A bűntény

A férfi azt állította magáról, hogy nyomozó hadnagy a politikai rendőrségnél; civilben járt: szilvakék öltöny, fehér ing, bordó nyakkendő; a haját dióolajjal kenhette, mert összetapadt és fénylett; simán hátrafésülte, valamelyik háború előtti filmszínészre hasonlított. Talán tetszett is a fiatalasszonynak. A fiúnak legalábbis gyanús volt az a kedvesség, amivel mindig fogadta; délutánonként sokszor látta őket együtt a kertben, hátul, a fatelep mögötti ház nagy hársfája alatt. Az asszony nyugágyban pihent, térdét, derekát plédekbe bugyolálta a hűvösödő alkonyatban; állítólag valami női baj kínozta, azért óvta magát a meghűléstől. A fiút nagyon izgatta, mi lehet ez a női baj; gyengédséget érzett a fiatalasszony iránt. Amikor először náluk járt, és meglátta ugyanígy a kertben még a tavaszon, azonnal megakadt rajta a szeme. Karcsú volt, szőke és csaknem lányos alakú, finom, de kissé barbár arccsontú és érzéki szájú, a tekintete pedig, ahogy barátságosan visszaköszönt, azonnal, fogva tartotta a fiút. A tejért jöttem, mondta akkor meglehetősen zavartan, s megállt a nyugágy közelében, az apámnak viszem a tejet mától fogva mindennap… A nő bólintott, és elmagyarázta, hol található az anyósa, vele kell elintézni a dolgot. Attól kezdve napszálltakor mindig megjelent a tejeskannával; ha a telep még nyitva volt, annak a kapuján hajtott be a kerékpárján, megállt az irodánál, beszólt, a néni, a fiatalasszony anyósa átment vele a házba; de ha későbben érkezett, s már lakat volt a léckapun, akkor csak a rózsalugassal benőtt kerti úton jutott be hozzájuk. A hársfa alatt mindig ott hevert plédekbe bugyolálva a nő, s mellette ült egy nádfotelban a szilvakék öltönyös férfi. Amint elhaladt mellettük, féltékenyen leste, milyen közel ülnek egymáshoz; a férfi a térdére könyökölve, előrehajolva, bizalmasan duruzsolt a fiatalasszonynak; ilyenkor észre sem vették, hiába köszönt, hiába zörrent a kormányra akasztott tejeskanna teteje, pillantást sem vetettek rá. Eleinte nem tudta, ki ez az öltönyös alak, de irigyelte tőle a meghitt közelséget, hiszen akkoriban már csakis azért biciklizett minden délután oda és vissza három kilométert, hogy láthassa a fiatalasszonyt. Tizenhat éves múlt, keze-lába nagyra nőtt, de igyekezett, hogy megnyerje a lányok tetszését; nemrégiben, a háború utolsó évében hadimunkára fogták mint leventét, megvállasodott a sok csákányozásban. Éjszakánként szerelmi képek gyötörték, hajnalonta felriadt nyugtalan, de édes álmából; a nyár forrósága különösen hevítette a vérét. Amióta ismerte, éjszakai látomásaiban a fiatalasszonyt vélte felfedezni, a fák alatt találkozott vele, a nő magához intette némán, átfoghatta a derekát, nyakához szoríthatta arcát az elszabadult, szőke hajtincsek közé, tenyere alatt érezhette a csípő lágy ívét, a mellek halmait, köréje fonódtak a meztelen combok; előfordult, hogy felébredvén az éj közepén, nem tudott elaludni ismét, kiosont házuk udvarára, és a fekete árnyékok között bolyongott felhevülve, míg csak le nem csillapodott kissé, s alig várta, hogy másnap újra láthassa a valóságban, ott, a kertben. Titkával – álombeli találkozásaik emlékével – lépett be a kapun, szívdobogva leste, ott ül-e a hársfa alatt, s amikor meglátta, végtelen boldogság öntötte el. Szeretem. Szeretem, szeretem… Tekintetével felitta a látványt, a lenyugvó napban aranylón áttetsző hajkoszorút, az orr, az áll, a nyak sziluettjét a lombok közül sugárzó fényben. Ha egyedül találta, amit mindig remélt, lelassított haladtában, várta, hogy a köszönés után megszólítsák, de a nő legtöbbször csak szelíd mosollyal biccentett, a kert bokrain, virágain felejtett tekintettel, mozdulatlanul. Olykor mégis beszédes kedvében volt, ilyenkor egy kurta mozdulattal megállította. Hogy van az édesapja? Használ a kúra? Ő pedig kapott a szón, biciklijét a fa törzséhez támasztotta, közelebb lépett, hogy érezze a nő illatát, valamilyen parfümét, mandula szagára emlékeztetőt. Részletesen elmondta, mennyire szenvedett az apja a fájdalmaktól, mintha kést vágtak volna a bordái alá, de a kecsketej, amit a doktor ajánlott, jót tesz a gyomrának, issza is szorgalmasan, pedig különös az íze, egyszer ő is megkóstolta, undorodott tőle. A nő derűsen hallgatta, arcáról eltűnt a fáradt szomorúság; a kecskét, mondta, még az inflációs időkben vették tíz gramm aranyért egy feketézőtől, mégpedig a férje kedvéért, mert annak is ulcusa van, de hát most nem kell a tej, ugye, sajnos nem… Miért nem? – kérdezte merészen a fiú, végre meg akarta tudni, hol van a nő férje; hol lehet, hogy esténként azzal a szilvakék öltönyös férfival ülhet meghitt kettesben itt, a hársfa alatt. Nincs itthon… most nincs… A fiatalasszonynak elborult a kedve, de igyekezett közömbös maradni. Láthatja, szegény anyósom egyedül kínlódik a teleppel, na, nem mintha sok lenne a munka mostanában; maga is tudja, nem jön áru, se szén, se fa, néha egy-egy vagonnal, azt menten szétkapkodják… Aztán, mint aki restelli mások előtt a gondját, újra elmosolyodott. A kecsketejet mi sem szeretjük, sem az anyósom, sem én, így aztán… szóval kerestünk valakit, aki megveszi… Azt hiszem, igazán nem adjuk drágán… Megtörtént, hogy éppen ilyenkor érkezett a szilvakék öltönyös férfi, rángatta a kapucsengőt, a rozsdás drót reszelős hangja végigfutott a lugason; a rácsos kapunál türelmesen várt a vendég, amíg valaki; rendszerint az öregasszony, végigcaplatott a kulccsal a betonutacskán a petúniák, halványlila szegfűcsomók és a kőbe kapaszkodó portulácskák között.

