcán mégis feltűnt már a szomorúság.

– Az életünk mondta Dringnek – hamar bealkonyul. – Egy ligetben sétáltak, a kisváros peremén, békanyálas tó partján. Vérszínű cseresnyeszilvák, japán diófák és méregzöld tiszafák alatt. – Gyerekkorunk sem volt, elsöpörte a háború. Halottak vettek körül minket, meztelen halottak, tarkón lőtt, vézna testek elhantolatlanul. Sebesült lovakat fogdostunk össze a mezőkön, kiégett tankok között bóklásztunk, nem értünk rá megtanulni a virágok nevét. Mire várhatunk még? Mit tudhatunk meg a világból, mit kaphatunk még? – Hidak íveltek át a patakon, a kis sédek vize a nagy medencébe folyt, és Drong nézte arcuk tükörképét a sima tófelületen. – Nem adom fel! Nem adhatom fel mégsem! Vonz a fény, vonz a rivalda, vonz a sötét, mély nézőtér, mint Csehov öreg színészét, Szvetlovidovot, a kivénhedt komikust. Hogy mondja a vén bohóc? „Ahol művészet van, és tehetség, ott nincs se vénség, sem magány, se betegség, halál is csak félig-meddig…” Ej, ej, Dring, galambocskám, fogok én még tapsot aratni, fogok én még mindenkit megnevettetni, megríkatni, felzaklatni, csak legyen rá időm! Csak legyen időm!…

Drong szerette a vidéki utakat. Szerette a külföldi szállodákat is, a szőke pincérnőket Leningrádban, a keseszőke, kék szemű, odaadó lányokat; szerette a pompás utakat a svájci hegyekben, a francia templomokat, a párizsi utcákat, az antikváriumokat, a tengert a déli partokon, szerette a gömbölyded kavicsokat nyaldosó, zúgó, csattogó, örökké mozgó vizeket. Szeretett versenyt szavalni a széllel, az elemekkel, a végtelen tenger dobolásával; a színre lépésre készült, a nagy fellépésre, a sikerre. Éjnek évadján kiült a part kőfalára, csillagok szikráztak felette; Drong kitárta szívét az éjszakának, és fohászkodott: „Add meg, add meg nekem a sikert! Add, hogy szólhassak hozzájuk szeretetem minden melegével. Hogy magamhoz ölelhessem őket, ezüsthajú véneket, karcsú asszonyokat, hajzuhatagos lányokat, vidéki szépségeket, a gyermekeket és a katonákat, a papokat és a gyilkosokat, ellenséget és barátot. A szeretet megváltó erejét kínálom nekik, add meg, Sors, add, hogy felmehessek eléjük a színre, és a magasból hulljon rám a sugár, legyek ebben a sugárban parányi és mégis hatalmas, mert rajtam a tekintetek csodaereje…” Így imádkozott Drong a francia éjszakában, így kérte a Sorsot az Alpokban kanyargó utakon, amikor autóban suhant fel a fenyvesek között.

– Tudod – mondta Dringnek, akivel megosztotta örömét, bánatát –, tudod, bolondság, de képtelen vagyok lemondani róla. Nem a hiúság sarkall, hanem valami megmagyarázhatatlan érzés, ami hasonlatos a teljes élet utáni vágyra. Mint a szerelem! Látod, igen, akár a szerelem! Magamért kívánom a szerelmet, igaz, de mégis inkább azért, akit boldoggá tehetek. A másik boldogsága ad nekem boldogságot! A más örömének visszfényében élem meg a magamét; hidd el, Dring, nincs ebben semmi önzés! Boldoggá akarom tenni őket, hogy boldog lehessek magam is!…

Drong akkoriban kis staggionékkal lépett fel, sátrakban, rozzant pajtákban, kecskelábú asztalokra fektetett deszkákon adta elő bohócszámait. Tomboltak, tapsoltak a lábánál állók, de ő többre vágyott. Dring meg ő utaztak, jártak-keltek, esténként belisztezték az arcukat, pirosra, festették az orrukat, nevettettek; aztán megvacsoráztak – jeges vodka, kaviár, sültek, borok –, Drong rászokott a sörre is, sok sört ivott, jéghideget, torokfagyasztót, s csak a negyedik palack után tért át a vörösre: a pinot noirra vagy a kékfrankosra.

