A város régi arca

Rücskös, szürke falak málló vakolatát, kapuk leszakadt szárnyát, járdák repedéseit, macskakövek domborulatát, rozsdamarta kerítések lándzsáit nézem, s keresem a város régi arcát. Megyek a Rákóczi út forgatagában, látom messziről a Keleti pályaudvar sárga homlokzatát az új felüljáró mögött; befordulok a Hársfa utcába, megyek a szűk Dohány utca vén házai között, a Rózsák terén átvágok a volt szegényháznál az úttesten, elérem a Rottenbiller utcát, balról ott van az Állatorvosi Főiskola, jobbról pedig az a kétemeletes ház, tenyérnyi előkertjével, barnára mázolt kapujával a sarkon…

Rottenbiller utca 21.

Itt születtem.

Jóllehet, a János kórházban jöttem világra, ott is kereszteltek meg a pavilonok közé ékelt kápolnában, de anyám 1931. november első napjaiban ide hozott haza, abba az első emeleti szoba-konyhás lakásba, amiben korábban Annus néném, apám nővére élt a férjével, míg fel nem költöztek a másodikra.

Ezen a tájon úgy rohannak meg az emlékek, mint faluja határában a messziről érkezőt.

Családom története ehhez a helyhez kötődik. Itt kezdődött az én életem is.

A Keleti füstös csarnokába érkeztek sorra apám meg a nővérei, még az első világháború előtti békés esztendőkben a Nyugat-Dunántúlról, szerencsét próbálni, megélni, jövőt teremteni.

Róza néném a Kőbányai Sörgyár konyhájára szegődött el szakácsnőnek, de a Hársfa utcában szerzett lakást, ugyancsak szoba-konyhásat; a földszintes ház még a hajdani külső városrész síkságából a volt Kerepesi út egykori mellékutcáinak hangulatát megőrizve maradt meg; gaztól felvert udvarával, udvarán a rozzant sufnik sorával meg a deszkaajtós árnyékszékkel nagyon is vidékies volt, talán azért is laktak benne szívesen; Géza bátyám, a székelyudvarhelyi asztalos, aki a háborút a huszároknál szolgálta végig (őrv. Pozsony Géza az 1897-es bábolnai svadronból), munka után jó időben mindig kiült a nyitva hagyott konyhaajtó elé egy masszív, maga készítette hokedlire, hátát a falnak vetette; ingujjban ült, a hasa alatt megszíjazott, bő nadrágban, cúgos cipőben, s a nikotintól sárga mutató- és hüvelykujja közé csippentett, sodort cigarettát szívta komótosan, várva a vacsorát, míg a paréj és bogáncs fölé lombosodott ecetfát meg a hordókban nevelt leándereket nézte, és kertes házról álmodott.

Annus néném, Róza húga apai nagybátyjához jött fel Fülesről (ma Nikitsch, Burgenlandban), ő is a Keleti üvegcsarnokába érkezett, hogy a nagybácsi vendéglőjében – Dohány utca és Rottenbiller utca sarok – afféle mindenesként háztartást tanuljon.

(A vendéglővel átellenben ott az az előkertes, 21. számú ház, ahol majd él s élünk, földszintjén Anzenberger Aladár sütödéjével.)

Annus néném sokszor mesélte:

– Amikor a nagybácsimnál dolgoztam a konyhán, gyakran átküldtek a szemközti pékségbe süteményért, kenyérért. Tőlük hoztuk a pékárut. Nagyon kedveltek engem ott, elbeszélgettek velem, szép voltam, sudár, mosolygós, kék szemű, fiatal… Aztán egyszer, amikor Sámson nagybátyám megbetegedett, és az orvos hegyi levegőt ajánlott a tüdejének, a főpincér kapta meg elszámolásra az üzletet. Nem akartam tovább náluk maradni, gondoltam, hazamegyek az anyámékhoz Fülesre. Legközelebb mondtam is a pékségben, na, nemsokára utoljára jövök. Erre aztán rákezdték, hogy eszembe ne jusson visszamenni a falunkba, vagyis a pusztára, mert a Jakab-majorban laktunk, kívül a községen, egy birtokon… Haza ne menjek, inkább szegődjem el hozzájuk, a lányok, akik náluk szolgáltak, mind a boltban voltak elfoglalva, akkoriban kisasszonyoknak hívták őket, szóval hát kellene valaki, aki ellátja a konyhát. Addig-addig csábítottak, míg végül kötélnek álltam. Igen kedves család volt, nagy háztartást vezettek, megismertem a szokásaikat, mindent begyakoroltam, főztem a családnak meg az inasoknak. Megszerettek. Jól éltünk ott náluk mindannyian szolgálók, péklegények. Szerettem a pékséget, a kemencékből áradó friss kenyérszagot, a ropogós kiflik illatát. Micsoda zsemléket sütöttek! A császárzsömlék! Fonott kalácsok! Aladár bácsi, a főnök vasárnap ebéd után sorban behívta az inasokat, mozira egy koronát kaptak tőle, de mi, lányok olykor kettőt is. Vacsorát nem kellett felszolgálni az inasoknak, csak reggelit meg ebédet; tej volt bőven, kaptak egy liter kávét, délben rendesen három fogást, vacsoránakvalót venni meg 20 fillért. Hét inas volt mindig. Mi, lányok, négyen voltunk. Az inasok reggel vitték a friss árut az üzletekbe, intézetekbe, a megrendelőkhöz. Házakhoz is. Hátikosárban vitték, nagy, mély, fonott kosarakban. Derék emberek voltak mind, fehér bőrűek, ujjatlan trikóban, patyolat kötényben, kis sipkával a fejük búbján; tudom, az én Vendim is ilyen volt, ott volt köztük később, de ha kiöltözött, senki sem mondta volna, hogy nem valami úriember, nagyságos úr vagy méltóságos, annyira elegánsan járt, hiszen szép is volt, szép, barna, szelíd. Amikor megjött a háborúból, nálunk kapott munkát a forradalom után. Mármint a kommün után. Szervezett munkás volt, szocdem, mindig beválasztották valamibe, vigalmi bizottságba, ebbe-abba ott, a szakegyletben. Na de most az Anzenbergeréket mondom. Karácsonykor, szenteste, ha hetet ütött az óra, ott kellett állni mindenkinek a fa alatt, a főnök maga készítette el az ajándékokat, ő osztotta szét; aztán még húsz-húsz koronát kaptak az idősebbek, tízet-tízet a fiatalabbak, mi, lányok is húszat kaptunk. Utána együtt vacsoráztunk a családdal, sült meg rántott csirkét… A háború alatt mégis hazamentem a szüleimhez…

 

 

Annus és Vendi akkor már két éve házasok; 19-ben esküdtek; az ágyuk fölött sokszor nézegettem később az esküvői képet (készítette Schmidt Ede utóda Brunhuber Béla, Budapest VIII. Baross utcza 61.). Barnás tónusú fotó volt két boldog, ifjú emberről.

Ragyogott náluk minden a kis lakásban; sokszor felszöktem hozzájuk az alattuk lévő emeletről, mert Annus néni konyhakredencében örökké találtam valamiféle finom süteményt, mesteri szakácsnő volt valóban. Gyerekkoromban még megvolt a pékség, a műhelyből hőség és a sülő kenyér illata szállt; délelőttönként Vendi bácsi hajneccben, ingujjban öblös bögréből rumos teát kortyolgatott, vagy babkávéból főzött kapucínert ivott mazsolás kuglóffal; a kávét meg a teát a Baross téri Meinl-boltból vásárolták. Az utcáról felhallatszott a villamos csörömpölése – a Liget felől jött, át a Damjanich utcán, ráfordulva a Rottenbillerre.

Ha az ember végigsétált a szép, fás Rottenbiller utcán, a páratlan oldalon néhány előkertes palotát láthatott, nem beszélve a Főiskola vaskerítéssel övezett parkjáról. Ott volt a nagy kocsibehajtásos épület, az OMTK, tejeskannákat szállító stráfkocsik gördültek ki s be a macskaköves udvarra a rámpákhoz, éjjel-nappal rakodtak, fuvarozták a tejet meg a tejtermékeket az üzletekbe. Szomszédságában a Mauthner központja, a mag- és terménykereskedések raktára, aztán odébb, már a Damjanich utcában egy kis mozi – a Mozgó –, arrébb a villamosremíz és a széles, keramitos út végén, a Liget peremén a Regnum Marianum épülete, a templomé, amit a háború után, hogy a díszszemlék meg egyéb ünnepségek felvonulási terének bőségesen legyen hely, lebontottak.