Már megint itt van! – hallotta a fiú az öregasszony dünnyögését. Már megint!… De azért ment, sietett, fogadta a férfi szívélyes köszönését, és beengedte. A fiú ezalatt már hátrament az ólakhoz, a baromfiudvarban kipányvázva mekegett a tarka kecske, hatalmasra puffadt bendővel, az idegenjöttére félénken hátrálva. Nemsokára megjelent a néni is, még mindig mogorván, s amit az imént még leplezni tudott, féktelen haraggal. Mindig ide eszi a fene! Sohasem hagy már minket békén! De nem magyarázott meg semmit; türelmetlenül csapkodva bánt az edényekkel; kimérte a cserépkorsóból a tejet a zománcozott kannába. A fiú eleinte azt hitte, a menyére féltékenykedik a fia távollétében, azért dühöng, mert a szemtelen udvarlót el kell tűrnie, de soha nem hallotta a két nőt veszekedni, soha nem ütötte meg a fülét egyetlen megjegyzés sem, amiből arra következtethetett volna, hogy a fiatalasszony ezzel az alakkal megcsalja a férjét.

Akárki volt is a lenyalt hajú pasas, akármennyire ártatlan lehetett is a nő dologban, ő, a fiú halálos féltékenységet érzett, különösen azért, mert ha együtt üldögéltek, a fiatalasszony rá se hederített, nem fogadta még a köszönését sem. Néha, amint szándékos lassúsággal ment el mellettük, elkapott egykét szót a beszélgetésükből. De hiszen az lehetetlen!… Ezt az anyósommal kell megbeszélni, ő kezeli a pénzt! Aztán máskor: Ékszert nem… már nincs! De igazán nincs! Hiszen mit meg nem tennék, tudhatja… Legyen belátással! Mire a férfi: Azt mondja, hogy mindent megtenne? Mindent? Igazán?…