– Tudod – mondta máskor, évek múltán Drong, amikor egy nyári kertben ültek a hársfa alatt, elpilledve a déli melegtől –, tudod, Dring, azt hiszem, rájöttem, mit kell tennem! – Dring álmosan pislogott, legyek és méhek dongtak a lombok alatt, virágok kornyadoztak a kánikulában. A vízre vágyott Dring, a hűs tóra, de a barátja szóval tartotta. – Csodálkozni fogsz! Írtam magamnak egy gyönyörűt, azzal fogok fellépni. Egy színpadi mű, eljátszom benne végre a szerepemet! Feljuthatok végre a rivaldafénybe! Mert várhatok én bárkire! Bólogatnak, biztatnak, hümmögnek, mosolyognak, a vállamat paskolják, de nem tesznek semmit! Hát cselekvésre szántam el magam, s lám, megírtam magamnak a szerepet!

– Na, és milyen az a szerep? – élénkült meg Dring.

– Nagy szerep! – düllesztette ki szőrös, domború mellkasát Drong.

– Az természetes – bólintott Dring. – De mégis… miről szól?

– Az életről.

– Az élet széles és végtelen.

– Az élet széles és végtelen, így igaz, Dring, de csak akkor élhetjük meg igazán, ha odaadjuk magunkat társainknak. Ha nem fukarkodunk, ha nem magunkra pazaroljuk az időt.

– És tudsz már valamit belőle?

– Az életből vagy a szerepből?

– A szerepből, amit magadnak írtál!

– Hát… már tudok. Tudok eleget. Tanulom elég régóta!

– Felmondanál belőle valamennyit?

– Kérlek. – Drong mindenekelőtt lehajolt, már amennyire a teste engedte, mert az utóbbi időkben elkeseredésében meghízott valamelyest. Kivett a szék árnyékából egy söröspalackot, s óvatosan, hogy habot ne verjen, a pohár oldalára csorgatta az aranyló nedűt. Ivott nagy kortyokban, gusztusosan, szenvedéllyel. Dring nézte, s azt gondolta magában, hogy, a barátja mindent így csinál, szenvedéllyel, gusztusosan. Elnyűhetetlen. Lobog, és a legkétségbeejtőbb helyzetekben is bízik, remél. Nemhiába! – Hát hallgasd akkor – emelte fel formás kezét Drong. – Az egyik szakasz így hangzik: „Csak az válthat meg, aki meghal értünk, csak azt váltjuk meg, akiért meghalunk…”

– Gyönyörű! De ezt már régen is hallottam tőled!

– Régen, régen! – csapta fel karját a levegőbe Drong. – Milyen régen? Ezer éve? Százezer éve?!… De mondok neked mást is a szerepemből, hallgasd csak:

 

Nem biztos hogy szeretni kell azokat kiket szeretünk a körülöttünk burkoló ködben semmit sem tehetünk Arcunkat hulló hó borítja a nap sugara százezernyi és akkor is szeretjük őket ha nem akarjuk is szeretni.*

 

– Mesteri! – csettintett elismerően Dring. – És mikor lépsz fel?

– Már meg van beszélve…

– De mikor?

– Mikor, mikor! Ha eljön az ideje!

– Az ország legnagyobb színházában?

– Nem mindegy az?! – csattant fel türelmetlenül Drong.

– De egy igazi színházban?

– Hát hol másutt?! Már nemcsak bohóc leszek, Dring, hanem színész! Színész, ahogy a legnagyobbak, akikre csak hullott valaha is reflektorfény!…

Valóban eljött az idő: Dring olvashatta, hogy a barátja itt és itt… színre lép a maga írta szerepben. Hallotta, milyen izgalommal készül erre Drong. A rendező kiabál vele, de ő türelmes, a rendező megdicséri, ám ő elégedetlen önmagával. A kollégák imádják, befogadták, színész a színészek között. Jól mentek a próbák, Drong boldog volt. – Így kell ezt! – mutatta a többieknek. – Erre gondoltam mindig is, hogy ez a színjátszás, ez!

A legutolsó próbán brillírozott. Ünnepelték a társulat tagjai. Pezsgőt bontatott a színészbüfében. Pezsgőket. Ittak. Ittak, élcelődtek, derültek, Drong lobogott, éltette a többieket is, körülfogták, istenítették.

Élt a színház.

Úgy élt, mint régen, száz éve, ezer éve, háromezer éve. Ünnep volt megint, ünnep és boldogság.

Drong ivott, és megéhezett azon az estén. Töltött káposztát rendelt. A büfésnő kitálalta az adagokat, ott gőzölögtek a pulton, a pohárszék alatt. Felkapott egyet Drong, beszélt, evett, ivott. Mohón. Felhevülten. És… És. És egyszer csak fennakadt a szeme. És megállt a falat a szájában. És vér buggyant a nyelvéből.

