Villamoson

Suhan velem a villamos, az 59-es, fel a Nagyenyed utcán, a Böszörményi úton a Németvölgyi felé a színes őszben. A pálya mindvégig emelkedő, de a gyors járatú szerelvénynek ez meg se kottyan, vágtat, mintha sík vidéken vinnék kerekei.

A Németvölgyi úton juharlevelek hullanak a nedves földre. Október van, a nap a felhők mögül süt, hűvösödik az idő. A villamos ablakán becsap az ősz fanyar illata.

Eszembe jut, hányszor is jártam már errefelé fél évszázadnál is több idő óta, hányszor utaztam ezen a járaton, különösen ilyentájt, gesztenyeérés idején, vasárnap délutánonként a Farkasrétre menet, milyen régóta ismerem ezt a vonalat. Elönt valami különös érzés, olyasmi, amit egy birtokos érezhet ősi kastélyával dicsekedőn.

Ülök a csővázas, műbőr huzatú ülésen, és felrémlenek azok a régi kocsik, a lakkosan fénylő lécpadok sárga-barna csíkozása, a fakeretes ablakok, a díszes öntöttvas pillérek a tető alatt meg a szerelvény mennyezetén görgőkön végigfutó bőrszíj, amit indulást jelezve megrántott a kalauz. A kalauz! Délidőben, nyáron az üresen döcögő villamoskocsiban bóbiskoló kalauz, vagy a zsúfoltságban ügyesen furakodó, a tömegben mindenkihez időben eljutó, a le- és felszállókat figyelő, a jegyeket árusító, kezelő, a végállomásokon az áramszedőt kötéllel menetiránt átbillentő kalauz.

– Kérem a jegyeket! A jegyeket kérem! Kérem kezelésre…

A régi járatok. A régi, nagy múltú 6-os a Körúton. A mindig zsúfolt hatos; fürtökben lógtak lépcsőin az emberek, tele volt a kocsi, tele a peron, szorongtak a lépcsőn kapaszkodva, egymást taszigálva, egymást markolva az utasok, nem volt már egy talpalatnyi hely sem, mégis felfértek mindig újabbak és újabbak, hiába füttyögött a rendőr, hogy leszállni, leszállni onnan, azt akarja, hogy lesodorják az autók?… A lépcsők mindig tele voltak.

A 6-os megvan, de hol a 10-es? Ott zötyögött végig a szűk Király utcán, az is régi ismerősöm, meg a 46-os. A negyvenhatos a Keletitől ment a Nyugatiig. A Baross tér sarkán, a Meinl-bolt előtt, a Bethlen Gábor utcából indult. Ügyesen szelte át a várost pályaudvartól pályaudvarig. Tele volt átutazó vidékiekkel, az ülések között bőröndök, batyuk, vesszőfonatú kofferok; a 46-os híres volt országszerte. Aztán ott volt a 75-ös, ez a modernnek számító, középajtós, félköríves homlokzatú, kétkocsis szerelvény. Ez is a Keletitől indult, átment Budára, a mai Lékai téren volt a végállomása. Átszálltunk róla az ötvenkilencesre. Az 56-os megvan, ez vitt ki Hűvösvölgybe, ki a zöldbe, igazi síneken, vagyis olyan pályán, mint a vasúti: kátrányos talpfák kőzúzalék ágyban…

Olvasom, hogy az idén ősszel lett százéves a pesti villamos. Száz év! Ez igen, ez már kor, ez már tiszteletre méltó! Három-négy generáció. Apáink, nagyapáink, dédapáink villamosa is ez; micsoda régi családi holmi!

Gyerekkoromban, ha a nyári vakációról jövet a vonat átcsattogott velünk a dunántúli tájakról az Összekötő híd vaslemezei felett, s azután a Duna partján nemsokára megláttuk az első villamoskocsit, megdobbant a szívünk: megérkeztünk, itt vagyunk Budapesten. A sárga szerelvények csengős-zörömbölős-vinnyogó hangja, a kanyarokban a kerekek fémes sikolya a vaspályán, mint valamiféle felerősített köszörűzaj, egyszeriben az otthonosság érzetével töltött el: ez már a főváros, a város! Ez már nem vidék!