A fiú a kannájában lötykölődő tejjel aznap hazafelé kerékpározva minduntalan az asszony szavaira gondolt: „Hiszen mit meg nem tennék…” A düh könnyeket csalt a szemébe. Poros dűlő vitt az akácok alatt, a bicikli kereke minduntalan megcsúszott a laza talajon. Régi homokbánya volt a közelben, környékén dombra felfelé kellett tekerni a pedált; mindig megpróbált felhajtani rá, erőlködött egy darabig, aztán leszállt, tolta a gépet, lisztfinom homokkal telt meg a cipője, mire az emelkedőre ért. A magasból megkapó látványt nyújtott a kivájt domboldal, a sárga mélység peremén, a fűcsomók alól állandóan pergett lefelé a homok; amióta gazdátlan lett, boldog-boldogtalan bányászott itt, senki sem törődött vele, hogy az üregek, a barlangszerű bemélyedések állandó omlásveszélyt jelenthetnek, mindenki csak a maga hasznát nézte. A fiú beleborzongott a szörnyűségbe, amint megállt a tetőn, hogy alatta ingatag a talaj, elég lenne néhányszor nagyot dobbantani, s beszakadna a föld; aminthogy itt-ott nagy robajjal le is zúdult időnként egy-egy jókora homokréteg. Száraz nyár volt, kiégett minden, a tarack között bogarak mászkáltak gyanútlanul a fiú cipője körül, egyiket-másikat megpöckölte, a mélybe peregtek a homokszemcsékkel. Önsajnálat fogta el ebben a csendben, ahol ember nem volt sehol, és szabad útjára engedhette érzelmeit. Gyötrődött a nő iránti szerelemtől. Aztán az éjszakára gondolt sóvárogva, amikor talán megint felbukkan álmában, amikor az övé lesz, vele lesz, hogy másnap annál jobban kínozza a látvány, sustorgó beszélgetése a hársfa alatt a szilvakék öltönyös férfival.

Forró napok követték egymást, a felhőtlen égből perzselőn tűzött a nap, fülledtek voltak az éjszakák. A fiatalasszony sem burkolta már magát plédekbe, könnyű selyemruhában ült a kertben, csak a férfi maradt állig begombolkozva.

Egyik kora délutánon a fiúnak dolga akadt a fatelepen, az apja néhány mázsa szenet és fát akart rendelni, amit aztán majd Fránci, a süketnéma mindenes szállítana házhoz a régi, testes muraközi lovak helyébe a háború után valahonnan befogott félvak lóval. Az öregasszonyt a hűs, oltatlanmész- és petróleumszagú irodában találta. Nagy csend volt a telepen, legyek és darazsak dongtak a tűzoltófecskendő feketére poshadt vize felett; a fészerek üresen tátongtak, Fránci a szétszedett körfűrész forgó részeit zsírozgatta nagy unalmában. A fiút, amikor végzett a rendeléssel, heves szívdobogás fogta el a gondolatra, hogy a fiatalasszony most biztosan egyedül van otthon, bemehetne hozzá. Kikarikázott a telep szénporos udvarából, megkerülte a telket, s a kapu felé vette útját. Szépen sütött a nap, a lugas zöldjén át a kertbe lehetett látni. A fiú a csengő után nyúlt, de keze félúton megállt; mit mondjon, miért zavarkodik? Semmi sem jutott eszébe, amivel beállíthatna. Éppen menni akart, amikor észrevett valakit a bokrok lombjai között, különös látvány volt, amint egy pillanatra feltűnt: karcsú nőalak, ruhátlanul. A fiú nem hitt a szemének, a kerítésen átvilágító napsávok is vakították; izgatottan próbált rést lelni a lombok között, de az alak eltűnt. A fiút kiverte a veríték. Egész testében reszketett, amint felkapott a gépre, hogy a telepen át hajtson be a ház kertjébe. Őrültségnek tartotta, mégis be akart jutni a nőhöz. A telepen még az irodában szöszmötölt a néni, Fránci meg háttal szorgoskodott, sikerült észrevétlenül átvágni a hátsó bejárathoz, ami a kertbe vezetett. Bokrok közé rejtette biciklijét, nehogy a lánc vagy a sárhányó nesze fölriassza a nőt. Tolvaj módjára óvakodott előre. Egy bukszus mögül kilépve aztán hirtelen meglátta, meztelenül öntözte magát a forróságban, a kanna rózsájából permetező víz végigcsordult karcsú, gyönyörű testén. A fiú megrándult, éles fájdalmat érzett az ágyékában, torka kiszáradt, de ahelyett hogy elrejtőzött volna, ott maradt, ahová kilépett.

A zajra a nő összerezzent. Maga elé kapta a karjait; a fiú azt hitte, kiáltozni fog, elzavarja, de váratlanul leeresztette mindkét karját, és feléje fordult.

– Hőség van – mondta nyugodtan. Ott állt a fiú előtt meztelenül, vízgyöngyökkel a testén. De a tekintete üres volt, mintha nem is látná, hogy bámulják. – Rettenetes hőség. Fullasztó!…

Megfordult, elindult. A fiú reszketve nézte, mint megy lassú mozgással, ringó csípővel, mezítelen talpával a füvet taposva a hársfa felé. A nyugágyon ott hevert a pongyolája, érte nyúlt, hajlás közben megrezzent a melle; aztán anélkül, hogy a fiúra nézett volna, a köntöst magára öltötte. Csak akkor fordult meg.

