Némafilm

Olyan a fény, mint nyáron, olyan színesek még a kertek, zöldell a lomb, s könnyű ruhákban járnak a nők, meztelen karral, meztelen vállal, harisnyátlanul a pántos cipőkben, ingujjban a férfiak még a csípős reggeleken is, mert hűs már az éj meg a hajnal, de nehéz lemondani a nyárról.

Gyerekzsivaj sincs már a házakban, tereken, csak az iskolák ablakaiból árad a hangzuhatag, míg el nem némítja az élesen felberregő csengő.

Délelőtt.

A csendes utcán ketten mennek; idős pár; a férfi halad elöl agyontisztított, agyonvasalt csíkos öltönyben, nyitott nyakú ingben, szalmakalaposan. Kövérkés, termetes; puha, barna magas szárú cipője széttaposott ennek a hatalmas testnek a súlyától. Vászonból varrt, tömött szatyrot cipel, ahogy lép, kissé sántítva valamiféle csípőfájdalomtól vagy egyéb, a csontjaiba alattomban befészkelt bajtól, a kabátja szára csaknem a térdéig laffog; szabad kezével egyre csak int maga mögé a válla fölött hívón, sürgetőn, de nem néz hátra, s nem is szól, csak megy, megy a lejtős utcán.

Mögötte az asszony minden hívó, sürgető intésre szuszogva bólint, meggyorsítja lépteit, de lemarad mégis; testes ő is, feszül rajta a virágmintás kartonruha, a kötött ujjas; bokáját szorítja a cipő szára, piros az arca, ahogy igyekszik a férje után.

Forgalmasabb útra érnek, át kell menni a zebrán, itt már zajlik az élet, autó-autót követ, várni kellene, hogy csituljon a beláthatatlan áradat, de a férfi türelmetlenül nekivág. Most valamelyest együtt haladnak, az asszony legalábbis csak kicsit marad le; fékez az egyik kocsioszlop, de a belső sávon vadul a zebrára hajt egy autó; fékcsikorgás; az asszony rémülten a férje után kap, elrántja a monstrum elől; ott állnak egy pillanatig bénán a gépek között, de felvillannak a reflektorok figyelmeztetőn, továbbmennek hát sietve; a férfi lerázza magáról a felesége kezét, krákog, köhint zavarában-dühében; átvergődnek a túloldalra a füst és moraj tengerén.

Szűk utca, sötét – itt a ház, ahol évtizedek óta élnek; a falakon a régi és a még régebbi harcok nyoma, golyóvájta lyukak a szürke vakolatban; a kapualj homálya, kukák bűze, macskaszag, bemocskolódott, sápadt fényű villanykörte a lépcsőházban.

Első emelet.

Mennek a gangon, ahogy az utcán, elöl a férfi a szatyorral, hátra-hátraintve a válla fölött, mögötte az asszony bólogatva, zihálva.

A konyha csendje. Kirakják a viaszosvászonnal borított asztalra a piacról, boltból hazacipelt holmit: zöldséget, paradicsompaprikát, kaprot, nyári almát, tejet, lisztet, darált húst, szalonnát. Helyre tesznek mindent, polcra, szekrénybe, hűtőbe; a férfi csak ezután veszi le fejéről a szalmakalapot, bújik ki a nyűtt zakóból; az asszony meg pongyolát vesz fel, s nekilát, hogy elkészítse az ebédet.

Az ura odatelepszik a hokedlire, szétteríti az újságot, forgatja, lapozgatja, olvas.

Hagyma- és zöldségillat a levegőben. Víz zubog, kis gőzfelhők a tűzhely fölött. Az asszony zsemlét áztat, összegyúrja a fasírtnak valót. Amikor sercegni kezd az olaj, a férfi felpillant, összehajtja az újságot, bemegy a szobába.

A redőny még lehúzva.