Sokáig azt hittem, csakis itt, ebben a metropolisban van villamos e hazában, így hát mélységesen csalódtam, amikor egyszer Pécsre érve a pályaudvar előtt megláttam az ottani zöld szerelvényeket. Sín, áramszedő, vezeték az úttest felett: semmi kétség, ha más színű is, de Pécsett is van villamos. Hiszen jártam már másfelé: Győrben, Sopronban, de mindenütt csak kávébarna Mávaut buszokat láttam városi forgalomban, úgy véltem, vidéken nem is lehet más – a villamos, az Budapesté.

De a százéves, az valóban csak a székesfővárosé.

Emlékszem a nyitott peronokra, a lépcsők felett az ügyes rácsra, amit csak ritkán zárt fel a kalauz, az utasok legalábbis soha, leeresztve hagyták, így aztán könnyen lehetett fel- vagy leugrálni is, noha a menet közbeni ugrálgatás nem volt veszélytelen. Elég volt egy rossz mozdulat, s máris a kerekek alá kerülhetett az ember. Mégis sokan csinálták. Még a megállók előtt landoltak, vagy kanyarokban, amikor lassított a szerelvény. Ma már nem lehet ugrálni, az ajtókat induláskor automata rendszer zárja; aminthogy tujázni sem lehet, az utolsó kocsi hátsó lökhárítóján utazni, a kikapcsolt pótkocsi-vezeték vastag gumicsövébe kapaszkodva. Iskolatáskás gyerkőcök, kötényes inasok, ágrólszakadtak kedvenc – kényszerű – utazási módja volt ez; indulás után lehetett csak bravúros gyorsasággal, fél fenékkel ügyeskedve felugrani az ütközőre, s meghúzódni ott a következő megállóig, mert ha a kalauz észrevette a potyázót, lecsöngette a kocsit, vagy a peronablakon alattomban kihajolva lekapta – mondjuk – a diák sapkáját, az ilyet pedig nem volt tanácsos megvárni. Víg utazások estek a tuján, ingyenes és izgalmas utazások.

A jegyek. A jegyek is eszembe jutnak, a szakaszjegyek meg az átszállók. Emlékszem, volt persely is a kisszakasszal utazóknak; a vezérkocsi első felében lehetett, nem is tudom, hány megállót villamosozni, ha felszálláskor pénzt dobott az ember a lépcső mellé szerelt fémdobozba. A jegyek formája változott az évtizedek alatt, s persze a tarifa is. Ha átszállóra gondolok, a hetvenfilléres jut eszembe. A város vázlatos térképét nyomták a jegyre, a vonalak feltüntetésével, ezeket csippentette ki lyukasztójával a kalauz; egy órán belül legfeljebb négyszer lehetett átszállni, csupán egy Duna-hidat érinteni, s a legrövidebb úton kellett a célhoz érni.

A háborús években színes jegyeket nyomtak, már nem tudom, miért, csak az akkori viccre emlékszem. Felszáll egy részeg ember a 6-osra, odadülöngél a kalauzhoz, és azt mondja: – Kérek egy átszállót! – Pirosat vagy fehéret? – kérdi gépiesen a kalauz. Mire az illető felderülő arccal: – Kadarkát, persze, kadarkát… kevés szódával!…

A pesti villamos. A fővárosi villamos. Idegen országokban járva sokféle városi vasutat láttam már, halk suhanású, elegáns, pompás szerelvényeket. De a villamos – vagy ahogy régen mondtuk: a villanyos – nekem mindig is csak ez. A pesti. A budai. Akármilyen is, de csak ez.

Suhan velem az 59-es az őszben. Gyors, fürge kocsi, nem érzi az ember az emelkedőt. Nyílik, csukódik az ajtaja a megállókban önmagától, a vezető mikrofonba mondja az utcaneveket. A géphang személytelen. Nincs kalauz, az utasok maguk kezelik jegyeiket, vagy bérletük van. Bizalom. Zárt kocsik: biztonságra törekvés. De néha ellenőrök bukkannak fel, váratlanul, hogy éberségükkel szolgálják a vállalat érdekeit. Kétfelől szállják meg a kocsikat, hogy senki se bújhasson ki a számonkérés alól. Majd az utazás ismét zavartalan.