Ünnepek emléke

Ifjúkorában apám néha ellenállhatatlan vágyat érzett magában a művészetek iránt; hegedülni tanult, s mivel neves szállodákban dolgozott mint étlapíró, felszolgáló, majd főpincér, alkalma volt a hotelok éttermeiben muzsikáló zenekarok prímásaitól leckéket vennie; de éppen így érdekelte a festészet is, igaz, inkább műgyűjtőként, semmint a rajzban vagy a piktúrában tevékenykedőként; művészekkel ismerkedett meg, akiktől képeket vásárolt, sokszor a hitelek fejében. S végül írt is; töredékek maradtak fenn egy vonalas, széles pepita füzetben. A tintaceruzával rótt sorok nagy lendülettel vezetnek be a történetekbe, de a harmadik vagy a negyedik oldalon a kéziratok mindig félbeszakadtak, a beszélyek soha nem nyertek befejezést. Gyerekkoromban sokszor kezemben volt ez a füzet, később eltettem emlékbe, s ha fel-fellapoztam, mindig elcsodálkoztam, mennyire erősen maradtak meg a kölyökkor emlékei apámban, mekkora nosztalgiával próbálta megörökíteni a múltba veszett időket, hogy ragaszkodott kamaszemlékeihez, a tájhoz, ahol felnőtt, a vidékhez, ahol élete kialakult. Az írások ezért is maradtak töredékek: csupán felcsillant valami a ködből, aztán bele is merült újra, nem lehetett igazán megragadni. Az elbeszélésmorzsák közül leginkább az volt mindig is a kedvencem, amelyik egy kalapvásárlásról szólt: Apám leírta benne, hogy miként indultak útnak fivérével Fülesről (ma Nikitsch, Burgenlandban) Keresztúrba (Deutschkreutz) új kalapot venni maguknak. Ünnep-előtti idő volt, talán húsvét vagy pünkösd közelgett, s ők ketten, legénykék szüleik jóvoltából számíthattak rá, hogy erre az alkalomra újat kapnak, noha a régit is ki lehetett volna még tisztítani – karimája körül a zsírosodást eltávolítani, a filcet némileg felgőzölni, a rojtolódott szalagot kicserélni; de talán ki is nőtték valamelyest, meg legényesedtek is, dukált nekik az új. Némi koronákkal a zsebükben nekivágtak az útnak jó időben, hogy Keresztúrról gyalogszerrel napszálltáig meg is forduljanak. Apámék Füles határában, egy pusztán laktak, nagyapám uradalmi gazda volt a Jakabmajorban, a Zichy-birtokon. Onnan jártak be a faluba, s meglehet, azért is kellett az új kalap, mert a pusztaiakat alaposabban végigmérik a községbeliek, jobban megnézték, mire telik nekik, mire nem; a sihederek adtak a megjelenésre, hiszen ünnepen rendesen kiöltözik az ember.

A történet a pepita füzetben ott ért véget, hogy kijutván a majorba vezető fasorból, percet sem késlekedtek rágyújtani dugdosott, maguk faragta pipájukra, ketten egyre, s pöfékelni emberesen a csípős szűzdohányt. Alighanem valamilyen mikszáthos fordulatot készített elő apám, ami majd a keresztúri kalaposnál kulminált volna, ha eljut odáig a történetében. De csak annyira futotta, hogy megörökítette a két boldog fiút, akik örvendenek a vásárlásnak, máris büszkék az új holmira, amiben majd parádézhatnak a népek előtt. Már maga a kirándulás is ünnepfélének számított, kimozdulni a köznapok egyhangúságából, munkátlanul tölteni a napot, nézelődni a vidéken, jövő-menő emberekkel találkozni, újat látni, híreket hallani a világból s esetleg perecet vagy medvecukrot venni valamelyik boltosnál. Apám gyakran emlegette szavakkal is, hogy milyen nagy dolog volt egy ilyen kalapvásárlás, ahogy mindenféle más új öltözék megszerzése is, hogy óvták, becsülték ünneplő holmijaikat, mennyire vigyáztak rájuk. Lábbeli, pantalló, ing, mellény, kabát, kalap – ott várta a szekrényben az ünnepek pirkadatát, hogy megszellőztessenek estelig, azután megint szépen a helyükre kerüljenek a levendulaillatú sötétbe.

