A város régi arca

 

A gyermekkor árnyai

A sötét szobák. A gyermekkor sötét szobái. Az ablakon bevetülő fények, az ívlámpák imbolygása az utca fölött. A szél. Sivít, dudál a szél, szikrázik a téli ég. Dorombol a vaskályha, a karikák résein át vörös foltok vetülnek a fekete falakra.

Sötét bútorok a homályban.

A reccsenő, sötét szekrények, komódok. Az órák bongása. A délutánok csendje.

A téli esték.

A szorongás a csendben. A gyerek torokszorító félelme.

 

 

Harmincnyolcban vagy harminckilencben történt. Kölyök voltam, hét-nyolc esztendős. Egy pesti bérház harmadik emeletén laktunk, tágas szobákban. Az épület földszintjén volt az apám vendéglője. Afféle családias törzsvendéglő, majdnem minden sarkon akadt ilyen. Nappal inkább átmenő forgalmat bonyolítottak le, a söntés hozta a hasznot; délben megjöttek az ebédvendégek, aztán, pangott az üzlet alkonyatig. Telente csak a söntésben égett ilyenkor a villany, a hátsó helyiségek félhomályban maradtak. Szerettem ezeket az órákat, az üres vendéglő olyan volt, mint egy néptelen színpad, ahol még nem kezdődött el az előadás. Bejárhattam minden zegét-zugát, leülhettem az asztalokhoz, hozzányúlhattam a tárgyakhoz. Hat óra tájt megérkeztek az első kuncsaftok, havat hoztak be a cipőjükön meg a kabátgallérjukon, a kokszkályhához álltak, tenyerüket az öntöttvas tető csúcsa fölé tartották, toporogtak, amíg csak át nem járta testüket a meleg. Amikor növekedett a forgalom, és felgyújtották a termek világításait, minket, gyerekeket kiparancsoltak az üzletből. Nagyanyánkkal fel kellett mennünk a lakásba.

– Majd a pincér felviszi a vacsorát!…

Lenn, a vendéglőben fellendült az élet, férfiak ülték körül az asztalokat, kártya járta, meg hangos, vidám beszéd; vacsorákat rendeltek; sercegett a zsír a konyhában, a serpenyőben vesevelő pirult; poharak csengtek, edények csörömpöltek; cigaretták füstje szállt a tejszínű lámpaburák körül – szerettem volna ott maradni a vendégek között, nézni, hallgatni őket, szerettem volna részt venni a nyüzsgésben, de nem lehetett.

Azon az estén hideg volt, száraz, fagyos február. Szél rázta az ablaktáblákat, ide-oda táncolt a falakon az utcai fény, ugráltak az árnyak. Nem kattintottuk fel a csillárt, csak egy kis, selyemernyős éjjeliszekrény-lámpa világított; nagyanyánk a fotelba telepedett, s régi, kemény fedelű könyvből olvasott mesét. Ősz hajú, kedves asszony volt, szemüvege mögül ki-kitekintett, amint ujját a sorokon tartva, németből fordította a szöveget; afrikaiak kalandjairól szólt, a képeken szerecseneket láthattunk, meg fehér vadászokat krokodilok meg elejtett vízilovak tetemei körül.

Emlékszem a szobára, az ablakok keresztfáira, a tömzsi szekrényre, a rézágy gombjaira, a terítőkre, a rojtokra a terítők szélén; emlékszem a kályha ajtaján kivetülő fényfoltokra, a kislámpa megpörkölődött selyemernyőjére. Húgom nagyanyám lábánál ült, és gyönyörködve hallgatta a már unásig ismert mesét; én egy széken ültem, egyenes derékkal, egyre türelmetlenebbül, egyre jobban szorongva. Úgy éreztem, egyedül vagyok, kirekesztve mindenből, ami élet, rab vagyok, fogoly egy sötét veremben. Dudált a szél, és ez a felerősödő-elhalkuló hang kísértetiesnek tetszett. Néztem őket – húgomat és nagyanyámat –, és nem értettem, hogy miért nem félnek ettől a messziről érkező hangtól. Vajon miért nem rettegnek a homálytól, ami körülveszi őket is a kislámpa fénykörén túl? Dermedten ültem, hallgattam a német szavakat meg a fordítást; az eredeti szöveg rímelt, nagymama tolmácsolása akadozott; az utcáról fel-felvillant a táncoló fény.

Csengettek.

Éles, kurta csengetés volt, belehasított a csendbe, de nem riadalmat keltett bennem, hanem örömöt; történik valami, jelentkezik az élet. Nagymama letette a könyvet. – Ez Miklós lesz… – és kiment az előszobába. Valóban a pincér érkezett; krinolint, főtt tojást, vajat hozott a tálcán, s kinek-kinek a kedvenc bögréjében az esti teát. Ott álltunk az ajtóban, Miklós fehér kabátját cibálta a szél – számomra egy felmentő sereg zászlaja lengett-lobogott a sötétben. A pincér válla fölött tartotta a tálcát, beszélt valakivel – egy hölgy érdeklődött valamelyik emeleti lakó felől. Miklós felvilágosította, a kérdezősködő meglepett, heves mozdulatot tett, hozzáért a tálcához, az megbillent a pincér tenyerén, de más baj nem is lett, csupán a bögrém hullt a földre, és tört darabokra.

Világosan emlékszem a pillanatra, a bögre cserepeire a gang kövén, a bajkeverő sopánkodására. Miklós dühös kifakadására – és a belőlem feltörő zokogásra. A csörömpölést követő pillanatnyi csend után jajongó, hisztérikus sírás rázott meg, mintha szörnyű fájdalom ért volna. Nem is tudtak megvigasztalni. Óbégattam és üvöltöttem, toporzékoltam; a pincér elképedt, kétségbeesett, hogy ügyetlensége okozta egetverő sírásomat.

Pontosan emlékszem rá ennyi idő múltán is, hogy ott, abban a pillanatban tudtam, oktalan ez a féktelen zokogás. A bögre elvesztése nem indokolta ezt a heves kitörést. Mégsem tudtam parancsolni magamnak. Bekísértek a szobába, csitítottak, talán a húgom is; a pincér a fejemet simogatta, nagyanyám ölelgetett, de hasztalan. A díványra hasaltam, ömlöttek a könnyeim, azt hittem, a szívem hasad meg, fájt a sírás, merő fájdalom voltam, merő kétségbeesés; sírtam, amíg csak bele nem fáradtam.

Ami darabokra tört, értéktelen volt, fehér fajansz, színes matricával. Gyári holmi. Mindig abból kávéztam, teáztam, de különösebben nem ragaszkodtam hozzá. Akkor hát miért sajnáltam annyira?

Nem, ennek a hisztérikus rohamnak semmi köze nem volt a bögre eltöréséhez. Inkább a néma délutánnak, a téli alkonyatnak, az imbolygó fényeknek-árnyaknak, a homálynak – valaminek, aminek nincs neve. Gyűlt, gyűlt bennem valami pánik, valami különös félelem. Riasztott a szél sivító hangja. Rettegéssel töltött el az élet nesze, az élet csendje, a közelgő éj, a falakat átitató sötét.

Vagy talán csak a régi terítő rojtja.

A szekrény reccsenése.

Szorongtam.

A gyerek szorong. Nemcsak az, akit bántanak, akit megvernek, akivel gonoszul bánnak. Engem szerettek. Féltettek. Szüleim jól éltek, becsülték egymást, a gondunkat viselték. Nagyanyák, nagynénik, rokonok fogtak körül. Mégis félelmetes volt minden. Minden homályban állt, mint téli estéken a lámpa fénykörén túl a szoba.

A város régi arca

Rücskös, szürke falak málló vakolatát, kapuk leszakadt szárnyát, járdák repedéseit, macskakövek domborulatát, rozsdamarta kerítések lándzsáit nézem, s keresem a város régi arcát. Megyek a Rákóczi út forgatagában, látom messziről a Keleti pályaudvar sárga homlokzatát az új felüljáró mögött; befordulok a Hársfa utcába, megyek a szűk Dohány utca vén házai között, a Rózsák terén átvágok a volt szegényháznál az úttesten, elérem a Rottenbiller utcát, balról ott van az Állatorvosi Főiskola, jobbról pedig az a kétemeletes ház, tenyérnyi előkertjével, barnára mázolt kapujával a sarkon…

Rottenbiller utca 21.

Itt születtem.

Jóllehet, a János kórházban jöttem világra, ott is kereszteltek meg a pavilonok közé ékelt kápolnában, de anyám 1931. november első napjaiban ide hozott haza, abba az első emeleti szoba-konyhás lakásba, amiben korábban Annus néném, apám nővére élt a férjével, míg fel nem költöztek a másodikra.

Ezen a tájon úgy rohannak meg az emlékek, mint faluja határában a messziről érkezőt.

Családom története ehhez a helyhez kötődik. Itt kezdődött az én életem is.

A Keleti füstös csarnokába érkeztek sorra apám meg a nővérei, még az első világháború előtti békés esztendőkben a Nyugat-Dunántúlról, szerencsét próbálni, megélni, jövőt teremteni.

Róza néném a Kőbányai Sörgyár konyhájára szegődött el szakácsnőnek, de a Hársfa utcában szerzett lakást, ugyancsak szoba-konyhásat; a földszintes ház még a hajdani külső városrész síkságából a volt Kerepesi út egykori mellékutcáinak hangulatát megőrizve maradt meg; gaztól felvert udvarával, udvarán a rozzant sufnik sorával meg a deszkaajtós árnyékszékkel nagyon is vidékies volt, talán azért is laktak benne szívesen; Géza bátyám, a székelyudvarhelyi asztalos, aki a háborút a huszároknál szolgálta végig (őrv. Pozsony Géza az 1897-es bábolnai svadronból), munka után jó időben mindig kiült a nyitva hagyott konyhaajtó elé egy masszív, maga készítette hokedlire, hátát a falnak vetette; ingujjban ült, a hasa alatt megszíjazott, bő nadrágban, cúgos cipőben, s a nikotintól sárga mutató- és hüvelykujja közé csippentett, sodort cigarettát szívta komótosan, várva a vacsorát, míg a paréj és bogáncs fölé lombosodott ecetfát meg a hordókban nevelt leándereket nézte, és kertes házról álmodott.

Annus néném, Róza húga apai nagybátyjához jött fel Fülesről (ma Nikitsch, Burgenlandban), ő is a Keleti üvegcsarnokába érkezett, hogy a nagybácsi vendéglőjében – Dohány utca és Rottenbiller utca sarok – afféle mindenesként háztartást tanuljon.

(A vendéglővel átellenben ott az az előkertes, 21. számú ház, ahol majd él s élünk, földszintjén Anzenberger Aladár sütödéjével.)