A Rottenbiller utca páros oldalán, a Baross tér felé menet mindig át kellett lábolni egy gomolygó felhőn; a pincehelyiségből áradó gőz egy tisztítóműhely párája volt; a ház műkő lábazatán talán még ma is olvasható a cég neve: Szeleczky A. J. Vegytisztító. Aztán ott volt a sarkon a Filléres Áruház, afféle olcsó holmikat áruló bazár; büféjében remek, kettépattintható virslit lehetett kapni mustárral, tormával kis papírtálcán potom pénzért, de az igazi csemege a szentjánoskenyér volt, barna zacskóban mérték, száraz volt, tele maggal, de édes és rágni való.

Apám azokban a harmincas években a Műjégpálya éttermében dolgozott, elegáns hely volt, emlékszem, mint főurat mindig frakkban láttam, amikor hébe-hóba felkerestük anyámmal munka közben. Szólt a zene, fehéren csillogott a pálya, szikrázott a jég az ablakon túl, az esti fényben jégtáncosok, tréningező versenyzők pörögtek-forogtak a sebesen sikló korcsolyázók gyűrűjében, a teremben pedig nehéz damaszttal terített asztaloknál előkelő vendégek vacsoráztak.

Azután a Budai Vigadóban volt főpincér apám, abban az épületben, amiben most a Népművelési Intézet székel a Corvin téren. Éjjel kettőkor zártak, elszámoltak, akkor átöltözött, s mivel már nem volt semmiféle közjármű (de minek is költötte volna bérkocsira, szürke- vagy kéktaxira a pénzét), gyalog tette meg az utat hazáig, a Rottenbiller utcáig, ami nem kis táv, ha meggondoljuk, hogy mennyit talpalt az étteremben déltől éjszakáig. De nem volt rest; akkoriban az emberek még nem ijedtek meg ekkora sétától. Hiszen anyám is hányszor felballagott velünk, gyerekeivel a Várba a hetedik kerületből a szüleihez. Végig a Dohány utcán, át az Erzsébet téren, át a Lánchídon, fel a Hunyadi János úton, a Halászbástya alatt… Szállhattunk volna buszra, meg ott volt a sikló is, de jó időben kellemesebbnek tetszett gyalogszerrel.

Harmincötben hűtlenek lettünk a hetedik kerülethez, vendéglőt béreltünk Óbudán, a Vörösvári út 101-ben. A Schlosser-féle házban kerthelyiség is volt, apám szépen rendbe hozta; zöldre mázolt rácsok, tövükben ládákban muskátlik, a piros salakon kockás abrosszal terített, kecskelábú asztalok, székek… Főleg iparosok jártak hozzánk, meg a közeli téglagyárak munkásai. Ma már csak a nevében él a Vörösvári út, eltűntek a földszintes házak, a sikátorok, lakótelepek épülettömbjei magaslanak helyükben. De azidőtt vidékies volt ott minden. Hanem jól emlékszem a főváros első trolibuszára is – a trolejbuszra, ahogy neveztük –, a doboz alakú kocsik ott közlekedtek Óbudán, a Bécsi út és a Vörösvári út találkozásánál volt a járat végállomása, ha jól tudom. Talán a háború akadályozta meg a troli elterjedését, hiszen a kocsik gumikerekűek voltak, márpedig a gumi hamarosan hiánycikk lett. Olyannyira, hogy még az autóbuszokra is villamoskerekeket szereltek, és sínre rakták őket; ilyen kocsik közlekedtek éktelen zajjal és robajjal a pesti Király (ma Majakovszkij) utcában például a negyvenes években.

Óbuda sok mindenben emlékeztetett a Várra, ahol nagyapáméknak vendéglőjük volt, az Országház utca 20-ban. 1912-ben kerültek fel oda a Tabánból; az üzletet nagyanyám örökölte öreganyjától, Rusz mamától, ahogy mindig emlegette, árva lányként ez az asszony nevelte abban a Felsőhegy utcai házban, ahol a kiegyezés utáni időkben fogadója volt. Anyám szülei ugyanis a Tabánban nevelkedtek. Kasznár nagyapámat el is szomorította az ódon városrész lebontása, gyűjtögette a cikkeket, képeket, albumba ragasztotta; csendes délutánokon azt lapozgattam, így ismertem meg én is a hegyoldalban kanyargó utcákat, a Rác fürdő körüli hajdani viskókat, a Duna-vizet árusító szamarasokat, akik a teherhordó jószágokra málházott hordókban szállították a folyóról az ivóvizet a polgároknak, hangosan kiáltozván az emelkedőkön: – Donau-wasser!… Donau-wasser!… – Nagyapám eredetileg litográfus volt Budán, a kereskedelmi minisztérium nyomdájában; megjárta a frontot, megsebesült, 18-ban leszerelték – vendéglős lett. Szépen tudott citerázni, ha jókedve kerekedett, a vendégeinek is játszott esténként, záróra felé.