– Jöjjön! Jöjjön, kérem!

A fiú megbabonázottan engedelmeskedett.

– Foglaljon helyet. Itt… Ide… – És a nádfotelra mutatott, amiben a szilvakék öltönyös férfi szokott üldögélni.

– Nem! – mondta a fiú. Tiltakozását kissé csodálkozva vette tudomásul a nő, de nem erőltette a dolgot, ő maga elnyúlt a nyugágyon. A fiú lassan átment a nádasztal túloldalára, lekuporodott a földre. Szédült. A szívverésétől csaknem fuldoklott, nyakában érezte az erek lüktetését. Csodálta a nőt, rettenetesen kívánta, akár álmaiban, amikor kedvére szeretkezhet vele. De most nem tehetett semmit. Nem is mert tenni semmit. Arra lett figyelmes, hogy a nő sír. Ez megrendítette.

– Valami baj van? – kérdezte szorongva.

Nem láthatta, intett-e a nő, csak a halk szipogást hallotta továbbra is. Egyszer csak mégis kitört: – Vége! Vége, vége!…

A fiú döbbenten hallgatott. Ült a füvön, ült dermedten, lassan csitult a szívdobogása.

– Becsapott! – mondta könnyein át a nő. Háttal ült a fiúnak, talán azért is tudott beszélni, mert nem kellett ránéznie. – Az aljas disznó! Az aljas…

– Róla van szó? – kérdezte halkan a fiú. Nem kapott választ. – Róla?

– Amikor elvitték a férjemet, ez már másnap itt volt. Fűt-fát ígért, hogy ő elintézheti, kihozza, ad acta teszik az ügyét… Hiszen ártatlan! – Felsírt, előregörnyedt, rázta a zokogás. – Csak az üzletet akarják megszerezni! Tudjuk, hogy kik. Pontosan tudjuk, kik jelentették fel az államvédelminél hamis vádakkal, hogy megkaparinthassák a telepet. Régóta az irigyeink. Persze, most benn vannak a kompártban, gondolhatja. Az illető azelőtt rendőr volt Horthyéknál, most kirúgták, hát kell nekik az üzlet. Ráfogták a férjemre, hogy fasiszta! Fasiszta? Mi az, hogy fasiszta?! Amerikai fogságban volt, behívták katonának, aztán kinn fogságba került, negyvenöt őszén jött haza, azóta piszkálják. Hogy nyugatos! Egyszerű katona volt, és nem fasiszta! Ez meg idejött, hogy elintézi az ügyet. Nyomozó odabenn, egy szavába kerül… Hittem neki. Hát persze, az ember mindent megtesz… mindent! Nem akartam, hogy benn sínylődjön, hogy ott tartsák ártatlanul! Ez meg pénzt kért. Csak úgy mellesleg, hogy beteg az anyja, orvosra kell. Kölcsön. Aztán a gyógyszerekre… Mindent odaadtunk neki… De tegnap…

A fiú úgy érezte, kihűl a teste, jéghideg volt a füvet markolászó keze is.

– Tegnap… – folytatta szipogva a nő – tegnap rám tört. És én… én még mindig azt hittem, hogy azon az áron…. A gazember! A szélhámos csirkefogója! A tárgyalást persze kitűzték, ma tudtam meg, hogy nem eresztik ki… Én meg… – Elhallgatott, a fiú megijedt, olyan hirtelen elcsendesült. Alig hallotta, amikor még azt mondta: – Megvet? Ugye, megvet! Ugye, szörnyűség, szörnyűség!…

Nem is biztos, hogy a fiúnak beszélt. Egyszer sem fordult feléje; egyre nagyobb letargiába zuhant, végül meg se mozdult. A fiú felállt, lassan elindult a bokrok felé, ahol a biciklijét hagyta. Nem is tudta, mit tesz, szédelegve botorkált, felkavarodott a gyomra. Vágy és gyűlölet kavargott benne. Áttolta a gépet a telepen, már kinn volt az úton, amikor meghallotta az öregasszony hangját: Hát te meg hol jártál, hiszen még nem fejtük meg a kecskét…

A dűlőn meg-megcsúszott a bicikli kereke, az emelkedőn le kellett szállni, maga elé bámulva tolta a gépet, forrt benne a düh és megvetés, izzadt arcán könnyek csordultak végig.

