Vacsoraidő

– Semmit sem kaptam – mondta az asszony. – Semmit. Semmi olyat, amit akartam! Egy egész vagyonba kerül minden! Nem is értem! Ötszáz! Odaadok ötszáz forintot, és alig adnak vissza! És mi van a kosárban? Semmi! – A villanytűzhely fölött beleveszett a gőzbe. – Ez a rohadt kukta is ezzel a vacakjával!… Mindennap ugyanaz!… – Megcsapta a forróság a csuklóját, felszisszent. – Ne nézz itt! Mit nézel itt?! Ha nem tudsz segíteni, ne légy akadékban legalább!… – A kislány riadtan hátrált a konyhaszékig, felmászott rá, s összekuporodott. Az öccse ott ült mellette, lógázta a lábát, és egy ragacsos villával ütemesen dobolt az asztalon. – Te meg hagyd ezt abba! – kiáltott rá az asszony. – Tedd le azt az istenverte villát, Bélus, tedd le!

Egy pillanatra abbamaradt a dobolás, a kisfiú félrebillent fejjel nézte az anyját; várt valamit, a mama szelídebb hangját, egy mosolyt; várt, aztán összeszorított szájjal újra ütögetni kezdte az asztalt.

Az anyja perdülve verte pofon. A gyerek kezéből kiesett a villa; pirosló arccal bámult utána, de nem sírt, felkapta a fejét, és teljes erejével püfölte az asztalt az öklével.

– Nem érted?! Agyonvágjalak?! Azt akarod, hogy agyonvágjalak?!

A gyerek mintha meg se hallotta volna. Kapott a kezére a főzőkanállal, ám ettől csak dacosabb lett. Az anyja felé rúgott, de a nővérét találta el. A kislány felsikoltott.

– Vica! Hát még te is?! – kiáltott rá az anyja.

– Megrúgott! – árulkodott a kislány.

Az asszonyból hirtelen kiszállt az erő, állt bénán a tűzhelynél, üres tekintettel. A konyhaajtó tárva volt, látszottak a barackfák a kertben. A barackfák meg a kerítés, a kerti út a letaposott dróthálóig, azon túl a folyó. A folyón a vashíd. A vashíd tövében kavicsos volt a part, oda jártak a gyerekek játszani.

– Fogd a kezét, és vidd ki – mondta Vicának csöndesen az asszony. A kislány szeretett volna lecsúszni a székről, s engedelmeskedni, de félt, hogy valamit rosszul csinál, s majd kap ő is. Ha a mama ideges, könnyen jár a keze.

Gőz lövellt ki a kukta szelepén, az asszony odakapott, a gyerek kihasználta a pillanatot, s újra döngetni kezdte az asztalt.

– Miért ütögeted az asztalt, kisfiam? Megőrülök a zajoktól. A gyárban is egész nap az a sivító zaj, s akkor itthon is!… – Majd élesen: – Nem érted?! – Hirtelen lerántotta a főzőlapról a kuktát, hideg vizet eresztett rá a csapból. A sistergésből kiabálta: – Nem azt kértem, Vica, hogy vidd ki Bélust? Már hozzád is imádkozni kell?!

A kislány oldalvást lecsúszott a székről, óvatosan át akarta fogni az öccsét, de az már várta, s öklével a nővére vállára csapott.

– Gyere – parancsolt rá dühösen Vica. – Gyere ki szépen, Bélus! – Az újabb ütésre felvisított. – Bélus! Azonnal gyere, nem érted?!

– Jaj, menjetek már, menjetek! – Az asszony kapkodva tolta félre az edényeket az asztalon, minden szanaszét volt, poharak, kenyér, üvegek, kanalak. – Ilyen gonosz ördög! Kikészít ez a lárma, ez a… – Karjával törölgette a verítéket a homlokáról. – Ennyi segítséget sem várhatok tőled, Vica?! Vidd már! Iskolás vagy, nem csepp óvodás, légy belátással, vidd ki innen ezt a kölyköt! És hol az a villa, amivel az előbb… Nem jutok semmire! Apátok mindjárt itthon lesz, és nincs kész a vacsora!

