A táncosnő

Északról hoztam ezt a délies történetet sok évvel ezelőttről, emlékeimben. Egy nőt láttam táncolni a tengerparti város modern színházában, mediterrán tájról érkezett táncosnőt, barnát, karcsút, sötét hajút és olajos szeműt; áttetsző, vörös ruhában, mezítelen lábbal táncolt; a selyem hol úszott körülötte, hol rátekeredett, rásimult testére, melle barna bimbója ilyenkor átsütött az anyagon, s áttetszett dús öle is, csípőjének, combjának kecses vonala, háta, karja, nyaka kreolsága; de leginkább mégis a meztelen lába vonzotta a férfitekinteteket, a formás, izmos kis lábfejek, a lassan vagy sebesen forgók, ujjhegyre emelkedők, talpalók, toppantók, pörgők; a természetességükben szemérmetlenek.

Dob szólt, majd fuvola; dobos és fuvolás játszott a színpad mélyén, két fiatal férfi, törökülésben, hollófekete köpenyben, fejükön vörös fezzel. Lassan, halkan és tompán szólt a dob és éppen csak meg-megnyikkant a fuvola, amikor a nő befutott a színre, s megállt a mélykék bársonyfüggönnyel bevont háttér előtt a reá zúduló éles reflektorfényben. Állt ott a redőket vető, a testét beborító vörös selyemben, mezítláb, amitől oly titkokat rejtő, sejtelmes lett a csupasz vállról aláhulló kelme.

A nézőtér felmorajlott. Nők meglepett szisszenései, férfiak nehéz sóhajtásai hallatszottak át a tompa dobszón és a felsikkanó fuvolahangon. A táncosnő lehunyta a szemét, fejét kissé felvetette, és mintha álmunkból szállna fel, megemelkedett, széttárta karját, melyről, mint finom, puha denevérszárny, a selyem átívelt a derekához. Testén enyhe remegés futott végig, aztán a dob felerősödő hangjára, a fuvola bátorodó dallamára lépdelni kezdett emelt sarokkal, kecsesen, könnyedén. Lépdelt, lépdelt, mind fokozottabban kimozdulva a középpontból; amikor pedig szilajodott a ritmus, dereka megfeszült, majd hirtelen előrevetette felsőtestét, s ebből a hát-, fej- és karhajlásból pattant fel forogni; forgott, pörgött égnek emelt kézzel, égre tekintő arccal, szélsebesen. A vörös selyem, mint óriási lángnyelv lobogása, körülfogta, fellebbent róla, szabaddá tette barna bőrét, orsóként pergő lábait, sötét öle fölött lapos hasát, leheletfinom bordáit, feszülő keble bársonyát; sikkantott, jajongott a fuvola, fullasztóan, majd vérpezsdítőn szólt a dob; a fekete köpenyükbe burkolózott zenészek láthatatlanná váltak a színpad mélyén; csak a nő, a táncos égett barnán és vörösen az éles reflektorfényben.

Kiszáradt torokkal ültünk, s néztük őt. Izzó testtel, dobogó szívvel bámultuk táncát. Nőt, férfit egyaránt elöntött a vágy; csodáltuk, mint pompás virágot, a gyönyörű testet, a táncban felragyogót, a tökéleteset.

A zene ritmusa állandóan fokozódott, a kisdob és a fuvola voltaképpen egy zenekari crescendót idézett és variált; és a nő képes volt ugyanígy fokozni a táncot, fáradhatatlanul jutott feljebb s egyre feljebb az ostinatoritmus mind jobban emelkedő spirálján a szinte beláthatatlan csúcsig.

Mert a csúcs, ha nem volt is messze, távolibbnak tűnt, mint vélhettük volna; csaknem hihetetlennek tartottam, hogy a nő majd újra és újra ennyi erőt meríthessen a zenéből, s ily nagy szenvedéllyel növelhesse az eksztázist anélkül, hogy elfáradna; sőt azt kellett látnom, hogy gyönyöre gyönyört támaszt mindegyre, végeérhetetlen ez a tánc; s mi is szárnyaltunk vele soha nem tapasztalt kábulatban, a szépség áhítatában.

Történt akkor valami, amit eleinte észre sem vettünk, én sem igen emlékszem, hogy azonnal felfogtam-e: a terem közepén egyszer csak egy fiú jelent meg, sápadt, magas termetű, szőke kamasz; sötét öltönyt viselt, s ez az ünnepélyes öltözék kiemelte arca finomságát, alakja eleganciáját. Senki sem tudhatta, hogy az előadás alatt jött-e be, vagy valamelyik zsöllyéből állt-e fel, s indult el a színpad felé. Amikor a közelembe ért, rápillantottam, semmit sem akartam elmulasztani a tánc látványából, ám mégis jól emlékszem a fiú tekintetére: homályos volt, mint a részegeké, érzéki szája megvonaglott; a holdkórosok járnak úgy, ahogy ő ment a rivaldához.

Sokáig állt ott. Állt, amilyen közel csak állhatott a színpadhoz, és babonázottan nézte a táncosnőt, majd hirtelen – és ekkor voltunk kénytelenek odafigyelni rá – utat keresett, hogy feljusson hozzá. Eszelősen, egyre eszelősebben kutatta, hogyan juthatna át a proszcéniumon, felkapaszkodott a plüssel bevont korlátra, de lecsúszott, új lehetőség után nézett kapkodva, idegesen, lármázva és már-már kiáltozva; többen csitítgatták, igyekeztek eltuszkolni, lepisszegték, de ő hajthatatlan volt, míg végre is a jegyszedőnők teremszolgákat hívtak, akik, lefogták és kivezették…

A táncosnő mindebből semmit sem vett észre. Jajongott, sikoltott a zene, dübörgött a dob, ő pedig egész testében vonaglott, válla rázkódott, keble megfeszült, karját, fejét hátravetve forgott mezítelen lábbal, mezítelen talppal, a vörös selyemtől lángoló mezítelenségben, barnán, szédítően.