Annus néném sokszor mesélte:

– Amikor a nagybácsimnál dolgoztam a konyhán, gyakran átküldtek a szemközti pékségbe süteményért, kenyérért. Tőlük hoztuk a pékárut. Nagyon kedveltek engem ott, elbeszélgettek velem, szép voltam, sudár, mosolygós, kék szemű, fiatal… Aztán egyszer, amikor Sámson nagybátyám megbetegedett, és az orvos hegyi levegőt ajánlott a tüdejének, a főpincér kapta meg elszámolásra az üzletet. Nem akartam tovább náluk maradni, gondoltam, hazamegyek az anyámékhoz Fülesre. Legközelebb mondtam is a pékségben, na, nemsokára utoljára jövök. Erre aztán rákezdték, hogy eszembe ne jusson visszamenni a falunkba, vagyis a pusztára, mert a Jakab-majorban laktunk, kívül a községen, egy birtokon… Haza ne menjek, inkább szegődjem el hozzájuk, a lányok, akik náluk szolgáltak, mind a boltban voltak elfoglalva, akkoriban kisasszonyoknak hívták őket, szóval hát kellene valaki, aki ellátja a konyhát. Addig-addig csábítottak, míg végül kötélnek álltam. Igen kedves család volt, nagy háztartást vezettek, megismertem a szokásaikat, mindent begyakoroltam, főztem a családnak meg az inasoknak. Megszerettek. Jól éltünk ott náluk mindannyian szolgálók, péklegények. Szerettem a pékséget, a kemencékből áradó friss kenyérszagot, a ropogós kiflik illatát. Micsoda zsemléket sütöttek! A császárzsömlék! Fonott kalácsok! Aladár bácsi, a főnök vasárnap ebéd után sorban behívta az inasokat, mozira egy koronát kaptak tőle, de mi, lányok olykor kettőt is. Vacsorát nem kellett felszolgálni az inasoknak, csak reggelit meg ebédet; tej volt bőven, kaptak egy liter kávét, délben rendesen három fogást, vacsoránakvalót venni meg 20 fillért. Hét inas volt mindig. Mi, lányok, négyen voltunk. Az inasok reggel vitték a friss árut az üzletekbe, intézetekbe, a megrendelőkhöz. Házakhoz is. Hátikosárban vitték, nagy, mély, fonott kosarakban. Derék emberek voltak mind, fehér bőrűek, ujjatlan trikóban, patyolat kötényben, kis sipkával a fejük búbján; tudom, az én Vendim is ilyen volt, ott volt köztük később, de ha kiöltözött, senki sem mondta volna, hogy nem valami úriember, nagyságos úr vagy méltóságos, annyira elegánsan járt, hiszen szép is volt, szép, barna, szelíd. Amikor megjött a háborúból, nálunk kapott munkát a forradalom után. Mármint a kommün után. Szervezett munkás volt, szocdem, mindig beválasztották valamibe, vigalmi bizottságba, ebbe-abba ott, a szakegyletben. Na de most az Anzenbergeréket mondom. Karácsonykor, szenteste, ha hetet ütött az óra, ott kellett állni mindenkinek a fa alatt, a főnök maga készítette el az ajándékokat, ő osztotta szét; aztán még húsz-húsz koronát kaptak az idősebbek, tízet-tízet a fiatalabbak, mi, lányok is húszat kaptunk. Utána együtt vacsoráztunk a családdal, sült meg rántott csirkét… A háború alatt mégis hazamentem a szüleimhez…

 

 

Annus és Vendi akkor már két éve házasok; 19-ben esküdtek; az ágyuk fölött sokszor nézegettem később az esküvői képet (készítette Schmidt Ede utóda Brunhuber Béla, Budapest VIII. Baross utcza 61.). Barnás tónusú fotó volt két boldog, ifjú emberről.

Ragyogott náluk minden a kis lakásban; sokszor felszöktem hozzájuk az alattuk lévő emeletről, mert Annus néni konyhakredencében örökké találtam valamiféle finom süteményt, mesteri szakácsnő volt valóban. Gyerekkoromban még megvolt a pékség, a műhelyből hőség és a sülő kenyér illata szállt; délelőttönként Vendi bácsi hajneccben, ingujjban öblös bögréből rumos teát kortyolgatott, vagy babkávéból főzött kapucínert ivott mazsolás kuglóffal; a kávét meg a teát a Baross téri Meinl-boltból vásárolták. Az utcáról felhallatszott a villamos csörömpölése – a Liget felől jött, át a Damjanich utcán, ráfordulva a Rottenbillerre.

Ha az ember végigsétált a szép, fás Rottenbiller utcán, a páratlan oldalon néhány előkertes palotát láthatott, nem beszélve a Főiskola vaskerítéssel övezett parkjáról. Ott volt a nagy kocsibehajtásos épület, az OMTK, tejeskannákat szállító stráfkocsik gördültek ki s be a macskaköves udvarra a rámpákhoz, éjjel-nappal rakodtak, fuvarozták a tejet meg a tejtermékeket az üzletekbe. Szomszédságában a Mauthner központja, a mag- és terménykereskedések raktára, aztán odébb, már a Damjanich utcában egy kis mozi – a Mozgó –, arrébb a villamosremíz és a széles, keramitos út végén, a Liget peremén a Regnum Marianum épülete, a templomé, amit a háború után, hogy a díszszemlék meg egyéb ünnepségek felvonulási terének bőségesen legyen hely, lebontottak.

A Rottenbiller utca páros oldalán, a Baross tér felé menet mindig át kellett lábolni egy gomolygó felhőn; a pincehelyiségből áradó gőz egy tisztítóműhely párája volt; a ház műkő lábazatán talán még ma is olvasható a cég neve: Szeleczky A. J. Vegytisztító. Aztán ott volt a sarkon a Filléres Áruház, afféle olcsó holmikat áruló bazár; büféjében remek, kettépattintható virslit lehetett kapni mustárral, tormával kis papírtálcán potom pénzért, de az igazi csemege a szentjánoskenyér volt, barna zacskóban mérték, száraz volt, tele maggal, de édes és rágni való.

Apám azokban a harmincas években a Műjégpálya éttermében dolgozott, elegáns hely volt, emlékszem, mint főurat mindig frakkban láttam, amikor hébe-hóba felkerestük anyámmal munka közben. Szólt a zene, fehéren csillogott a pálya, szikrázott a jég az ablakon túl, az esti fényben jégtáncosok, tréningező versenyzők pörögtek-forogtak a sebesen sikló korcsolyázók gyűrűjében, a teremben pedig nehéz damaszttal terített asztaloknál előkelő vendégek vacsoráztak.

Azután a Budai Vigadóban volt főpincér apám, abban az épületben, amiben most a Népművelési Intézet székel a Corvin téren. Éjjel kettőkor zártak, elszámoltak, akkor átöltözött, s mivel már nem volt semmiféle közjármű (de minek is költötte volna bérkocsira, szürke- vagy kéktaxira a pénzét), gyalog tette meg az utat hazáig, a Rottenbiller utcáig, ami nem kis táv, ha meggondoljuk, hogy mennyit talpalt az étteremben déltől éjszakáig. De nem volt rest; akkoriban az emberek még nem ijedtek meg ekkora sétától. Hiszen anyám is hányszor felballagott velünk, gyerekeivel a Várba a hetedik kerületből a szüleihez. Végig a Dohány utcán, át az Erzsébet téren, át a Lánchídon, fel a Hunyadi János úton, a Halászbástya alatt… Szállhattunk volna buszra, meg ott volt a sikló is, de jó időben kellemesebbnek tetszett gyalogszerrel.

Harmincötben hűtlenek lettünk a hetedik kerülethez, vendéglőt béreltünk Óbudán, a Vörösvári út 101-ben. A Schlosser-féle házban kerthelyiség is volt, apám szépen rendbe hozta; zöldre mázolt rácsok, tövükben ládákban muskátlik, a piros salakon kockás abrosszal terített, kecskelábú asztalok, székek… Főleg iparosok jártak hozzánk, meg a közeli téglagyárak munkásai. Ma már csak a nevében él a Vörösvári út, eltűntek a földszintes házak, a sikátorok, lakótelepek épülettömbjei magaslanak helyükben. De azidőtt vidékies volt ott minden. Hanem jól emlékszem a főváros első trolibuszára is – a trolejbuszra, ahogy neveztük –, a doboz alakú kocsik ott közlekedtek Óbudán, a Bécsi út és a Vörösvári út találkozásánál volt a járat végállomása, ha jól tudom. Talán a háború akadályozta meg a troli elterjedését, hiszen a kocsik gumikerekűek voltak, márpedig a gumi hamarosan hiánycikk lett. Olyannyira, hogy még az autóbuszokra is villamoskerekeket szereltek, és sínre rakták őket; ilyen kocsik közlekedtek éktelen zajjal és robajjal a pesti Király (ma Majakovszkij) utcában például a negyvenes években.

Óbuda sok mindenben emlékeztetett a Várra, ahol nagyapáméknak vendéglőjük volt, az Országház utca 20-ban. 1912-ben kerültek fel oda a Tabánból; az üzletet nagyanyám örökölte öreganyjától, Rusz mamától, ahogy mindig emlegette, árva lányként ez az asszony nevelte abban a Felsőhegy utcai házban, ahol a kiegyezés utáni időkben fogadója volt. Anyám szülei ugyanis a Tabánban nevelkedtek. Kasznár nagyapámat el is szomorította az ódon városrész lebontása, gyűjtögette a cikkeket, képeket, albumba ragasztotta; csendes délutánokon azt lapozgattam, így ismertem meg én is a hegyoldalban kanyargó utcákat, a Rác fürdő körüli hajdani viskókat, a Duna-vizet árusító szamarasokat, akik a teherhordó jószágokra málházott hordókban szállították a folyóról az ivóvizet a polgároknak, hangosan kiáltozván az emelkedőkön: – Donau-wasser!… Donau-wasser!… – Nagyapám eredetileg litográfus volt Budán, a kereskedelmi minisztérium nyomdájában; megjárta a frontot, megsebesült, 18-ban leszerelték – vendéglős lett. Szépen tudott citerázni, ha jókedve kerekedett, a vendégeinek is játszott esténként, záróra felé.

Szerettem ott, náluk, a Várban. Az Országház utca 20-ban, vagyis abban a középkori alapokon nyugvó házban állítólag még maga Cillei Ulrik is lakott; a tömzsi falak, a kapu két felén a simára kopott kerékvetők, az emeleti ablakok alatt a gótikus kőcsipkék, a zárt udvar s az udvaron a százesztendős vadszőlő, melynek hajtásai, indái befonták az emeleti függőfolyosó vaskorlátját, a szinte feneketlen pince, mert a boroshordók közti járat félelmetesen döngött a léptünk alatt, hiszen ott húzódott alant, vízzel elárasztva a vári, titkos alagútrendszer egyik ága – egyszóval az öreg ház és maga a Várnegyed csendje, békéje, nyugalma nagyon tetszett. Szemben velünk a pénzügyminisztérium hatalmas épülete magaslott, az utca vége felé ott volt a hadügy meg a belügy; a Kapisztrán téren a laktanya, ahová – a kantinjába – bejáratosak voltunk, mert a család jó barátja vezette, egy kedélyes úr, igazi vendéglátófajta: arcáról sohasem tűnt el a derű.

Manapság sokat járok fel a Várba, annyi szerencsétlen esztendő után végre megszépült, olyan, mint egy ékszer. Gyermekkoromban nem volt ilyen kifestett, használtabb volt, s ezért mindig az az érzésem, hogy bár lakói most is vannak, élet most is zajlik falai között, a Vár mégsem olyan meghitt, otthonos, mint réges-régen. Inkább idegenforgalmi látványosság. Hiszen lehet és kell is mutogatni, dísze a fővárosnak. Még a sokadalom sincs ellenemre, a vásárosok sátrai a Szentháromság téren, az anakronisztikus fiákerek, a keménykalapos, mellényes kocsisok sem, de még a cilinderes verklisek is tetszenek, a betyárruhás, csikóskalapos népdalénekes is hadd mulattassa az egzotikumra éhes külföldieket; rendben van, keressék kenyerüket, virágozzék mindenféle üzlet, játsszanak reneszánsz ruhában a muzsikusok, szállják meg portrérajzolók és képárusok a templom tövét. Nincs ellenemre. Hanem a Vár a drága vendéglőivel, a Hiltonnal, de még a Koronázó-templommal is szolgáltatásra s nem valódi életre van berendezve. Show és business. Gyönyörködöm a műemlékvédelemben részesült épületekben, a színekben pompázó utcákban, de az életet keresem közben, egy városnegyed igazi arcát. A Vár vendéglőibe nem az ott honos lakók térnek be frissen csapolt sörre, jóízű házmesterre vagy hosszúlépésre, nem ők üldögélnek fél liter bor mellett a vadszőlő árnyékában nyári délelőttökön, sós kiflit majszolgatva a kerthelyiségek asztalainál, nem ők sietnek az utcákon dolgaik után, még a Ruswurmba sem ők térnek be egy kis ebéd utánra való krémesért – egyszóval nem tudom, hol vannak a Vár polgárai. A Szent István-szobornál katonazene szól, fehér egyenruhás karmester vezényel Strauss-keringőt, polkát, egyvelegeket, pattog a Radetzky-mars… Barangolok az Úri utcán, a Tárnok utcán, végigmegyek a Bástya sétányon, lenézek a Halászbástyáról a folyóra, nézem a pesti síkságot. Békesség, békesség. De hiányzik a hétköznapok természetessége, az, ami csak a látszat mögött lelhető fel, ha van és fellelhető.

