Szállás éjszakára

Az öregasszony nyitott ajtót, csak résnyire, mert kinn hóvihar tombolt. Egész nap havazott, felkerekedett a szél is; a sztrádákon kotrógépek zúgtak; a rádió mindenkit figyelmeztetett, hogy ne keljen útra, ha nem szükséges. Ezeket meg ide ette a fene valahonnan a ház elé. – Ketten vannak – szólt hátra az urának az öregasszony, de a biztosítóláncot még beakasztva hagyta.

– Ilyenkor? – A hang az emeletről jött, egy kanyargós falépcső tetejéről.

– Elakadtunk a kocsival – magyarázta az ajtó előtt álló férfi. – Reggelig maradnánk…

– Férj és feleség? – reccsent fentről a hang. – Férj és feleség? – ismételte meg az ura kérdését az öregasszony. Gyanakvóan nézte a bebugyoláltan is didergő nőt meg a szakállas férfit.

– Hát nem… még… – kezdte a magára terített pokróc alól kikandikáló nő vékony, bátortalan hangon. De társa türelmetlenül közbevágott: – A hölgy a jegyesem. Hadd lépjünk be legalább, mert megfagyunk itt, a kocsinál is fagyoskodtunk eleget. Nincs errefelé több ház, kénytelenek voltunk magukhoz bezörgetni. Kinn van a kapun, hogy zimmer frei…

– De mi csak nyáron adunk ki szobát. Akkor is inkább nyugatnémet márkáért.

– Csukd be, hisz mind behordja a havat – közeledett a lépcsőn a dörmögő férfi. – Mit alkudozol? Nincs szállás!

– Befútta kocsijukat a hó – vette védelmébe őket az asszony. – Ketten vannak, a hölgy az úr jegyese…

– Jegyese… – hümmögött a házigazda. Pocakos, bajszos vénember volt, mellényben, mamuszban. – Mi az, hogy jegyese?

Az öregasszony addigra kiakasztotta a biztosítóláncot; azok meg bejuthattak végre, behozták a hideget meg a havat. Csupa ráfagyott hó volt a cipőjük. Pokrócba bugyolálták magukat, de még így is reszkettek. A nő sápadt volt, soványka, ám a sok göncben egészen hasas, az öregasszonynak meg is akadt rajta a tekintete. Már megenyhült irántuk. – Na, jöjjenek. Ami igaz, az igaz, nem maradhatnak fedél nélkül ilyen cudar időben. Pucolkodjanak csak le itten az előtérben, de szobát már nem tudok befűteni, azt ajánlom, háljanak a konyhában, elég tágas, és van ottan egy dikó, azon megalhatnak ketten…

– Ha nincs más, az is jó lesz – mondta a férfi; átfogta biztatón jegyese vállát. – Reggel korán be kell érnünk a városba. Okvetlenül… Addigra talán megtisztogatják az utakat.

A mellényes, bajszos házigazda a fogát piszkálgatva méregette őket, hümmentett, dünnyögött; már rábízta a dolgot a feleségére. – Hát a konyhai dikón, igen, szükségből. Két fiatalnak az nem is olyan rossz… – heherészett, aztán kapaszkodott vissza a falépcsőn az emeleti szobába. Szép ház volt, takaros, vendégfogadásra épült, pénzt hozó ház, de ezen a decemberi éjszakán dermesztően hidegek voltak a lakatlan szobák. Mire a szállást kereső utasok havas lábbelijeiktől megszabadulva bebotorkáltak a vacsorafőzés melegét még őrző konyhába, a gazda már el is tűnt odafönn, letelepedett a televízió elé, és nézte az ünnepi műsort. A sarokban ezüstfenyő állt színes villanykörtékkel feldíszítve, s a kellemes melegben gyantaillatot árasztott. A gazda sört töltött egy óntetős kriglibe, nyáron kapta egyik müncheni vendégüktől. Ivott, és lassanként elnyomta az álom. Arra neszelt fel, hogy a felesége is feljött. – Most fekszenek le – mondta. – Láttad az asszonykát?

– Mit kellett volna látnom rajta?

– Nem olyan, mint egy jegyeshez illik. Nem tudom, a pokróc teszi-e, de mintha úgy volna. Teherben… – Na, más se kéne, csak hogy itt babázzon le nekünk! Meg kell kérni az árát! És meg is kérhetjük, szükséghelyzet, annyit kérsz tőlük reggel, amennyit csak akarsz. Ezret vagy még többet is. Pláne ha bepiszkítják az ágyneműt meg a konyhát. Nem kellett volna befogadni őket. Én az információ híve vagyok! Hozzánk mindig csak leinformálható vendégek jönnek, ezek meg, kit tudja, mifélék!… – Jól van, jól van, hagyd abba már, hiszen rendesnek látszanak – mondta az asszony. – A férfi olyan szelíd, az asszonyka meg csupa ártatlanság… – No hiszen! Ártatlanság! – dohogott tovább a gazda. – Szép kis jegyespár, mondhatom!…

Amikor elzárták a televíziót, és lefeküdtek, újra hallották a szél tombolását, rázta az ablakdeszkákat, zörgette az ajtókat, süvített a kéményben a huzat. Nyugtalan éjszakájuk lett a fergeteg miatt. Éjféltájt mintha jajongást is hallottak volna, furcsa zajokat, neszt odalentről, a gazda fel is ébresztette az asszonyát, hogy mi lehet az. Nehezen lehetett megítélni, hogy a vihar visong-e, vagy emberi hangok törnek fel hozzájuk. A szél egyszer-egyszer úgy vinnyogott, mintha csecsemő sírt volna…

Aztán egyszer csak fény lobbant. Mint egy üstökös – fénycsóva futott át az égen, megvilágította a szobát, végigsiklott a falon, a mennyezeten, s nyomában elültek a zajok. Elült a szél tombolása, csend lett. Nagy, békességes csend. A szívük verését is meghallhatták ebben a csendben.

Virradatkor szokása szerint az asszony felkelt, hogy tüzet rakjon a konyhában. A vendégek úgyis korán akarnak a városba érni, a vihar elmúlt, talán az utak is járhatók; megkéri tőlük a pénzt, aztán mehetnek isten hírével.

De a konyhában nem talált senkit. A dikón háborítatlan volt az ágynemű, semmi sem mutatta, hogy lett volna itt valaki is. Az öregasszony hátrahőkölt. Ám akkor hirtelen a fény, az éjszakai fény lobbant fel előtte. Cikázott, izzott, járt körbe-körbe, mintha hívná. Mindent megértett. Felszaladt az urához, felrázta. – Ők voltak itt nálunk az éjszaka! – mondta lélekszakadva. – Ők?! Kicsodák?! – nézett fel álomittasan az ember. – Hát ők! Őket fogadtuk be a viharból, őket!… – De kicsodákat, beszélj már?! Fizettek? – Nem. Elmentek… – Elmentek fizetség nélkül?! – Mert erre már felébredt. – Megmondtam neked, asszony! – Hát nem érted?! – Az öregasszony megragadta az ura vállát. – Mit számít most a pénz! Megadatott, hogy befogadhassuk őket, és az éjjel megszületett a Kisded!…

– Miféle kisded? Ja, vagy úgy! És megléptek fizetség nélkül! Ostoba asszony! Jobban tetted volna, ha fel sem ébresztesz ilyen bosszúságra!

De az öregasszony nem törődött az ura zsörtölődésével. Állt az ablaknál, és nézte az utat. Sehol sem voltak nyomok a hóban, ő mégis tudta, hogy Azok voltak itt náluk az éjszaka, és a szíve megtelt örömmel, hogy segíthetett.