– Ne őrjíts meg, te gonosz kölyök! – Vica az anyjára lesett, elég felnőttesen mondta-e. Végre lerántotta a székről Bélust, mire az torkaszakadtából üvöltött, hogy ne, ne, nem akar kimenni.

– Úgy, úgy! – mondta az asszony, hajladozva, az asztal alatt keresgélve a villát. – Úgy, úgy, még egy kicsit hangosabban is lehetne, kisfiam!

– Mama, már viszem! – tüsténkedett az ajtóban a kislány, húzta, cibálta az öccsét a küszöbön. – Én jó vagyok, csak ez a bitang! Ez a gonosz ördög!…

Kis csend lett. Az asszony lemosta a meglelt villát, kapkodott rongyokkal, edényekkel. Főtt a melegben, melléhez, hátához tapadt a ruhája. – Csak áll ott a pult mögött, és azt mondja, nincs! Meg elfogyott. Örül, ha azt mondhatja, hogy nincs! Örül, ha nem kell kiszolgálni…

– Mit beszélsz? – A férje érkezett meg, s amint ledobta a táskáját a konyhaszegletbe, indult feléje, hogy megcsókolja, de félúton kedvét szegte az asszony izzadságtól fénylő arca, a nyakbőréhez tapadó nedves hajtincsek látványa, nem is tudta, hol csókolhatná meg a feleségét. – Na! – azt mondta, s leült. Nézelődött, lerúgta a cipőjét; előrehajolva, kaszáló mozdulatokkal kereste az asztal alatt a papucsát. – Na! – azt mondta, amikor megtalálta. Belebújt.

Kabátja zsebéből kiesett a bérlete, fel akarta venni, az asszony meg éppen arra ment, belebotlott a férje kezébe.

– Na! A bérletem! – morgott a férfi. – És miket beszélsz?

– Miket?! Nem te vásárolsz! Mit tudod te! – A férje megfogta a bokáját, viszolygott tőle, türelmetlenül odább lépett. – Tudod is te, micsoda lehetetlenség…

– Mit nem tudok én? És miért kellene vásárolnom?

– Fogalmad sincs, mibe kerül minden! Hogy mire elég a pénzünk! Semmire! Semmire, érted?! Nem fogok tudni főzni! Nem tudom, mit adjak elétek, ti meg csak zabálnátok, zabálnátok! De mit?! Téged csak az érdekel, hogy meglegyen a söröd!…

– A söröm! – A férfi felállt, ledobta a kabátját, kigombolta a mellén az inget. – Mikor eszünk? – Visszaült a székre, nézte a felesége kapkodását, maga alá húzta a lábát, nem is tudta, mihez kezdjen. Sokat dolgozott aznap. Rakták fel a ládákat a teherautókra a kikötőben. Nyolcszor fordultak a telepre meg vissza. – Na és kaptál sört?

– Sört! – Az asszony kurtán felnevetett, tologatta az edényeket a tűzhelyen.

A férfi kinyitotta a frizsidert, hűvösség csapott ki a fehér műanyag falak közül.

– Nincs sör.

– Nincs hát!

– Na. Pedig ittam volna. – Állt a konyha közepén, vakargatta szőrtelen mellét. – A gyerekek? – Még egyszer meg kellett kérdezni: – A gyerekek?

Az asszony csak intett, hogy kint vannak. A férfi kiment a konyha elé. A szomszéd küszöbön öregasszony ült, kukoricát majszolt, az ujjaival csipegette a főtt szemeket, egyenként dugdosta a szájába, némelyik a földre pottyant, tűnődve nézett utána. Csak a metszőfogaival rágott.

– Finom – mondta csücsörítve. – Szeretem. Csak kemények.

A férfi a kertet vizslatta, de nem látta a gyerekeit.

– Hogyan?

– Disznónak való. A kukorica. Már elérett.

– Vicáékat nem látta?

– Kimentek. Ott. A kerítésnél. Elmentek a… – Néhány szem kukorica kipottyant a szájából, várt, megrágta, ami a foga között maradt. – A hídhoz mentek. Oda. A vízhez.

A férfi megvakarta a mellkasát, ásított. Se sör, se semmi. Meg aztán éhes volt. Bement; a felesége már rakosgatta az asztalra a tányérokat.

