Hófödte hegyek

A francia lift felső állomásánál a napos oldalon megolvadt a hó, csupán a letaposott, jegessé vált hófoltok tartották magukat a sártengerben; amikor a síelők felértek a felvonóval a csúcsra, a talajból kiütköző köveken meg a jégszigeteken próbáltak eljutni a sípályákig, de még így is alaposan összemaszalódtak a süppedős agyagban. A sziklákon mindenütt derékig levetkőzött férfiak és hócsizmás, overallos, de kigombolkozott nők napoztak; cserzett arcú, védőszemüveges alakok mozdulatlanul, kiterülve, mint valamiféle ősi, megdermedt tengerből kimászott lények, melyek a magas égből sugárzó fénytől remélnek éltető erőt.

A hamburger- meg goffriárus bódéja körül fáradt, izzadt, farkaséhes csapatok falatoztak, műanyag poharakból kortyolgatták a teát; a szomszédos bodegából meg sült kolbász szaga terjengett a hómezők friss levegőjével vegyülve.

Vakított a napverte hóvidék.

Márk és a felesége valamivel odébb, egy alpesi stílusban épült kávézó teraszán ültek; az asszony bebugyolálta magát az anorákjába, lábát felrakta a terasz korlátjára, és hunyt szemmel élvezte a tiszta, fényes délelőttöt. Tegnap az utolsó lesiklásnál ráfutott egy kőre, elzuhant, az éles kavicstörmelék feltépte a lasztexnadrágját, és alaposan megsebződött a térde. Az elsősegélyhelyen bekötözték, de nyugtatnia kellett a lábát, nem síelhetett. Így aztán csak napozni jöttek fel ide a hotelból. Kétezer méteren hamar lebarnul az ember, Edit, Márk felesége szép akart lenni, mire hazautaznak. Pihent. Pillái alól leste a férjét, látta, hogy az minduntalan az óráját nézi, aztán meg unalmában az alpesi házikó pincérnőjét bámulja, aki olykor kijött, hogy összeszedje a poharakat a pléhasztalokról.

– Kérni valamit? – kérdezte a pincérnő. Egymaga volt főnök és személyzet; magas, kreolos teremtés, karcsú, fiatal. Nem tűnt szlováknak. Inkább délies volt; déli vagy talán cigány. Márknak megakadt rajta a szeme, tetszett a szűk szoknyában a csípője, meg a duzzadt szája is kívánatos volt. – Van adag grillcsirke. Van első adag. – Egészen jól törte a magyart.

Valóban, érezni lehetett az ínycsiklandozó sült szagát.

– Ennél grillcsirkét? – kérdezte Márk a feleségét. Mióta feljöttek a csúcsra, és letelepedtek ezen a teraszon, most szólt hozzá először.

– Inkább limonádét innék.

– Van limonádéja? – nézett a cigányos nőre Márk.

– Lehetni csinálni. De lenni kóla, tonik…

– Nem, inkább limonádét – mondta csukott szemmel Edit.

– Akkor hát – mosolygott a pincérnőre a férfi –, ha lehetni csinálni limonádét…

– Oké! – mosolygott Márkra kedvesen a nő. – Lehetni.

Amint otthagyta őket, újra rájuk telepedett a csend. A hegyek felől szél süvöltött halkan, monotonon, de néha elnyomta ezt az űrbéli hangot a felvonó tájáról meg a sípályákról hallatszó zsivaj.

Madár körözött az égen. Márk nézte. Nem ismerte fel, micsoda madár, de megesett rajta a szíve, a havas, néptelen hegyek felett, az ég kékjében riasztóan magányos volt.

– Kivel beszéltél reggel?

Csak akkor hallotta meg, amikor a felesége másodszor is megkérdezte.

– Az a nő. Akivel ott beszélgettél. A hotelban. Ki volt az?

– Az a nő? – Márk, noha már várta ezt a kérdést, zavarba jött. De igyekezett közömbös hangon válaszolni: – Ja? Az a direktrisz volt…

Edit hallgatott. Márk figyelte, mit fog mondani, kíváncsi volt, mi járhat a felesége fejében. Amikor reggel készülődtek, hamarabb ment ki a hallba, mint Edit; akkor futott össze Zelmával. Előző nap is látták már egymást, sőt a szállóba érkezve azonnal belebotlott a recepciónál. Zelma nem ismerte meg mindjárt. Harminc-valahány év azért mégsem múlik el nyomtalanul. Márk szakállt eresztett, méghozzá immár ősz szakállt, meg is kopaszodott a feje búbján, és testes lett, ráadásul szemüveget visel. Zelma rengeteg emberrel találkozik naponta, hogyan is gondolhatta volna, hogy éppen Márk toppant elébe a messzi múltból? Amikor aztán felderengett neki valami, csak biccentett; Márk sem tudta, mi illik ennyi idő után, köszönt, de mint egy idegennek. Zelma előbb elsápadt, majd elöntötte arcát a pír; nem is maradt a pultnál, visszasietett az irodájába. Márknak hevesen dobogott a szíve, de csak részben az örömtől; inkább valami félelem szállta meg, bűntudat; leste, hogy Edit észrevett-e valamit, de az asszony a csomagokkal volt elfoglalva; Márk még odabenn, a szobájukban is azon igyekezett, hogy rendezkedvén, palástolja izgalmát.