Harmincnyolcban meghalt a nagyapám, az üzlet másé lett. Negyvennégyben, Buda ostroma idején találat érte a ház hátsó traktusát, de az egész megrongálódott. Amikor újjáépült, az üzletajtót befalazták, a régi kirakat mellé egy másik ablak is került a bejárat helyére. Az épület visszanyerte eredeti – még a XIX. század előtti képét. Színe most téglapiros, csak a szürkülő csipkepárkány olyan, mint gyerekkoromban.

1937-ben apám feladta az óbudai üzlet bérletét, és Pesten, a hetedik kerületben, nem messze a Rottenbiller utcától, nem messze a Keletitől, ahová tizenkét évesen pincértanulónak a fővárosba kerülvén, először szippantott a nagyvilági – füstös – levegőből: a Rózsa utca és Dob utca sarkán, egy háromemeletes ház földszintjén nyitott új vendéglőt.

Jól menő üzlet lett, bár nagy volt a konkurencia: annak idején minden sarkon volt egy kocsma, söntés, vendéglő, snapszbutik. Emlékszem például a Makkhetesre: a Dob utca végén volt, tőlünk százméternyire, kerthelyiségében egy nagy koronájú gesztenyefán színes villanykörték égtek estelente; a közelben, az Izabella téren állt a Magyar Színház – ma Nemzeti, a Hevesi Sándor téren –, s ha arra mentem, üzletek és műhelyek sora előtt haladtam el az utcánkban: volt ott kerékpár-mechanikus, cipész, gumijavító, borbély – a Lauer-féle, ahová hajat nyíratni jártunk –, zöldséges – kettő is! –, bőrkereskedés, üveges, hentes; aztán ott volt a sarkon az éjjel-nappal nyitva tartó kávéház – a színházról nevezték el –, ablaktábláit szürkébe vonta a dohányfüst, gyér fényt szórtak a légypiszkos lámpaburák a termekben, öreg pincérek csoszogtak a márványasztalok között, nikkeltálcán kávét, tejet, vizet, szikkadt brióst, néha konyakot, rumot s olykor tintát, tollat és papírt is szolgáltak fel a lecsúszott, szerencsét remélő kártyásoknak, lóversenyzőknek, maguk is nagy zsugások és versenypálya-látogatók, akik hétről hétre hiába várták a jól értesült kuncsaftoktól a príma tippeket. Ha továbbmentem a Dob utcán, a páratlan oldalon elértem az iskolát, ide kellett volna járnom elemibe, de apám rossz hírűnek tartotta, való igaz, vásott kölykökbe botlottam mindig, üvöltve, egymást taszigálva, verekedve özönlöttek ki a kapun, alig lehetett kitérni az útjukból. Népiskola volt, falusi rendszerű, nyolcosztályos. Így aztán a Szív utcába jártam, oda írattak elöljárósági engedéllyel, mert lakóhely szerint nem oda tartoztam. Utam reggelente a Jósika téren át, az Odeon mozi előtt, a Lövölde teret érintve vezetett a csendes, úrias Szív utcába. Csábított a Ligetbe torkolló Fasor is, de szívesebben ténferegtem el a Körút felé, sőt azon túlra is, egészen a Vilmos császár útig. (Ma Tanács körút.) Érdekes, izgalmas vidék volt arrafelé. Még a Körút előtt egy földszintes – vagy egyemeletes? – ház kapujában feltűnően öltözködő, kifestett, kirúzsozott nőket bámulhattam meg, le és fel sétáltak a járdán, kedvesen megszólítgatták a férfiakat. Szívdobogva mentem el köztük, éreztem erős kölniillatukat, rám mosolyogtak, arcomba fújták a cigarettafüstöt. Meg ott volt a Vesta mozi, nyáron nem hajtották be a nézőtér spalettáit, kihallatszott az utcára az orrhangú angol beszéd, be lehetett lesni a vászonra, a rossz látószög miatt hórihorgassá nyúltak és féloldalasan jártak a cowboyok meg a farmerlányok. A Körutat elhagyva egyre szűkebb lett az utca; a kereskedések, régiségboltok, krájzlerájok, aztán meg a kaftános, szakállas férfiak csoportjai a házak kapuiban, a furcsa, elnyújtott beszéd, a jiddis meg német szavak keveredése, némely öreg udvarról a fuvarosistállók kiáramló ammóniák- meg falusias szénaszaga – mindez örökké csábított, mintha valamilyen regényes világban jártam volna.

Váratlanul törnek rám az emlékek: járom a várost, s hirtelen egy házfal, egy repedés a járdán, egy csorba kerékvető, kifordult szegélykő, vakolat alól előtűnő, festett cégér, pincemélyből felszálló dohszag, egy pad a téren, tűzfalak szürke síkja feltámasztja bennem a város régi arcát. S feltámad minden: hajdani emberek mennek a hajdani utcákon, emberek, akik már nem élnek, mégis itt vannak, ahogy ott van minden kőben, hasadékban, ablakrámában az egykori Pest, az egykori Buda…

A lapot tintaceruzával írták. De mintha nem is hetven éve rótták volna a sorokat, ha megnedvesítem: a betűk szétfutnak vöröseslilán, elevenen, mint a vér.

Tabán

Amikor nagyapám először látta az apja fényképét, nem ismert rá az elbeszélésekből, idegennek tetszett a keskeny, szakállas arc, a mélyen ülő szempár, a figyelő, szomorú, komoly tekintet. Gyermek volt még, s egy januári napon akadt rá a szekrény mélyébe rejtett, összezsinegezett levelek, rózsaszín selyempapírba csomagolt iratok között: Sokáig nézte; csend volt a szobában, pattogott a tűz; kinn a vén, század végi Tabán utcáira reggel óta hullott a hó; hó ült a Gellérthegy oldalán, patyolatfehér volt a Felsőhegy út, vastagodó hószőnyeg lepte a Kőmíves utca lépcsőit, az Aranykakas utcában csüdig süppedtek a hóba a stráfkocsit vonó muraközi lovak, orrlikaikból pára gomolygott, és szállt foszlányokban a kucsmás, pokrócba-ponyvába bugyoláltan is didergő kocsis felé; a Rác fürdő kéménye beleveszett a sűrű felhőkbe. Papírtrombiták áztak a Hadnagy utca havában, szerpentinek és konfettik pirosa festette meg a Horváth-kert körül a buckákat; szilveszter díszei voltak a minap. Elmúltak az ünnepek, elmúlt a lárma; a fiú megértette, hogy az óévvel nem veszett el minden, újra kezdődik az élet, vendégek térnek be a kávézóba, amit az anyja nyitott néhány éve itt, a Tabán szélén, ahol nyáridőben a Duna-vizet szállító szamaras lajtfogatok kanyarodnak a dombnak; jönnek a kávézóba a régi vendégek, a csokornyakkendős színész, a lüszterkabátos hivatalnok, ott ülnek ismét a karcsú lábú, márványlapos asztalkáknál, olvasgatják a nádkeretbe csíptetett újságokat, kortyolgatják a talpaspoharakban felszolgált kapucínert.

– Vigyél friss vizet ahhoz az asztalhoz!… Ürítsd ki a hamutartókat, büdös az a sok szivarvég!… – Ilyeneket mondott a fiúnak az anyja. Kis kávézó volt az övék, csendes, özvegyi. Eltartotta a családot. Négy lány, egy fiú – gürcöltek, de megéltek. – Mutasd azt a képet? Hol akadtál rá? Ez az apád. Az apád arcképe. De most menj, sok a dolgom!…

A fiúnak eleinte idegen volt a barna tónusú fotográfiáról reátekintő, szakállas arc. Öregnek látta, ismeretlennek. De aztán álmodott róla. Álmában az apja beszélt hozzá, kézen fogta, sétáltak a Fehér Sas téren, a Holdvilág utcában, leereszkedtek a Dunához, nézegették a boltokat, a fákat, megálltak az öreg kövek közül kiütköző fűcsomóknál, és az apja mesélt, felkapta, magához szorította; Ferenc még a dohányillatot is érezte álmában, még a pödört bajusz szúrását is az arcbőrén. Kedves és nyílt férfi volt az apja, amerre csak mentek ők ketten, a fiú álmában, vígság volt és derű, mindenki szerette és tisztelte a szakállas férfit. A fiú büszke volt rá. Várta az éjszakákat, hogy találkozhassanak, várta az éji álmot. Már nem látta öregnek, a tekintetéből is eltűnt a szomorúság – fiatal, erős ember volt az apja.

– Negyvenkét éves volt, amikor itthagyott minket – mondta Ferencnek az anya. – Itthagyott a nővéreiddel meg veled a hasamban.

Csend volt a kávézóban délután, félhomály, hó lepte a Tabánt. A fiú az ablakon át nézte a fehér világot, az anyja beszélt, rákönyökölt a pultra, nagy kontykoszorúja volt, mint Erzsébet királynőnek. Testes, magas nő volt, bírta a strapát. Bírom a strapát, hála istennek, de azért özvegyen!… szokta sóhajtások közt oda-odavetni a vendégeinek. – Bizony – mondta a fiának, a pult mögül ő is a téli, néptelen utcát nézve –, bizony, négy hónappal az apád halála után születtél!…

A fiú lassanként megismerte a történetet. Egyszer álmában katonának látta, az apjának csákója volt, és zsinóros dolmánya, füstölgő csatatéren álltak, a férfi még egészen gyerek volt, bajusztalan, sima arcú. Megálmodta ezt, mielőtt még az anyja elmesélte volna, hogyan fogták be tizennyolc éves korában a morvaországi szász legényt a toborzók. Tíz évet szolgált, az utolsó esztendőket Magyarországon. Budán. Amikor leszerelt, itt telepedett meg a Tabánban. Kitanulta a nyomdászmesterséget, litográfus lett.

– Ügyes kezű volt nagyon. Rajzolt. Láttad volna, milyen szépen rajzolt. Aztán műhelyfőnök lett…

Műhelyfőnök! Akkor hát azért tisztelték! A fiú elképzelte, milyen műhelyfőnök lehetett az apja. Az a szigorúság a tekintetében! – attól talán még ő is félt volna. De álmaiban soha nem volt szigorú. Barát volt, kedves, jó barát, apa, férfi. Férfi barát.

A nővérei meséltek róla. Történeteket is tudtak: karácsonyok, nyári kirándulások, nagy ebédek, egy reggel, amikor az apjuk bajuszkötőjén kacarásztak, lefekvéskor apai csókok, takaróigazítások… De a fiú ezekből az elbeszélésekből nem ismert rá. Másnak látta. Álmaiban ő jobban megismerte. Úgy érezte, ő ismeri csak igazán.

Az anyjától hallotta a tragédiát is.

Az apjának volt egy részeges beosztottja, engedetlen, kötekedő alak. Éveken át veszekedett vele, de tűrte, eltűrte a műhelyben, mert nyomorúságos élete miatt sajnálta. Mégis amikor végképp betelt a pohár, figyelmeztette, hogy ha nem javul meg, kiteszi a szűrét. Pökhendi volt az az alak, packázott vele. Aznap is, amikor a baj történt. Ferenc apja csúnyán lekapta, emlékeztette az ígéretére. Majd fogta a kész levonatot, hogy felvigye az igazgatóhoz láttamoztatni. Ez a munkás meg abban a hiszemben, hogy az ő fegyelmezetlenségét ment jelenteni, nyitott bicskával várta.

Ferenc apja kivédte a szúrást, a penge éppen csak megsebezte a bal tenyerét. Nem sokat törődött vele, de az ólom, amivel a nyomdában dolgoztak, megfertőzte a sebet, vérmérgezést kapott. Az orvosok már csak úgy tudtak volna segíteni rajta, ha amputálják a karját.