– Főtt tészta? – Csak éppen kérdezte, mert mindegy volt neki. Mindent megevett jóízűen. Kérdezte, hogy kérdezzen valamit.

De az asszony felcsattant:

– Mi az istent találtam volna ki?! Már azt sem tudom, mit főzzek, mire futja?! Minden drága, a bab is, a hús is, minden, minden. Tészta! És ha tészta? Majd reszelek rá sajtot. Az se olcsó! Nem keresel, te annyit, amennyi elég lesz itt kosztra, de még ha az én pénzemet hozzátesszük, akkor sem. Tészta! Mire hazaérek a gyárból, éppen elég ezt is megfőznöm! Mire hazavergődöm…

Kifulladt. Leült, bámulta a konyha kövét. A férje ott tipródott előtte.

– Ma még le sem ültem, csak most…

Hatra ment dolgozni, nyolc órán keresztül állt a csiszológép mellett, ez igaz, de azért az, hogy most ült le először, túlzás. A nap folyamán többször otthagyta a gépet. Egyszer kicserélte a dörzspapírt a korongon, ennek ürügyén a karbantartóknál leült egy felborított ládára, s megette a vajas kenyerét zöldpaprikával. Két ízben volt vécén, ott is pihent egy keveset. Negyedszer engedelem és minden komoly ok nélkül, csupán mert szépen sütött a nap, megállította a csiszolót, és kiballagott az udvarra, hunyt szemmel arcát a fényben tartotta legalább hat percig.

– …még itthon is csak most! – mondta; végigsimított a nyakán, a mellén, megnézte a tenyerét. – Fáradt vagyok.

A férje bólintott.

– Na. Akkor együnk. Hívd a gyerekeket.

– Hívd a gyerekeket – mondta ugyanúgy az asszony.

– Nincsenek a kertben.

– Én nem bánom – mondta fejét ingatva az asszony.

– Mit nem bánsz? – A férfi vakargatta szőrtelen mellkasát, s azt latolgatta, hogy vajon ő is olyan öregnek látszik-e, mint a felesége. Mert a felesége eléggé megöregedett. Harmincéves korára meglehetősen öregnek látszik. Megviseltnek.

– Mi van? – nézett fel türelmetlenül az asszony.

– Tessék? Hát… csak nem tudom, mit nem bánsz.

– Most mi az isten csudáját akarsz?!

– Mit akarnék? Azt, hogy hívjuk be a gyerekeket, és együnk. – Az ajtóba csavarozott fogasnál a kabátzsebében kotorászott. Az újságját kereste. Vett egy Esti Hírlapot. Nem találta. A felesége nem mozdult, csak ült a konyhaszéken összeroskadva. Hát persze! Rajta ült az újságon! Odament hozzá, ki akarta rántani alóla, az újság elszakadt.

– Na! – mondta bosszankodva. – Felemelhetted volna a fenekedet.

– Ne kínozzatok már, ne kínozzatok! – ugrott fel az asszony. – Hol a kölykök, hol te, hol a boltos, hol a művezető!… Azt mondtam, hívd be a gyerekeket, aztán legyünk túl már ezen az egészen, ezen a mai napon, ezen az istenátka… mindenen!

A férfi megütközve nézte. Ő is fáradt volt, szeretett volna kényelmesen vacsorázni meg egy kicsit újságot olvasgatni sör mellett. De sör nincs, persze. Az járt az eszében, hogy evés után átballag a kocsmába egy korsóra. De az asszony viselkedése megzavarta.

– Most mit izélsz? – kérdezte félszegen.

– Hagyjál! – fordult el tőle az asszony.

– Mi a baj? Na. Mondd csak meg! Mit izélsz, hallod?

Az asszony kenyeret metszett, nem felelt.

– Kérdeztelek! Hallod? Kérdeztelek… – A férfi kezdett ingerült lenni. – Nem férsz a bőrödben? Töri magát az ember, s akkor itthon ez várja. Ez. Ez a… Hallod? Televíziót is vettem, színes televíziót, még mit akarsz? Eszpresszóba akarsz járni? Vagy mi? Na. Mondd már meg, mi bajod!

