Hajógyári éjNagyon meleg az este. Az alkony fáradt foszlányokban hull az égből, és fennakad a poros akácokon. – Jani! Janiiii!… Vékony asszonyi kiáltás. Végigröppen a szélső házak során, s beléfúl a holtágba. Evező csobban a fekete víztükörben. Csípős füst száll laposan, szerteoszlik, mintha a hajógyárból kihuppogó ütések vernék szét. – Janiiii!… Az asszony a ház előtt áll, könnyű nyári ruhában, meleg szél mozgatja a szoknyáját. Hívja a fiát kiáltozva, de nem mérgesen. Apró gyerek fut elő maszatosan a parti bokrokból. – Mosdani, és egyél! – Az anyja laposat ver a fenekére. – Megy apád! Már mellette áll az ember. Vászonkabátja csak a fél vállán, feje födetlen. Táska húzza a bal kezét. – Na, gyer’ ide, és puszit! Ide is! De mocskos vagy! – Játszottunk – mondja a gyerek. Átfogja guggoló apja nyakát, nyálazza a frissen borotvált arcot. – Eriggy, fogadj szót anyádnak! – Néz a szaladó fia után, megvakarja az állát, felpillant a gyár felé. – Hosszú lesz az éjszaka… – Keveset aludtál délután – mondja az asszony, s talán véletlenül: a partra pillant. Csónak siklik a sekélyre, egy férfi, mintha csak árny lenne, kilép a csónakból, láncot vet valami kiálló gyökérre; aztán elballag a Halászcsárda felé. – Meg kellett javítanom azt az ágyat. Nyikorgott. – Elmosolyodik a férfi, az asszonyára tekint. – Mindig felneszel a gyerek… – Lassan arra fordul ő is, amerre a felesége néz. Valaki a sötétben, a folyó fényes tükre előtt megáll, mintha őket nézné. Fekete árnyék. Csillagok fogják körül alakját. – Ilon – szól hirtelen fáradttá lett hangon a férfi. Az asszony erre visszakapja a tekintetét, kicsit mosolyog. – Igen, az ágyat. De minek? – Reggel nem alszom el mindjárt, Ilon – mondja az ura. Erős kezével átfogja a felesége vállát, magához húzza kedvesen. – Sok a munka, és hosszú az éjjel… – Köhint; zavartan fellöki a másik vállára is a kabátot, a nyitott konyhaajtóhoz lép, még egyszer bekukkant. Odabenn mosdik a gyerek, pancsolja magára a vizet, prüszköl. Az ember elmosolyodik, indul. – Hát akkor, Ilon… – Az asszony odamegy hozzá, megöleli, megcsókolja a száját. Nagyon forró az este, holdfény lesz, tiszta, meleg, fülledt éjszaka. – Na, megyek – bontja ki magát az asszonyi karokból az ember. Int, elballag a puha füvön. Hagyja, hogy szájáról felszívja az éj az asszonya csókját. Félóra múlva acéllemezek rozsdapora ül a szája köré. Az asszony enni ad a gyereknek, lámpafénynél lefekteti, ráhajol a kiságy rácsára, mesél. Hamar elalszik a fiú. Ilon feláll, megágyaz magának is. De nem csábítja az álom. Csak hánykolódna egyedül. Szerda. Ma még csak szerda… Eloltja a villanyt. A hold már feljött, világos foltok támadnak az éjszakában. A konyha fojt, ki kell tárni az ajtót. Ki kell ülni a küszöb elé. Most megy a sétahajó. Színes lámpafürtöket tükröz a víz. A hullámok zenét vetnek a partra. Sűrű, fullasztó lesz tőle az éj. Ilon karja mozdul: ölel. A hangokat öleli, a sötétséget. Nyújtózik, hátraveti elbontott, szőke haját. Szúnyogok döngnek a füle körül. Elvész a zene. Gyorsan úszik lefelé a hajó. – Anya! – nyöszörög benn a gyerek. – Vizeeet!… Ilon nem mozdul. Nem hallja. Nyújtózva nézi az eget. Dobol valami, mély, puha hangon dobol. Néha kék, csillagszórós fényeket lök az égre a gyár. Valaki jön a víz felől. Most dudál a gyár is. Tíz óra, vált a műszak. S hogy csend lesz ismét, hallani a csobbanó hullámokat a partról. Mintha már régóta tartana az éjszaka. A percek lomhák, mint szárazságban a békák. Reggel jön az ura. Hat óra után nem sokkal már itthon is van. Lerúgja a bakancsát, a székre dobálja a ruháit. Alszik. Az ablaktáblákon sötét függöny, hűs a szoba. Alszik. Ha mellébúvik, mordul egyet… Valaki megáll Ilon előtt. A vízről jött, a sötétből. – Helló! – Te vagy az, Gyuri? Felhők jönnek, már nem olyan fénylő a hold. Gyuri a sarkára guggol, feszül rajta a szegecsekkel kivert bőrnadrág meg a szűk dzseki. A haja felnyírva, az üstökén égnek merednek a zselézett hajtüskék. – Éjszakás? – kérdi. Ilon nem szól mindjárt. – Ne kérdezd legalább – mondja csendesen, nyugtalanul. – Lenn a csónak – mondja Gyuri. Huszonöt éves, húsos ajkú, kis, tömpe orrú, vállas, izmos fiú. Bokszoló. Az asszony hallgat. Erős dobolást hall megint. Már megereszkedett a nyújtózásból, karját a mellére szorítja, keresztben. – Meleg az éjszaka, Ilon. A vízen hűvös van. – Minek jöttél? – Nincs szebb, mint éjszaka csónakázni… – Minek jöttél?! Gyuri