Meglehet, nem húsvét vagy pünkösd, hanem búcsú előtt történt mindez; az is nagy ünnep volt, az asszonyok foszlós kalácsot sütöttek, tejeskávét adtak reggelire, még a cselédházakban is; az uraság, mert szeszfőzdéje is volt, kiméretett családonként fél liter erős törkölypálinkát, ezt aztán felvizezték, s az ebéd utáni pihenő után kiültek vele a házak elé, egyikük citerázott, másikuk bécsi harmonikán játszott; amikor pedig elfogyott a pálinka, valami jó lábú gyereket elszalajtottak borért a faluba, a korcsmároshoz. Estelig, etetésig muzsikáltak, danoltak, s akinek még volt kedve és pénze rá, beballagott a jószág ellátása után a községbe is, körülnézni. De ez már ráadás volt, mert az igazi ünnepet a délelőtt jelentette, a kiöltözködés a templomba, aztán a rekkenő hőségben vagy a fák árnyékában a ráérős beszélgetés mise után – fekete ruhában, kifényesített csizmában, cipőben, fehér ingben, simára borotvált arccal, megstuccolt bajusszal, tisztára sikált kézzel; meg a lófrálás a mézeskalácsosok sátrai, a cserepesek, nyergesek, rőfösök ponyvái körül. Aztán a fröccsözés, sörözés a Mersits-féle vendéglőben, míg csak el nem harangozták a delet. Az ebéd is gazdag volt ilyenkor mindenütt, a legszegényebb portákon is: aranyló tyúkleves hajszálvékonyra metélt tésztával, öblös tálban zöldségektől illatozott a csontokról leváló, remegő főtt hús, a nokedlis tyúkpaprikás zsírja vörösen ragyogott a tányérokban, a lerből vaníliás sütemény került elő: rácsos linzer, téglaszín baracklekvárral.

Magam is emlékszem ilyen ünnepekre, a cenki István-napi búcsúra, de a szelíd, nyári vasárnapokra is, amikor a hajnali, megszokott neszek helyett csak fél nyolc felé koccantak meg az edények, csapódott a tűzhely ajtaja, s csapta meg orromat a forralt tej gőze; az asszonyok indultak a korai misére, hogy ebédfőzésre hazaérjenek, a férfiak még ellátták a dolgukat a majorban, s csak azután mosakodtak, öltöttek ünneplőt, kefélgették kalapjaikat, kerestek elő a sublót fiókjából tiszta zsebkendőt, s igazítottak még egyet a tükör előtt a nyakkendőjükön.

Más volt az ünnep, a vasárnap, mint a többi nap, nem csak a munka szünete miatt, de mintha másként lett volna kék az ég is, másként zöld a fa lombja, vagy patyolatfehér a hó, az eső is másként permetezett ilyenkor, a szó is másként hangzott, másként csendültek a tárgyak, szálltak az illatok; békesség és nyugalom, derű és szelídség ülte meg a világot.

Apám, aki anyjától öröklötten rendszeres templomjáró volt, idős korában sokat östörgött azon, hogy a családból már csak anyám követte őt a misékre, el sem tudta képzelni az ünnepet istentisztelet nélkül, de nem annyira a vétek miatt, mint inkább szokásból. A szertartás adta meg a nap hangulatát, s tette emelkedetté a lelket; az, hogy készült, felöltözött, elindult, részt vett valamin, amin eszmélése óta mindig is, télben és nyárban, háborúban, fogságban, egészségesen és betegségből lábadozva, boldogan és boldogtalanul, gyerekként, ifjúként, korosodó férfiként, sikerei teljében vagy sorsa hanyatlása idején, apám számára biztonságot jelentett; ez a folytonosság, hogy van valami, ami ismerős és változatlan hosszú évtizedeken át, miközben a világ így-úgy alakult és alakul, miközben a történelem hiteket morzsolt szét, és hiteket teremtett, hogy újra szétroncsolja azokat; és megint másokat lökjön fel helyettük, ez az ünnepekben meglelt kontinuitás serkentette őt a templomba járásra elsősorban, bár hívő volt, ha nem is bigott – ahogy szerette hangoztatni.

