Az eltűnt pillanat

Régi, bekeretezett családi fotográfiát akasztott ki valaki egy utcai márványtábla fölé, a valaha-híresség-lakta ház falára, az ünnepi koszorúnak szánt kampóra. Arra jártomban vettem észre, első pillanatban fel sem tűnt, mennyire bizarr, csak néhány lépés után fordultam vissza jobban megnézni, mi is szúrt szemet nekem az emléktábla alatt.

Vékonyka, barnára festett gipszkeretben, üveg alatt, paszpartuval körülfogott fényképet láthattam: egy anyát két kisgyermekével.

Hamarjában azt hittem, az elfonnyadt koszorú helyére a nevezetes ember családi albumából került ki egy kép, de nem; a márványba vésett név viselője a múlt században élt, ez a fénykép pedig a mi korunkban, a harmincas évek derekán készült: sütővassal hullámos hajúra frizurált, csipkegalléros asszony mosolyog rajta mackóval játszó kisfia és nagy masnis leánykája fölé hajolva.

Kik ezek? Hogyan kerültek ide?

A ház falán egy fénykép, keretben, üveg alatt, mint egy szobában, egy enteriőrben?

Aztán láttam, a járdaszélen mindenütt kupacokban-halmokban lomok hevertek. Kibelezett televíziós készülékek, rozsdásodó hűtőszekrények, roggyant díványok, felhasadt kárpitú, törött lábú fotelok, foncsorukat vesztett tükrök, vásott lábbelik, nejlonzsákba gyömködött rongyok. Lomtalanítást hirdetett a kerületi hivatal, s itt, ezek között a roncsok között találhatta valaki ezt a családi fényképet, onnan emelhette fel, húzhatta elő, mert megakadt rajta a tekintete, vagy éppenséggel guberálás közben akadt rá, forgatta, nézegette meglepetten: ni csak, egy teljesen ép…

Egy teljesen ép – micsoda? Családi kép? Mit kezdjen vele? Minek neki ez az idegen nőt, idegen gyerekeket ábrázoló fénykép?

Elképzelem, ahogy zavarba jött, már nem volt szíve visszadobni a lomok közé, de elvinni sem akarta. Személyes tárgy. Nagyon is személyes. Valakinek sokat jelenthetett, de neki?!

Arra is gondolhatott, hogy talán véletlenül került a szemétbe, nemigen szoktak így kidobni egy képet. Netán keresik is, keresni fogják, lejönnek az utcára idegesen, kétségbeesetten: – Jaj, a mama képe! Tudod, amin a mama és mi ketten!… Vagy: – A nagymama meg anya és az öccse!… Vagy: – A tánti! Hiszen emlékszel! Vilma tánti meg a két gyereke, Ellus és Géza! Akik nyáron mindig feljöttek Pestre egy hétre… harminchatban… akkor adhatták emlékbe azt a képet! Hova lett? Hogyhogy kidobtad? Hogyhogy!!… Még negyvenháromban is meglátogattak minket… aztán már… hiszen emlékezhetsz… aztán már, szegények!… Vagy: – A Géza és az Ellus! De hát hogy kerülhettek a lomok közé? Istenem, utoljára ötvenben találkoztunk… Vagy: – Tudod, amikor ötvenhétben Bécsből írtak, még kérték is, hogy tegyük el azt a képet!… Meg kell találnunk!…

Erre gondolhatott a megtaláló, s valami feltűnő helyre akarta tenni, hogy a hajnali szállítók elől megmentse, hogy ne lapátolják fel a teherautóra, ne zúzzák össze, ne semmisítsék meg. Ezért akaszthatta fel a márványtábla alatti kampóra.