– Nem engedte! Nem, nem és nem!… – A fiú anyja mindig elsírta magát, amikor idáig ért az elbeszélésben. – Képzelheted, itt vagyok négy leánykával, te a hasamban, ő pedig makacskodik, hogy nem és nem, fél karral hogyan éljen tovább, hogyan dolgozzon?! A láz beszélt belőle, mert amikor lecsillapodott, már beleegyezett volna a csonkolásba, csakhogy késő volt… Kaptam utána nyugdíjat. De azzal mire mentem volna? Meg kellett nyitnom ezt a kávézót… – Az asszony szemét újra elfutották a könnyek. – Amikor négy hónap múlva megszülettél apád halála után, fehér fejkötőbe, fehér ingecskébe öltöztettünk. És az ingecske csipkéibe fekete szalagocskát fűztünk…

A fiú álmában megkérdezte az apját: – Tudtad, hogy megszületek, miért nem vártál meg? – Szelíden kérdezte, de a férfi mégis érezte a szemrehányást, nem válaszolt, csak szomorúan, szomorúan nézte a fiát. Szomorúan, ahogy a fényképen. Aztán a kezéért nyúlt, s a fiú adta, fogták egymás kezét, és elindultak a havas utcákon, puha, nesztelen léptekkel a vastag hóban, némán, de egymáshoz tartozóan a Fehér Sas tér felé…

Ünnepek emléke

Ifjúkorában apám néha ellenállhatatlan vágyat érzett magában a művészetek iránt; hegedülni tanult, s mivel neves szállodákban dolgozott mint étlapíró, felszolgáló, majd főpincér, alkalma volt a hotelok éttermeiben muzsikáló zenekarok prímásaitól leckéket vennie; de éppen így érdekelte a festészet is, igaz, inkább műgyűjtőként, semmint a rajzban vagy a piktúrában tevékenykedőként; művészekkel ismerkedett meg, akiktől képeket vásárolt, sokszor a hitelek fejében. S végül írt is; töredékek maradtak fenn egy vonalas, széles pepita füzetben. A tintaceruzával rótt sorok nagy lendülettel vezetnek be a történetekbe, de a harmadik vagy a negyedik oldalon a kéziratok mindig félbeszakadtak, a beszélyek soha nem nyertek befejezést. Gyerekkoromban sokszor kezemben volt ez a füzet, később eltettem emlékbe, s ha fel-fellapoztam, mindig elcsodálkoztam, mennyire erősen maradtak meg a kölyökkor emlékei apámban, mekkora nosztalgiával próbálta megörökíteni a múltba veszett időket, hogy ragaszkodott kamaszemlékeihez, a tájhoz, ahol felnőtt, a vidékhez, ahol élete kialakult. Az írások ezért is maradtak töredékek: csupán felcsillant valami a ködből, aztán bele is merült újra, nem lehetett igazán megragadni. Az elbeszélésmorzsák közül leginkább az volt mindig is a kedvencem, amelyik egy kalapvásárlásról szólt: Apám leírta benne, hogy miként indultak útnak fivérével Fülesről (ma Nikitsch, Burgenlandban) Keresztúrba (Deutschkreutz) új kalapot venni maguknak. Ünnep-előtti idő volt, talán húsvét vagy pünkösd közelgett, s ők ketten, legénykék szüleik jóvoltából számíthattak rá, hogy erre az alkalomra újat kapnak, noha a régit is ki lehetett volna még tisztítani – karimája körül a zsírosodást eltávolítani, a filcet némileg felgőzölni, a rojtolódott szalagot kicserélni; de talán ki is nőtték valamelyest, meg legényesedtek is, dukált nekik az új. Némi koronákkal a zsebükben nekivágtak az útnak jó időben, hogy Keresztúrról gyalogszerrel napszálltáig meg is forduljanak. Apámék Füles határában, egy pusztán laktak, nagyapám uradalmi gazda volt a Jakabmajorban, a Zichy-birtokon. Onnan jártak be a faluba, s meglehet, azért is kellett az új kalap, mert a pusztaiakat alaposabban végigmérik a községbeliek, jobban megnézték, mire telik nekik, mire nem; a sihederek adtak a megjelenésre, hiszen ünnepen rendesen kiöltözik az ember.

A történet a pepita füzetben ott ért véget, hogy kijutván a majorba vezető fasorból, percet sem késlekedtek rágyújtani dugdosott, maguk faragta pipájukra, ketten egyre, s pöfékelni emberesen a csípős szűzdohányt. Alighanem valamilyen mikszáthos fordulatot készített elő apám, ami majd a keresztúri kalaposnál kulminált volna, ha eljut odáig a történetében. De csak annyira futotta, hogy megörökítette a két boldog fiút, akik örvendenek a vásárlásnak, máris büszkék az új holmira, amiben majd parádézhatnak a népek előtt. Már maga a kirándulás is ünnepfélének számított, kimozdulni a köznapok egyhangúságából, munkátlanul tölteni a napot, nézelődni a vidéken, jövő-menő emberekkel találkozni, újat látni, híreket hallani a világból s esetleg perecet vagy medvecukrot venni valamelyik boltosnál. Apám gyakran emlegette szavakkal is, hogy milyen nagy dolog volt egy ilyen kalapvásárlás, ahogy mindenféle más új öltözék megszerzése is, hogy óvták, becsülték ünneplő holmijaikat, mennyire vigyáztak rájuk. Lábbeli, pantalló, ing, mellény, kabát, kalap – ott várta a szekrényben az ünnepek pirkadatát, hogy megszellőztessenek estelig, azután megint szépen a helyükre kerüljenek a levendulaillatú sötétbe.

Meglehet, nem húsvét vagy pünkösd, hanem búcsú előtt történt mindez; az is nagy ünnep volt, az asszonyok foszlós kalácsot sütöttek, tejeskávét adtak reggelire, még a cselédházakban is; az uraság, mert szeszfőzdéje is volt, kiméretett családonként fél liter erős törkölypálinkát, ezt aztán felvizezték, s az ebéd utáni pihenő után kiültek vele a házak elé, egyikük citerázott, másikuk bécsi harmonikán játszott; amikor pedig elfogyott a pálinka, valami jó lábú gyereket elszalajtottak borért a faluba, a korcsmároshoz. Estelig, etetésig muzsikáltak, danoltak, s akinek még volt kedve és pénze rá, beballagott a jószág ellátása után a községbe is, körülnézni. De ez már ráadás volt, mert az igazi ünnepet a délelőtt jelentette, a kiöltözködés a templomba, aztán a rekkenő hőségben vagy a fák árnyékában a ráérős beszélgetés mise után – fekete ruhában, kifényesített csizmában, cipőben, fehér ingben, simára borotvált arccal, megstuccolt bajusszal, tisztára sikált kézzel; meg a lófrálás a mézeskalácsosok sátrai, a cserepesek, nyergesek, rőfösök ponyvái körül. Aztán a fröccsözés, sörözés a Mersits-féle vendéglőben, míg csak el nem harangozták a delet. Az ebéd is gazdag volt ilyenkor mindenütt, a legszegényebb portákon is: aranyló tyúkleves hajszálvékonyra metélt tésztával, öblös tálban zöldségektől illatozott a csontokról leváló, remegő főtt hús, a nokedlis tyúkpaprikás zsírja vörösen ragyogott a tányérokban, a lerből vaníliás sütemény került elő: rácsos linzer, téglaszín baracklekvárral.

Magam is emlékszem ilyen ünnepekre, a cenki István-napi búcsúra, de a szelíd, nyári vasárnapokra is, amikor a hajnali, megszokott neszek helyett csak fél nyolc felé koccantak meg az edények, csapódott a tűzhely ajtaja, s csapta meg orromat a forralt tej gőze; az asszonyok indultak a korai misére, hogy ebédfőzésre hazaérjenek, a férfiak még ellátták a dolgukat a majorban, s csak azután mosakodtak, öltöttek ünneplőt, kefélgették kalapjaikat, kerestek elő a sublót fiókjából tiszta zsebkendőt, s igazítottak még egyet a tükör előtt a nyakkendőjükön.

Más volt az ünnep, a vasárnap, mint a többi nap, nem csak a munka szünete miatt, de mintha másként lett volna kék az ég is, másként zöld a fa lombja, vagy patyolatfehér a hó, az eső is másként permetezett ilyenkor, a szó is másként hangzott, másként csendültek a tárgyak, szálltak az illatok; békesség és nyugalom, derű és szelídség ülte meg a világot.

Apám, aki anyjától öröklötten rendszeres templomjáró volt, idős korában sokat östörgött azon, hogy a családból már csak anyám követte őt a misékre, el sem tudta képzelni az ünnepet istentisztelet nélkül, de nem annyira a vétek miatt, mint inkább szokásból. A szertartás adta meg a nap hangulatát, s tette emelkedetté a lelket; az, hogy készült, felöltözött, elindult, részt vett valamin, amin eszmélése óta mindig is, télben és nyárban, háborúban, fogságban, egészségesen és betegségből lábadozva, boldogan és boldogtalanul, gyerekként, ifjúként, korosodó férfiként, sikerei teljében vagy sorsa hanyatlása idején, apám számára biztonságot jelentett; ez a folytonosság, hogy van valami, ami ismerős és változatlan hosszú évtizedeken át, miközben a világ így-úgy alakult és alakul, miközben a történelem hiteket morzsolt szét, és hiteket teremtett, hogy újra szétroncsolja azokat; és megint másokat lökjön fel helyettük, ez az ünnepekben meglelt kontinuitás serkentette őt a templomba járásra elsősorban, bár hívő volt, ha nem is bigott – ahogy szerette hangoztatni.

Ha azt mondom, ünnep, nem zászlólobogásos, trombitaharsogásos, katonazenés, szónokok sztentori hangjától zengő, piros betűs ünnepélyekre gondolok, hanem falusi templomok tömjénillatú hűvösére, a Fő utca fellocsolt járdáján a hosszú sétákra valamelyik polgárista lánnyal a délutáni litániáról jövet, lugasok darázsdongásos csendjére; vagy a pesti bérházak szürke falán végigcsorgó sárga napfényre, a gangokra kitett hokedliken üldögélő férfiakra, akik a déli – uri – mise előtt még elszívnak egy hülznis cigarettát ingujjban, mellényben (ingujjuk hossza a muszkli fölött takaros gumigyűrűvel van felfogva), simára kefélt hajukat necc szorítja a koponyájukra, ujjukon pecsétgyűrű, és a Modiano hüvelybe töltött illatos száldohány füstjével együtt jólesőn szippantják be a konyhák nyitott ajtaján kiszálló rántott húsok és uborkasaláták szagát, melyek ugyan kissé összevegyülnek a pincék mélyéről felszivárgó dohszaggal. Rádió szól, egyvelegeket játszik a stúdióban a szalonzenekar, Strauss-keringők, polkák…

Vagy ott voltak az óbudai kerthelyiségek, a muskátlis, piros salakos nyári vendéglők, ahol a vasárnapi urak és hölgyek kettépattintható bécsi virslit ettek ebéd előtt, tormával, vagy zónapörköltöt fogyasztottak, jeges sört kortyolgattak, ernyők árnyékában enyhet keresve, trécselve, diskurálva, sós kiflit ropogtatva. Emlékszem a vári utcákra, a kalapos dámákra, a sétabotos férfiakra, akik a Bástya sétányon grasszáltak, habos kávét ittak a Ruswurmnál, misét hallgattak a Koronázó-templomban, lornyonnal, cvikkerrel nézték a Halászbástyáról a Dunát, a folyón a hajókat, Pestet, azután fiákerbe ültek, s elhajtattak ebédelni.

Emlékszem nagyapám vári vendéglőjében a vasárnapi közönségre: kőművesekre, kéményseprőmesterekre, banktisztviselőkre, asztalosakra, hentesekre, üvegesekre, nyomdászokra, urasági inasokra – öltönyeikben, kamásnisan, lapos szalmakalapjaikkal, kézelőikkel, mandzsettagombjaikkal, nyakkendőtűikkel valamennyien egyformán elegánsak voltak, csak a kezükön, körmükön látszott a mesterség. Péksegéd vagy postafőtiszt ünnepi öltözékben csaknem megkülönböztethetetlen volt egymástól.