– Semmi.

– Hát jó. Ha semmi bajod, akkor jól van. – Nem akart veszekedni, enni szeretett volna, meg átmenni a kocsmába egy pofa sörre. – Ha semmi baj, akkor én azt mondom, hogy… – Meglátta a kislányt az ajtóban. – Na. Vica már elő is került.

Az asszony nem fordult feléjük; letette a kenyeret az asztalra, leült.

– Gyertek – szólt csendesen. – Gyertek enni. Köszöntetek apátoknak?

– Hát az öcsédet hol hagytad? – kérdezte az asztalhoz telepedve a férfi. Vett a tálból, reszelt sajtot szórt a makarónira. – Na. Mit állsz ott? – A kislány nem jött beljebb, erre a feleségére tekintett kérdőn. – Ezt meg mi lelte? – Nem kapott választ, újra a lányára pillantott; Vica sápadtan, fejét leszegve állt. – Ej, hát mi bajod neked is? Hol van Bélus?

– Kinn van – mondta halkan a kislány.

– Akkor hívd be – nevetett az apja. Gondolta, nevet egyet, aztán minden rendben lesz.

– Kinn van – ismételte meg vékony, éles hangon a kislány.

– Hol kinn? – kérdezte tele szájjal a férfi.

Vica mereven, mint egy bábu, megfordult, a fejével mutatta.

– Ott. Kinn, a hídnál.

– Hívd már be, nem érted?! – rivallt rá az anyja.

A kislány erre megrezzent, készségesen beljebb lépett, megkerülte az apját, az anyjához sietett, és lélegzetvétel nélkül hadarta:

– Kinn voltunk a hídnál és Bélus ütögette kaviccsal a másik kavicsot és mondtam hagyd abba te gonosz ördög ne idegesíts mert agyonváglak nem elég hogy annyi gond van hát még te is de nem hagyta abba azt akarod hogy agyonvágjalak és erre belegázolt a vízbe ütögette a vizet és hiába szóltam neki mert én szóltam de hányszor mégis hiába erre aztán odamentem és adtam neki egy pofont és elesett és én meg lenyomtam…

– Mi az, hogy lenyomtad? Hová? – kérdezte rekedten az apja.

Vica meg se hallotta, csak az anyját nézte tágra meredt szemmel, neki mondta:

– A víz alá…

– És most hol van?! – üvöltött rá az asszony.

A kislány hangja elakadt, rémülten nézte az anyját. Az meg már sikoltott, úgy kérdezte, s rázta a kislány vállát eszelősen.

– Hol van Bélus, azt mondd meg, te béka!…

Vica kirántotta magát az anyja kezéből, sötéten tekintett fel rá, idegenül, becsapottan. Dicséretet várt, nem haragot. – Ott van – mondta reszketve, de többet nem szólhatott, az anyja eltaszította, és kifutott az ajtón. A férfi meg letette a villát, s lassan felállt. – Hát hogyan… hát… – Talán nem is beszélt, csak szólni akart, csak tátogott, s állt bénán a tányérja fölött. Vicától várt valami biztató pillantást. – Hát hogyan… hogyan hogy… – A mellkasához nyúlt, de keze megállt a kigombolt ing hasadékában. – Hát hogy te… hogy te… mit csináltál? Mondd csak? Hogy mit?… – Az ajtóhoz botorkált, maga mögött hagyva a reszkető kislányt; látta a barackfákat a kertben, a kerítésnél ácsorgó, kukoricát majszoló öregasszonyt, látta a vashíd lábát és a kavicsos partot. A nap éppen lemenőben volt, vakított az ég alja, csak az alakok körvonala látszott a pirosas fényben. A férfi nagyokat nyelt, nem tudta, mi lesz, mi van, mit kellene tenni vagy mondani. Félt, nem mert mozdulni, feszülten figyelt.

Aztán meglódult. Rekedtes, ordításszerű hang tört fel a torkán; akkor értette csak meg, hogy mi történt, elindult a kerti úton a letaposott kerítésdrót felé, a folyó felé, s már futott, amikor meghallotta a partról a felesége jajveszékelését.