Mindenki megdöbbent, megrémültek; felsikoltottak a kis színésznők.

Drong a szájába nyúlt, és egy jókora üvegszilánkot emelt ki a nyelve tövéből. Egy pohár darabját! Eltört a pohárszéken, és – nem vették észre – cserepe a káposztás tányérba hullott.

Vérzett Drong nyelve, ömlött a vér, ökrendezett. Autó, barátok, telefon, kórház. Az ügyeletes orvos belesápadt. Csak Drong nem félt. Varrják össze, csináljanak vele valamit, mert másnap premier! Holnap fel kell lépnie! Itt az idő, eljött az idő, nem mulaszthatja el! A publikum is várja!

– Holnap fellépni képtelenség! – mondta az orvos. – Meg is fog duzzadni a nyelve. Összevarrjuk, megstoppoljuk, de holnap nem fog tudni beszélni, művész úr!

– Az lehetetlen! – mondta… vagyis akarta mondani Drong, mert csak hörgött, dadogott, s alvadt vérdarabok, nem pedig szavak hullottak a szájából.

Megoperálták. Rendbe hozták. De pihennie kellett. „Maradjon el az előadás…”

Nem! – intett Drong, legyűrve fájdalmát. Nem, nem, holnap ott lesz a színen!

És másnap ott volt valóban. Felvette a jelmezt, sminkelt, némán, csak a fejével intve, csak a kezével rendelkezve. A direktor, a rendező, a társak a kezüket tördelték: mi lesz itt? Egy néma, dadogó, varrott nyelvű hős?!

– Meg se szólalj, a fiúk átveszik a szövegedet, csak légy a színen, elégedj meg azzal, hogy ott vagy…

Drong a fejét rázta tiltakozóan. Nem bírtak vele. Aztán ráhagyták: végre is nemcsak színész, szerző is!

Tombolt a publikum: Drongot akarták. Elérkezett a jelenete, s Drong kilépett a sötét színpadra; a felfutott függöny suhogása még ott ült a levegőben, amikor a mély sötétbe fény hasított a magasból, s körbefogta Drongot. Indult a jelenet.

És Drong beszélt, beszélt – vagyis hebegett, habogott, dadogott, nyökögött, éktelen szavak buktak ki duzzadt nyelvéről: – …hatgotafhgt mklhgbfir… oersdmgzrkév… – Drong elsápadt, amikor meghallotta a saját hangját, a makogását – és látta az elképedt, halálra vált, a botrány szagát érző színészeket maga körül, és látta a takarásban a rémült rendezőt, a sipítozó ügyelőt, a kezét tördelő igazgatót. De lenn a nézőtéren csend honolt, templomi csend. Senki sem moccant, ültek, ültek, és hallgatták Drongot. Mert a színház boltja alá érve a sebes, duzzadt nyelvről kibukó dadogás tisztán csendülő beszéd lett. Az emberek értették Drongot, a színészt; értették, mert Drong azt akarta, hogy értsék. Nekik beszélt, hozzájuk szólt, a szívét tárta ki előttük, az életét mutatta fel – és ők, a mélyben ülők felfogták, mit mond nekik. Könnyeztek, mosolyogtak, derültek, borultak, lelkesedtek, figyeltek.

És amikor befejeződött a jelenet, tapsorkán tört ki. Taps, éljenzés, az öröm és a tetszés hangjai. Ünnepelték Drongot, aki dagadt nyelvvel is el tudta mondani, amire oly régóta készült. Senki sem sejtette, micsoda kín volt így színre lépni, micsoda erőfeszítésébe került játszani, a publikum könnyednek, nagyszerűnek találta Drongot. Tapsoltak, tapsoltak; a direktor, a rendező, a műszak, a kollégák – eleinte döbbenten hallották a botrány zaja helyett az örömujjongást, de aztán Dronggal együtt könnyeztek.

Mert ott állt Drong, és folyt, folyt szeméből a könny. Az öröm könnye, a szenvedés könnye, az odaadó szeretet könnye.

És azt suttogta a taps viharában, a reflektorok fényében, a függöny suhogásában: – Csoda! Csoda!… Csoda! A színház: csoda!…

És talán már nem is fájt a seb. Már meg is gyógyult talán. Dring felszaladt hozzá, megölelte.

– Drong! Hát… Drong!

Ő még mindig azt hajtogatta:

– Csoda! A színház: csoda!