– Na nézd csak, te vagy az?

Felnézett az ismerős hangra. A szilvakék öltönyös férfi állt előtte, zsebkendőjével verejtékező homlokát törölgette, cipője, nadrágszára csupa por volt, sima haján megcsúszott a fény.

– Lekéstem a helyiérdekűt, nem várom meg a következő vonatot, gondoltam nekivágok gyalog, de piszok meleg van. A tejet viszed?

– Még nem!

A fiút magát is meglepte, milyen kemény a hangja. Vad indulat lökte ki belőle a szavakat.

– Á, igen… Éppen nézem, mi ez itt. Homokbánya? Homokos ez a talaj, jó a szőlőnek meg a sárgabaracknak. Na, az idén lesz is barack szépen… Hát minden jót, megyek is tovább ebben a sivatagban…

– Sehová! – állt elébe a fiú, s ellökte magától a kerékpárt.

– Tessék?!

– Itt marad! – A fiú kést kapott elő a farzsebéből; kikattintotta, a hegyes pengét a férfinak szegezte. A sima hajú meghökkent, elnevette magát, de aztán arcára fagyott a vigyor, szemöldöke összerándult; zakója alatt a melléhez kapott, és előrántotta a pisztolyát.

– Na, takarodj az utamból! Takarodj, te taknyos!

A fiú szeme megtelt könnyel, arca kivörösödött, némán, féktelen gyűlölettel lépett kettőt a pasas felé a nyitott késsel.

– Takarodj, nem hallod?!

A fiúnak félelmében megborzongott a háta, ajka reszketett, de nem hátrált. Nem tudott hátrálni. A férfi a bal, szabad öklével feléje sújtott, hogy kiverje a bicskát a markából, de elvétette. Nem akart lőni, nem vette komolyan ezt a sihedert, csak mérhetetlenül felbőszült:

– Mi bajod velem?!

Amannak a kezében megvillant a penge.

– Azt kérdeztem, mi bajod velem! Az istenedet!…

Farolt, mert a fiú elszántan indult feléje. Még képes leszúrni a marhája! – villant az agyába, és a levegőbe lőtt. A dörrenést mély, hangos dübörgés nyomta el; omlott, morajlott a föld.

A fiú visszaugrott, nehogy alatta is beszakadjon a talaj. A szilvakék öltönyös kiáltani sem tudott, amint csúszott lefelé a sárga meredélyen, mert fölébe zúdult a homok, és betemette.

Amikor csend lett, a fiú a szakadás pereméhez óvakodott, le is ereszkedett kissé, sarka felszántotta a homokfalat. Fülelt. Nem hallott semmit, mozgást sem látott, noha tudta, hogy a férfi még élhet. Kikaparhatná. Kiáshatná a frissességében nedvesen barnálló omlás alól. Töméntelen homok fedte, de még megmenthetné. Mégsem tett semmit, csak várt. Várt, várt, aztán felmászott a partra, lekucorodott, s ott maradt mozdulatlanul sokáig.

Este a szokott időben elkarikázott a tejért. A fiatalasszony a nyugágyban feküdt, éppen csak rápillantott, amikor elment mellette. Hátul, az ólaknál kétségbeesetten mekegett a kecske, feltekerte magát a pányvára, szorult nyakán az örve. A néni kimérte a tejet egy kölcsön kannába. Visszahozd ám! A fiú bólintott. Nem otthonról jövök, csak azért… A csorgó tej szaga az orrába csapott, hányingere támadt. Ma nem volt itt, mondta a néni, mintha mindig is beszámolt volna neki a dolgaik felől. A fiú hallgatott, igyekezett legyűrni gyomra remegését.

Elmenőben megállt a hársfák alatt, hátha megszólítja a nő, bizalmas szót remélt, egy intést, valamit.

– Jó éjt! – szólt oda végre a fiatalasszony. – Jó éjt…

A fiú csendesen viszonozta a köszönést; kitolta biciklijét a kapun. Megmondhattam volna neki, gondolta zaklatottan, de talán jobb, ha nem tudja…

Aztán már az úton, miközben vadul, kétségbeesetten tekerte a pedált: Nem én követtem el… Hiszen nem én… nem én… nem én… De mégis…

A kecsketej lötykölődött a kölcsön kannában. A bánya mellett, az emelkedőn le kellett szállni a gépről.

Gyilkossá tett… Gyilkossá tettek…

Már lement a nap. Az omlásban csend volt. A partoldal hideg árnyékot vetett, néma volt odalenn minden, és sötét.