– A direktrisz? – Edit hangja halk volt, gyanakvó.

– A hotel direktrisze. Kérdeztem tőle egyet s mást.

– Megemlítetted, hogy rossz a fűtés?

– Igen, persze, a fűtést. Meg még…

– Meg még?

– Semmi. Csak hogy… Hogy mikor indul az utolsó…

– Tessék?

– Hogy este meddig közlekedik a felvonó. Szerettem volna biztosan tudni, mert…

– Ki van írva az alsó állomáson.

– Na igen, de…

Szerencsére a pincérnő hozta a limonádét. – Miért nem mondom meg Editnek, hogy ki is ez a Zelma? – gondolta Márk. – Miért hazudozom összevissza? – A pincérnő elment Márk előtt, úgy tette le az asszony elé a poharat.

– Ön nem valamit, uram?

– De. Igen. Innék borovicskát. Lehetni?

– Lehetni! – nevetett felszabadultan a pincérnő.

– Bizalmaskodsz vele – jegyezte meg rosszallóan Edit, amikor a kreol szépség visszament az alpesi viskóba.

Márk nem válaszolt. Zelmára gondolt, és megint elfogta a nyugtalanság. Lehetetlen, hogy naponta találkozzanak, de az is lehetetlen, hogy elkerüljék egymást, hogy úgy tegyenek, mintha soha semmi közük sem lett volna egymáshoz.

– És bizalmaskodtál azzal a nővel is!

– Kivel? – Az ember nagyon szánalmas, amikor tetteti magát. Márk újra kérdezte, gyáván: – De kivel?!

– A hotelban. – Edit ivott a limonádéból, koppant az asztalon a pohár. – Láttam. Valami régi ismerős?

– A direktrisz? Ugyan! Csak… – Miért nem vallom be Editnek? Át kell költöznünk egy másik szállodába, vagy beszélnem kell arról a dologról, ez így nem mehet… – Csak érdeklődtem nála, mondtam már!

A pincérnő hozta a borovicskát.

– Egészsére!

– Egészségére! – javította ki Márk. – Köszönöm!

Jó formájú nő, nézett utána Márk. Tetszett neki. Zelma öreg. Megöregedett. Ősz, meggyötört arcú, a homloka csupa ránc. És sovány. Májfoltos a keze, noha csinosan öltözködik, ápolt. De nagyon öreg.

– Ezzel már kikezdtél – vetette oda Edit. – Ezzel a cigánylánnyal! – De csak megállapította minden él nélkül. Már évek óta nem kért számon a férjétől semmit. Jól éltek, közös kasszára, de külön utakon. Nem volt gyerekük, csak egy hízelgő, folyton csaholó kutyájuk, egy tacskó; összekuporgatták a nyaralót meg a kocsit, s néha vettek egy-két antik bútort a bizományiban, meg néhány értékesnek mondott festményt a szövetkezeti lakás falára. Mérnök és patikusnő – szerény kelet-európai egzisztencia, szerény kiegyensúlyozottság. Edit hunyt szemmel napozott, barna akart lenni, kreol, mint ez a pincérnő.

Márk mosolygott magában. Igen, kikezdett a pincérnővel, ahogy mindig is kikezdett a nőkkel. Ahogy Zelmával is annak idején a prágai repülőtéren. Ötvenegyben történt, vagy ötvenkettőben? Megérkezett egy minisztériumi delegációval a cseh fővárosba, ő volt a legfiatalabb, nemrég végzett mérnök a társaságban, de elég magabiztos ahhoz, hogy menten kikezdjen a tolmácsnővel. Zelma vörös haja, zöld szeme, kicsattanó jókedve, ahogy a magyarokat fogadta, elbűvölő volt. Este, a program után meghívta sörözni, kettesben, megszökve a többiektől, sokáig diskuráltak a hangulatos, bolthajtásos vendéglőben; a rokonszenv kölcsönös volt. Öt nap – mindössze ötnapos volt a kiküldetés, de úgy váltak el, mintha mindig ismerték volna egymást. A tranzit ajtajában azt hitték, csak hetekre búcsúznak, de hosszú hónapok teltek el, amíg újra láthatták egymást. Akkoriban csak kivételes esetekben lehetett utazni, sportolók, együttesek, delegációk juthattak csak át a határon még a szomszédos, úgynevezett testvéri, szocialista országokba is. Szlovákiai rokonaikat a Hernádon átszökve látogatták meg az emberek, szó sem lehetett arról, hogy Márk visszamenjen Zelmához. És Zelma sem kapott útlevelet. Csak levelezhettek; csak a telefon maradt; végtelen beszélgetések drága pénzért, s közben állandó vonalzavar, recsegés. Halló! Halló, hallasz engem?… Hogy sürgessék a találkozást, beadták a házassági engedélyekhez szükséges iratokat, de a hivatalok nem siettek, állandó kifogásokat találtak. A tiltás csak növelte a vágyakozást; Márk barátai csónakot szereztek; a szerelmesek telefonon egyeztették az időt, a Duna közepén akartak találkozni, Esztergomnál. Felhős, sötét éjjel eveztek egymás felé a folyón, vaktában közeledve, halkan csobbantak a lapátok, s már csaknem egymáshoz koccantak a ladikok, amikor fényszórók gyúltak, és géppisztolysorozatok riasztották szét őket. Márk az összeköttetései révén a komáromi határőrparancsnokhoz is eljutott; a százados jóvoltából aztán kerékpáros katona kísérte át a hídon; a magyar tiszt megbeszélte cseh kollégájával, hogy odaát néhány órára Zelma és Márk együtt lehetnek az őrség épületében. Kaptak egy szobát kulccsal, benne vaságy, katonai pokróc…