Szerettem ott, náluk, a Várban. Az Országház utca 20-ban, vagyis abban a középkori alapokon nyugvó házban állítólag még maga Cillei Ulrik is lakott; a tömzsi falak, a kapu két felén a simára kopott kerékvetők, az emeleti ablakok alatt a gótikus kőcsipkék, a zárt udvar s az udvaron a százesztendős vadszőlő, melynek hajtásai, indái befonták az emeleti függőfolyosó vaskorlátját, a szinte feneketlen pince, mert a boroshordók közti járat félelmetesen döngött a léptünk alatt, hiszen ott húzódott alant, vízzel elárasztva a vári, titkos alagútrendszer egyik ága – egyszóval az öreg ház és maga a Várnegyed csendje, békéje, nyugalma nagyon tetszett. Szemben velünk a pénzügyminisztérium hatalmas épülete magaslott, az utca vége felé ott volt a hadügy meg a belügy; a Kapisztrán téren a laktanya, ahová – a kantinjába – bejáratosak voltunk, mert a család jó barátja vezette, egy kedélyes úr, igazi vendéglátófajta: arcáról sohasem tűnt el a derű.

Manapság sokat járok fel a Várba, annyi szerencsétlen esztendő után végre megszépült, olyan, mint egy ékszer. Gyermekkoromban nem volt ilyen kifestett, használtabb volt, s ezért mindig az az érzésem, hogy bár lakói most is vannak, élet most is zajlik falai között, a Vár mégsem olyan meghitt, otthonos, mint réges-régen. Inkább idegenforgalmi látványosság. Hiszen lehet és kell is mutogatni, dísze a fővárosnak. Még a sokadalom sincs ellenemre, a vásárosok sátrai a Szentháromság téren, az anakronisztikus fiákerek, a keménykalapos, mellényes kocsisok sem, de még a cilinderes verklisek is tetszenek, a betyárruhás, csikóskalapos népdalénekes is hadd mulattassa az egzotikumra éhes külföldieket; rendben van, keressék kenyerüket, virágozzék mindenféle üzlet, játsszanak reneszánsz ruhában a muzsikusok, szállják meg portrérajzolók és képárusok a templom tövét. Nincs ellenemre. Hanem a Vár a drága vendéglőivel, a Hiltonnal, de még a Koronázó-templommal is szolgáltatásra s nem valódi életre van berendezve. Show és business. Gyönyörködöm a műemlékvédelemben részesült épületekben, a színekben pompázó utcákban, de az életet keresem közben, egy városnegyed igazi arcát. A Vár vendéglőibe nem az ott honos lakók térnek be frissen csapolt sörre, jóízű házmesterre vagy hosszúlépésre, nem ők üldögélnek fél liter bor mellett a vadszőlő árnyékában nyári délelőttökön, sós kiflit majszolgatva a kerthelyiségek asztalainál, nem ők sietnek az utcákon dolgaik után, még a Ruswurmba sem ők térnek be egy kis ebéd utánra való krémesért – egyszóval nem tudom, hol vannak a Vár polgárai. A Szent István-szobornál katonazene szól, fehér egyenruhás karmester vezényel Strauss-keringőt, polkát, egyvelegeket, pattog a Radetzky-mars… Barangolok az Úri utcán, a Tárnok utcán, végigmegyek a Bástya sétányon, lenézek a Halászbástyáról a folyóra, nézem a pesti síkságot. Békesség, békesség. De hiányzik a hétköznapok természetessége, az, ami csak a látszat mögött lelhető fel, ha van és fellelhető.

Harmincnyolcban meghalt a nagyapám, az üzlet másé lett. Negyvennégyben, Buda ostroma idején találat érte a ház hátsó traktusát, de az egész megrongálódott. Amikor újjáépült, az üzletajtót befalazták, a régi kirakat mellé egy másik ablak is került a bejárat helyére. Az épület visszanyerte eredeti – még a XIX. század előtti képét. Színe most téglapiros, csak a szürkülő csipkepárkány olyan, mint gyerekkoromban.

1937-ben apám feladta az óbudai üzlet bérletét, és Pesten, a hetedik kerületben, nem messze a Rottenbiller utcától, nem messze a Keletitől, ahová tizenkét évesen pincértanulónak a fővárosba kerülvén, először szippantott a nagyvilági – füstös – levegőből: a Rózsa utca és Dob utca sarkán, egy háromemeletes ház földszintjén nyitott új vendéglőt.