De nem kellett senkinek. Még napok múlva is ott függött a falon, a járókelők elsiettek mellette, még csak azt sem mondhatnám, hogy megbámulták volna, mint szokatlan látványt. Én azonban mindennap megnéztem. Megálltam előtte – megállított, vonzott. Ismerősség áradt a fotóról, valami bizalmasság, meghittség. Alig volt rajta nyoma az időnek, bár üvege alá némi por gyülemlett, ötven év pora. Kissé megszürkült a paszpartu, itt-ott megsárgult a fotográfia is, a keret barnasága alól néhol előfehérlett a gipsz, az egész mégsem volt avíttas. Eleven, friss volt az a mozdulat is, ahogy a hullámos hajú asszony boldogan nézi gyermekeit, a játék mackót szorongató kisfiút és a dundi kislányt.

A pillanat. A boldogság pillanata.

Egyszerű műtermi fotó volt, a mester bizonyára beállította őket, vesződött a gyerekekkel, hogy nyugton maradjanak a kamera előtt, meg kellett várni, hogy megigazítsa a masináját, fejére húzza a fekete leplet, felemelje a kezét, szóljon figyelmeztetően, majd lobbanjon a magnézium, s bizony ehhez türelem kellett, az anya tartásában még sincs merevség, a gyerekek is bátran néznek a lencsébe, zavar nélkül, cseppet sem mereven.

A pillanat tökéletes.

Ez a tökéletesség vonzott a képhez naponta. Ez a nyugalom, béke, ez a szerető, anyai gyerekek-fölé-hajlás, ez a biztonságot nyújtó féltés-óvás. Néztem őket, ismerkedtem velük. A nő a képen még nem lehetett harmincesztendős. A sötét, rövid haj, a sima váll, a nyak íve, a meztelen felsőkar, a barna – feltehetően barna – szempár, a szájszegletben a szelíd mosoly egyre ismerősebb lett.

A fotón volt mégis valami nyugtalanító. Eleinte nem tudtam, micsoda. A kép idilli, a kompozíció – és a helyzet – harmonikus, akkor hát mi?

A gyerekek. Rájöttem, hogy a gyerekek. A nő asszonyisága, anyasága mindenkoronvalónak hatott, de a gyerekek… Ezek akkor indultak neki az életnek. Ötven éve. És mi minden történt ebben az elmúlt öt évtizedben! A fotografálást követő második évben kitört a világháború, s ők úgy nőttek fel, hogy körülöttük lángolt a föld. Aztán a háborút követő idők, az ötvenes évek, a katasztrófák. Vajon ez a két gyermek mivé lett? Mi lett belőlük: gyilkos vagy áldozat? Mit tanultak meg: szenvedni vagy szenvedtetni? Meghúzták magukat, vagy karriert csináltak? Hivatalban ültek-e, vagy börtönben, boldogok lettek-e, vagy boldogtalanok? Megéltek-e szép szerelmeket, vagy magukra maradtak? Lettek-e fiaik, lányaik, akik fölé ők is odahajolhattak védőn, szeretőn, óvón, aggodalmasan, reménykedőn? Hittek-e, vagy hitetlenségre szoktatta őket a kor, gyanakvásra, bizalmatlanságra, vagy éppenséggel belevetették magukat egy eszmébe, s győztek vagy rajtavesztettek? Megrontotta-e őket a keserves évek okozta félelem, vagy el tudták felejteni a rettegést, ki tudtak gyógyulni belőle? Itt a képen még semmi baj. Még biztonságos és nyugalmas minden. Még minden jól sikerülhet.

De sikerülhetett-e?

Ez vonzott a képhez, ezt kellett néznem mindennap, a pillanatot, amikor a jövő még nem volt sehol, csak a szeretés, a sugárzó barna szempár.

Aztán egy reggelen vagy egy estén eltűnt a kép. Leakasztották vagy leakasztatták, mint az emléktáblát megcsúfoló blaszfémiát.

– Nem tudja, hova lett? – kérdeztem a közeli újságárust. Vállat vont, nem is érdekelte a dolog. Talán nem is látta, talán nem is tudta, mit keresek. Jöttek-mentek az emberek, ott nyüzsögtek a standjánál, vették a hírlapokat. Ő meg kiabálta a híreket, mert megérkezett az esti lap, tele friss szenzációval.