Ez volt az ünnep – mássá lenni, de nem a többitől különbözni, hanem köznapi önmagunktól. Valamiféle demokráciát is pótolt: egyenlőséget biztosított, ha másban nem is, de legalább a külsőségekben. Aztán az ünnep estéjén újra szögre kellett akasztani a jelmezt, s felvenni a gúnyát, a könyökvédőt, az overallt, a mesterkötényt, a köpenyt, s várni megint a hetedik napot, amit az úr megáldott, azaz megszentelt, mivel hogy azon szűnt volna meg minden ő csinálmányának csinálásától, melyet teremtett vala az Isten, hogy azt elvégezné.

Frontátvonulás

A nemrég mindent patyolatfehéren befedő hónak már csak mocskos buckái maradtak meg a városban, jéggé keményedett, sártól, koromtól megfeketedett hókupacok, sáros lé csordogál alóluk a kanálisok felé, piszkos kis patakok, mégis a tavasz közeledtének illúzióját keltők. Néhol még fogságba ejtett autók vesztegelnek a tél páncéljába rekedten, de a többség már kiszabadult, és veri, veri fel a szennylét a járdákra; a várost majd csak a lemosó, enyhe esők és szárító szelek fogják megtisztítani, de ilyen a télutó, sár, latyak borít mindent. Szürke köd ül a házakon, a fekete faágakon áttetsző vízcseppek remegnek, a tél könnyei. Puha párába vész a háttér.

Mentőkocsi szirénája vijjog, elhajt mellettem a fehér autó; a kék lámpa fel-felvillan a ködben.

– Front van… – mondja valaki.

Utat adnak a mentőnek az autók. Van valami nyugtalanító ebben a melegedő februárban s a nyirkos enyhületben. Telefonra várok az útszélen, a fülkében karcsú szőke nő beszél, elfordul, ráhajol a kagylóra, úgy diskurál hosszan, idegesen.

Megint egy mentőkocsi a nyálkás, csillogó úton. Kettéhasít ez a hang, átvág rajtam, mint egy ostorcsapás. A karcsú, szőke nő végre átengedi a telefont.

– Halló!…

Megszakad a vonal, újra tárcsázok, kattogás; a fülke üvegén vízgyöngyök; nincs vonal, türelmetlenkedem, becseng.

– …hát nem tudtad?! Tegnap reggel! Azt hittem, már megtelefonálták…

Nem. Még nem tudtam.

– …frontátvonulás! Panaszkodott erre az időjárásra. És tegnap reggel… Kétszázhetvenre szaladt fel a vérnyomása…

A mentőt kilenckor hívták, tízre érkezett. Az asszony nyolckor lett rosszul, a körzeti orvos nem volt benn, kilenc felé járt, mire kiment hozzá. Az asszony akkor már két órája volt eszméletlen.

Útra készültek éppen, elszédült, hányinger kerülgette, panaszkodott, bement a fürdőszobába, a társa várta, utána ment, ott találta eszméletlenül.

Agyvérzés. Szirénázva vitte a mentő a kórházba.

A homlokán volt egy kis forradás, erre gondoltam a telefonálás után; a homlokán az a kis forradás, amit én okoztam, ez jut az eszembe. Kislány volt még, Terenyén laktak, ott nyaraltam náluk, ugráltunk a bőrgarnitúrán a szalonban. Szalon! Valamelyik szoba a szolgálati lakásban, ahová a malomellenőr papa beköltözött a családjával. Kinn rekkenő nyár volt, kergettük egymást a kertben, incselkedve, unokatestvérek a vékony karókra felfutott, virágzó babszárak között, aztán be a hűs házba, fel a bőrfotelokba, meglöktem őt, beverte a fejét az asztal szélébe. Ömlött a vér a felhasadt bőr alól. A sebet három kapoccsal fogta össze a falusi orvos. Hazafelé már nevetett, barna, hullámos, dús haja volt, felfutó, ívelt szemöldöke, széles arca, az arcában kis gödröcskék. Nem haragudott, csak én voltam megszeppenve, sajnáltam; évek, évtizedek múlva is bántott ez a forradása homlokán. Ám derűsen emlegette mindig: – Ezt te csináltad! – Az unokabátyja voltam, három évvel idősebb, mint ő, neki csak öccsei voltak, kedvelt, szeretett.

Pedig ritkán találkoztunk, mert mindig költöztek, vidékről vidékre helyezgették az apját; Balassagyarmat, Szikszó… Szép, magas férfi volt az apja, pénzügyi szakember; valamikor festőnek készült, maradtak képei, olajfestmények fekete, lakkozott keretben még akadémista korából. Aztán a Felvidék visszacsatolása után Kassára költöztek, az ősi házba. Nagyanyám járt hozzájuk a Keletiből induló gyorssal; sokat mesélt róluk meg az udvarukon épült nagy csűrről, a régi kúriáról, a szalonról, ahol a bőrgarnitúra állt. – Amiről Terenyén lelökted Olgit!…

Negyvennégyben tízéves volt, de eljött egyedül látogatóba hozzánk; az Alföldön voltunk egy tanyán, oda érkezett; én mentem be érte a tíz kilométernyire lévő faluba, a vasútállomásra a tejeskocsin. Hátul zörögtek a kannák, mi a bakon ültünk a kocsis mellett az istállószagú pokrócon, fogta a kezem; így értünk be a poros dűlőkön a tanyára. Bombázták Ceglédet, Szolnokot; repülőrajok szálltak a magasban, délelőttönként felmorajlottak a Liberátor-kötelékek, fürge Moszkitók röpdöstek körülöttük, hullott a sztaniol az égből, de nyár volt, gyerekek voltunk, sárga belű görögdinnye érett a mezőn, s a közeli réten fiók bíbiceket fogtunk a nedves zsombékok között. Aztán visszautazott Kassára a szüleihez, de ősszel együtt voltunk ismét; a nyugati határra költöztek ők is velünk, apám rokonaihoz a háború meg a légitámadások elől. Ott ért bennünket a front. Nagy tél volt akkor is, hótorlaszok zárták el az utakat, árkokat kellett ásni a hóban, hogy eljuthassunk a boltba, sort állni kenyérért, dohányért, sóért; német katonák szállásolták be magukat hozzánk; bácskai menekültek érkeztek ekhós szekereken; aztán megjött a tavasz, ágyúszóval jött a húsvét, a házban szovjet katonák laktak, kozák lovasok vágtattak a kertek alatt, s amikor megindultak a vonatok, az anyjuk felpakolta őket, mind a négy gyerekét, és szerkocsin, szénhalmokon utazva igyekezett vissza a férjéhez. De már nem mehettek Kassára; akik a visszacsatolás után költöztek a Felvidékre, azokat kitoloncolták, ráadásul az apjuk is elhagyta őket. Így hát, otthontalanná válva, velünk laktak sokáig.

Úgy éltünk, mint a testvérek, kilenc gyerek; táborokra szakadtunk, pártoskodtunk, de ő mindig velem tartott; többé soha nem ejtettem rajta sebet. Később elkísértem a táncdélutánokra; szép, magas lány lett, hosszú hajú; felkérték a fiúk, én távolról figyeltem, az anyja rám bízta, s bízott bennem ő is. – Az unokabátyám!… Akkoriban, ötvenöt táján tudták visszaszerezni Kassáról a bútoraikat, mert negyvenötben csak egy kis csomaggal távozott onnan az apjuk; tíz év múlva mentek át érte a határon, kiraktuk a vagonból az ágyakat, a szekrényt, edényeket, lámpákat, nippeket; a rokonok őrizgették meg nekik padláson, csűrben. – Erről löktél le! – nézte a kopott bőrfotelt; kopottak voltunk mi is, meggyötörtek, de nevettünk.

Ötvenhatban egy ismerősük rájuk hagyta a lakását, s kiment az országból; így jutottak otthonhoz végre. Nemsokára férjhez ment, a férje művezető volt, ő meg irodába járt, gyerekeket nevelt; két lánya született, aztán jöttek az unokák. Észrevétlenül, csendben, nyugodtan élt, mindig szelíden fogadta sorsát. Hamar megözvegyült, de újra párra talált, csinos asszony volt, jólelkű, derűs.

– …hiába. Az orvosok tehetetlenek voltak. Tudod, hogy még csak ötvenhárom éves volt?

A sápadt homlokon a vékony kis sebhely. Erre gondolok a telefonálás óta. Az a régi nyár, a kertből a szalonba zuhogó fény, egy kislány nevető arca, a csillogó asztallap s a bőr alól előserkenő, piros vér…

A fekete faágakon vízcseppek, februárban. Remegnek, lehullanak, újabb cseppek futnak a helyükbe.

Puha párába vész a háttér.

Az eltűnt pillanat

Régi, bekeretezett családi fotográfiát akasztott ki valaki egy utcai márványtábla fölé, a valaha-híresség-lakta ház falára, az ünnepi koszorúnak szánt kampóra. Arra jártomban vettem észre, első pillanatban fel sem tűnt, mennyire bizarr, csak néhány lépés után fordultam vissza jobban megnézni, mi is szúrt szemet nekem az emléktábla alatt.

Vékonyka, barnára festett gipszkeretben, üveg alatt, paszpartuval körülfogott fényképet láthattam: egy anyát két kisgyermekével.

Hamarjában azt hittem, az elfonnyadt koszorú helyére a nevezetes ember családi albumából került ki egy kép, de nem; a márványba vésett név viselője a múlt században élt, ez a fénykép pedig a mi korunkban, a harmincas évek derekán készült: sütővassal hullámos hajúra frizurált, csipkegalléros asszony mosolyog rajta mackóval játszó kisfia és nagy masnis leánykája fölé hajolva.

Kik ezek? Hogyan kerültek ide?

A ház falán egy fénykép, keretben, üveg alatt, mint egy szobában, egy enteriőrben?

Aztán láttam, a járdaszélen mindenütt kupacokban-halmokban lomok hevertek. Kibelezett televíziós készülékek, rozsdásodó hűtőszekrények, roggyant díványok, felhasadt kárpitú, törött lábú fotelok, foncsorukat vesztett tükrök, vásott lábbelik, nejlonzsákba gyömködött rongyok. Lomtalanítást hirdetett a kerületi hivatal, s itt, ezek között a roncsok között találhatta valaki ezt a családi fényképet, onnan emelhette fel, húzhatta elő, mert megakadt rajta a tekintete, vagy éppenséggel guberálás közben akadt rá, forgatta, nézegette meglepetten: ni csak, egy teljesen ép…

Egy teljesen ép – micsoda? Családi kép? Mit kezdjen vele? Minek neki ez az idegen nőt, idegen gyerekeket ábrázoló fénykép?

Elképzelem, ahogy zavarba jött, már nem volt szíve visszadobni a lomok közé, de elvinni sem akarta. Személyes tárgy. Nagyon is személyes. Valakinek sokat jelenthetett, de neki?!

Arra is gondolhatott, hogy talán véletlenül került a szemétbe, nemigen szoktak így kidobni egy képet. Netán keresik is, keresni fogják, lejönnek az utcára idegesen, kétségbeesetten: – Jaj, a mama képe! Tudod, amin a mama és mi ketten!… Vagy: – A nagymama meg anya és az öccse!… Vagy: – A tánti! Hiszen emlékszel! Vilma tánti meg a két gyereke, Ellus és Géza! Akik nyáron mindig feljöttek Pestre egy hétre… harminchatban… akkor adhatták emlékbe azt a képet! Hova lett? Hogyhogy kidobtad? Hogyhogy!!… Még negyvenháromban is meglátogattak minket… aztán már… hiszen emlékezhetsz… aztán már, szegények!… Vagy: – A Géza és az Ellus! De hát hogy kerülhettek a lomok közé? Istenem, utoljára ötvenben találkoztunk… Vagy: – Tudod, amikor ötvenhétben Bécsből írtak, még kérték is, hogy tegyük el azt a képet!… Meg kell találnunk!…

Erre gondolhatott a megtaláló, s valami feltűnő helyre akarta tenni, hogy a hajnali szállítók elől megmentse, hogy ne lapátolják fel a teherautóra, ne zúzzák össze, ne semmisítsék meg. Ezért akaszthatta fel a márványtábla alatti kampóra.