Áporodottság árad a falakból, holmikból. De azért rend van, reggel, mielőtt vásárolni indultak, a felesége rendet rakott. Csak szellőztetni kellene. Felhúzza a redőnyöket, megáll a nyitott ablaknál, látja az utcát, az autók tetejét, a galambokat a párkányokon, a szemközti ház ablakainak egyikében egy arcot – egy fiatal nő arcát. Az arc mozdulatlan, sötét haj keretezi, a sötét haj belevész a szoba homályába – az arc, mint egy látomás. Szép homlok, szép orr, szép száj; ott van néhány méternyire tőle az utca szakadéka fölött; a férfi önkéntelenül biccent, köszön, felemelt kézzel int, de az arc mozdulatlan.

Ajtó nyílik a háta mögött, a felesége jött be, hozza a papucsát, leteszi a fotel elé; a férfi megfordul, a fotelba ül, kifűzi utcai cipőjét, megmozgatja a lábujjait, aztán belebújik a bőrpapucsba. Az asszony kimegy, nyitva hagyja az ajtót, hallani, hogy tányérokat rak a konyhaasztalra; ebéd. A férfi visszatér, az ablakhoz – de már nem találja a szemközti ablakban az arcot. Hirtelen nem is tudja, melyik ablakban látta, a szeme káprázik a kinti fénytől, sehol sincs az arc, pedig szeretné újra látni.

Ebédelnek. A konyhában ételszag; jó az ebéd, a felesége ízletesen főz, de mértékletesen kell élni, az orvosok is mondják, meg aztán minden nagyon megdrágult, a nyugdíjból alig futja a kiadásokra. Eladogatnak ezt-azt, könyveket, régi porcelánt, lassanként kifosztják magukat, pedig azt rebesgetik, hogy nehéz idők jönnek.

Esznek. Mohón, étvággyal, ahogy a gyerekek szoktak enni, jó a fasírt, a főzelék. Be lehetne vinni a Bizományiba azt az ólomkristály vázát is, amit ő, a férfi kapott nyugdíjazásakor a szaktársaktól. Micsoda ünnepély volt! A legjobb műhelyfőnök – így ölelgették a búcsúzáskor. Talán lehetne kapni valamennyit azért a vázáért.

Délutánra felmelegszik az idő. Átjárja a szobát a szeptemberi meleg; az asszony végzett a konyhával, pohárban vizet, kis tányérkán tablettákat hoz be a férjének: a szokásos gyógyszereket. Megvárja, amíg lenyeli őket egy-egy korttyal, aztán elhelyezkedik a kanapén, nekilát kötni. A férje nézi, hogyan járnak a kötőtűk, aztán eszébe jut, hogy neki meg elő kell keresni egy nyugtát, mert valami félreértés van a lakbérbefizetés körül, előveszi a szekrény aljából a madzaggal átkötött cipősdobozt, levelek, fényképek, iratok hevernek benne, ölében tartva kutat-turkál a papírok között.

Csend.

Felpillant – az asszony elejtett kézzel, hátrahanyatlottan ül a kanapén, a kötés a tűkkel mellette hever a földön. Megrémül; kihűl ereiben a vér, de nem tud felállni azonnal, csak bámulja a feleségét, aztán egy pillanatnyi szédülésből hirtelen magához térve felugrik. A dobozból széthullanak a cédulák, fényképek. Ijesztő a hátracsuklott fej, a nyitott száj. Dermedten hajol föléje, megérinti a vállát, az asszony felhorkan, előrekapja a fejét, szeme tágra nyílik, nem ért semmit, elszundított, felriasztották. Keresi a kötést, lehajol, felveszi, nekilát. A férfi tekintetében még ott a rémület, elfordul, hogy ne lássa az asszony. Összeszedegeti a doboz tartalmát, s akkor kezébe kerül egy kép, egy női portré, sötét haj koszorúzta sápadt, szép arc. De hiszen ez az az arc! A szemközti ablakból!

Nem. Ez a felesége lánykori képe.

Azért odaáll az ablakhoz. Hátha. Hátha feltűnik ott az az arc. Hátha újra láthatja.

De nincs ott senki. Csendes a délután. Csak a kötőtűk koccannak néha.