Márk emlékszik arra a délutánra, a sietségre meg az elfogódottságra is; az ügyetlen, mert ideges ölelkezésre, aztán a mindent elborító vágyra, a vad egymásra találásra, míg csak le nem járt az idő. Akkor aztán a katona visszakísérte a magyar oldalra.

Hiába volt minden beadvány, könyörgés, a két ország bürokratái gyanakodva néztek egymásra. És aztán egyszer, egy éjszaka autón jöttek Márkért. Államvédelmis főhadnagy faggatta hajnalig s másnap estétől ismét hajnalig öt napon át, hogy miféle kapcsolatai vannak odaát, miért akar Zelmával találkozni, azzal a pozsonyi lánnyal, akit konspirációs tervekkel küldtek Prágába a testvérbátyja bandájának vezetői. Vád alatt van az egész társaság, Zelma ugyan szabad, de megfigyelik, hát jobban teszi Márk, ha szakít, és nem okvetetlenkedik útlevélügyben…

Huszonhat éves volt akkor, Zelma huszonhárom.

Nem írt többé. Nem telefonált többé. Mert amikor a kihallgatás után néhány nappal végre erőt vett magán, és egy vidéki postahivatalból felhívta Zelmát, a lány néhány kurta szó után letette a kagylót.

– Kérem!

A pincérnő a feszes, fekete szoknyájában ott hajladozott előtte a teraszon, a fehér hegyekről visszaverődő fényben csak a sziluettje látszott. – Kérem!

– Bitte?

– Beszéljen csak magyarul. Olyan bájos.

– Ó, igen? Lehetni még egy borovicska talán?

– Még eggyel, legyen szíves. És a feleségemnek is valamit, ha kér.

– Asszonyom?

– Nekem nem kell semmi. Köszönöm.

– Akkor csak nekem. Bár nem érdemlem meg.

– Nem? De, megérdemelni ön, hogyne!

– Dupla adagot hozzon. Lehetni?

– Ó! Sztó gramm? – Nevetett. Kacér volt, nevetett.

– Ahogy mondja, szépségem!

Aztán megint csend lett. Az óráját nézte Márk, még csak fél tizenegy. Fél kettőkor lesz ebéd. Zelma megjelenik a hallban, beszélni kell vele, s talán be is kell mutatni Editnek. Be fogom mutatni őket egymásnak, és túl leszünk a dolgon. Elintézem néhány kurta mondatban a múltat – gondolta Márk. – Hiszen olyan régen volt. Olyan nagyon-nagyon régen. Zelma – egy régi ismerős. Ennyi elég lesz. Tolmácsolt Prágában, volt némi liezonunk, de aztán azok az idők…

A pincérnő hozta a borovicskát. Megint kedveskedett volna, de Edit szúrós tekintete megbénította. Letette az italt, és távozott.

– Minek iszol annyit délelőtt? – kérdezte az asszony.

– El akarom zsongítani magam – mondta Márk. Nem ő akart szakítani Zelmával, most mégis, hogy szemtől szembe találkoztak, hűtlennek érezte magát. Megfutamodónak. Gyávának, mert hagyta, hogy parancsszóra megöljék a szerelmet.

– Már régóta figyelem, egyre többet iszol.

– Csak amennyi kell a zsongításhoz. Csak annyit. Ne zsörtölődj. Inkább nézd, milyen szépek a hegyek…

– Meg a pincérnő.

– Meg a pincérnő, meg te is, drágám!

– Na, ezt hagyjuk! Csak ne kend el a dolgokat!

– Pedig folyton azt tesszük. Elkenjük a dolgokat.

– Ha iszol, mindjárt kötözködsz. Ne kötözködj, kérlek!

– Igazad van. Inkább élvezzük ezt a szép napot. Az isten áldott napját!… Kérem! – intett a pincérnőnek. – Lehetne lehetni?

– Ízléstelen vagy! – mondta a felesége. – Néha azt kell hinnem, hogy nem is ismerlek igazán.

– Az bizony lehet! – nevetett Márk. De nem esett jól neki a nevetés. A feje kihűlt, a mellkasában is hideget érzett. Megint látta a fehér hegyek fölött keringő madarat. Magányos volt, és kiszolgáltatottnak tűnt a magas égen.