De nem kellett senkinek. Még napok múlva is ott függött a falon, a járókelők elsiettek mellette, még csak azt sem mondhatnám, hogy megbámulták volna, mint szokatlan látványt. Én azonban mindennap megnéztem. Megálltam előtte – megállított, vonzott. Ismerősség áradt a fotóról, valami bizalmasság, meghittség. Alig volt rajta nyoma az időnek, bár üvege alá némi por gyülemlett, ötven év pora. Kissé megszürkült a paszpartu, itt-ott megsárgult a fotográfia is, a keret barnasága alól néhol előfehérlett a gipsz, az egész mégsem volt avíttas. Eleven, friss volt az a mozdulat is, ahogy a hullámos hajú asszony boldogan nézi gyermekeit, a játék mackót szorongató kisfiút és a dundi kislányt.

A pillanat. A boldogság pillanata.

Egyszerű műtermi fotó volt, a mester bizonyára beállította őket, vesződött a gyerekekkel, hogy nyugton maradjanak a kamera előtt, meg kellett várni, hogy megigazítsa a masináját, fejére húzza a fekete leplet, felemelje a kezét, szóljon figyelmeztetően, majd lobbanjon a magnézium, s bizony ehhez türelem kellett, az anya tartásában még sincs merevség, a gyerekek is bátran néznek a lencsébe, zavar nélkül, cseppet sem mereven.

A pillanat tökéletes.

Ez a tökéletesség vonzott a képhez naponta. Ez a nyugalom, béke, ez a szerető, anyai gyerekek-fölé-hajlás, ez a biztonságot nyújtó féltés-óvás. Néztem őket, ismerkedtem velük. A nő a képen még nem lehetett harmincesztendős. A sötét, rövid haj, a sima váll, a nyak íve, a meztelen felsőkar, a barna – feltehetően barna – szempár, a szájszegletben a szelíd mosoly egyre ismerősebb lett.

A fotón volt mégis valami nyugtalanító. Eleinte nem tudtam, micsoda. A kép idilli, a kompozíció – és a helyzet – harmonikus, akkor hát mi?

A gyerekek. Rájöttem, hogy a gyerekek. A nő asszonyisága, anyasága mindenkoronvalónak hatott, de a gyerekek… Ezek akkor indultak neki az életnek. Ötven éve. És mi minden történt ebben az elmúlt öt évtizedben! A fotografálást követő második évben kitört a világháború, s ők úgy nőttek fel, hogy körülöttük lángolt a föld. Aztán a háborút követő idők, az ötvenes évek, a katasztrófák. Vajon ez a két gyermek mivé lett? Mi lett belőlük: gyilkos vagy áldozat? Mit tanultak meg: szenvedni vagy szenvedtetni? Meghúzták magukat, vagy karriert csináltak? Hivatalban ültek-e, vagy börtönben, boldogok lettek-e, vagy boldogtalanok? Megéltek-e szép szerelmeket, vagy magukra maradtak? Lettek-e fiaik, lányaik, akik fölé ők is odahajolhattak védőn, szeretőn, óvón, aggodalmasan, reménykedőn? Hittek-e, vagy hitetlenségre szoktatta őket a kor, gyanakvásra, bizalmatlanságra, vagy éppenséggel belevetették magukat egy eszmébe, s győztek vagy rajtavesztettek? Megrontotta-e őket a keserves évek okozta félelem, vagy el tudták felejteni a rettegést, ki tudtak gyógyulni belőle? Itt a képen még semmi baj. Még biztonságos és nyugalmas minden. Még minden jól sikerülhet.

De sikerülhetett-e?

Ez vonzott a képhez, ezt kellett néznem mindennap, a pillanatot, amikor a jövő még nem volt sehol, csak a szeretés, a sugárzó barna szempár.

Aztán egy reggelen vagy egy estén eltűnt a kép. Leakasztották vagy leakasztatták, mint az emléktáblát megcsúfoló blaszfémiát.

– Nem tudja, hova lett? – kérdeztem a közeli újságárust. Vállat vont, nem is érdekelte a dolog. Talán nem is látta, talán nem is tudta, mit keresek. Jöttek-mentek az emberek, ott nyüzsögtek a standjánál, vették a hírlapokat. Ő meg kiabálta a híreket, mert megérkezett az esti lap, tele friss szenzációval.

Villamoson

Suhan velem a villamos, az 59-es, fel a Nagyenyed utcán, a Böszörményi úton a Németvölgyi felé a színes őszben. A pálya mindvégig emelkedő, de a gyors járatú szerelvénynek ez meg se kottyan, vágtat, mintha sík vidéken vinnék kerekei.

A Németvölgyi úton juharlevelek hullanak a nedves földre. Október van, a nap a felhők mögül süt, hűvösödik az idő. A villamos ablakán becsap az ősz fanyar illata.

Eszembe jut, hányszor is jártam már errefelé fél évszázadnál is több idő óta, hányszor utaztam ezen a járaton, különösen ilyentájt, gesztenyeérés idején, vasárnap délutánonként a Farkasrétre menet, milyen régóta ismerem ezt a vonalat. Elönt valami különös érzés, olyasmi, amit egy birtokos érezhet ősi kastélyával dicsekedőn.

Ülök a csővázas, műbőr huzatú ülésen, és felrémlenek azok a régi kocsik, a lakkosan fénylő lécpadok sárga-barna csíkozása, a fakeretes ablakok, a díszes öntöttvas pillérek a tető alatt meg a szerelvény mennyezetén görgőkön végigfutó bőrszíj, amit indulást jelezve megrántott a kalauz. A kalauz! Délidőben, nyáron az üresen döcögő villamoskocsiban bóbiskoló kalauz, vagy a zsúfoltságban ügyesen furakodó, a tömegben mindenkihez időben eljutó, a le- és felszállókat figyelő, a jegyeket árusító, kezelő, a végállomásokon az áramszedőt kötéllel menetiránt átbillentő kalauz.

– Kérem a jegyeket! A jegyeket kérem! Kérem kezelésre…

A régi járatok. A régi, nagy múltú 6-os a Körúton. A mindig zsúfolt hatos; fürtökben lógtak lépcsőin az emberek, tele volt a kocsi, tele a peron, szorongtak a lépcsőn kapaszkodva, egymást taszigálva, egymást markolva az utasok, nem volt már egy talpalatnyi hely sem, mégis felfértek mindig újabbak és újabbak, hiába füttyögött a rendőr, hogy leszállni, leszállni onnan, azt akarja, hogy lesodorják az autók?… A lépcsők mindig tele voltak.

A 6-os megvan, de hol a 10-es? Ott zötyögött végig a szűk Király utcán, az is régi ismerősöm, meg a 46-os. A negyvenhatos a Keletitől ment a Nyugatiig. A Baross tér sarkán, a Meinl-bolt előtt, a Bethlen Gábor utcából indult. Ügyesen szelte át a várost pályaudvartól pályaudvarig. Tele volt átutazó vidékiekkel, az ülések között bőröndök, batyuk, vesszőfonatú kofferok; a 46-os híres volt országszerte. Aztán ott volt a 75-ös, ez a modernnek számító, középajtós, félköríves homlokzatú, kétkocsis szerelvény. Ez is a Keletitől indult, átment Budára, a mai Lékai téren volt a végállomása. Átszálltunk róla az ötvenkilencesre. Az 56-os megvan, ez vitt ki Hűvösvölgybe, ki a zöldbe, igazi síneken, vagyis olyan pályán, mint a vasúti: kátrányos talpfák kőzúzalék ágyban…

Olvasom, hogy az idén ősszel lett százéves a pesti villamos. Száz év! Ez igen, ez már kor, ez már tiszteletre méltó! Három-négy generáció. Apáink, nagyapáink, dédapáink villamosa is ez; micsoda régi családi holmi!

Gyerekkoromban, ha a nyári vakációról jövet a vonat átcsattogott velünk a dunántúli tájakról az Összekötő híd vaslemezei felett, s azután a Duna partján nemsokára megláttuk az első villamoskocsit, megdobbant a szívünk: megérkeztünk, itt vagyunk Budapesten. A sárga szerelvények csengős-zörömbölős-vinnyogó hangja, a kanyarokban a kerekek fémes sikolya a vaspályán, mint valamiféle felerősített köszörűzaj, egyszeriben az otthonosság érzetével töltött el: ez már a főváros, a város! Ez már nem vidék!

Sokáig azt hittem, csakis itt, ebben a metropolisban van villamos e hazában, így hát mélységesen csalódtam, amikor egyszer Pécsre érve a pályaudvar előtt megláttam az ottani zöld szerelvényeket. Sín, áramszedő, vezeték az úttest felett: semmi kétség, ha más színű is, de Pécsett is van villamos. Hiszen jártam már másfelé: Győrben, Sopronban, de mindenütt csak kávébarna Mávaut buszokat láttam városi forgalomban, úgy véltem, vidéken nem is lehet más – a villamos, az Budapesté.

De a százéves, az valóban csak a székesfővárosé.

Emlékszem a nyitott peronokra, a lépcsők felett az ügyes rácsra, amit csak ritkán zárt fel a kalauz, az utasok legalábbis soha, leeresztve hagyták, így aztán könnyen lehetett fel- vagy leugrálni is, noha a menet közbeni ugrálgatás nem volt veszélytelen. Elég volt egy rossz mozdulat, s máris a kerekek alá kerülhetett az ember. Mégis sokan csinálták. Még a megállók előtt landoltak, vagy kanyarokban, amikor lassított a szerelvény. Ma már nem lehet ugrálni, az ajtókat induláskor automata rendszer zárja; aminthogy tujázni sem lehet, az utolsó kocsi hátsó lökhárítóján utazni, a kikapcsolt pótkocsi-vezeték vastag gumicsövébe kapaszkodva. Iskolatáskás gyerkőcök, kötényes inasok, ágrólszakadtak kedvenc – kényszerű – utazási módja volt ez; indulás után lehetett csak bravúros gyorsasággal, fél fenékkel ügyeskedve felugrani az ütközőre, s meghúzódni ott a következő megállóig, mert ha a kalauz észrevette a potyázót, lecsöngette a kocsit, vagy a peronablakon alattomban kihajolva lekapta – mondjuk – a diák sapkáját, az ilyet pedig nem volt tanácsos megvárni. Víg utazások estek a tuján, ingyenes és izgalmas utazások.

A jegyek. A jegyek is eszembe jutnak, a szakaszjegyek meg az átszállók. Emlékszem, volt persely is a kisszakasszal utazóknak; a vezérkocsi első felében lehetett, nem is tudom, hány megállót villamosozni, ha felszálláskor pénzt dobott az ember a lépcső mellé szerelt fémdobozba. A jegyek formája változott az évtizedek alatt, s persze a tarifa is. Ha átszállóra gondolok, a hetvenfilléres jut eszembe. A város vázlatos térképét nyomták a jegyre, a vonalak feltüntetésével, ezeket csippentette ki lyukasztójával a kalauz; egy órán belül legfeljebb négyszer lehetett átszállni, csupán egy Duna-hidat érinteni, s a legrövidebb úton kellett a célhoz érni.

A háborús években színes jegyeket nyomtak, már nem tudom, miért, csak az akkori viccre emlékszem. Felszáll egy részeg ember a 6-osra, odadülöngél a kalauzhoz, és azt mondja: – Kérek egy átszállót! – Pirosat vagy fehéret? – kérdi gépiesen a kalauz. Mire az illető felderülő arccal: – Kadarkát, persze, kadarkát… kevés szódával!…

A pesti villamos. A fővárosi villamos. Idegen országokban járva sokféle városi vasutat láttam már, halk suhanású, elegáns, pompás szerelvényeket. De a villamos – vagy ahogy régen mondtuk: a villanyos – nekem mindig is csak ez. A pesti. A budai. Akármilyen is, de csak ez.

Suhan velem az 59-es az őszben. Gyors, fürge kocsi, nem érzi az ember az emelkedőt. Nyílik, csukódik az ajtaja a megállókban önmagától, a vezető mikrofonba mondja az utcaneveket. A géphang személytelen. Nincs kalauz, az utasok maguk kezelik jegyeiket, vagy bérletük van. Bizalom. Zárt kocsik: biztonságra törekvés. De néha ellenőrök bukkannak fel, váratlanul, hogy éberségükkel szolgálják a vállalat érdekeit. Kétfelől szállják meg a kocsikat, hogy senki se bújhasson ki a számonkérés alól. Majd az utazás ismét zavartalan.