Ha azt mondom, ünnep, nem zászlólobogásos, trombitaharsogásos, katonazenés, szónokok sztentori hangjától zengő, piros betűs ünnepélyekre gondolok, hanem falusi templomok tömjénillatú hűvösére, a Fő utca fellocsolt járdáján a hosszú sétákra valamelyik polgárista lánnyal a délutáni litániáról jövet, lugasok darázsdongásos csendjére; vagy a pesti bérházak szürke falán végigcsorgó sárga napfényre, a gangokra kitett hokedliken üldögélő férfiakra, akik a déli – uri – mise előtt még elszívnak egy hülznis cigarettát ingujjban, mellényben (ingujjuk hossza a muszkli fölött takaros gumigyűrűvel van felfogva), simára kefélt hajukat necc szorítja a koponyájukra, ujjukon pecsétgyűrű, és a Modiano hüvelybe töltött illatos száldohány füstjével együtt jólesőn szippantják be a konyhák nyitott ajtaján kiszálló rántott húsok és uborkasaláták szagát, melyek ugyan kissé összevegyülnek a pincék mélyéről felszivárgó dohszaggal. Rádió szól, egyvelegeket játszik a stúdióban a szalonzenekar, Strauss-keringők, polkák…

Vagy ott voltak az óbudai kerthelyiségek, a muskátlis, piros salakos nyári vendéglők, ahol a vasárnapi urak és hölgyek kettépattintható bécsi virslit ettek ebéd előtt, tormával, vagy zónapörköltöt fogyasztottak, jeges sört kortyolgattak, ernyők árnyékában enyhet keresve, trécselve, diskurálva, sós kiflit ropogtatva. Emlékszem a vári utcákra, a kalapos dámákra, a sétabotos férfiakra, akik a Bástya sétányon grasszáltak, habos kávét ittak a Ruswurmnál, misét hallgattak a Koronázó-templomban, lornyonnal, cvikkerrel nézték a Halászbástyáról a Dunát, a folyón a hajókat, Pestet, azután fiákerbe ültek, s elhajtattak ebédelni.

Emlékszem nagyapám vári vendéglőjében a vasárnapi közönségre: kőművesekre, kéményseprőmesterekre, banktisztviselőkre, asztalosakra, hentesekre, üvegesekre, nyomdászokra, urasági inasokra – öltönyeikben, kamásnisan, lapos szalmakalapjaikkal, kézelőikkel, mandzsettagombjaikkal, nyakkendőtűikkel valamennyien egyformán elegánsak voltak, csak a kezükön, körmükön látszott a mesterség. Péksegéd vagy postafőtiszt ünnepi öltözékben csaknem megkülönböztethetetlen volt egymástól.

Ez volt az ünnep – mássá lenni, de nem a többitől különbözni, hanem köznapi önmagunktól. Valamiféle demokráciát is pótolt: egyenlőséget biztosított, ha másban nem is, de legalább a külsőségekben. Aztán az ünnep estéjén újra szögre kellett akasztani a jelmezt, s felvenni a gúnyát, a könyökvédőt, az overallt, a mesterkötényt, a köpenyt, s várni megint a hetedik napot, amit az úr megáldott, azaz megszentelt, mivel hogy azon szűnt volna meg minden ő csinálmányának csinálásától, melyet teremtett vala az Isten, hogy azt elvégezné.