Jól menő üzlet lett, bár nagy volt a konkurencia: annak idején minden sarkon volt egy kocsma, söntés, vendéglő, snapszbutik. Emlékszem például a Makkhetesre: a Dob utca végén volt, tőlünk százméternyire, kerthelyiségében egy nagy koronájú gesztenyefán színes villanykörték égtek estelente; a közelben, az Izabella téren állt a Magyar Színház – ma Nemzeti, a Hevesi Sándor téren –, s ha arra mentem, üzletek és műhelyek sora előtt haladtam el az utcánkban: volt ott kerékpár-mechanikus, cipész, gumijavító, borbély – a Lauer-féle, ahová hajat nyíratni jártunk –, zöldséges – kettő is! –, bőrkereskedés, üveges, hentes; aztán ott volt a sarkon az éjjel-nappal nyitva tartó kávéház – a színházról nevezték el –, ablaktábláit szürkébe vonta a dohányfüst, gyér fényt szórtak a légypiszkos lámpaburák a termekben, öreg pincérek csoszogtak a márványasztalok között, nikkeltálcán kávét, tejet, vizet, szikkadt brióst, néha konyakot, rumot s olykor tintát, tollat és papírt is szolgáltak fel a lecsúszott, szerencsét remélő kártyásoknak, lóversenyzőknek, maguk is nagy zsugások és versenypálya-látogatók, akik hétről hétre hiába várták a jól értesült kuncsaftoktól a príma tippeket. Ha továbbmentem a Dob utcán, a páratlan oldalon elértem az iskolát, ide kellett volna járnom elemibe, de apám rossz hírűnek tartotta, való igaz, vásott kölykökbe botlottam mindig, üvöltve, egymást taszigálva, verekedve özönlöttek ki a kapun, alig lehetett kitérni az útjukból. Népiskola volt, falusi rendszerű, nyolcosztályos. Így aztán a Szív utcába jártam, oda írattak elöljárósági engedéllyel, mert lakóhely szerint nem oda tartoztam. Utam reggelente a Jósika téren át, az Odeon mozi előtt, a Lövölde teret érintve vezetett a csendes, úrias Szív utcába. Csábított a Ligetbe torkolló Fasor is, de szívesebben ténferegtem el a Körút felé, sőt azon túlra is, egészen a Vilmos császár útig. (Ma Tanács körút.) Érdekes, izgalmas vidék volt arrafelé. Még a Körút előtt egy földszintes – vagy egyemeletes? – ház kapujában feltűnően öltözködő, kifestett, kirúzsozott nőket bámulhattam meg, le és fel sétáltak a járdán, kedvesen megszólítgatták a férfiakat. Szívdobogva mentem el köztük, éreztem erős kölniillatukat, rám mosolyogtak, arcomba fújták a cigarettafüstöt. Meg ott volt a Vesta mozi, nyáron nem hajtották be a nézőtér spalettáit, kihallatszott az utcára az orrhangú angol beszéd, be lehetett lesni a vászonra, a rossz látószög miatt hórihorgassá nyúltak és féloldalasan jártak a cowboyok meg a farmerlányok. A Körutat elhagyva egyre szűkebb lett az utca; a kereskedések, régiségboltok, krájzlerájok, aztán meg a kaftános, szakállas férfiak csoportjai a házak kapuiban, a furcsa, elnyújtott beszéd, a jiddis meg német szavak keveredése, némely öreg udvarról a fuvarosistállók kiáramló ammóniák- meg falusias szénaszaga – mindez örökké csábított, mintha valamilyen regényes világban jártam volna.

Váratlanul törnek rám az emlékek: járom a várost, s hirtelen egy házfal, egy repedés a járdán, egy csorba kerékvető, kifordult szegélykő, vakolat alól előtűnő, festett cégér, pincemélyből felszálló dohszag, egy pad a téren, tűzfalak szürke síkja feltámasztja bennem a város régi arcát. S feltámad minden: hajdani emberek mennek a hajdani utcákon, emberek, akik már nem élnek, mégis itt vannak, ahogy ott van minden kőben, hasadékban, ablakrámában az egykori Pest, az egykori Buda…

A lapot tintaceruzával írták. De mintha nem is hetven éve rótták volna a sorokat, ha megnedvesítem: a betűk szétfutnak vöröseslilán, elevenen, mint a vér.