Némafilm

Olyan a fény, mint nyáron, olyan színesek még a kertek, zöldell a lomb, s könnyű ruhákban járnak a nők, meztelen karral, meztelen vállal, harisnyátlanul a pántos cipőkben, ingujjban a férfiak még a csípős reggeleken is, mert hűs már az éj meg a hajnal, de nehéz lemondani a nyárról.

Gyerekzsivaj sincs már a házakban, tereken, csak az iskolák ablakaiból árad a hangzuhatag, míg el nem némítja az élesen felberregő csengő.

Délelőtt.

A csendes utcán ketten mennek; idős pár; a férfi halad elöl agyontisztított, agyonvasalt csíkos öltönyben, nyitott nyakú ingben, szalmakalaposan. Kövérkés, termetes; puha, barna magas szárú cipője széttaposott ennek a hatalmas testnek a súlyától. Vászonból varrt, tömött szatyrot cipel, ahogy lép, kissé sántítva valamiféle csípőfájdalomtól vagy egyéb, a csontjaiba alattomban befészkelt bajtól, a kabátja szára csaknem a térdéig laffog; szabad kezével egyre csak int maga mögé a válla fölött hívón, sürgetőn, de nem néz hátra, s nem is szól, csak megy, megy a lejtős utcán.

Mögötte az asszony minden hívó, sürgető intésre szuszogva bólint, meggyorsítja lépteit, de lemarad mégis; testes ő is, feszül rajta a virágmintás kartonruha, a kötött ujjas; bokáját szorítja a cipő szára, piros az arca, ahogy igyekszik a férje után.

Forgalmasabb útra érnek, át kell menni a zebrán, itt már zajlik az élet, autó-autót követ, várni kellene, hogy csituljon a beláthatatlan áradat, de a férfi türelmetlenül nekivág. Most valamelyest együtt haladnak, az asszony legalábbis csak kicsit marad le; fékez az egyik kocsioszlop, de a belső sávon vadul a zebrára hajt egy autó; fékcsikorgás; az asszony rémülten a férje után kap, elrántja a monstrum elől; ott állnak egy pillanatig bénán a gépek között, de felvillannak a reflektorok figyelmeztetőn, továbbmennek hát sietve; a férfi lerázza magáról a felesége kezét, krákog, köhint zavarában-dühében; átvergődnek a túloldalra a füst és moraj tengerén.

Szűk utca, sötét – itt a ház, ahol évtizedek óta élnek; a falakon a régi és a még régebbi harcok nyoma, golyóvájta lyukak a szürke vakolatban; a kapualj homálya, kukák bűze, macskaszag, bemocskolódott, sápadt fényű villanykörte a lépcsőházban.

Első emelet.

Mennek a gangon, ahogy az utcán, elöl a férfi a szatyorral, hátra-hátraintve a válla fölött, mögötte az asszony bólogatva, zihálva.

A konyha csendje. Kirakják a viaszosvászonnal borított asztalra a piacról, boltból hazacipelt holmit: zöldséget, paradicsompaprikát, kaprot, nyári almát, tejet, lisztet, darált húst, szalonnát. Helyre tesznek mindent, polcra, szekrénybe, hűtőbe; a férfi csak ezután veszi le fejéről a szalmakalapot, bújik ki a nyűtt zakóból; az asszony meg pongyolát vesz fel, s nekilát, hogy elkészítse az ebédet.

Az ura odatelepszik a hokedlire, szétteríti az újságot, forgatja, lapozgatja, olvas.

Hagyma- és zöldségillat a levegőben. Víz zubog, kis gőzfelhők a tűzhely fölött. Az asszony zsemlét áztat, összegyúrja a fasírtnak valót. Amikor sercegni kezd az olaj, a férfi felpillant, összehajtja az újságot, bemegy a szobába.

A redőny még lehúzva.

Áporodottság árad a falakból, holmikból. De azért rend van, reggel, mielőtt vásárolni indultak, a felesége rendet rakott. Csak szellőztetni kellene. Felhúzza a redőnyöket, megáll a nyitott ablaknál, látja az utcát, az autók tetejét, a galambokat a párkányokon, a szemközti ház ablakainak egyikében egy arcot – egy fiatal nő arcát. Az arc mozdulatlan, sötét haj keretezi, a sötét haj belevész a szoba homályába – az arc, mint egy látomás. Szép homlok, szép orr, szép száj; ott van néhány méternyire tőle az utca szakadéka fölött; a férfi önkéntelenül biccent, köszön, felemelt kézzel int, de az arc mozdulatlan.

Ajtó nyílik a háta mögött, a felesége jött be, hozza a papucsát, leteszi a fotel elé; a férfi megfordul, a fotelba ül, kifűzi utcai cipőjét, megmozgatja a lábujjait, aztán belebújik a bőrpapucsba. Az asszony kimegy, nyitva hagyja az ajtót, hallani, hogy tányérokat rak a konyhaasztalra; ebéd. A férfi visszatér, az ablakhoz – de már nem találja a szemközti ablakban az arcot. Hirtelen nem is tudja, melyik ablakban látta, a szeme káprázik a kinti fénytől, sehol sincs az arc, pedig szeretné újra látni.

Ebédelnek. A konyhában ételszag; jó az ebéd, a felesége ízletesen főz, de mértékletesen kell élni, az orvosok is mondják, meg aztán minden nagyon megdrágult, a nyugdíjból alig futja a kiadásokra. Eladogatnak ezt-azt, könyveket, régi porcelánt, lassanként kifosztják magukat, pedig azt rebesgetik, hogy nehéz idők jönnek.

Esznek. Mohón, étvággyal, ahogy a gyerekek szoktak enni, jó a fasírt, a főzelék. Be lehetne vinni a Bizományiba azt az ólomkristály vázát is, amit ő, a férfi kapott nyugdíjazásakor a szaktársaktól. Micsoda ünnepély volt! A legjobb műhelyfőnök – így ölelgették a búcsúzáskor. Talán lehetne kapni valamennyit azért a vázáért.

Délutánra felmelegszik az idő. Átjárja a szobát a szeptemberi meleg; az asszony végzett a konyhával, pohárban vizet, kis tányérkán tablettákat hoz be a férjének: a szokásos gyógyszereket. Megvárja, amíg lenyeli őket egy-egy korttyal, aztán elhelyezkedik a kanapén, nekilát kötni. A férje nézi, hogyan járnak a kötőtűk, aztán eszébe jut, hogy neki meg elő kell keresni egy nyugtát, mert valami félreértés van a lakbérbefizetés körül, előveszi a szekrény aljából a madzaggal átkötött cipősdobozt, levelek, fényképek, iratok hevernek benne, ölében tartva kutat-turkál a papírok között.

Csend.

Felpillant – az asszony elejtett kézzel, hátrahanyatlottan ül a kanapén, a kötés a tűkkel mellette hever a földön. Megrémül; kihűl ereiben a vér, de nem tud felállni azonnal, csak bámulja a feleségét, aztán egy pillanatnyi szédülésből hirtelen magához térve felugrik. A dobozból széthullanak a cédulák, fényképek. Ijesztő a hátracsuklott fej, a nyitott száj. Dermedten hajol föléje, megérinti a vállát, az asszony felhorkan, előrekapja a fejét, szeme tágra nyílik, nem ért semmit, elszundított, felriasztották. Keresi a kötést, lehajol, felveszi, nekilát. A férfi tekintetében még ott a rémület, elfordul, hogy ne lássa az asszony. Összeszedegeti a doboz tartalmát, s akkor kezébe kerül egy kép, egy női portré, sötét haj koszorúzta sápadt, szép arc. De hiszen ez az az arc! A szemközti ablakból!

Nem. Ez a felesége lánykori képe.

Azért odaáll az ablakhoz. Hátha. Hátha feltűnik ott az az arc. Hátha újra láthatja.

De nincs ott senki. Csendes a délután. Csak a kötőtűk koccannak néha.

A színház: csoda

Drongról mesélek megint, mint valamikor régen, a nagy bohócról, ki jó barátja Dringnek. Együtt jártak-keltek ők sokáig a világban, idegen és hazai tájakon, tóparti őszben barangolva, rozzant hotelokban megszállva, víz ragyogásában gyönyörködve, lombhullatta fák alatt, s jártak telekben, nagy havakban, jártak csendes ösvényeken az életről eldiskurálva: halálról, nőkről – és a színházról! A színházról, mindkettőjük nagy szerelméről. Boldog idők! Amikor még lehetett szeretni az esténként benépesülő nézőteret, a bordó bársonyfüggönyök ráncait, súlyos hullámait, a kigyúló reflektorokat, a gyönyörűséges színésznőket, a rozzantan is hatalmas tehetségű színész urakat, a csitri naivákat, a nagy hasú buffókat, a szerelmet valló szépfiúkat és a karjukba hulló dús keblű asszonyokat – a rivaldafényt! A rivaldafényt meg a festett kulisszákat, az enyvszagot, a lécek fenyőillatát, a színpad mélyéről süvítő huzatot, a zsinórpadlás vastraverzeit. Amikor még álom és mese, valóság és tragédia, embertörténet és emberáldozat volt a színház. Amikor még jó volt játszani, színdarabot írni érzelmekről és gondokról, fájdalmakról és örömökről. És nem kellett szégyellni a szeretetet, nem kellett restelkedni a történet lassúdad előrehaladása miatt, sem kapkodni nem kellett, sem bukfencet vetni, feneket mutogatni, sírós arccal is vigyorogni, mindenáron zajt, zenebonát csapni, és malackodni sem kellett, vagy szenzációt vadászni, hogy benépesüljön a stukkós, fehér és arany mintás, vörös és tengerkék plüsstől díszes terem.

Drong hosszú őszi délutánokon erről mesélt Dringnek, a hajdanvolt estékről, a gong vérforrósító kondulásáról, a függöny gyors surrogásáról, a mély sötétről, amelybe aztán belesüt egy fénynyaláb, és akkor ott áll ő, ott áll a drága emberek előtt, akik tapssal fogadják, pedig még meg se szólalt. Nagy álma volt ez Drongnak. – Egyszer – mondta ábrándozva –, egyszer megélhetem majd, hogy ott álljak a fényben, körül senki, csak én, a rám hulló sugarak vakító ölelésében. És mindenki rám figyel majd! Mindenki!

Dring hallgatta türelmesen. Drong akkoriban kalapokat viselt, széles karimájú filcet, bécsi keménykalapot. Nyakán selyemsál, úszott utána a finom kelme. Arcát kékre borotválta, szemöldökét felpederte, távol ülő szemében ragyogás, széles ajkán megült a derű, asszonyok szerette kezével gesztikulált, úgy tartotta ujjait, prédikátori pózban, hogy lássák, nem mindennapi kéz ez, tehetség van minden mozdulatában, világokat lehet vele teremteni. Később szakállt növesztett, mint egy norvég hajós, bajusztalant, csak az állán körbefutót. De azokon az őszi délutánokon még nem volt fehér szakálla, ám sima arcán mégis feltűnt már a szomorúság.

