Frontátvonulás

A nemrég mindent patyolatfehéren befedő hónak már csak mocskos buckái maradtak meg a városban, jéggé keményedett, sártól, koromtól megfeketedett hókupacok, sáros lé csordogál alóluk a kanálisok felé, piszkos kis patakok, mégis a tavasz közeledtének illúzióját keltők. Néhol még fogságba ejtett autók vesztegelnek a tél páncéljába rekedten, de a többség már kiszabadult, és veri, veri fel a szennylét a járdákra; a várost majd csak a lemosó, enyhe esők és szárító szelek fogják megtisztítani, de ilyen a télutó, sár, latyak borít mindent. Szürke köd ül a házakon, a fekete faágakon áttetsző vízcseppek remegnek, a tél könnyei. Puha párába vész a háttér.

Mentőkocsi szirénája vijjog, elhajt mellettem a fehér autó; a kék lámpa fel-felvillan a ködben.

– Front van… – mondja valaki.

Utat adnak a mentőnek az autók. Van valami nyugtalanító ebben a melegedő februárban s a nyirkos enyhületben. Telefonra várok az útszélen, a fülkében karcsú szőke nő beszél, elfordul, ráhajol a kagylóra, úgy diskurál hosszan, idegesen.

Megint egy mentőkocsi a nyálkás, csillogó úton. Kettéhasít ez a hang, átvág rajtam, mint egy ostorcsapás. A karcsú, szőke nő végre átengedi a telefont.

– Halló!…

Megszakad a vonal, újra tárcsázok, kattogás; a fülke üvegén vízgyöngyök; nincs vonal, türelmetlenkedem, becseng.

– …hát nem tudtad?! Tegnap reggel! Azt hittem, már megtelefonálták…

Nem. Még nem tudtam.

– …frontátvonulás! Panaszkodott erre az időjárásra. És tegnap reggel… Kétszázhetvenre szaladt fel a vérnyomása…

A mentőt kilenckor hívták, tízre érkezett. Az asszony nyolckor lett rosszul, a körzeti orvos nem volt benn, kilenc felé járt, mire kiment hozzá. Az asszony akkor már két órája volt eszméletlen.

Útra készültek éppen, elszédült, hányinger kerülgette, panaszkodott, bement a fürdőszobába, a társa várta, utána ment, ott találta eszméletlenül.

Agyvérzés. Szirénázva vitte a mentő a kórházba.

A homlokán volt egy kis forradás, erre gondoltam a telefonálás után; a homlokán az a kis forradás, amit én okoztam, ez jut az eszembe. Kislány volt még, Terenyén laktak, ott nyaraltam náluk, ugráltunk a bőrgarnitúrán a szalonban. Szalon! Valamelyik szoba a szolgálati lakásban, ahová a malomellenőr papa beköltözött a családjával. Kinn rekkenő nyár volt, kergettük egymást a kertben, incselkedve, unokatestvérek a vékony karókra felfutott, virágzó babszárak között, aztán be a hűs házba, fel a bőrfotelokba, meglöktem őt, beverte a fejét az asztal szélébe. Ömlött a vér a felhasadt bőr alól. A sebet három kapoccsal fogta össze a falusi orvos. Hazafelé már nevetett, barna, hullámos, dús haja volt, felfutó, ívelt szemöldöke, széles arca, az arcában kis gödröcskék. Nem haragudott, csak én voltam megszeppenve, sajnáltam; évek, évtizedek múlva is bántott ez a forradása homlokán. Ám derűsen emlegette mindig: – Ezt te csináltad! – Az unokabátyja voltam, három évvel idősebb, mint ő, neki csak öccsei voltak, kedvelt, szeretett.