magabiztosan mosolyog. Egy kavics akad a kezébe, vonalakat húzgál vele a küszöb előtti téglajárdára. – Odaát heverésztem a szigeten délután. Rád gondoltam. Két szarvasbogár verekedett a bokor tövében. Figyeltem. A fűben ott lapult a nőstény… – Minek jöttél?! – Az erősebb győzött. A nőstény vele ment. Ilon felugrik. – Eridj! Nem hallod? Takarodj! A ház falához lapul; majd megsiketíti az erős dobolás, amit hall szüntelen. A fiú lassan feltápászkodik a földről. Két tenyerével az asszony feje mellett megtámasztja a falat. – Mit akarsz? – suttogja ijedten az asszony. – Nem kellesz nekem! – De kellek! – Szeret… a férjem szeret! És én is… – Én jobban szeretlek, Ilon. – Dolgozik… Nagyon sok a munkájuk. Nagyon nehéz a munkájuk. Két hajó… őszig. Fáradt. Itthon is annyi a dolga. Fáradt. Csak fáradt… Gyuri az arcába nevet. – Bolond ember dolgozik rogyásig! Ilon ellöki a fiú karját, és kiszökik oldalt. De amaz utánakap, megmarkolja csuklóját, s gyengéd erőszakkal leülteti Ilont a földre. Csend. Csak az a dobolás. – Én is elmegyek dolgozni – mondja az asszony. – Már nagy a gyerek. – Ő akarja, mi? Talán nem tud eltartani? – A vállas, bőrruhás alak közelebb csúszik ültében az asszonyhoz. – Ha hozzám költöznél, aranyéleted lenne! Semmi dolgod, bisztróban ennénk, főznöd sem kéne, ülnél a presszóban, meg moziba járnánk. A gyerek is jöhetne veled, érted? Vállalom a srácot is, na, mit akarsz? Nem vagyok én olyan, tudom, hogy odavagy érte, én meg nem bánom, rendes kis kölyök, meglenne velünk. Ősszel turnéra indulok a klubbal. Külföldi versenyek… Azt mondja az edzőm, jó formában vagyok. Osztrákba meg Nyugatnémetbe… Na! Klassz cuccok, amit megkívánsz! Valuta. Lesz valuta! Most kocsit is újítok, menő vagyok… És egyszer mindenhová eljutok, mindenkit kiütök, én leszek a legnagyobb középsúlyban… Az asszony nézi, ültében egészen összegörnyed, úgy figyeli, megpróbál észrevétlenül mind hátrább és hátrább húzódni. Gyuri beszél, álmodozik, tömzsi, vaskos öklét a hold fényébe tartja, belebokszol a sötétbe, arca megnő az éjszakai világtól, hatalmas, durva arc… – Eridj! Menj, eridj innen! A fiú elhallgat, meglepi az éles hang meg a haragos tekintet. – Eridj, te, mert… Takarodj a szemem elől! Takarodj! – Miért csapod be magad? – kérdi a bőrruhás szelíden. – Tudom, hogy engem akartál mindig, de hozzámentél ehhez a… Nem valók vagytok egymáshoz. Mindenki látja. Te szabad vagy, szabad voltál… mennyit jártunk együtt, mi meg a banda, emlékszel? És egyszer csak eltűntél, a felesége lettél ennek a… Öreg hozzád! Öreg melós! Negyven is van ez már! Marhaság. Csak gürizik, gürizik, te meg… – Hallgat. Hallgatnak mind a ketten egy darabig. Gyuri még azt mondja csendesen, elszántan: – Úgysem megyek el! És úgysem tudsz elzavarni. Te meg én, mi… Ilon felugrik, egérutat akar nyerni, de a vasmarkok fürgébbek, megragadják. Mégis kicsúszik valahogy, fut; Gyuri utána veti magát, elkapja a bokáját – Ilon elvágódik a füvön. Fölébe kerül, s a földre szorítja a fiú. A száját keresi megveszekedetten. Ilon forog dühösen, jobbra és balra kapdossa a fejét, de a húsos száj mohón az ajkára tapad. Alig jut levegőhöz. Aztán átjárja testét a vad, nyers kívánás, a régi vágy; elernyed, míg csak meg nem dermeszti szívét a riadalom. Taszít támadóján, s közben kotorász maga körül vaktában a földön kő vagy gally után. Tégladarab akad a markába. Harap; Gyuri felszisszen, az ajkát fájlalja, tapogatja; Ilon gyorsan lök egyet rajta. Menekülhet. De újra foglyul akarják ejteni; nem gondolkodik, hajítja, ami a kezébe akadt. – Nesze!… Felhorkan s megtántorodik a fiú. Tenyerét lassan a bal arcához szorítja; Ilon a fűben térdepel, onnan lesi ijedten, reszketve. Hosszú csend. A parton éles hangon zengenek a békák. – Hát jó… – mondja tompán Gyuri. – Hát jó… – Megfordul, elmegy. Ilon magára marad a csendes, meleg éjben. Megint látni, hogyan villódznak a hegesztők kék lángjai a bokrokon túl, a gyárban. Ilon nagy sokára feláll, a házhoz támolyog. Benn mocorog a gyerek, első álmából fordul át. Ilon megrázkódik, bemegy. Áll odabenn a sötétben hosszan, amíg csak el nem múlik a reszketése. Akkor aztán, mint aki elveszett órákat akar bepótolni, kapkodva vizet mer a mosdótálba, két tenyerét belemártja, viszi a vizet az arcához. Viszi és viszi, sok vizet locskol magára, mosdik, mosdik, míg haja és ruhája forró testére nem tapad. És majd várja álmatlanul a hajnalt. |