– Az életünk mondta Dringnek – hamar bealkonyul. – Egy ligetben sétáltak, a kisváros peremén, békanyálas tó partján. Vérszínű cseresnyeszilvák, japán diófák és méregzöld tiszafák alatt. – Gyerekkorunk sem volt, elsöpörte a háború. Halottak vettek körül minket, meztelen halottak, tarkón lőtt, vézna testek elhantolatlanul. Sebesült lovakat fogdostunk össze a mezőkön, kiégett tankok között bóklásztunk, nem értünk rá megtanulni a virágok nevét. Mire várhatunk még? Mit tudhatunk meg a világból, mit kaphatunk még? – Hidak íveltek át a patakon, a kis sédek vize a nagy medencébe folyt, és Drong nézte arcuk tükörképét a sima tófelületen. – Nem adom fel! Nem adhatom fel mégsem! Vonz a fény, vonz a rivalda, vonz a sötét, mély nézőtér, mint Csehov öreg színészét, Szvetlovidovot, a kivénhedt komikust. Hogy mondja a vén bohóc? „Ahol művészet van, és tehetség, ott nincs se vénség, sem magány, se betegség, halál is csak félig-meddig…” Ej, ej, Dring, galambocskám, fogok én még tapsot aratni, fogok én még mindenkit megnevettetni, megríkatni, felzaklatni, csak legyen rá időm! Csak legyen időm!…

Drong szerette a vidéki utakat. Szerette a külföldi szállodákat is, a szőke pincérnőket Leningrádban, a keseszőke, kék szemű, odaadó lányokat; szerette a pompás utakat a svájci hegyekben, a francia templomokat, a párizsi utcákat, az antikváriumokat, a tengert a déli partokon, szerette a gömbölyded kavicsokat nyaldosó, zúgó, csattogó, örökké mozgó vizeket. Szeretett versenyt szavalni a széllel, az elemekkel, a végtelen tenger dobolásával; a színre lépésre készült, a nagy fellépésre, a sikerre. Éjnek évadján kiült a part kőfalára, csillagok szikráztak felette; Drong kitárta szívét az éjszakának, és fohászkodott: „Add meg, add meg nekem a sikert! Add, hogy szólhassak hozzájuk szeretetem minden melegével. Hogy magamhoz ölelhessem őket, ezüsthajú véneket, karcsú asszonyokat, hajzuhatagos lányokat, vidéki szépségeket, a gyermekeket és a katonákat, a papokat és a gyilkosokat, ellenséget és barátot. A szeretet megváltó erejét kínálom nekik, add meg, Sors, add, hogy felmehessek eléjük a színre, és a magasból hulljon rám a sugár, legyek ebben a sugárban parányi és mégis hatalmas, mert rajtam a tekintetek csodaereje…” Így imádkozott Drong a francia éjszakában, így kérte a Sorsot az Alpokban kanyargó utakon, amikor autóban suhant fel a fenyvesek között.

– Tudod – mondta Dringnek, akivel megosztotta örömét, bánatát –, tudod, bolondság, de képtelen vagyok lemondani róla. Nem a hiúság sarkall, hanem valami megmagyarázhatatlan érzés, ami hasonlatos a teljes élet utáni vágyra. Mint a szerelem! Látod, igen, akár a szerelem! Magamért kívánom a szerelmet, igaz, de mégis inkább azért, akit boldoggá tehetek. A másik boldogsága ad nekem boldogságot! A más örömének visszfényében élem meg a magamét; hidd el, Dring, nincs ebben semmi önzés! Boldoggá akarom tenni őket, hogy boldog lehessek magam is!…

Drong akkoriban kis staggionékkal lépett fel, sátrakban, rozzant pajtákban, kecskelábú asztalokra fektetett deszkákon adta elő bohócszámait. Tomboltak, tapsoltak a lábánál állók, de ő többre vágyott. Dring meg ő utaztak, jártak-keltek, esténként belisztezték az arcukat, pirosra, festették az orrukat, nevettettek; aztán megvacsoráztak – jeges vodka, kaviár, sültek, borok –, Drong rászokott a sörre is, sok sört ivott, jéghideget, torokfagyasztót, s csak a negyedik palack után tért át a vörösre: a pinot noirra vagy a kékfrankosra.

– Tudod – mondta máskor, évek múltán Drong, amikor egy nyári kertben ültek a hársfa alatt, elpilledve a déli melegtől –, tudod, Dring, azt hiszem, rájöttem, mit kell tennem! – Dring álmosan pislogott, legyek és méhek dongtak a lombok alatt, virágok kornyadoztak a kánikulában. A vízre vágyott Dring, a hűs tóra, de a barátja szóval tartotta. – Csodálkozni fogsz! Írtam magamnak egy gyönyörűt, azzal fogok fellépni. Egy színpadi mű, eljátszom benne végre a szerepemet! Feljuthatok végre a rivaldafénybe! Mert várhatok én bárkire! Bólogatnak, biztatnak, hümmögnek, mosolyognak, a vállamat paskolják, de nem tesznek semmit! Hát cselekvésre szántam el magam, s lám, megírtam magamnak a szerepet!

– Na, és milyen az a szerep? – élénkült meg Dring.

– Nagy szerep! – düllesztette ki szőrös, domború mellkasát Drong.

– Az természetes – bólintott Dring. – De mégis… miről szól?

– Az életről.

– Az élet széles és végtelen.

– Az élet széles és végtelen, így igaz, Dring, de csak akkor élhetjük meg igazán, ha odaadjuk magunkat társainknak. Ha nem fukarkodunk, ha nem magunkra pazaroljuk az időt.

– És tudsz már valamit belőle?

– Az életből vagy a szerepből?

– A szerepből, amit magadnak írtál!

– Hát… már tudok. Tudok eleget. Tanulom elég régóta!

– Felmondanál belőle valamennyit?

– Kérlek. – Drong mindenekelőtt lehajolt, már amennyire a teste engedte, mert az utóbbi időkben elkeseredésében meghízott valamelyest. Kivett a szék árnyékából egy söröspalackot, s óvatosan, hogy habot ne verjen, a pohár oldalára csorgatta az aranyló nedűt. Ivott nagy kortyokban, gusztusosan, szenvedéllyel. Dring nézte, s azt gondolta magában, hogy, a barátja mindent így csinál, szenvedéllyel, gusztusosan. Elnyűhetetlen. Lobog, és a legkétségbeejtőbb helyzetekben is bízik, remél. Nemhiába! – Hát hallgasd akkor – emelte fel formás kezét Drong. – Az egyik szakasz így hangzik: „Csak az válthat meg, aki meghal értünk, csak azt váltjuk meg, akiért meghalunk…”

– Gyönyörű! De ezt már régen is hallottam tőled!

– Régen, régen! – csapta fel karját a levegőbe Drong. – Milyen régen? Ezer éve? Százezer éve?!… De mondok neked mást is a szerepemből, hallgasd csak:

 

Nem biztos hogy szeretni kell azokat kiket szeretünk a körülöttünk burkoló ködben semmit sem tehetünk Arcunkat hulló hó borítja a nap sugara százezernyi és akkor is szeretjük őket ha nem akarjuk is szeretni.*

 

– Mesteri! – csettintett elismerően Dring. – És mikor lépsz fel?

– Már meg van beszélve…

– De mikor?

– Mikor, mikor! Ha eljön az ideje!

– Az ország legnagyobb színházában?

– Nem mindegy az?! – csattant fel türelmetlenül Drong.

– De egy igazi színházban?

– Hát hol másutt?! Már nemcsak bohóc leszek, Dring, hanem színész! Színész, ahogy a legnagyobbak, akikre csak hullott valaha is reflektorfény!…

Valóban eljött az idő: Dring olvashatta, hogy a barátja itt és itt… színre lép a maga írta szerepben. Hallotta, milyen izgalommal készül erre Drong. A rendező kiabál vele, de ő türelmes, a rendező megdicséri, ám ő elégedetlen önmagával. A kollégák imádják, befogadták, színész a színészek között. Jól mentek a próbák, Drong boldog volt. – Így kell ezt! – mutatta a többieknek. – Erre gondoltam mindig is, hogy ez a színjátszás, ez!

A legutolsó próbán brillírozott. Ünnepelték a társulat tagjai. Pezsgőt bontatott a színészbüfében. Pezsgőket. Ittak. Ittak, élcelődtek, derültek, Drong lobogott, éltette a többieket is, körülfogták, istenítették.

Élt a színház.

Úgy élt, mint régen, száz éve, ezer éve, háromezer éve. Ünnep volt megint, ünnep és boldogság.

Drong ivott, és megéhezett azon az estén. Töltött káposztát rendelt. A büfésnő kitálalta az adagokat, ott gőzölögtek a pulton, a pohárszék alatt. Felkapott egyet Drong, beszélt, evett, ivott. Mohón. Felhevülten. És… És. És egyszer csak fennakadt a szeme. És megállt a falat a szájában. És vér buggyant a nyelvéből.

Mindenki megdöbbent, megrémültek; felsikoltottak a kis színésznők.

Drong a szájába nyúlt, és egy jókora üvegszilánkot emelt ki a nyelve tövéből. Egy pohár darabját! Eltört a pohárszéken, és – nem vették észre – cserepe a káposztás tányérba hullott.

Vérzett Drong nyelve, ömlött a vér, ökrendezett. Autó, barátok, telefon, kórház. Az ügyeletes orvos belesápadt. Csak Drong nem félt. Varrják össze, csináljanak vele valamit, mert másnap premier! Holnap fel kell lépnie! Itt az idő, eljött az idő, nem mulaszthatja el! A publikum is várja!

– Holnap fellépni képtelenség! – mondta az orvos. – Meg is fog duzzadni a nyelve. Összevarrjuk, megstoppoljuk, de holnap nem fog tudni beszélni, művész úr!

– Az lehetetlen! – mondta… vagyis akarta mondani Drong, mert csak hörgött, dadogott, s alvadt vérdarabok, nem pedig szavak hullottak a szájából.

Megoperálták. Rendbe hozták. De pihennie kellett. „Maradjon el az előadás…”

Nem! – intett Drong, legyűrve fájdalmát. Nem, nem, holnap ott lesz a színen!

És másnap ott volt valóban. Felvette a jelmezt, sminkelt, némán, csak a fejével intve, csak a kezével rendelkezve. A direktor, a rendező, a társak a kezüket tördelték: mi lesz itt? Egy néma, dadogó, varrott nyelvű hős?!

– Meg se szólalj, a fiúk átveszik a szövegedet, csak légy a színen, elégedj meg azzal, hogy ott vagy…

Drong a fejét rázta tiltakozóan. Nem bírtak vele. Aztán ráhagyták: végre is nemcsak színész, szerző is!

Tombolt a publikum: Drongot akarták. Elérkezett a jelenete, s Drong kilépett a sötét színpadra; a felfutott függöny suhogása még ott ült a levegőben, amikor a mély sötétbe fény hasított a magasból, s körbefogta Drongot. Indult a jelenet.

És Drong beszélt, beszélt – vagyis hebegett, habogott, dadogott, nyökögött, éktelen szavak buktak ki duzzadt nyelvéről: – …hatgotafhgt mklhgbfir… oersdmgzrkév… – Drong elsápadt, amikor meghallotta a saját hangját, a makogását – és látta az elképedt, halálra vált, a botrány szagát érző színészeket maga körül, és látta a takarásban a rémült rendezőt, a sipítozó ügyelőt, a kezét tördelő igazgatót. De lenn a nézőtéren csend honolt, templomi csend. Senki sem moccant, ültek, ültek, és hallgatták Drongot. Mert a színház boltja alá érve a sebes, duzzadt nyelvről kibukó dadogás tisztán csendülő beszéd lett. Az emberek értették Drongot, a színészt; értették, mert Drong azt akarta, hogy értsék. Nekik beszélt, hozzájuk szólt, a szívét tárta ki előttük, az életét mutatta fel – és ők, a mélyben ülők felfogták, mit mond nekik. Könnyeztek, mosolyogtak, derültek, borultak, lelkesedtek, figyeltek.

És amikor befejeződött a jelenet, tapsorkán tört ki. Taps, éljenzés, az öröm és a tetszés hangjai. Ünnepelték Drongot, aki dagadt nyelvvel is el tudta mondani, amire oly régóta készült. Senki sem sejtette, micsoda kín volt így színre lépni, micsoda erőfeszítésébe került játszani, a publikum könnyednek, nagyszerűnek találta Drongot. Tapsoltak, tapsoltak; a direktor, a rendező, a műszak, a kollégák – eleinte döbbenten hallották a botrány zaja helyett az örömujjongást, de aztán Dronggal együtt könnyeztek.

Mert ott állt Drong, és folyt, folyt szeméből a könny. Az öröm könnye, a szenvedés könnye, az odaadó szeretet könnye.

És azt suttogta a taps viharában, a reflektorok fényében, a függöny suhogásában: – Csoda! Csoda!… Csoda! A színház: csoda!…

És talán már nem is fájt a seb. Már meg is gyógyult talán. Dring felszaladt hozzá, megölelte.

– Drong! Hát… Drong!

Ő még mindig azt hajtogatta:

– Csoda! A színház: csoda!