Pedig ritkán találkoztunk, mert mindig költöztek, vidékről vidékre helyezgették az apját; Balassagyarmat, Szikszó… Szép, magas férfi volt az apja, pénzügyi szakember; valamikor festőnek készült, maradtak képei, olajfestmények fekete, lakkozott keretben még akadémista korából. Aztán a Felvidék visszacsatolása után Kassára költöztek, az ősi házba. Nagyanyám járt hozzájuk a Keletiből induló gyorssal; sokat mesélt róluk meg az udvarukon épült nagy csűrről, a régi kúriáról, a szalonról, ahol a bőrgarnitúra állt. – Amiről Terenyén lelökted Olgit!…

Negyvennégyben tízéves volt, de eljött egyedül látogatóba hozzánk; az Alföldön voltunk egy tanyán, oda érkezett; én mentem be érte a tíz kilométernyire lévő faluba, a vasútállomásra a tejeskocsin. Hátul zörögtek a kannák, mi a bakon ültünk a kocsis mellett az istállószagú pokrócon, fogta a kezem; így értünk be a poros dűlőkön a tanyára. Bombázták Ceglédet, Szolnokot; repülőrajok szálltak a magasban, délelőttönként felmorajlottak a Liberátor-kötelékek, fürge Moszkitók röpdöstek körülöttük, hullott a sztaniol az égből, de nyár volt, gyerekek voltunk, sárga belű görögdinnye érett a mezőn, s a közeli réten fiók bíbiceket fogtunk a nedves zsombékok között. Aztán visszautazott Kassára a szüleihez, de ősszel együtt voltunk ismét; a nyugati határra költöztek ők is velünk, apám rokonaihoz a háború meg a légitámadások elől. Ott ért bennünket a front. Nagy tél volt akkor is, hótorlaszok zárták el az utakat, árkokat kellett ásni a hóban, hogy eljuthassunk a boltba, sort állni kenyérért, dohányért, sóért; német katonák szállásolták be magukat hozzánk; bácskai menekültek érkeztek ekhós szekereken; aztán megjött a tavasz, ágyúszóval jött a húsvét, a házban szovjet katonák laktak, kozák lovasok vágtattak a kertek alatt, s amikor megindultak a vonatok, az anyjuk felpakolta őket, mind a négy gyerekét, és szerkocsin, szénhalmokon utazva igyekezett vissza a férjéhez. De már nem mehettek Kassára; akik a visszacsatolás után költöztek a Felvidékre, azokat kitoloncolták, ráadásul az apjuk is elhagyta őket. Így hát, otthontalanná válva, velünk laktak sokáig.

Úgy éltünk, mint a testvérek, kilenc gyerek; táborokra szakadtunk, pártoskodtunk, de ő mindig velem tartott; többé soha nem ejtettem rajta sebet. Később elkísértem a táncdélutánokra; szép, magas lány lett, hosszú hajú; felkérték a fiúk, én távolról figyeltem, az anyja rám bízta, s bízott bennem ő is. – Az unokabátyám!… Akkoriban, ötvenöt táján tudták visszaszerezni Kassáról a bútoraikat, mert negyvenötben csak egy kis csomaggal távozott onnan az apjuk; tíz év múlva mentek át érte a határon, kiraktuk a vagonból az ágyakat, a szekrényt, edényeket, lámpákat, nippeket; a rokonok őrizgették meg nekik padláson, csűrben. – Erről löktél le! – nézte a kopott bőrfotelt; kopottak voltunk mi is, meggyötörtek, de nevettünk.

Ötvenhatban egy ismerősük rájuk hagyta a lakását, s kiment az országból; így jutottak otthonhoz végre. Nemsokára férjhez ment, a férje művezető volt, ő meg irodába járt, gyerekeket nevelt; két lánya született, aztán jöttek az unokák. Észrevétlenül, csendben, nyugodtan élt, mindig szelíden fogadta sorsát. Hamar megözvegyült, de újra párra talált, csinos asszony volt, jólelkű, derűs.

– …hiába. Az orvosok tehetetlenek voltak. Tudod, hogy még csak ötvenhárom éves volt?

A sápadt homlokon a vékony kis sebhely. Erre gondolok a telefonálás óta. Az a régi nyár, a kertből a szalonba zuhogó fény, egy kislány nevető arca, a csillogó asztallap s a bőr alól előserkenő, piros vér…

A fekete faágakon vízcseppek, februárban. Remegnek, lehullanak, újabb cseppek futnak a helyükbe.

Puha párába vész a háttér.