Aztán egy utolsó sikoly a fuvolán – és a test a dob lanyhuló, tompuló ütemére lelassult, a kelme ráborult a kebelre, csípőre, combra, és a nő kinyitotta szemét.

Halálos csend lett.

Mély, nehéz lélegzetek hullámzottak át ezen a csenden. A táncosnő visszaérkezett a földre, lepillantott a néma publikumra.

Az öröm és a boldogság tapsorkánja tört ki. Zúgott a taps, mint friss zápor a fullasztó hőség után.

A nő meghajolt, s eltűnt a kárpitok mögött. Az est második része előtt szünet következett.

Kinn az előcsarnokban kezdtünk magunkhoz térni. De az arcokon még ott ragyogott az iménti élmény fénye, csillogó szemmel nézték egymást nők és férfiak.

A büfénél álltam, amikor váratlanul felfordulás támadt, izgatott emberek siettek végig az oldalfolyosón, feltűnt egy rendőr is, majd fehér köpenyes orvos törte át magát a tömegen.

Talán valaki rosszul lett, s kihívták a mentőket, gondoltam könnyedén, noha a látvány alaposan lehűtött, kedvemet szegte. Meglepett valami megmagyarázhatatlan szorongás.

Még a szünetben megtudtam, mi történt. Az ilyen hír gyorsan terjed, idegenek adták tovább azonnal idegeneknek:

– Tudja, az a fiú! Az a gyerek, aki majdnem botrányt csinált!… Aki fel akart jutni a színpadra!…

Megölte magát a táncosnő öltözője előtt, a folyosón.

De hát hogyan?! Miként?!

A teremből kivezették, útjára engedték, azt hitték, elhagyta a színházat. Ő azonban meglelte a művészbejárót, hazudott valamit a portásnak, megkereste az öltözőt. Nekitámaszkodott a falnak, s talán éppen akkor, amikor a nő eljutott a csúcsra, amikor élesen sikoltott a fuvola, valamilyen szerzett kis pisztollyal szíven lőtte magát.

Meghalt, azt mondták…

Néhány soros levelet szorongatott a markában, a szenzációkat kedvelők rögtön azt is tudták, hogy mi volt a cédulán. A fiú idegbeteg volt, hajtogatták, csak hogy megszabaduljanak a nyomasztó titoktól. Csak hogy menten magyarázatot leljenek rá, megnyugtató magyarázatot. Belebolondult a nőbe, ennyi az egész. Kamaszkori hisztéria. Sajnos tragikus végű…

Az előadás folytatódott. Kicsit hosszabb volt a szünet, de senki sem ment el, valamennyien visszatértünk a nézőtérre. A két, fekete köpenyes zenész ismét elfoglalta a helyét a mélykék függöny előtt. Piros fezük, öltözékük egyformává tette őket.

A nő ugyanabban az áttetsző selyemben jelent meg. Új dallam kélt a fuvolán, más, de mégis az előzőhöz hasonló. Változatlanul ostinatoritmus volt, de senki sem unta, s hevítő lett megint a tánc. Tekintetünket egy pillanatig sem tudtuk elvonni a színről. Szállt, úszott a vörös selyem, mellünkben dübörgött a dob, érzékeinket felkorbácsolta a fuvola éles hangja. Kezét nyújtotta felénk, karját tárta ki, combját villantotta fel, keblét feszítette – s meztelen lábával forgott előttünk, kínálta, elvonta testét, mosolyát, eltűnt a sötétben s felbukkant a fényben a nő. Gyönyört támasztott, és gyönyört fokozott újra, a tánc gyönyörét, a test gyönyörét, a szépség gyönyörét a fénysugárban.

Másnap az újságok írtak az esetről, a fiúról, aki megölte magát. Tizenhét éves volt, diák, már többször járt a színházban, idejét azzal töltötte, hogy elment csodálni a nő táncát. A pisztolyt valószínűleg csak azon az estén vitte magával; azt még homály fedte, hogy miként jutott hozzá. A lap nem közölte, hogy a fiú már más alkalommal is botrányt okozott volna, hogy más estéken is zaklatta volna a nőt. Gyilkossági szándéka nem lehetett, bizonyság rá a búcsúlevél. A papíron, amit halála pillanatában a kezében találtak, ez állt: „Megálmodtalak, s most látlak is, de félek, soha nem leszel az enyém, tudom, tudom, hogy soha nem lehet enyém a tökéletesség, már tudom, hát mire várjak?”

Vallomása szerint az anya a fián nem vett észre semmi különöset. Tanulmányaiban ugyan nem jeleskedett, de szolid volt, szófogadó. Nem igaz tehát, hogy idegbeteg volt. Az apa megrendülten, összetörten csak azt hajtogatta az újságíróknak: „Később… később nem vette volna ezt ilyen komolyan… Ha eltelik néhány év … Ó, hogy miért is nem várt néhány évig?!… Néhány év… és már nem esett volna ennyire kétségbe…” Arra a kérdésre, hogy ő is látta-e táncolni a nőt, nem felelt, csak nézett maga elé, mint aki nem hall semmit.